Labirintus, ma

Élt, ma­ximáli­san régen, ami­kor még nem volt fel­találva az a jófaj­ta Jo­nat­han-alma, s ezért jobb híján arany­almákon fincso­rog­tak, egy vénséges vénike. Va­la­mi­kor bo­szorkány volt, de fel kel­lett hagy­nia a mes­terségével, mert csődbe ment; azóta egy gyengécske la­bi­rin­tust ve­ze­tett külföldi fi­nanszírozással, úgy érde­kes volt, és jöve­del­mező: az esti kakaóra való ki­tel­lett belőle. Az odaláto­gatóknak nem le­he­tett pa­nasz­ra oka, hogy nem le­het eléggé eltéved­ni; al­kal­ma sem.

Az eredményből akár egy csor­da ördögöt is jóltart­ha­tott vol­na, de ő bez­zeg nem, mert nem volt üzle­ti érzéke.

Ilyen nyámnyi­la, földhözra­gadt ex-bo­szorkányt még nem látott a világ! A seprűje már nem volt jó sep­re­get­ni sem!

Azért az alig másod­osztályú la­bi­rin­tusért is oda­ad­ta a bo­szorkány-csődvégkiárusítás bevételének majd­nem felét! A másik felét be­tet­te egy bank­ba, ami szintén csődbe ment. A kárval­lot­tat ez búskom­orrá tet­te, csalódott a világban, és nincs her­vasztóbb, mint egy csalódott bo­szorkány! Leg­na­gyobb fájdalmára meg kel­lett válnia a csődvégkiárusítás al­kalmával (s csak félárat ka­pott érte…) egy pa­lack kökörcsi­nes tökhin­dapárlattól is, a leg­jobb évjáratból; s amit még na­gyon sajnált, az a varázsdumája volt. Nem cso­da, hogy hozzánőtt a szívéhez, hisz még fi­a­tal­korában sze­rez­te természet­ben a környék ko­ronás költőjétől. így hát emlék is volt. A ko­ronás költő azóta saj­nos meg­halt, ko­ronája va­la­me­lyik padláson hányódott.

He­lyettük ott volt a nyakán az a dög la­bi­rin­tus az összes hisz­tijével, nya­fogásával: néha nem volt ked­ve végez­ni a dolgát, hiába rimánko­dott neki a bo­szorkány. Ilyen­kor aztán kissé duz­zog­va, de he­lyet­tesítet­te. A la­bi­rin­tus pe­dig ti­tok­ban vi­gyor­gott raj­ta, a bo­szorkány mégsem vet­te észre, hogy nem egyenlőek az esélyek, a vállalt sze­représzek, és a többi. Ő intézte a ne­hezét, mert a la­bi­rin­tus­nak épp csak je­len kel­lett len­ni, (még azt sem vállal­ta min­dig), neki vi­szont be kel­lett szed­ni az eltévedés összegét, ami pe­dig nem volt ki­csi mun­ka, mert összeg ide, összeg oda, de ki akar eltéved­ni ??

Ő csak végez­te a dolgát, nem so­kat zúgolódott; időnként elrágcsált egy arany­almát, de egy­re ki­sebb lel­ke­sedéssel, nem na­gyon ízlett már neki. Meg­un­ta az egy­hangú kosz­tot. Már előre borsózott a háta, ami­kor érez­te, hogy ebédidő köze­le­dik.

Békés egy­kedvűséggel ten­get­te a maga, és la­bi­rin­tu­sa nap­ja­it.

Ment mind­ez ad­dig, amig fel nem hívtam a fi­gyelmét, hogy fel­találták a Jo­nathán-almát. Ez el­vet­te a kedvét a további­aktól, benyújtot­ta le­mondását, a la­bi­rin­tustól el sem búcsúzott, el­ment Jo­nathán-almát enni; egyedül, gond­ta­la­nul, közönség nélkül, seprű nélkül, fe­lelősség nélkül, arany­almák nélkül. Meg­próbálta leróni háláját Jo­nathánnak, amiért egyet­len tettével meg­sza­badítot­ta min­den bajtól.

Azóta én ve­ze­tem a la­bi­rin­tust, méghozzá jó eredménnyel. Meg­ne­vel­tem őkelmét, ki­ir­tot­tam belőle a hisz­tit. Ked­vessé vált, és en­ge­del­messé: ami­lyen egy la­bi­rin­tus­nak len­ni kell! Hogy lássa, értéke­lem ja­vulását, min­den nap elidőzök ben­ne. Csi­nosítga­tom, po­foz­ga­tom, felkészítem a legújabb köve­telmények­nek. Mo­der­nizálom. Tűri. Tán élve­zi is, jót tesz neki is a változás. Néha össze­vi­gyor­gunk. Nem tar­tok attól, hogy a fe­jem­re nő. Barátokká váltunk, egyen­rangú fe­lekké. A munkában is egy­formán osz­to­zunk, a gyümölcsében is. A külföldi támo­gatást vissza­mond­tam, bol­do­gu­lok anélkül is. La­bi­rin­tu­som­mal karöltve jó eredménye­ket érek el.

Igaz, csak ma­gam va­gyok a láto­gatója…

Huszonnégy

Megállt a föld­szint/​2 előtt, el­ol­vas­ta a névtáblát: Vágási István. Igen, a festő a fe­leségével és egy szem gyer­mekével. Csöndes, be­fe­le for­duló família. Alig le­het hal­la­ni róluk va­la­mit. Vaj­da Ger­gely most, a névtábla el­ol­vasása után döbbent rá, hogy soha egyet­len képét sem látta a művésznek, nem tud­ja, mi­lyen stílus­ban al­kot, hol állít ki. Ha ő újságíróként nem tud­ja, ak­kor ki tud­ja? Va­jon nem hum­bug Vágási István művészsége? Ci­vil­ben res­ta­urátor a múze­umnál, nem öli meg a mun­ka.

Az egész múzeum inkább csak ve­getál, ásatások­ra, na­gyobb pro­jek­tek­re nincs pénz, úgy hírlik, az al­kal­ma­zot­tak be se járnak ren­de­sen… Úgy­hogy Vágási­nak el­vi­leg ma­rad­hat ener­giája a festésre… El­vi­leg… Ha… Va­jon nem úgy van ő is, mint azok a szánal­mas kávéházi fi­gurák, akik sem­mit­tevésüket álcázzák művészi fog­la­la­tosságok­ra hi­vat­koz­va? Akik hosszú, szen­vedélyes vitába bo­nyolódnak a műal­kotás értékéről, sze­repéről, a művész­sors el­lent­mondásosságáról, de még sem­mit se tet­tek le az asz­tal­ra?

Min­den­eset­re, ezt rövi­de­sen ki­derítem, döntötte el Vaj­da Ger­gely, és erélye­sen ko­pog­ni kez­dett az ajtón. Maga sem tud­ta, hon­nan ve­szi a bátorságot, hogy éjje­li kettőkor csak úgy feldönges­sen va­la­kit. Talán meg volt győződve róla, hogy úgy­sem fog za­var­ni? Talán annyi­ra erőt vett raj­ta a megszállottság, hogy meg sem for­dult ilyes­mi a fejében?

Az ajtó rövi­de­sen kinyílt, Vágásiné pon­gyolásan, ka­rikás sze­mek­kel állt az ajtóban:

– Jöjjön. Ma­guk­nak, férfi­ak­nak min­dig van va­la­mi hülye mániájuk.

– Tessék? – lepődött meg Vaj­da Ger­gely.

– Men­jen csak, a férjem hátul van a dol­gozószobájában. Én, ha be­mennék, biz­to­san za­varnám. Maga talán nem fog­ja…

Ahogy ezt el­mond­ta, meg­for­dult, s be­si­e­tett a hálószobába. Az ajtót in­gerülten bevágta. Szép álmo­kat…

Vaj­da Ger­gely odalépett a dol­gozószo­ba aj­ta­ja elé, és gon­dol­kodás nélkül be­nyi­tott. Vágási Istvánt egy székben ülve találta, épp a festőállványon lévő képet mustrálgat­ta.

– Jó estét, vagy izé… – köszönt neki kissé za­var­tan.

– Estét! – mo­rog­ta Vágási, fel sem nézve.

–Én csak… csak…

–Ühüm…, jó… – vak­kan­tot­ta válaszként, úgy, hogy látszott raj­ta, továbbra sem vet­te észre ki, lépett be. Sőt, talán azt sem, hogy belépett va­la­ki. Aha, iga­zi művészlélek, állapítot­ta meg Vaj­da, majd átfu­tott az agyán a rosszmájú gon­do­lat: ez va­jon a fe­leségével is így kom­mu­nikál? Aztán újra próbálko­zott:

–Látom, dol­go­zik!

Ez, hogy a munkájára kérde­zett rá, varázsigeként ha­tott. Vágási fel­pil­lan­tott, s ahogy meg­is­mer­te Vajdát, te­kin­tetében álmélkodás és öröm je­lent meg:

–Ja, maga az? Észre sem vet­tem! – mond­ta élénken.

–I-igen…

–Ki gon­dol­ta vol­na… Pe­dig már rég…

–Hát…

– Na! Örülök, hogy bejött. Erősen.

– Tény­leg?

–Tény­leg! Fog­lal­jon he­lyet. Többször gon­dol­tam arra, jó len­ne, ha el­beszélgetnénk. Maga értel­mes em­ber. Értel­me­sebb, mint a többség eb­ben a ko­szos lépcsőházban…

Vaj­da Ger­gely be­lebámult a festő arcába. Félhosszú, gon­do­zat­lan haj, mélyen ülő, csil­logó sze­mek, és ha­tal­mas, fer­de orr, amely meg­bon­tot­ta az arc szim­met­riáját, a buján tenyésző torzság érzetét kelt­ve. Vaj­da Ger­gely nem tu­dott el­sza­kad­ni ettől a látványtól. Von­zot­ta a rútság.

– Éppen ezen a festményen dol­go­zom, il­let­ve… – kezd­te Vágási István, de ahogy észre­vet­te a ri­por­ter fürkésző te­kin­tetét, za­va­ro­dot­tan el­hall­ga­tott.

– Tessék csak! – szólt Vaj­da Ger­gely, va­la­hogy úgy, hogy most ugyan nem fi­gye­lek a sza­va­i­ra, de azért maga csak mond­ja.

– Nem tu­dom, ho­gyan foly­tas­sam. Csak ülök itt, és nézem, de nem támad sem­mi­lyen ötle­tem.

– Hű! Ez kínos le­het – mond­ta Vaj­da Ger­gely, hogy mond­jon va­la­mit.

–Ne­kem mond­ja…?

–És…?

– Jöjjön, nézze meg köze­lebbről!

Vaj­da Ger­gely el­fordítot­ta te­kin­tetét a ha­tal­mas, hi­val­kodóan fer­de orról, és a festményre pil­lan­tott. Olaj, kábé százhar­minc szo­roz­va het­ven, a felső har­madában egy lábtól megkötött, fej­jel le­felé belóga­tott em­ber volt ki­ve­hető, lej­jebb csak néhány tétova vo­nal és tátongó üresség.

– Ühüm. És mióta van el­akad­va vele?

– Négy éve…

– Négy… – bólo­ga­tott Vaj­da Ger­gely, mint aki a leg­természe­te­sebb­nek ve­szi, hogy va­la­ki négy éve nem tud be­fe­jez­ni egy festményt.

– Pe­dig min­den nap fog­lal­ko­zom vele!

–Hm…

–Agy­ban leg­alábbis…

– Egy­szer csak ki­pat­tan az is­te­ni szik­ra.

– Én is bízom ben­ne. Azért va­gyok fenn most is. Inkább éjsza­ka szok­tam dol­goz­ni, mert ak­kor nem za­var a külvilág.

Ennél a szónál megállt, aztán – mint aki­nek még eszébe jut va­la­mi fon­tos – kisvártat­va még ennyit mon­dott: – Fe­leségem van és gyer­me­kem, hisz tud­ja.

Vaj­da Ger­gely nem tud­ta eldönte­ni, rájuk (is) vo­nat­ko­zik-e a „külvilág” ka­tegória, de nem akart visszakérdez­ni. Inkább a festmény felöl érdeklődött:

– És miért akadt el?

– Miért? Tu­dom is én…

– Hát ki tud­ja?

– Kérdezzük meg talán a fe­leségem?

Arca torz vi­gyor­ba rándult, ettől orra még na­gyobb­nak, még görbébb­nek tűnt. Vaj­da nem értet­te, ez va­la­mi vicc-e, amin ne­vet­ni kéne, vagy va­la­mi célzás. Za­var­tan köhin­tett, aztán foly­tat­ta:

– Min­den­eset­re, nehéz le­het min­den nap szem­benézne ez­zel a…

– Ne­kem mond­ja?

–Va­la­mi meg­za­var­ta a mun­ka­fo­lya­mat­ban? Az al­kotás-lélek­ta­ni dol­gok…

–Hát…

–Vagy válto­zott a művészi kon­cep­ció? (Vaj­da tud­ta, ilyen­kor jól jönnek az ilyen szak­ki­fe­jezések).

–Válto­zott… va­la­mi na­gyon megválto­zott…

–Bi­zony, az el­telt négy év alatt annyi in­ger érhet­te, hogy már csak azért sem tud­ja meg­valósítani az ere­de­ti elképzelését. Csak va­la­mi egészen mást.

–Hát…

–Mert hát maga már nem az az em­ber, aki négy éve volt!

–Na­gyon nem az! – nyo­matékosítot­ta Vágási.

Vajdának az volt az érzése, másként érti, mint ahogy ő gon­dol­ta. Mint­ha el­beszélnének egymás mel­lett. Mint­ha – állapítot­ta meg némi rosszallással magában – a festő úrnak fing­ja sem vol­na a művészetelméletről. Nem, mint­ha elméleti felkészültség nélkül nem le­het­ne fes­te­ni, de aki négy éve tököl egy festménnyel, attól elvárná az em­ber, hogy leg­alább szak­mai di­lemmái le­gye­nek… A kényes úri festőnek…

Rövid szünet után, mely alatt úgy érez­te, a Vágási talán va­la­miféle tanácsot vár tőle, Vaj­da Ger­gely von­ta­tot­tan megszólalt:

–Saj­nos nem értek különöseb­ben a festészet­hez…, bár a művészetelmélet…

–Nem is szak­mai tanács kel­le­ne!

–Ha­nem?

–Ha­nem? Azt hit­tem, tud­ni fog­ja…

Kínos csend állt be ismét, Vaj­da a vállát vo­no­gat­ta. Már megint ez a hülye hely­zet, dühöngött magában, mint Simánál; mit gon­dol­nak, mi va­gyok én, oráku­lum? Aztán, hogy végre továbblépje­nek, megkérdez­te:

–Egy kis hírverés a sajtóban, például egy in­terjú, segítene túljut­ni az al­kotói válságon?

–Is­ten őrizz! Utálom a nyilvánosságot!

–Értem… Csak gon­dol­tam, hogy adna egy kis löke­tet, biz­tatást…

–S különben is – foly­tat­ta Vágási élénkeb­ben – hon­nan sze­di, hogy al­kotói válságban va­gyok?

–Hát… ugye…

–Elég példa van arra a művészettörténet­ben, hogy egy mű több év alatt készült el…

–Per­sze, per­sze…

–Úgy­hogy…

– Mond­ja: ez alatt a négy év alatt még mit fes­tett? – kérdez­te Vaj­da némiképp meg­gon­do­lat­la­nul.

– Amíg egy festményt nem fe­jez­tem be, nem szok­tam másik­ba kez­de­ni! – vála­szol­ta Vágási István a meg nem értett művész in­gerültségével, úgy, mint aki­nek már ele­ge van abból, hogy ő ma­gyarázza a lénye­get, de a ki­csi­nyes, értet­len külvilág nem akar­ja fel­fog­ni.

Vaj­da Ger­gely rájött, hogy ezt a kérdést már sok­szor fel­te­hették neki, mely kérdés min­den bi­zonnyal kínos számára, épp ezért dühvel reagálja le. A kedélyek le­csil­lapítása végett egyetértéséről biz­tosítot­ta a művészt:

– Ez így természe­tes. Amit az em­ber el­kezd, fe­jez­ze be. Pláné, ha ilyen fon­tos do­logról van szó. (Va­jon tény­leg fon­to­sabb do­log egy festmény elkészítése, mint például egy krump­li­le­vesé? Erre min­den bi­zonnyal leg­alább kétféle válasz ad­ható: például egyik éhe­sen, a másik jólla­kot­tan; és so­rol­hatnánk a di­chotómiákat)

– Igen. A be­fe­jezés belső kény­szer…

Részlet a Hu­szonnégy című, készülő regényből

A szárítóban

Ek­kor már las­san vir­rad­ni kez­dett, ötre járt az óra. Vaj­da előke­res­te a szárító kulcsát, hogy zárja ki az ajtót. Ere­de­ti­leg úgy szólt a lakásel­osztók ren­del­kezése, hogy ezt a he­lységet csak a föld­szin­ti lakók használhatják, kik­nek nincs erkélyük, és kik­nek lakásuk – épp a szárító és a pin­ce­lejáró mi­att – ki­sebb (két szobás, nem három, mint a többi­eké). Igen ám, de a föld­szin­ti lakók idővel építet­tek saját szakálluk­ra erkélye­ket, így old­va meg a ru­haszárítás kényes kérdését, a szárítót pe­dig bi­cik­li­tartóvá léptették elő, avagy deg­radálták.

Jó, jó, mondták ek­kor a pa­nel többi lakói, de nekünk sincs hol tar­ta­ni azt a fránya bi­cik­lit, nem le­het­ne, hogy mi is bet­együk oda? A föld­szin­ti­ek en­ged­tek a nyomásnak, be­le­egyez­tek, hogy másol­tas­son min­den­ki kul­csot magának, és használja a 4×5 négy­zetméter­nyi he­lységet bi­cik­li­istállóként, eset­leg ba­ba­ko­csi–garázsként. Ek­kor Vaj­daék is éltek a kulcsmásolás le­hetőségével, bár bi­cik­lijük nem volt, s a ba­ba­ko­csizás aktuálissá tételét is csak ha­laszt­gatták. Ráérünk mi még arra, mon­do­gatták bi­zony­ta­la­nul.

Vaj­da so­kat szöszmötölt a kulccsal, a zár a sok használattól ko­pott volt, ne­he­zen működött. Ami­kor végre belökte az ajtót, egy patkányt vélt meg­pil­lan­ta­ni, mely épp a sa­rok felé ira­mo­dott. Talán ez az a patkány…, fu­tott át Vaj­da agyán, miközben a bi­cik­li­ket szemügyre vet­te. Egészen jól esett rájuk pil­lan­ta­ni a nyug­ha­tat­lan történetű em­be­rek után, békéseb­bek­nek és kiszámíthatóbbak­nak tűntek, mint azok. Pe­dig egy egész ha­lom volt belőlük, vi­szony­lag ren­det­lenül egymásra dobálva.

– Te jó Is­ten, mennyi bi­cik­li! – sza­ladt ki a száján.

– Igen, van elég – hal­lott egy nyu­godt, kimért választ.

No­fe­ne, ez ki?, lepődött meg Vaj­da, aztán a hom­lokára csa­pott és el­ne­vet­te magát, va­la­hogy úgy, hogy per­sze, a hely szel­le­me, ki más le­het­ne. Aki min­denütt ott van, még sincs se­hol.

– Örülök, hogy itt talállak – mond­ta kissé za­var­tan.

– Én min­dig itt va­gyok – vála­szol­ta az gúnyos éllel – csak ritkán hal­la­tom a han­gom – Most miért te­szed?

– Nem, mint­ha megérde­melnéd… Tu­dom, mit for­gatsz a fe­jed­ben. Terv­nek jó, saj­nos a meg­valósításaid több­nyi­re pan­cserséget mu­tat­nak. Mind­egy, arra gon­dol­tam, én azért a ren­del­kezésed­re állok, hátha a segítséged­re le­he­tek. Tu­dok egyet s mást az em­be­rekről…

– Itt, most nem elsősor­ban az em­be­rek érde­kel­nek!

– De­hogy­nem, közve­tett módon…

– Igen, igen – mo­tyog­ta za­var­tan Vaj­da, arra gon­dol­va, hogy ez­zel nem le­het játsza­doz­ni. Úgy látszik a he­lyek szel­le­mei szi­gorúak, ráadásul sok min­denről tud­nak. Nem, mint­ha érnének va­la­mit vele.

– Szok­tam fi­gyel­get­ni az em­be­re­ket, ahogy bi­cik­lijüket be­tolják ide. Mit mond­jak, mu­latságos fi­gurák!

– Mit le­het meg­tud­ni abból, ahogy be­tolják azt a fran­cos bi­cik­lit?

– Sok min­dent. Az, ahogy el­he­lye­zi, vagy ahogy kézbevétel­kor ránéz, sok min­det elárul az em­berről. De nem is önmagában érde­kel en­gem az em­ber, ha­nem a másik­kal való vi­szonyában. Nem is gon­dolnád, mi­lyen jó eszköz eme vi­szony ki­fe­jezésére a bi­cik­li!

– Miről beszélsz? – értet­len­ke­dett Vaj­da.

– Látszik, hogy nincs bi­cik­lid, s nem na­gyon jársz ide. Te­szem azt, ha két szom­széd va­la­miért or­rol egymásra, és ilyen­re több példa van, ma­gad is tu­dod…

– Kérlek, ne mondj ne­ve­ket! – szólt közbe Vaj­da, arra gon­dol­va, hogy majd ő…

– Eszem­ben sem volt ne­ve­ket mon­da­ni! Szóval, ha or­rol­nak egymásra, például fel­lazítják a sze­le­pet, és ki­eresz­te­nek a le­vegőből, hogy a másik­nak kell­jen újra fel­pumpálnia a ke­re­ket.

– Tény­leg? – lepődött meg Vaj­da. Ilyen ki­csi­nye­sek lennének az em­be­rek?

Nem is olyan rossz ötlet, for­dult meg közben a fejében, szom­szédasszonyára gon­dol­va, akit rühellt. Min­dent meg­tett azért, hogy távol tart­sa magát tőle, de ő mind­egy­re be­top­pant, per­sze, ko­pog­tatás nélkül, a leg­le­he­tet­le­nebb időpon­tok­ban, so­kat és össze­vissza beszélt, per­sze több­nyi­re olyan témákról, me­lyek őt csöppet sem érde­kelték. És ez elég volt ah­hoz, hogy ne sze­res­se. Va­jon me­lyik az ő bi­cik­li­je, nézett körül óva­to­san.

– Per­sze, nem csak go­nosz­kodások történnek – tet­te még hozzá kisvártat­va a hely szel­le­me. Az is meglátszik, ha va­la­ki tisz­te­li a mási­kat: hímes tojásként bánik a bi­cik­lijével. Látod, elég ki­csi itt a hely, öt–hat bi­cik­li is egymásnak van támaszt­va. Akié leg­belül van, an­nak félre kell szed­nie a többit, ha hozzá akar férni a magáéhoz. Azt a bi­cik­lit, ki­nek gazdájával jó vi­szony­ban van, óva­to­san fog­ja meg, azét, akit va­la­miért nem szim­pa­tizál, go­rombán félrelöki, hogy le­megy a festék róla…

– Mi­cso­da meg­fi­gyeléseid van­nak! – ne­vet­te el magát Vaj­da. Látszik, hogy unat­ko­zol, gon­dol­ta magában.

– El sem tu­dod képzel­ni, mi min­den­re le­het jó egy ilyen bi­cik­li­tartó! Bár kissé kockáza­tos, éjszakánként még találka­hely­nek is meg­te­szi.

– No­csak! – vi­gyo­ro­dott el Vaj­da. Ez már érde­ke­sebb­nek tűnik, gon­dol­ta, mint az előbbi lélek­ta­nos okos­kodás!

– Hosszú hóna­po­kig itt találko­zott… mm…, ne­vet nem mon­dok, egy párocs­ka a lépcsőházból. Igen, nyilvánvaló, hogy férjük, fe­leségük tud­ta nélkül. Hogy azok mi­lyen le­leménye­sek vol­tak! Üze­ne­te­i­ket kis fec­nik­re írták, s begyömöszölték a másik bi­cik­lijének csengőjébe. Egy­szerűen le­csa­varták a csengő te­tejét, be a papírt, vissza a tetőt. Gyors, gya­kor­lott moz­du­lat­tal. Okos, mi? Így egyez­tették a találkák időpontját is. Újab­ban a pincében találkoz­nak, én su­gall­tam ne­kik. Ott biz­tonságo­sabb.

Vaj­da erős kísértést érzett, hogy kérdez­ze meg, me­lyik az a két bi­cik­li, hogy nézzen bele a csengőjükbe, aztán mégsem tet­te. Pe­dig olyan érde­kes mások tit­kai közt vájkálni!

–S hát, ha a ta­karítónőt látnád! – foly­tat­ta a hely szel­le­me mo­solygós han­gon. Neki nincs bi­cik­li­je, hisz tu­dod, kiről beszélek, így számára a leg­na­gyobb nyűg itt sep­re­get­ni. Ide­ge­sen ko­tor be a bi­cik­lik közé, fa­ru­kat durván félrelódítja, ha seprűje útjában van­nak. Utál min­den bi­cik­lit. Talán gazdáikat is, leg­alábbis a sep­re­getés ide­je alatt.

– Miért törődsz mind­ez­zel?

– Miért? Mi mással törődjek? – kérde­zett vissza a hely szel­le­me csodálkoz­va, aztán foly­tat­ta történetét: Ha tudnád, mennyi ga­libát okoz ez a pár ba­ba­ko­csi! A néhány kis­gyer­me­kes családot leszámítva, min­den­ki ha­rag­szik rájuk. Nem csak azért, mert nagy he­lyet fog­lal­nak, s a bi­cik­li pedálja foly­ton beléjük akad, ha­nem azért is, amit je­len­te­nek. Akik­nek még nincs gye­rekük, azok­nak azért ide­gen, akik­nek már rég kinőtt a ba­ba­ko­csiból, azok­nak azért. Ne­ked is jön, hogy beléjük rúgjál, igaz-e?

Vaj­da Ger­gelyt, ki ez­alatt ide–oda kas­ma­tolt a kis he­lyiségben, valóban za­varták az ot­rom­ba, széles gye­rek­ko­csik. Többször beléjük bot­lott. A fenébe velük, gon­dol­ta, de azért mégsem vála­szolt igen­nel a hely szel­lemének kérdésére.

– Per­sze, ez nem je­len­ti azt, hogy az il­letők rossz em­be­rek lennének – szólalt meg ismét az, látva, hogy Vaj­da nem kíván vála­szol­ni –, sok­szor ma­guk segíte­nek a felmálházott anyukáknak a ko­csit be­hoz­ni ide, csak a valóságok ke­ve­redését emésztik ne­he­zen. Bi­cik­li és ba­ba­ko­csi egy he­lyen, ne­kik ez túl me­re­dek.

– És ne­ked, aki ruhákhoz voltál szok­va? – kérde­zett vissza éle­sen Vaj­da, meg­un­va beszédpart­ne­re elméle­te­it.

– Ne­kem mind­egy. Különben az em­be­re­ket ne­he­zebb meg­szok­ni, mint a tárgya­kat.

– Mit gon­dolsz, rossz meg­oldás ez, hogy min­den­ki itt tárol­ja a bi­cik­lijét?

– Em­be­ri szem­pontból na­gyon jó! A ti fajtátok egy­re zárkózot­tabb, be­fe­le for­dulóbb. Itt leg­alább al­kal­muk van találkoz­ni, ha csak közve­tett módon is. Al­kal­muk van a bi­cik­lijükkel egymásnak üzen­ni. És ez jó, még ak­kor is, ha az üze­net ha­rag. A közönynél már a ha­rag is jobb.

No, te! Mi­cso­da mo­ra­lizáló haj­lamú szel­le­mecs­ke ez, a fenébe is, gon­dol­ta Vaj­da Ger­gely bosszúsan. Aztán az órájára pil­lan­tott, az három­ne­gyed ha­tot mu­ta­tott. Hű, ka­pott észbe, tűnjek el in­nen, mert nem­sokára jönni kez­de­nek az első munkások, akik hat­ra járnak. Nem len­ne jó, ha itt találnának. Csodálkoznának, és hülye kérdése­ket tennének föl.

Még egy­szer végignézett a bi­cik­li­so­ron, tüze­te­sen, mégis tétován, aztán el­fin­to­ro­dott, s sietősen elköszönt.

– Men­nem kell, nem aka­rok találkoz­ni az ide jövőkkel. Saj­nos én nem va­gyok látha­tat­lan, mint te.

– Fi­gyelj csak – szólt utána a hely szel­le­me – a bi­cik­li, amit ke­re­sel, az a har­ma­dik a sor­ban, ott bal­ra…

Vaj­da tűzpi­ros­ra gyúltan for­dult ki a he­lyiségből, de azért meg­je­gyez­te, me­lyik a szom­szédasszony járgánya…

Az ajtót vissz­azárta, aztán szétnézett, mitévő le­het­ne. Amíg el­vo­nul az első munkáshullám, jó lesz va­la­hol meghúzódni. Per­sze, a pincében. Ilyen­kor sen­ki­nek se jut eszébe oda lejönni. Nem ártott vol­na még ma­rad­ni a szárítóban, mor­fondíro­zott közben, pont egy ne­gyedórára lett vol­na még szükségem. Pont annyi kel­lett vol­na még. Úgy látszik, va­la­hol csak hiba csúszott a számításba.

Hogy mire kel­lett vol­na ama ne­gyedóra? Mi­vel nem ott töltötte el, nem tud­hat­ta.

A pincéhez érve meg­le­pet­ten kel­lett ta­pasz­tal­nia, hogy an­nak aj­ta­ja zárva van. Mi a fene, gon­dol­ta ide­ge­sen, néhány órája még nyit­va volt! Ki zárhat­ta be éjnek idején és miért? A patkány, di­rekt azért, hogy ne me­hes­sek be újra?

Amíg ezt végig­gon­dol­ta, meg is je­len­tek az első em­be­rek a fo­lyosón. A koránkeléstől mor­co­sak vol­tak, fásul­tan, mégis érdeklődéssel köszöntek rá Vaj­da­ra. Mit csinálsz itt ilyen­kor, ri­por­ter úr?, kérdez­te te­kin­tetük. Talán görbe éjszakád volt, s most nem tu­dod, mer­re van a mer­re?

Vaj­da za­var­tan köszönge­tett vissza, po­kol­ba kívánva az em­be­re­ket. Kel­lett ne­kem ri­port, én hülye, szid­ta közben magát, mint a bok­rot. Az volt az érzése, lakótársai összenéznek, tit­kon vi­gyo­rog­nak raj­ta. Meg­vi­gyo­rog­lak én ti­te­ket, hé!, dühöngött magában, az­zal fel­sza­ladt az első eme­let­re, s be­ko­po­gott a lépcsővel szem­ben lévő ajtón, arra gon­dol­va, ha bent lesz, végre ki­sza­ba­dul ebből a számára kínos hely­zetből. Különben is, ha már el­kezd­te, foly­tat­nia kell ezt a nya­valyás ri­por­tot.

Forrás: eirodalom.ro