Bogdán Emese: Esték apámmal

Ígéret

Megígértem, persze hogy megígértem, hogy megírok mindent, amit hátra hagytál, vállaltam is a feladatot, csak nehéz.

Évek múltán is nehéz. Hat év telt el, mióta elmentél, s azóta csak gondolkozom, milyen formában lehetne visszavetíteni azt a sok emléket, amelyek elmondásod után nekem is élményként maradtak meg. A Te emlékeidet, s az enyémeket is, egy kalap alatt.

Csak segítened kellene egy kicsit onnan túlról, persze nem úgy, mint a számtan példákban annyiszor, amikor éjjel 1 ig is oldanom kellett a feladatot, mikor már a szemem is koppant be, de te leírattad újra, meg újra, mert a számsorok nem kerültek egymás alá; ne akkora intenzitással, ahogy mindig is segíteni próbáltál, hanem csak úgy szépen, sugalmazásban ha lehet, ha még nem mentél el egészen ebből a szférából, s ha még az új létformából is van rálátásod az elmúlt eseményekre, ha még vissza tudsz gondolni ide.

Mindez csak kérés, természetesen, de érezned kell, hogy ott, nálatok nem is létezik idő, múltjelenjövő mind egy idő, azt mondják. Mert én azóta is, sokszor érezlek magam körül, a gondolataimban, vagy mikor Barótra megyek, olyankor mindig eszembe jut, hogy mit mondtál, egy--egy helyen, s úgy tűnik, mintha éppen most mondanád, és olyankor úgy érzem, mintha nem is egyedül ülnék a kocsiban. Ez a vidék a mindkettőnkké volt egy ideig. Csíkba költözésünk után is, még sokáig hazajártunk, mert ott volt Friduska nagyanyám, s a háza, s ahol Ő volt, ott volt az otthon számunkra. Mennyit meséltél a régi barótiakról, hátra is hagytad, hogy mindazt írjam le, de aztán figyelmeztettél: a neveket ne írjam ki, nehogy megharagudjon valaki az élces történetek miatt.

Akkor viszont hogyan írjam, hogy meglegyen a sava-borsa, akár névtelenül is?! Mert aki megharagudhatna egy-egy tréfás esemény, kaland, vagy történet miatt, az is ott van a te szomszédságodban, már rég egy másik sávból szemléli a világot, s akkor ott, csak veled közölheti, ha neheztel, de azt se szeretném.

Akikről mesélsz, nagy részben a túlparton vannak már, s róluk jót vagy semmit, így tartják. Mindenkit megjegyeztem az események kapcsán, mégis nehezen jön össze a kép; azt az érzést, amely a vidékhez, tájhoz kötött mindkettőnket… nehezen tudom szavakba önteni, mert ilyenkor elérzékenyülök, s szégyellem a kikerülhetetlenül csepegős gondolatokat… Ilyenkor csak azt érzi az ember, hogy olyan jó ezeket visszaidézni. Hányszor mentünk át a Hatodon, busszal, kocsival, emlékszel? Te még gyalog is, vagy ,,kar(inti),,-vel halottak napján. Amikor még nem volt közvetlen buszjárat, két hetente pénteken, nagy megrakodva kicipekedtünk az állomásra, mesi,ildi,andris, mindenestől költöztünk haza, aztán vasárnap vissza. Málnásfürdőig vonattal mentünk, onnan gyalogoltunk Mikóújfaluig, végül busszal át a Hatodon. Akkor mindenki ismerős volt a buszon, legalábbis úgy beszéltek, annyira meghitten, családiasan, („Antika drága”, „Mesike drága”...), egy darabig azt is hittem, hogy mindenki rokonunk, aki felszállt. Jóval később, mikor már autóval éerkeztünk többször is ketten, a Hatod végig egy kanyargós lombsátor volt, ami teljesen magába ölelt. Úgy elszigetelt a zöld sátor, mintha más világ nem is létezne kívüle, csak egy-egy fénysugár surrant be helyenként, s néha az ég kékje is beszivárgott itt-ott a zöldbe. Emlékszel, ott, ahol az a jóízű forrás van, még a Hatod elején, mikor odaértünk, ott örökké inni kellett, s utána úgy megeredt a nyelved, akkora kedved lett, mint a perecesnek – ezt is te mondtad, ezt a perecest – a forrás után meséltél, meséltél nekünk, minden élmény kikívánkozott belőled.

Minden hazautazás alkalmával, megmutattad a nagy bükkfát a Hatod elején, ahol a nagyapámat elfogták a románok, és meg akarták lőni, de aztán elengedték.

Mikor a tetőre értünk, Tatár Jóska motorbiciklis kalandja következett, ezt is minden alkalommal előadtad.

– Gyere, repüljünk, Antika – mondta Tatár Jóska, focista barátod, haza felé jövet valamelyik meccsetek után spiccesen, miközben elengedte a kormányt, felállt ültéből a robogó motoron, és a hosszú karjaival repülni kezdett, mint egy gólya, te meg kapaszkodtál a fenekébe, s kérlelted: ne marháskodj, Jóska! Nem lett baj belőle, mint más bravúros mutatványából se soha, mert spiccesen is jól vezetett.

Nagy bonviván volt Tatár Jóska, mondtad, s futballozni is jól tudott, szép derék fiú mosolygós, kedves mindenkivel, bolondultak utána a fehérnépek. Az Uzonka fürdői eltérőnél is következett (már sokadszor, de mindig ugyanolyan forgatókönyv szerint) a nagy összeboronálás meséje, anyámmal, a szövetkezetek majálisán. Nem is akartam oda menni, mert Anyád nem volt hozzám való, szóba sem mertem állni vele, nemcsak azért mert nagyon szép volt, és feltűnően divatos, hanem mert ő egy külön személyiség volt, az ellenőri beosztásánál fogva, a fél Barót tartott tőle, főleg az üzletesek, akiket rendszeresen ellenőrzött. Mind kértek, hogy vegyek részt az Uzonkai majálisukon, melléje ültettek, ahogy azt ő előre kikövetelte. Tudta, hogy mit akar, neki egy erős ember kellett. Hát oda ültem melléje, ahogy akarta, s hazajövet nagy udvariasan vittem az utazó táskáját utána. Aztán következtek az unokatestvéreid: Szabó Icukáék Nagybaconban, s Kisbaconban a fél falu Benedek ágon, a bibarcfalvi borvíz, mely összetétele alapján a legfinomabb a világon, gyógyhatása ismert mindenütt. Hazáig volt mondanivaló, éreztem, hogy ízig-vérig tiéd ez a vidék, minden dombhoz, dűlőhöz mondtál valami történetet. Érezni lehetett, hogy a lelked hazaérkezett Erdővidékre. Azóta is lenyűgöz a Hatod, bármikor megyek át rajta, eszembe jutnak a meséid. Másnak talán nem is olyan különös, de nekünk beivódott a lelkünkbe. Én elhiszem, mert a bőrömön érzem, de te már onnan jobban kell hogy tudjad, azt a már sokszor beigazolódott pszichológiai feltételezést, hogy az embernek a születése pillanatában beíródik a génjeibe a táj is, a vidék, ahová leszületik, rápecsételődik a lelkére, s aztán akárhová megy el onnét, valami megmagyarázhatatlan vágyakozás mindig visszavonzza. Honvágyunk volt nekünk is, pedig alig 70 km-re költöztünk, de ott más volt minden. Vissza is jártunk rendszeresen nyaranta, mikor ez a vonzás felerősödött, mert a ribizlit le kellett szedni, s várt nagyanyám, Friduska a nonpluszultráival, a zserbójával, a krémeseivel. Mentünk nyaranta, míg még otthon lakott, míg a házat el nem adtátok a betegsége miatt, amikor aztán ott kellett hagyja mindenét, hozzánk kellett költöznie Szeredába, a nagy ház után egy kicsi blokkszobába, a csendes életből a mi zajos, veszekedős életvitelünkbe, nekünk pedig a jó vakációs élmények helyett egy nagy üresség maradt a lelkünkben. Vonzott vissza a házunk, most is sokszor ott vagyok álmomban, a nagyanyám virágos kertje, az utca, a barátok, a szomszédok a gát...

Kedves hely volt számunkra Barót. Itthon voltunk Baróton, s mentünk haza Csíkba. Ebben a kis városban minden más volt, mint másutt, de főképp az emberek melegsége, akik mindig hazavártak, a jó beszédesség, barátságosság, s az a fajta közvetlen, őszinte humor, amit más vidékeken nem értenek, vagy másképp értelmeznek. Ígérem Neked, hogy leírom, amit rám bíztál, úgy írom, ahogy elmondtad, és hozzá a magamét is kicsibe, csak segítened kell a háttérből, egy kis frissítéssel, egy kis sugallattal, viccesen, ahogy szoktad, ha vissza tudsz üzenni onnan, ahol most a pihenés a feladatod, írjunk ketten most is, mint a számtan házi feladatok esetén, ahol hiába kínoztál annyit a pontossággal, s a szép kerek számokkal, mert a számsorok soha sem kerültek pontosan egymás alá, csak szétfolytak kacskaringósan mint az ökörhúgy – ahogy mondani szoktad.

Hátha sikerül szépen, pontosan leírni mindent, s lesz egy könyvecske belőle, felelevenedik sok régi esemény, igaz történet, egy vidékről, egy kisvárosról, amit annyira szerettünk.

Ropogósra vasalt, patyolat ágyneműiben édes volt az álom, s hát még a szalmazsák, a gyönyörű régi bútorok, melyek aztán elkallódtak, mikor a ház eladódott, a biedermeier fotelek, a polipos lábú ovális asztalka, a két hatalmas ágy, mellettük a hármas behajtható tükrös toilettel, ahol annyit nézegettük magunkat, szemből, profilból, a nagy filodendronok az ablakokban… Álomvilág volt nekünk a Friduska birodalma. A kertje a sok virággal s minden finomsággal... Tudod, mikor még a háromkerekűvel tekertem, az udvarunk oly nagynak tűnt, mondjuk nem a biciklizésre volt kiképezve, mert virág nőtt mindenütt. A kövek között is elfolyt a portula, a veteményes pedig körbe volt véve gyönyörű színes virágokkal. Illatozott a viola, a Margit székfű, keretnek mindig a fehér mézvirágot ültette, aztán szálegyenesen a kardvirágok vigyáztak a kertre. A rózsafák külön ágyásban, színpompás volt a kert tavasztól őszig, de este rendszeresen öntözni kellett, s ez a mi feladatunk volt. Hogy fel tudjam idézni a Fényes hangulatát vasárnaponként, vagy a futball meccsekét, ahol mindenki kötelezően jelen volt, vagy a Gátat, ahol reggeltől késő délutánig portyáztunk, egy paprikás-uborkás-zsíros kenyérrel, ahol Vargyasékat tisztelni kellett, mert ellenkező esetben drasztikus módszerekkel tanítottak meg úszni, ahol kötelező volt tornázni, csak úgy egymás között, kellett tudni a spárgát, hidat, flikket, cigánykereket, s leutánozni Kerneczky tanárnő tornaünnepélyének gyakorlatait a karikákkal, a Tanórokat, ahol a kukoricáson keresztül vágva az utat a gátig, kukoricahajat lehetett tépni a saját gyártású rongybabáknak, a bibarcfalvi strandot, a hideg borvizével, s még mi minden kellemes apróságot, vakációs emléket, amíg el nem adtuk a házat.

A te emlékeidet csak hallomásból tudom, a régi Barótot, amit én nem éltem, a háborúkat amit a Bogdán testvérek végigharcoltak, abban a reményben hogy jobb lesz a világ, a háborús idők iskoláit, a közösségeket melyek egy családként élték úri életüket szépen harmóniában és ahová most én is visszavágyok, egy pár régi jó baráthoz, Hoffmann Edóhoz, Gere Katikához, azokhoz, akik régi pajtásként megmaradtak, s hozzád most már a temetőbe.

A dédszülők sírját, amit rám bíztál, elrendeztem. Ragaszkodtál, hogy Bogdán József családi sírboltja, legyen rendben. Egy tévedés miatt (pedig időben meg volt váltva 20 évre) a termésköveket kiszedték a sírkeretből, s eladták valakinek, évekig kérted a plébánost, oldaná meg a tévedést, míg aztán visszaraktak más köveket, tudod, csak visszarakták beásták, de nem öntötték be a földbe, aztán mikor beöntettem, kiderült, hogy ezek is más sírok felszámolásából kerültek ki, fejkövek... most már mindegy… láttad, hogy a temető sem a régi már, ugyanúgy el van hanyagolva, mint a város maga, sok sír gondozatlan, én elrendeztem a dédapámét, de a Bede Feri bácsiét, a te dédapádét, akit úgy emlegettél, mint tisztelt személyiséget az akkori Baróton, elvégre az ipartestület elnöke volt, az övét már nem volt módomban. A Bede rokonok mind elköltöztek, mesze idegenbe, Magyarországra, a sír már a senkié.

A régiekről keveset tudni, már az én világom is réginek számít, de ha lesétálok a Kossuth utcán a kórházig, a szép régi épületekről eszembe jutnak az emlékek. Olyan messzinek tűnt akkor a kórház a mi házunktól, pedig csak 300 méter. A malom épülete is megvan még, de nem tudom, működik-e mint akkor, mert az árokban nincs már víz...

A Gát

Valahányszor hazamegyek mindig megállok a kisutcánkban. Csak úgy megállok, mert jólesik. Körbenézek egy párszor, bepillantok a köpeci tiszteletes úr udvarába, ami valamikor a miénk volt, de nyoma sincs már benne a múltnak, hiába keresem a szememmel a kapaszkodókat, csak a fenyőfa amit még nagyapám ültetett, az maradt meg.

Megállok a házunk előtt, felnézek a nagy ablakokra, aztán befelé tartok az utcába.

– Gyere, sétáljunk egyet a Gát felé, ilyent még nem láttál, és már magyaráztam, mondtam a barátnőmnek, aki hazalátogatott velem, milyen érdekes zsiliprendszerrel működött a gátunk. – Megmutatom neked a csobogót, ahol a gyermekkorom meleg nyarai teltek.

Azzal megindultam a kisutcánkon befele a Tanórokba, mint akkor régen annyiszor. Először azt hittem, nem jó helyen járok, hisz egy pár házon kívül már semmi sem volt a helyén, s a patakunk sem ott folyt, ahol régen. Teljesen átalakult a kertek lábja. A Barót patakát elterelték. Új, impozáns házak épültek, hátrafelé, s a Tanórok is eltűnt. Se kukoricás, se veteményes. A legnagyobb meglepetés azonban az volt, hogy a Gát is eltűnt, mintha soha se lett volna. Szomorú lettem, s csalódottan tértem vissza a főútra. A gátról pedig, csak úgy egyszerre, olyan kényszeres beszélhetnékem támadt, hogy nem tudtam megfékezni magam, s jó szokásomhoz híven, lerohantam az emlékeimmel a barátnőmet. Nem tudom mikor és ki építhette a Gátat, az óriási zsilipekkel, csak egyszerűen megvolt. Azt sem tudom, ki lehetett a gazdája, hová tartozott, mert akkor a miénk volt mindenestől. Vagyis a mindenkié az utcában. Nekem csak a kép maradt meg a Gátról, a mi strandunkról, ahol a zsilipeket nagy fogaskerekekkel egy felső emeletről mozgatni lehetett, így szabályozták a vízhozamot, eszerint nőtt vagy apadt a víz, s alakult a csobogó is. Teljes szélességében, lehetett 20 m is, a tetején 2 emeletnyi alsó és felső járat, mint két keskeny deszka járda, ahová fel lehetett menni. Onnan forgatták a kerekeket, nyitották-zárták a zsilipeket.

Mi a patak bal partján strandoltunk. Reggel 10-kor kiengedtek otthonról, mint a libákat legelni, egy nagy szelet zsíros kenyérrel, s egy nagy kovászos uborkával a kis táskában, neki a Tanóroknak, be a kukoricásba, neki a Szabó néni veteményének, a sóskának s néhány reteknek, aztán irány a Gát. 1-re hazamentünk ebédelni, 3-kor vissza engedtek 5-ig, amíg a nap lement. Senkit sem féltettek, hogy belefullad a patakba. A mi kis utcánkból minden gyermek itt strandolt: Ráduly Jutkáék, Román Magdi, Egyed Andrisék az öccsével, Öcsikével Gere Bözsikéék, Szentpáli Julika, a Buksa leányok az utca végén, mi a testvéremmel, Ildivel, s később Andrással is. Ide jártak azok is, akik lennebb laktak a főúton, Komsa Gyöngyiék, Komsa Zsuzsikáék, s a Dombi család gyermekei, akik közül Nusi volt a nagy tornász. Négy évvel lehetett nagyobb nálunk, ő mutatta be a torna ünnepség gyakorlatait nekünk, kicsiknek. Baróton nagy hagyománya volt a tornaünnepségeknek. Az évzárók alkalmával, ahol az egész iskola részt vett, Kerneczky Réka tanárnő, minden tanév végén betanított egy színvonalas tornabemutatót, amit egyszerre végeztek a diákok. Mindenki szerepelt és az egész Barót ott volt, mint a futballmeccseken, vagy bármilyen más eseményen, vagy rendezvényen, még a kerítésen kívül is álltak csodálkozók. A Gátnál, amit tudtunk, leutánoztuk. Nusi hozta a karikát és bravúrosan bemutatta a tornát, mi meg sorra próbáltuk, hogyan kell fogni, és lépkedni vele, emelni, ejteni. Nusi nagyon kecses, jó képességű tornász volt, ő volt a legjobb Baróton, és szép. Fekete hajú, kék szemű, izmos, csinos, hajlékony. A karikát földobta, kecsesen, lábujjhegyen utána futott, közben egyet ugrott szarvasugrásban, fölnyújtott karral elkapta a karikát repültében, és lespárgázott, a karikát pedig a feje fölé tartotta. Ezt a gyakorlatot akármennyit is gyakoroltuk, sohase tudtuk megcsinálni, legalábbis nem úgy mint ő. A sok sikertelen próbálkozás után aztán megelégedtünk annyival, hogy helyben lespárgáztunk, és a karikát a fejünk fölé emeltük, de ezt is sokáig kellett gyakorolni. Akkor úgy tudtam, hogy el is vitték egy vándorcirkuszba Nusit, de ez nem biztos, az is lehet, hogy elszöktették, vagy férjhez ment, mert sokáig nem láttuk (de ebben se vagyok annyira biztos.) Az édesapja, Dombi Sanyi bácsi a vajgyárban dolgozott, s onnan mindig volt süveg cukorkájuk, amit a gátnál nagyon kívántunk, és kaptunk is tőlük, mert jószívűek voltak. A nagyanyám sok finom tésztája mellett mindig ezt kívántuk. Ha lementünk hozzájuk, valamelyikük kinyújtotta alacsony házuk ablakán, mi meg benyújtottuk az otthonról csomagolt almás tésztát. A baj csak az volt, hogy az élvezetünk súrolta a higiénia határait, mert darabokra eltörni nem akartuk, olyan szép volt úgy egyben, mint egy fehér jégcsap az eresz alatt, s az íze mézédes, szájról szájra adtuk így, sorra nyaltuk, mint a fagylaltot a kehelyből. Ha a szülők tudomására jutott az egymás utáni nyalakodás élvezete, letiltották a Gátat. Nusi, Manyi, Misi – a többiek nevére nem emlékszem, csak arra, hogy a kis házukban heten voltak testvérek, de rossz idő esetén, mikor nem mehettünk a Gátra, náluk mindig lehetett játszani a szobában is, mert nem volt szigorúság, mint nálunk otthon.De ez ritkán fordult elő, mert akkoriban mindennap jó meleg idő volt, s akkor irány a Gát. Mi akkor úgy könyveltük el, hogy ez a bal oldali rész a Gátnál: a miénk. Ez volt a gyakorlópályánk. A Barót pataka a gát előtt elhaladt a kertek lábján, a Tanórok végében, ahol rendszerint falépcsős lejáratokat csináltak a mosáshoz, és ott csak derékig ért a víz, úgyhogy egészen a gátig 100 métert lehetett benne úszni. Mindenki tudott úszni akkor. Szelíd és meleg volt a patak, nem örvénylett, nem sodort, csak segített a lefelé haladásban, s hagyta, hogy lubickoljunk benne kedvünkre. Természetesen mi akkor úgy tudtuk, hogy az az úszás, ha egy kicsit leguggolsz, hogy a víz a nyakadig érjen, a lábaddal hosszakat lépsz úgy guggolva, vagy ugrálsz egy lábon, a másikat hátra nyújtva, és a kezeddel evezel, húzol szépen középről kétfelé. Ezt a stílust mindenki tudta, a kertek végében, helyben is lehetett úszkálni, 10-20 métert le s vissza, ha mosás volt a családban, ha meg nem, hát irány a csobogó. A gát előtt aztán ki kellett mászni. A fiúk tudták a férfiúszást is: csapkodtak a karjukkal, lábukkal, forgatták oldalra a fejüket, de ezt mi nem szerettük s nem is illett lányoknak így úszni. A csobogó mohával benőtt, nagy betonöntvényen zuhant le, alatta több gübe is keletkezett, ahol kiszélesedett és pezsgett a víz. Külön élvezet, de művészet is volt a zöld hínárral, mohával benőtt betonon sétálgatni. Alább aztán megcsendesedett, és folydogált szépen tovább a kis patak, két ágra szakadva, középen egy kavicsos szigetet formálva, mely a szőnyegmosásnak kedvezett.

A másik oldalon tanyáztak Vargyasék, a cigányok, és 2 emelet magasságából lélegzetelállító figurákkal ugrottak a gübékbe. Szép testű, edzett fiúk voltak mind. Nem tudtam felfogni, miért cigányok, mikor mind szőkék, és kék szeműek, de azt mondták, hogy azok. Nagyon szépen tudtak tornázni, a szaltót is szinte mindegyikük tudta, mintha bemutatót akartak volna tartani nekünk, a túloldalon, fölmentek a felső járatra, ahonnan a fogaskereket lehetett tekerni, de csak ők mertek a kerekekhez hozzányúlni, meg is tekerték, ha úgy gondolták, hogy gyenge a csobogás, és ott a felső járaton is végig cigánykerekeztek. Ez nagyon veszélyes volt, mert a deszkák helyenként ki voltak törve, bármelyik pillanatban fennállt a zuhanás veszély, lélegzetünk is elállt, szájtátva figyeltük, de ők nem féltek – Ezt csináljátok meg, ha tudjátok – kiáltottak át. Máskülönben nem nagyon barátkoztak velünk, ám ha megharagudtak, vagy csúfolkodott valaki velük, átjöttek a szőnyegmosóknál, ahol a víz csak térdig ért és keskeny volt, a csúfolkodót átvitték az oldalukra túl, és móresre tanították, vagy vízbe dobták azt, aki megérdemelte, aztán utána ugrottak, jól megitatták, s hozták vissza. Úgy hogy Vargyasékat különösen tiszteltük a tornatudományuk miatt. Ők voltak a nagy vezérek a Gát túloldalán.

Milyen forró nyarak voltak, emlékszel? Elköltözésünk után is minden évben a nagy vakációt Friduskánál töltöttük. Semmi különös nem történt, csak a mindennapos Gát... Este öntözés, kötelező feladat, melyhez a vízhordás is hozzátartozott, mert nálunk nem volt kút. Utána, mikor már a csorda is hazatért, kiültünk a kis utcába zsimórézni, amíg teljesen besötétedett. Sokáig lehetett zsimórézni, szerepelni, énekelni, vagy csak nagyokat mesélni a fantasztikus kalandfilmekből, mindent, ami az eszünket megjárta. Aztán bekiabáltak mindenkit, mert öntözni kellett, vizet hordani a szomszédból, majd az esti mosakodás után elcsendesedett az utca.

Az aranybuba

Mielőtt belelendült volna a mesélésbe, eszébe juttattam apámnak:

– Ezt az aranybubát is mindig újra mesélted, ha lucskos káposzta volt ebédre. Olyan mókás volt nekem ez a te világod, mert bármi történt benne, mindenen lehetett derülni.

– Sok kedves emlék maradt a hídutcai gyermekkoromból, de a legmulatságosabbak, Sándor bácsi második feleségéhez, Zsuzsika nénihez kötődnek… – vágott bele újra a jól ismert történetbe.

…Zsuzsika néni úgy került Bölönből Barótra, hogy Sándor bácsi megözvegyült, s elvette. Ha megnézted, ahogy egymás mellett állnak (az egyik kicsi, mozgékony, a másik nagydarab, s lassú), kacagnod kellett, de ők jól voltak, mert egymást kiegészítették. Tehetős nagygazda, de jó dolgú ember volt Sándor bácsi, szabó mestersége mellett több tehenet is tartott, és a mezőre is járt, Zsuzsika néni pedig ragaszkodott hozzá, s minden munkában részt vállalt mellette, minden adódó félreértést, sértést viccre vett, s végezte a dolgát. Igen ügyes, jó háziasszony volt, finomakat főzött, és a gazdaságban is megállta a helyét. Egy szó mint száz, Sándor bácsi jól járt vele, a pocakja is úgy kikerekedett mellette, mint Döbröginek, mégis legtöbbször, vagy csak előttem, hogy éreztesse ki az úr a házban, vagy így akart humoros lenni, nyersen, dirigálva beszélt vele. Én nagyon szerettem a dúcos kenyerét, amit elvegy (vegyes) gabona lisztből sütött, s édesanyám habfehér kenyere mellett, mindig a Zsuzsika néniét kívántam. A tejet is tőlük hordtuk, sőt egy időben kosztosnak is meghívtak ebédre, hogy a Sándor bácsi unokájának étvágyat csináljak. Az aranybubát, akit Zsuzsika néni úgy szeretett, mintha édes unokája lenne, – ő adta neki ezt a nevet is – Sanyikának hívták. Vékonyéletű, rossz étkű kis szőke, visszahúzódó, fiúcska volt, leánykának jobban beillett volna, azért is hívták aranybubának. Nemigen beszélt, játszani is csak nagy unszolásra, vagy peccezésre jött be, de ha engem hívtak ebédre, gyakran felengedett, s látván, hogyan tüntetem el rövid idő alatt a finomságokat, ő is falt egy párat Zsuzsika néni nagy örömére. Én akkor is jó étkű voltam, mindent megettem, mindent szerettem. – Zsuzsika, merj levest a gyermeknek — adta ki a parancsot nagygazdásan Sándor bácsi. Aztán Zsuzsika merte nekem is, az aranybubának is a hússal teli lucskost, de az csak nyámmogott mellette. – Hanem az öreg, a lucskos káposztát úgy ette, olyan jóízűen, hogy csepegett le a bajuszáról. Egy nagy kanállal beöntött a szájába, ajkairól a zsírt egy darab kenyérrel leitatta, majd azt is leküldte a garaton. Komótosan evett, teljes lelkiből nekifeküdt a tele tányérnak, s minden kanálnál mintha mosolygott volna. Nadrágszíjlazítás után, Zsuzsika néni még mert neki egy tányérral, aztán jött a finom barackízes hígpalacsinta, melyből legalább négyet kellett megenni Sándor bácsinak, mi tagadás négyet én is megbírtam, de akkor már végképp oldódott a nadrág mindkettőnknek, és az ebédet meg is kellett pihentetni, bal oldali hosszandőléssel valamelyik heverőn. No de hiába volt finom a lucskos, vagy más ebéd, hiába volt előtte a jó példa, aranybuba csak szürcsölt egy pár kanállal a levesből, s tologatta a húsokat a tányérjában, a drága finom palacsintára se fanyalodott rá. Én minden tőlem telhetőt megtettem, ami az étvágycsinálást illeti, az eredmény azonban nem volt kielégítő. Ám ennek dacára mindig áthívtak ebédre, úgyhogy édesanyám már restellte a szomszédban kosztozásomat, és mikor mentem, mindig átküldött velem valami finom tésztát desszertnek. Sándor bácsi nagyevő volt, de a gazdaságban is szépen teljesített. A teheneket cukorrépa silóval tartotta, amit saját maga silózott el a kertbe. Szép állataira, mintagazdaságukra, büszkébb is volt, mint a szabó mesterségére. Kisályban, a Bányahegy aljában volt a tagjuk, ahová szekérrel jártak ki úgy, hogy Sándor bácsi felült a szekérre, a teheneket pedig mindig Zsuzsika néni vezette. Nem is vezette, inkább futott előttük, mint egy menyét, s futtában hol jobbra, hol balra lépett egy kicsit. Amerre lépett, arra húzta a teheneket is, úgyhogy Sándor bá, aki a szekéren ült, mint egy királybíró a nagy testével, jobbra-balra dőledezett tőle ültében. Le-leszólt mély hangon, nem Virágnak s Gyöngyinek, hanem Zsuzsikának: Csá Zsuzsika csá, de Zsuzsika néni nem akarta meghallani, ő ment a maga útján, kanyargósan előre. Sándor bá egy darabig cságatta, de az ötödik után végül rászólt keményebben — Csá Zsuzsika, csá az anyádpi…ba,– erre aztán ő is visszaszólt, hogy “Hallgass Sándor, ne kiábálj”– s futott tovább ugyanúgy, kanyargósan, mint egy kisegér, a tehenek is csapattak utána, ahogy tudtak, Sándor bácsi pedig morgolódott tovább. Ez volt a műsor, a szekéren akárhová mentek. A másik érdekes jelenség, ami sohasem maradt el indulásukkor, sőt percre pontosan jelentkezett, ahogy a kaput kinyílni látta, a szembe szomszédjuk Berta néni volt. Úgy tűnt, hogy rendszeresen számon tartotta az indulásuk időpontját, leste, mikor nyílik a kapu, valahányszor takarni mentek a mezőre. Mikor indultak volna, kiállt ő is a kapujába, mintha csak úgy véletlenül jönne az egész, a kezivel szeme fölé árnyékot tartott, úgy nézte a Bányahegyet, mintha csak neteződne. Sándor bácsi hajtotta ki Zsuzsikát a kapun: Csáá Zsuzsika, csáá!, minél hamarabb ki akart jutni az utcából, mert Bertát nem szívlelte, s a szokásos útravalót is ki szerette volna küszöbölni. Berta néni is tudta ezt, de a kiállást soha sem szalasztotta volna el, s valamilyen megjegyzéssel fontoskodva, mindig jól felbosszantotta az öreget. Még jóformán ki sem léptek a kapun, már odaszólt, orrhangon hogy – Shándoor a hegy phiphál, eshő lesz –. Ez kellett csak Sándor bának, indulónak. — Pipál az anyádpi…ja Berta –. Ezzel még egyet cságatott Zsuzsikának, s menegettek tovább a kisályi tagra. Aranybuba nálunk maradt, míg a nagyszülők a mezőn voltak, s én igyekeztem valamilyen mozgásos játékba bevonni. Minden biciklis mutatványommal előhozakodtam, vagy javasoltam, ugorjunk, vagy fussunk versenyt, vagy legalább bújócskázzunk, de ő nem volt kapható ezekre. Végül ráálltam a peccre. Ez abból állt, hogy kis kövecskéket kellett becélozni egy gyűjtő lyukba, körülbelül 3 méterről. Az eredmény aszerint alakult, hogy ki hányat talált bele a 10 dobásból. Minden sikeres betalálásra húztunk egy vonalat valami hegyessel a virágágyások melletti sima földre, így tartottuk számon az eredményt. Ezt a játékot aranybuba is élvezte, mert úgy tudott célozni, hogy mindig megvert, sokszor mind a tízet beletalálta, s a győzelemtől kipirulva még az arckifejezése is megváltozott. Magabiztos lett, és beszélgetett is. Sokszor sötétedésig is eljátszottunk így, amíg Sándor bácsiék hazajöttek a mezőről, és csodák csodája, az ilyen játékok után Sanyika is jóízűen evett nálunk. Édesanyám úgy megterített, mintha királyfiúk lennénk, szertartásosan, feltálalta nekünk, a rebarbarás grizkókot, aztán előtérbe helyezte, hogy ha elfogy, jön a madártej is utána. A madártejet olyan művészien szervírozta egy mély tálba, hogy ha belenéztünk, úgy látszott, mintha egy sűrű sárga tavon fehér hattyúk úszkálnának. Fenséges látvány volt, mely azt eredményezte, hogy aranybuba, egyre gyakrabban kívánkozott hozzánk, s édesanyám madártejes uzsonnájától kerekedni is kezdett az arca. Ahogy meglátta a tálat, pont úgy mosolygott rá, mint Sándor bácsi a lucskos káposztára. Két-három hattyús kistányér után aztán, nem kellett már a vacsora se. Kiálltunk a kapuba, vártuk haza Zsuzsika néniéket, s ilyenkor Berta néni is többször kikukucskált a kapuján, nehogy elszalassza az érkezés pillanatát, hogy estére is meglegyen a jó hangulat, ami a megrakott szekeret illeti. Már szürküllött, mikor megpillantottuk Zsuzsika néni kanyargós lépteit. Nagyon fáradt volt szegény, lassan jövögettek, Sándor bá most is a megrakott szekéren dőledezett a kanyarok miatt, ő meg a tehenek előtt andalgott. Nyitottuk is ki a nagykaput a szomszédban, mire Berta is megjelent szemben, s mivel egész nap nem esett, ahogy megjósolta, már vártam, hogy azt fogja mondani, hogy Láthod-e Shándoor mégsem eshett, milyen jól jártatok, de ő nem volt az, aki a jókívánságokat s elismeréseket ingyen osztogatta volna, úgyhogy ezt a témát ejtette s helyette, látván a siralmas képet, sajnálkozó hangon odaszólt Zsuzsika néninek. — Messzhe van a Bányahegy alja gyalog oda-vissza lelkhem Zsuzsikha! — Ezt Sándor bácsinak szánta, de mivel az öreg most még egy csúnya káromkodásra se méltatta fáradtságában, megtoldotta egy nevelő jellegű mondattal. – Shándornak es ültibe elzsibbadhatott eddig az ülephe szegénynek… Aztán hogy nem váltották fel a szavát, kotródott be a kapuból, s másnap is hiába állt ki, abban a reményben, hogy hátha Zsuzsika is felkerül a szekérre, a kép ugyanolyan volt, mint előtte mindig. Aranybubát aztán sokáig nem láttam, mert elköltöztünk a hídutcából, s őt is elvitték a szülei. Húsz év múlva találkoztunk a vajgyárban, ahová mérnökként jött látogatóba. Alig ismertem rá, mikor belépett az irodámba. Akkora ember lett belőle, hogy az ajtón csak lehajtott fejjel fért be. Megöleltük egymást, s én meghívtam édesanyámhoz egy ebédre…

Építész nagyapám, Fölker Frigyes

– Mesélj valamit a Fölkerekről is, s közülük is az építész Frigyes nagyapádról. Tudom, nem kedvelted túlságosan, s ez fájt Friduskának, de elfogadta tartózkodásodat. Lehet, nem is volt ideje rá, hogy veled foglalkozzon.

— Ő nem volt az az unokázó típus. Csak a munkáját hajtotta mindig — felelted magyarázólag. – Életeleme volt az építkezés, mely a megélhetés mellett sok gondot, adósságot is jelentett a családnak, de Ő nem adta fel soha – mondtad elismeréssel –, emellett dalárdista, vidám, mulatós ember volt, a sok munkája mellett mindig szakított időt a szórakozásra is. Aminek nekifogott, azt tűz-víz kivitte a végéig, pedig a rossz időjárás, az anyagi nehézségek mindig próbára tették az akaraterejét. Épületeit határidő szerint leadta, s ha nem volt pénz, ha késett a fizetés, hitelt vett fel, hogy a munkásait kifizethesse.

…Fölker nagyapám Brassóban született 1873 ban, Fölker Benjamin és a nagykászoni György Terézia első gyermekeként. Elemi iskoláit a brassói Honterusz iskolában végezte német nyelven. Kőműves szakmában inaskodott, és a mesterlegényi vizsgáját a brassói ipartestület előtt tette le. A mestervizsga letétele után vállalkozói iparengedélyt válthatott, és utána már önállóan vállalt építkezési munkálatokat, nagyrészt Brassóban. Az emberek megbíztak benne. Tekintélyes középületei, ízléses magánházai garantálták a sikert. 24 évesen vette feleségül nagyanyámat Brassóban, a kisbaconi Benedek Terézt.

Első gyermekük, Friderika édesanyám még Brassóban született, a többiek már Kisbaconban. Máig rejtély, s a család se tudta megfejteni, mi volt az oka, hogy Brassóból, ahol jól ment a vállalkozása, mert több felkérést is kapott, felesége falujába, Kisbaconba költöztek. Az is furcsa volt, hogy a családban soha nem beszélt németül. Úgy is mondhatnám, hogy Kisbaconban teljesen elmagyarosodott. Felnőtt koromban bosszankodtam emiatt, fel is róttam neki magamban, miért nem volt igénye a saját nyelvére is tanítani a gyermekeit. Így mi se tudtunk egy kukkot se németül, de Őt ez nem zavarta. Az építkezésen kívül szinte semmire nem maradt ideje, ott telt az élete az építőtelepeken, s a család legtöbbször csak esténként találkozott vele, amikor fáradtan hazatért a munkából. Erdővidéki tartózkodása alatt igen sok vállalkozása akadt Baróton és környékén, a szomszédos falvakban, de a távoliakban is, mint Oklánd, a nagyobb épületeket mind Fölker mester építtette. A baróti főtér emeletes épületeinek egy részét, a Bogdán-féle, majd Berszán kézbe került mészárszéket és emeletes házat, a Jenei féle patikát és lakást, az ortodox templom melletti iskolát, s Nagybaconban, majd Brassóban több magánépületet. A baróti kórházat is.

A magam részéről nem mondhatom, hogy olyan túl nagy barátságban voltam vele, sőt, ahogy hazajött a munkából, iszkoltam is el a környezetéből, ha náluk voltam, mert miután Trézsi nagyanyám megmosdatta, jól lecsutakolta, forró lábvizet tett neki, engem hívott oda, hogy kaparásszam a talpát és a lábujjai közét. Az egész napi talpon állás, az állványokon mászkálás után, nagyanyám sós lábfürdője volt a terápia neki, no meg az én kaparászásom, amitől őszintén undorodtam. Egy kis ágacskával végeztem a műveletet, ha muszáj volt, s ha hamarabb nem tudtam elillanni valamerre, Ő viszont nagyon élvezte, fel is frissült tőle. Látván nála a pozitív hatást, már akkor, kisgyerekként arra gondoltam, hogy a talpon olyan részecskék lehetnek a bőr alatt, amelyek nyomban felpezsdítik a fáradt embert, de erről nem mertem volna szólni senkinek.

Drága Trézsi nagyanyám, csendes kicsi vékony asszonyka volt. Soha egy szavát se hallottad, Ő csak szolgált s erre nevelte a leányait is. ,,Hallgass, fiam, s csináljad, abból nem lesz baj.” Öt gyermeknek adott életet. Édesanyám, Friduska volt a legnagyobb, következtek Matild néném, Frigyes és Emil bátyáim, majd a legutolsó Ilonka néném, aki 17 évvel volt kisebb édesanyámnál. Szép, összetartó családja volt, s a szeretet megmaradt akkor is, mikor az utódok elrománosodtak Brassóban, s a találkozások alkalmával inkább románul beszéltünk. Frigyes nagyapám keveset volt otthon, de a pénzt hazaadta, s minden dolgot Trézsire bízott, a gyermekeit szigorúan nevelte, de a németért nem kardoskodott.

Trézsi nagy aprólékosan beosztotta a pénzt, ellátta a gazdaságot, főzött, mosott, a ház ragyogott, rendezte a gyermekeket, s minden rendben volt mindig. Oszlopos dalárdista, s a ,,nagymulató” természete csak rátett még egy lapáttal az otthoni kimaradásokra. Az esti énekpróbák után, rendszerint beült a kocsmába a barátokkal, megünnepelte a sikereit, a falakat, melyeket felhúzott, s mulatott éjfélig kedvére. Sokszor hajnal felé ért haza énekelve, de Trézsi nagyanyám akkor is megvárta, s eléje tette a vacsorát. Soha nem korholta a mulatozásokért, tudta, hogy a nehéz munka után neki szüksége van erre. Mikor a kórház építésénél olasz kőfaragókat hozatott, bekárolt, a rossz időjárás miatt nehezen haladtak a munkálatok, s a pénzt, a munkások bérét maga kellett hogy kitegye egy időre, nehogy a munkálatok teljesen leálljanak. Nagyanyám mikor ezt meghallotta, nem lázadozott, csak szomorú arcot vágott, s lehajtott fejjel motyogott magában valamit. – Az építkezésben a pénz az olyan, Trézsi fiam — mondta nagyanyámnak –, hogy egyszer dobi, másszor kopi, most nincs , majd lesz, valahogy mindig kikerül, az a mások dolga, az egyleteké, az alispán úré, a bányaegyleté, de az épületet fel kell húzni, az nem állhat félkészen, azt be kell fejezni, fiam s átadni, ha esik, ha havaz, mert az a te névjegykártyád. Ez a kórház olyan kell legyen, mint a Sárvári… S ha Mórik Lajos, a kórházegylet titkára azt mondta, hogy ,,Legyen Erdővidéknek kórháza Baróton”, akkor nekem azt fel kell építenem, ha van pénz, ha nincs… És igaza volt, mert minden labilis nehéz helyzet megoldódott valamilyen formában; a kórház későbbi munkálatait, a kerítés építést és a vízvezetést is rábízták; megtérült a pénz is, helyreállt a család anyagi helyzete, s Király Aladár alispán 1915. március 14-én megnyitotta a kórházat. Fölker nagyapámnak az volt a legfontosabb, hogy ne valljon szégyent egy vállalkozásával sem, s a megrendelők máskor is bizalommal forduljanak hozzá. Igényes ember volt, minden épületet szépen befejezett úgy adott át, aztán megünnepelte, de hogy Trézsi nagyanyámnál is nyomjon valamit a latba, tudta, hogy ha kel, hajnalig is hazavárja, bár Ő a hűség dolgában nem járt éppen az elsők között, ilyen alkalmakkor a zenészekkel hazakísértette magát, Trézsi nagyanyámnak félórákig tartó éjjeli zenét adott, s szerelmes nótákat énekelt.

A mészárosné

– Tegyük rendbe a sírjukat – mondtad elkeseredve, mikor a termésköveket kilopták a sírkeretből. – Nem ültettünk virágokat rá, és benőtte a fű.

– A papi lakon nem jelent meg a nyilvántartásban, hogy 25 évre megváltottuk, tévedés volt – mondta a plébános is, kérve az elnézést, de eltelt egy pár év, mire újra kövek kerültek a régiek helyébe. Más lett már a temető is, sok az elhagyatott, gondozatlan sír – magyaráztad. – Most már rendben van, láthatod, be is öntettem a köveket, melyeket csak úgy beleástak, s be is futtattam virággal. Úgyhogy remélem, megnyugodtál, a sír az rendben van, de a nagyanyád kérője a lábánál, az csakúgy maradt, azt nem tudtuk elmozdítani – nyugtatott apám, majd kedves nagyanyjára, a mészárosnéra emlékezett…

…Kicsi koromban nagyon szerettem, de féltem is tőle, mindentudó ördöngössége miatt, amiért mindenki becsülte. Volt, aki a kezéért (kenőasszonyi tevékenységéből kifolyólag), volt, aki a gyors észjárásáért, a jó mondásaiért (ahogy megfelelt a kínos helyzetekben), más pedig csodálta, mekkora a munkabírása. Bede Márika nagyon vallásos asszony volt, szépen tudta mondani az imákat, az imádkozókat is Ő vezette, és a holtak szemére is Ő tette rá a pénzt. Szüleim korán kelők lévén, kisgyermekként a hálószobájában aludtam, hogy ne ébredjek meg, mikor hajnalban az árut behordják az üzletünkbe. Karnyújtásnyira volt az ágya az enyémtől, s mindig féltem lefekvéskor, mert az imádkozásunk után beszélgetett a halottak szellemeivel. Ha valamit meg akart kérdezni, vagy valamiben nem volt biztos, elővette az imakönyvét, megkötötte egy zsineggel középen keresztbe, a zsineget pedig rákötötte egy vízszintesen beállított kulcsra, amit egyik végén én kellett hogy tartsak a mutató ujjammal, a másik végén pedig Ő.

– Jó szellem, felelj, ha itt vagy, lebbentsd meg a függönyt! – mondta kissé éneklő, különleges hangon, mire a függöny meglebbent, s engem a hideg kirázott. Aztán megkérdezte, amire kíváncsi volt, az imakönyv pedig elfordult a kulcs alatt jobbra, vagy balra, aszerint, hogy igen vagy nem volt a felelet. Utána megköszönte illendően, imádkozott még egyet, s a szellemet elbocsátotta. Lefeküdtünk, de én sokáig nem tudtam elaludni s kértem, hogy az egyik ujját nyújtsa ki a takaró alól, hogy tudjam megfogni. Olyan volt az ujja, mint egy antenna, ahogy megfogtam, elmúlt a félelem egyből. Csak így tudtam elaludni. Mikor nem szellemezett, késő éjszakáig mesélte fiatalkori emlékeit, s úgy fel tudta eleveníteni fiatalkorát, hogy én is oda képzeltem magam. Minden este elmesélt egy-egy részletet, hogy milyen volt a leánykora, és az élete nagyapám, Bogdán József mészáros mester mellett. Ez volt nekem az esti mese.

Márika nagyanyám, Bede Ferenc csizmadia mester és Tókos Rebeka legnagyobbik lánya volt. Iskoláit a Baróti Rom. Kat. Népiskolában végezte, kitűnő minősítéssel, de az iskolai színjátszásban is mindig főszerepeket kapott. Kedvenc szerepét sokszor el is játszotta nekem. Egy tündérkertben zajlott a darab, ahol Ő volt a főtündér, aki utasította a beosztott tündérhölgyeket, a vendég úr illendő fogadására. Ilyenkor kiment az ajtón a konyhába ( a színfalak mögé), az ajtót nyitva hagyva maga mögött, aztán énekelve kintről kecsesen beszökdelt, a hálószobánkba (a színpadra), – Rózsa, Viola, Szekfű, Ibolya, az úrnak udvarolni kell, ugrálva cikázva menni, és bármit kíván szeme szája, a kertből adni neki enni…

– Nem tudom, jól idéztem-e, mert már nagyon rég volt, azt sem tudom, milyen tündérkert lehetett az, ahol az urat így kiszolgálják a rózsák-violák, de a hangja, ahogy énekelte, visszacseng a fülembe, s látom, ahogy táncolt mint egy kislány. Sok imádságra tanított, s milyen büszke volt, mikor Bardócz Mózes tisztelendő úrtól egy kis szentképet kaptam, a hátán a következő felirattal: Bogdán Antal III. oszt. tanulónak, szorgalmas hittan tanulásáért. Aztán pár évre rá, mikor a marosvásárhelyi Kereskedelmi Szakközépiskolából egy minorita atyától (aki a hitvitázó hittant tanította) intőt vittem haza, szigorúan azt mondta: „Minden tantárgyból hozhatsz intőt, fiam, de hittanból soha.”

Nagyanyámnak még vénasszonyként is csinos járása volt, fiatal korában is ezért bolondultak érte a kérők. Aprókat lépett és gyorsan járt, ringott a szoknya a farán, de azt senki sem tudta (nekem utólag elárulta), hogy a csinosságot fokozandó,(hiánypótlásként) egy kispárnát mindig felkötött a tomporára, mert az nem volt megfelelő méretű. A Bede leányok közül neki volt a legszebb járása, utána következő húgának, Julának a legotrombább. Az édesanyja Tókos Rebeka, elkeseredett pillanataiban, sokszor azt forgatta a fejében, hogy Jula lábait térdén felül, valahogy össze kellene kösse a szoknya alatt, hogy ne lépjen szegény olyan nagyokat, mint egy ökör.

Márikát korán elengedték, de el is kísérték a falusi bálokba. Barót akkor még falu volt, de már mezővárosnak becézték. A táncterem a Korona szálloda emeleti részén működött, ott, ahol később Bogdán Pistáék és Ilyés Anti komámék laktak. Már 15 évesen kapkodták a legények a táncban, mert szeretett, de tudott is táncolni, énekelni. Több kérője is volt, mind gazdag szülők gyermekei. Bogdán József nagyapám is többször táncolt vele, megszerette, mert jó hangulatot csinált, és mindig Ő volt a társaság központjában. Nagyapámat, a Vargyasról beköltözött tímár mester gyermekét akkor nem nagyon ismerték Baróton, se a szülőket, se a fiúkat, aki titokban átszökött Oláhországba, és Bukarestben hentesinasként, majd hentesként dolgozott huzamosabb ideig. Szorgalmas munkával szép summát gyűjtögetett össze, és mikor leánykérésre került a sor, nagyapám is megjelent a leányos háznál. A Bede élet, belsőség, ház, udvar, kert jó terjedelmes terület volt. A kapun belépve, jobb oldalt egy hosszú épületben, Bede Ferenc csizmadia műhelyt működtetett, 8-10 alkalmazottal, az udvar bal oldalán volt a lakóház tele gyermekkel. Bogdán (ahogy akkor nagyapámat szólították), illedelmesen köszöntötte a ház asszonyát, és a házban lévő nagyszámú gyermeksereget. Bátran előadta jövetele célját, udvariasan megkérte a nagyanyám kezét az édesanyjától. Tókos Rebeka azonban, nem hatódott meg a nagy udvariasságtól, és nemtetszését is nyíltan kifejezte nagyapámnak.

– Bogdán fiam, maga tudja-e, hogy Márika leányunkat milyen sokan kérték, s mind tehetős, gazdag emberek gyermekei. Ince Gyárfás fia is, aki Barót leggazdagabb emberének számít…(A nagyanyám sírjának végében ott hever ledőlt fejköve, halottak napján mindig elmondom viccesen, hogy a hites ura mellett pihen, de lábánál a gazdag kérője, így hozta a sors, a két sír szinte összeér…) Mikor éri utol maga ezeket a kérőket Bogdán fiam?

Nagyapám válasza rövid volt.

– Lépésben is elkerülöm őköt, Mámi!

De Mámi akkor még nem tudhatta, hogy a nagy lépéshez szükséges alap már a zsebben van Bukarestből. Nagyanyám az esküvő lefolyásáról és a szülők beleegyezéséről soha nem beszélt, arról se, hogy szerette-e igazán a nagyapámat, akit sosem becézett, mindvégig csak Bogdánnak szólított, nem tudom, hogy hányan voltak a lakodalomban, a Gát utcai lakástól a templomig hányszor kötötték el az utat, és milyen mennyiségű italért? A lényeg az, hogy 16 évesen már férjnél volt, s 19 évesen két gyermek fogta a rokolyáját, egy az ölében. Nagyapám 26 éves volt, mikor megnősült, hozzá volt szokva a nehéz munkához, de Márika, a jól menő kisiparos gyermekeként, addig nem ismerte a nehézségeket. Nyolc gyermeknek adott életet, ebből 3 meghalt csecsemő korában, a negyedik, András, aki mindenik közül a legkedvesebb volt, 21 éves korában. Négy gyermeket neveltek fel, kettőt egyetemre is járattak. A nehéz munka kifárasztotta. A négy gyermek mellett ott volt a házimunka, a gazdaság, s a mészárszék ahol mindig segítkeznie kellett, de semmilyen bevételből nem rendelkezhetett. Nagyapám szigorú katonás természetét se tudta elviselni, sok volt a torzsalkodás köztük, de ő nem hagyta a magáét. Az övé volt az utolsó szó, vagy pakolt s ment vissza a szüleihez. Nagyapám ilyenkor nagyon nyugodt tudott lenni. Uralta a helyzetet, úgy tett, mintha fel se mérgelődött volna. Mikor egy késő esti veszekedés után Márika magára vette a hárászkendőjét, és kijelentette, hogy pakol, belenyugvón hallgatott, bólintott egyet, szomorú arcot vágott, s kiment a disznókhoz, mintha ott lenne dolga. (Mindig sok disznót, marhát tartottak.) Nagyanyámat bosszantotta, hogy vele nem is törődik, milyen ember az ilyen, hogy jobban érdeklik a disznók, mint a felesége?!. Amíg nagyanyám pakolt, nagyapám a közös kúton átlépett a szomszéd udvarra, egy fehér lepedővel letakarta magát, s úgy húzódott meg a szomszéd kapuja előtt, hogy Márika kijövet pont szembe kerüljön vele. Az asszonyság pedig nagy dérrel-dúrral jött ki a kapun, s elszántan indult az apai házhoz, a Gát utcába, de mikor meglátta a szellemet, nagyot sikoltott, és rohant vissza, a saját portájára. Nagyapám éppen akkor jött elő a disznóktól, és fölöttébb nyugodt volt. Rezzenetlen arccal hallgatta végig a jajgatásokat, s nem szólt semmit.

– Jaj, Bogdán lelkem, többet nem veszekedek, s nem is hagylak el soha.

– Te mondtad, Márika—hümmögte halkan, lehajtott fejjel szomorúan a bajusza alatt, s olyan képet vágott, hogy nagyanyám szívét még másnap is furdalta a lelkiismeret. Aztán elhagyta még egy párszor, de mindig visszajött.

Egy alkalommal Pestre is elviharzott a testvéréhez.

– Engem ezek egy olyan nagy színházba vittek, hogy a lovak is a színpadon futkostak – mesélte az itthoniaknak diadalmasan. – Nem is költöttem semmit, egy kiflivel megjártam Pestet – dicsekedte takarékosságát, s a kalandot, miután hazajött onnan is. Nagyapám akkor is nagy higgadtsággal nyugtázta az eseményt, nem tartotta a haragot, annál több esze volt, örvendett, hogy asszonya hazajött. Lassan összerázódtak, Márikának is benőtt a feje lágya, s odaállt Bogdán mellé (így szólította mindig), kezdte megszokni a kemény munkát. Korán hajnalban már kint voltak a mezőn, hogy a feltakart szénát hazahozzák nyitás előtt. Nagyanyám a szekéren rakta a szénát, ami komoly szakértelmet igényelt, nagyapám villatenyerekbe adta fel, és tanította, hogyan tűrje a szeget a 4 lőcs fölé, meddig eresze ki, amit a földről jól lehetett látni. Márikát bosszantotta a sok utasítás, tanítgatás, s az egyik szeget mérgében úgy kieresztette, hogy ő maga háttal lecsúszott a szekérről, amitől még mérgesebb lett, ám felszökött vitézül azonnal, és hazafutott. Bogdánt pedig otthagyta egyedül a nagy szekérrel. Sok időbe került a felrakás, de hazatérve nem szólt semmit akkor sem. Várt türelmesen mindig, és nem csalódott, mert Márika a végén úgy megtanulta a szakmát, hogy egy inas segítségével egyedül is le tudott vágni már egy süldőcskét. Sokszor éjjel vágtak állatot, s reggelre már feldolgozva vitték be az üzletbe a friss húst. Amíg intézte a mészárszék vagy a gazdaság dolgait, a gyermekekre az anyósa, Paraté Vera vigyázott. A kenyérsütést is ketten végezték, egy udvaron laktak, egymást segítették. Apósa, Bogdán György elhunyta után, Paraté Vera élete végéig Márika ellátásában maradt. Egy kenyérsütés alkalmával történt (ezt is lefekvés előtt mesélte nagyanyám), amikor már hajnali 4 kor dagasztani kellet. Ő dagasztott, Vera nannyó öntötte a vizet a kezére.

– Márika lelkem, tudod-e mit álmodtam az éjjel? Apósod hívott, hogy olyan szép házat épített nekem s mennyek el hozza.

– S maga mit mondott Mámi?

– Én azt, fiam, hogy menyek.

— Na de amíg elmenne, hozzon még egy kicsi vizet ide.

– Hozok lelkem ebb’ a helybe, de először megharizsálom a tüzet a kemencébe – azzal serényen beforult a kemence mögé. Márika hiába várta a vizet, utána indult dagasztós kézzel, de mikor kilépett a nyári konyhából, ott talált rá a kemence előtt holtan összeesve. (Aznap éjjel lefekvéskor ismét nem tudtam elaludni. Eszembe jutottak a mesék, ott is a hősök úgy haltak meg, hogy már tudták előre, mikor jön értük a halál. Csak kimondta, hogy menne, s már ment is.) A temetésről sem mesélt semmit, de fájlalta anyósát, mert halála után nem volt aki a gyermekeire vigyázzon, rá maradt minden nehézség a családban, ráadásul Bogdántól nehezen tudott pénzhez jutni. Napközben beült a pénztárfülkébe inkasszálni, s egy-egy kis „levert” pár garassal segítette (a Bedéket) testvére árváit. A fiúk ruházatát is a kasszából ügyeskedte ki, úgy hogy Bogdán ne vegye észre, mert nagyapám nem adott a ruhára. Mikor Pista fia ügyvédbojtár lett, a címnek megfelelően, elegáns ruhát csináltatott neki, finom szövetből, húga Bede Róza férjével, Balló Dénessel, aki szabó volt, s akit nagyapám valamiért nem állhatott. Márika szerette, hogy Pista szépen, elegánsan járjon, hiszen doktorleánynak udvarolt. Mikor vallatóra került a sor, hogy honné van a ruha Pistának, szemrebbenés nélkül füllentette hogy:

— Honné? Hát az elbontott rüsszter szoknyámból, az a Balló Dénes sógorom csinálta, ezt a szép zakót, akit te nem állhatsz.

Nagyapám nem nagyon értett a szövetekhez, s kénytelen volt elismerni a sógor tehetségét, mert Pistán nagyon szépen mutatott a ruha.

Volt a családban egy nagy zöld láda (amit ma is őriztek tisztelettel), a bejött pénzt nagyapám mindig abba tette, s a kulcsát csak magánál tartotta, úgyhogy Márika nem tudott hozzá férni. Nem fukarságból tette, de szüksége volt egy forgó alapra, amivel állatokat vásárolt. Nagyanyámnak a pénztárfülke volt a legbiztosabb pénzleverési lehetősége, amiből futotta a fiúk ruházatára, és a Bede árvákra, akiknek mindig kijuttatott egy kis költséget is, amit persze nagyapám vagy nem vett észre, vagy elnézett neki. (Ez utóbbit jobban elhiszem róla.) A pénztárfülkében ült akkor is, mikor megérkezett a csizmadia szín elé egy vándor küszürüs, teljes felszerelésével együtt, amely egy talicskaszerű zárható láda volt egy keréken, hátul 2 fogantyúval, amivel a járművet tolta az iparos. A toló karok alat,t a ládán két oldalt, lábak is voltak. A két lábon és a keréken állt a szerkentyű. A láda oldalára egy 1 méteres átmérőjű lendkerék volt szerelve, amit lábbal kellett hajtani, és a nagy kerék transzmissziós szíjjal hozta mozgásba a köszörűköveket, melyeket ha elkoptak, ki lehetett cserélni. Nagyapám látva, hogy az iparos fenésre készülődik, azonnal szólította Márikát, vigye a késeket, és a húsőrlő késeket is fenetni. Ment is nagyanyám nagy igyekezettel, fejében már bevillant a fenésből leverhető pénz lehetősége, becsomagolta az összes kést egy régi kötényébe, és elindult a köszörűs felé. Nagyapám a mészárszék bejáratából nézte az eseményt. Márika gondolt egyet, megmutatta a késeket, megkérdezte a köszörűst, hogy mennyibe kerül a fenés (persze nem is volt szándékában fenetni) és rögtön drágállni kezdte a munkálatot.

– Annyi pénzt nem adhatok érte, drága mester úr! —mondta a köszörűsnek. Hazament a Gát utcába, a Bardóc Laji féle lakásba, és az inassal meghajtatta a kézi küszürűt, de az inas sem értett a fenéshez, nem is tudta rendesen megfenni. (A mészárosnak pedig jól vágó késre van szüksége, hogy szép szeleteket tudjon vágni a vevőnek). Utána, mint aki jól végezte dolgát, hazavitte s oda állt nagy hegykén az ura elé: – Bogdán! A mester igen drágán akarta megfenni, nem adtam annyi pénzt, inkább én magam megfentem, jó lesz az így is.

Ennyi kellett nagyapámnak, kicsi tartotta, hogy ki nem hajigálta a késeket az ajtón.—Azonnal takarítsd innen vissza a mesterhez, hogy fenje meg rendesen—kiáltotta.

Márika fogta ismét a kötényébe forgatott késeket, s nagy igyekezettel ment vissza a köszörűshöz, ugyanazzal a szándékkal, mint előtte. Kibontotta ismét s alkudni próbált az árból, de a szaki nem engedett belőle. Akkor újra hazavitte a Gát utcába, a Bardóc féle házba, húzatott rá még egy rendet az inassal, azzal visszament az urához. – Na látod-e Bogdán. A sok pénzt kiadtam a köszörűsnek, s ő se fente meg jobban, mint én, tessék…

Nagyapám látta, hogy a köszörűs hozzá sem nyúlt a vágó szerszámokhoz, a késeken látszott a hozzá nem értő kéz munkája, de nem cirkuszolt tovább, ráhagyta ezt is. Ő pedig valamilyen titkos kis helyre ügyesen eldugta a fenés árát és boldog volt, hogy sikerült a terve.

Barótnak csak a neve volt mezőváros, a miklósvári járás székhelye, akkor még Nagyajtán volt, de központi fekvéséből kifolyólag, heti vásárok tartására volt engedélye valamelyik kormányzótól. A vásárokat minden hét szerdáján tartották. A baróti kisiparosok, kereskedők, sátrakban árultak, és a kisipari termelés kimondottan a piac igényeinek megfelelően történt. Minden kisiparosnak, árusnak megvolt a kijelölt helye, ahol árulhatott. A barompiacot drótkötéllel bekerített területen, a mostani bányász telepen rendezték. A hídutca sarkán a szíjgyártók és kötélverők állítottak sátrat. A diákdomb torony alatti részén, a lengetegesek, háziszőttes termékek, a singesek a toronnyal szemben a községháza mellett, a gabonaféléket a községháza nyugati oldalán, és a hídmérleg mellett árulták. Az asztalosok a piac északi oldalán, a Kihágó felé a papkert előtt, a tímárok a Diákdombon, a hentesek, mészárosok, pecsenyesütők, kenyérsütő háziasszonyok a toronytól két oldalt, az olaszteleki út irányában. A csizmadiáknak, suszteroknak nem kellett sátrat verni, mert állandó árusító helyük volt, a régi temető melletti Csizmadia szín. Bede Ferenc az Ipartestület elnökeként találta ki, és szorgalmazta a létesülését. (Márika nagyon büszke volt az apjára.) Olyan vásárcsarnokszerű épület volt ez, ahová az iparosok, rekeszekre osztott cseréppel födött helyre rakták be az áruikat, amit reggel korán rúdra felfűzve hozott 2 inas, vagy segéd. A csizmadia szín közepén széles út vezetett végig, ez födetlen volt, két oldalán pedig a cipők, csizmák számára fenntartott helyek. A Bogdán-féle sátor, a toronytól 20-25 méterre az olaszteleki út felé jobb oldalt helyezkedett el. Kedden este, vagy szerdára virradó hajnalban vágták le a disznót, és dolgozták fel, előkészítve a friss árut, a szerdai piacra. Finom májas, véres hurkák, disznófősajtok, kolbászok, tepertő… Nagyanyám, pirkadat előtt, mindig elsőnek érkezett a vásárba, s az inassal megtakaríttatta a sátor környékét. A felakasztós részekre fölaggatta a disznófősajtokat, a kolbászokat, a húsokat a hurkákat pedig a (pudlit helyettesítő) fehér abrosszal letakart deszkára helyezte lapítókra. Fehér kötényt öltött maga elé, és már kínálta is az ízletes friss költséget az arra járóknak.

– Jöjjön lelkem, kóstolja meg! – szólította meg a sátor előtt elhaladókat, aztán levágott eg-egy darabkát a kolbászból, vagy májasból, és egy kis papír szeletkével már adta is a kezébe a megállónak. Az illető pedig, miután megkóstolta, méretett is belőle 20-25 dekát, vagy hazavinni még többet. Nagyszerű kereskedő volt, a szája be nem állott. A szomszéd sátrakban főleg férfiak árultak, akik nem voltak bőbeszédűek, nehezen jött ki hang a szájukon, mert a szivar mindig útját állta. Jó beszédessége miatt haragudtak Márikára, irigyelték, hogy ilyen ügyesen és hamar eladja az árut, de ő nem törődött senkivel. Munka végeztével pakolt, imádkozott, mindig megköszönte a fentiek segítségét, hogy az áru elfogyott, és hívta az inast, sátrat bontani. A szemben áruló Sándor bá egy darabig tűrte a nagyanyám sikereit, de az egyik vásár előtt elhatározta, hogy kifog rajta. Keddi napon kiadta két segédjének a parancsot, hogy aznap nem mehetnek a vécére. Jól megvacsoráztatta őket, aztán éjjel odaküldte őket a Márika sátorhelyére, üríteni. Minden jól működött, a terv is bevált, s reggel 5 órakor, mikor nagyanyám megérkezett, ott bűzlött a két kiadós tornyosult produktum a sátra helyén. Rögtön felfogta, mi történt (váltott az esze nyomban), a két nagy szart az inassal hamar feltakaríttatta, szappanos vízzel felmosatta a helyüket, hogy a szag ne terjedjen, s a legyek ne járjanak arra. Aznap is jól árult, serénykedett, de nem állta meg az ellenségnek visszaszúrni a vásár végén.

– Jaj lelkem Sándor bácsi – mondta a tettesnek –, képzelje hogy jártam: a reggel ahogy ide érek, hát látom, hogy valakik a nagydolgukat ide végezték a sátram elé, sokat ehettek az este, me mindent kipakoltak keményen. Hát a jóisten áldja meg azokat a szerencsétleneket, akiket pont az én sátram elé kucorított le a szükségük, s nem tudtak egy kicsit arrébb húzódni kínjukban, me nekem akkora szerencsét hozott ez a dolog, hogy ma két órával hamarabb eladtam mindent. Hála a Jóistennek!

A szomszéd Sándor bának remegett a szivar a szája szélén, s az arca színe is elváltozott erre a beszédre.

Hát ilyen volt Bede Márika, az én vidám kedvű, énekes-táncos nagyanyám, mindenkinek túljárt az eszén, de a családját nagyon szerette, fiaiért mindent megtett, s a Bede árvákat is titokban segítette. Az élete soha sem lett könnyebb, a háborúk megviselték a családját, a fiai közül Pista és Anti végigharcolták a világháborúkat, Bogdán is otthagyta, elköltözött a túlsók közé, s rá maradt a sok nehézség, az üzlet. Józsika, a legkisebb fia egyetemista volt Budapesten, Károly a nagy kedvence, pedig otthon maradt, vezette a mészárszéket s csinálta a károkat. Felesége és 2 leánygyermeke mellett kártyázot,t nőzött, szélhámoskodott. A legnagyobb sorscsapás akkor érte, mikor Károly bátyám a mészárszéket is elkártyázta, váltót hamisított az Ő nevében, és a család emeletes épületét a mészárszékkel együtt el kellett adni. Károly bátyám kiszökött Amerikába, és a kár, amit hagyott, a 2 gyerekének járó gyermektartást is beleértve, édesapámra maradt. Nehéz idők voltak, de apám felvállalta, az adósságot, hogy a Bogdán név ne sérüljön. Kölcsönt vett fel az üzletére, aztán hosszú éveken keresztül gürcölt, amíg a részleteket megadta. De akkor már Márika nagyanyám nálunk lakott, édesanyám, Friduska lett a támasza, és én a kedvenc unokája. Nekem beszélte ki esténként örömét-bánatát, kalandos életét, hogy bármit hozott a sors, sohasem keseredett el, mindig imádkozott, s valami vidámsággal elütötte a bajokat. Életeleme volt a segítségadás, de érezte, hogy őt is segítik ám a fentiek.

A virrasztás

– Leírtad a Varga István bácsi virrasztóját, amit a múltkor meséltem?

– Leírtam.

– Úgy ahogy mondtam, hogy az is érződjön ki belőle, hogy Baróton a nagyanyám idejében ez milyen szokás volt?

– Úgy írtam, ahogy mondtad.

– Akkor olvasd fel, hogy egyet derüljünk rajta.

...Varga István bácsi a halálán volt, s ilyenkor Bede Márika nagyanyámnak, előimádkozói minőségében, az akkori szokáshoz híven, össze kellett szednie a virrasztó asszonyokat, hogy a haldokló lelki üdvösségéért mondják a rózsafüzért a háznál.

– Biztos megint elcipelt téged is magával, nem vett tudomást róla, hogy mennyire félsz az ilyen eseményektől – szóltam bele a mesébe.

– Én ezektől az imádkozóktól mindig irtóztam, szabódtam is, hogy hagyjon otthon, álmos vagyok, de nagyanyám magával vitt, mintha én lennék a testőre, s nem törődött a késő éjszakába nyúló ásításaimmal se. Édesanyáméknak, akik a házunk első részében aludtak, hogy a korai felkeléssel ne zavarjanak, meg se mondta, hogy hová hordoz, tetszett, nem tetszett, ott kellett imádkozzak a vénasszonyokkal egy sorban a virrasztóban. Akkor is így történt, mikor sötétedés után Varga István bácsihoz kellett menni, a felesége hívására. Berta néni szomorú volt, szeme kisírva, nem vette jó néven, hogy Istvánnak most mennie kell, pont most, ebben a nagy dologidőben, de ha már ő maga mondta, hogy hal meg, hogy elhagyta az ereje, alig ért el az ágyig, akkor már látta, hogy itt mozdulni kell. Mindent előkészített, hogy a szokásokat betartva segítse az elmenetelét. Hívta az imádkozókat, István bácsit tiszta ágyneműbe fektette, betakarta, keresztet tett a kezébe, és gyertyát gyújtott, mire jöttek az asszonyok. Nagyanyám úgy vonult be velem a színhelyre, mint egy sámán, akinek felhatalmazása van a fentiektől, hogy István bácsit átsegítse a túlvilágra. Az imádkozó asszonyok szépen sorban követték kezükben az imádságos könyvvel, s körbeülték az István bácsi ágyát… Ő mondta előre a rózsafüzér tizedeit, az öregasszonyok meg csukott szemmel, vékonyan kornyikálva kísérték. István bácsi lassan lélegzett, nem látszott rajta semmi különös, csak mintha pihenni tért volna nyugovóra. Én attól féltem, mi lesz, ha a rózsafüzérek alatt kileheli a lelkét, s az asszonyok nem fogják észrevenni. A szememet nem tudtam levenni róla. Úgy feküdt, mintha szép mélyen aludna, lassan pihegett, de az egyik szeme sarkából mintha engem figyelne, s a sűrű bajusza alatt mintha mosolygott volna is. Milyen szép így meghalni, gondoltam gyerekfejjel. Ha valaki elkészül, békésen megadja magát, a sorsának, s az is milyen megható, hogy az imádságos asszonyok is ilyen nagy odaadással elkísérik a válaszútig. Aztán, ahogy nagyanyám magyarázta, ha már elvált a lelke a testétől, még itt lebeg körülöttünk egy ideig, a hat hetes miséig, de már akkor a túlsókkal is kapcsolatban áll, s arrafelé igyekszik innen, amerre vonzzák az ottaniak. Sokáig mondták a rózsafüzért monoton hangon, félig énekelve, s olyan hangsúllyal, mintha ők is már a túlvilágról üzennének ide le. István bácsi pedig tűrte szépen, békésen, pihegett egyenletesen, én meg, ha nem féltem volna, el is alszom nagyanyám oldalának dőlve, de féltem, hogy ha a bácsi meghal az imádkozó alatt, a lelke mozgatni kezdi a szobában a függönyöket, mint az otthoni szellemidézéseknél, ha nagyanyám valamit kérdezni akart tőlük.

…Az imádkozó jól belenyúlt az éjszakába, de István bácsi kitartott az egyenletes pihegése mellett, s lassan az asszonyoknak is haza kellett menniök. Berta néni, aki református volt, s ahogy a ki-be járkálásán észrevettem, unta is az üdvözlégyeket, látván hogy már fészkelődnek a székeken az asszonyok, csak úgy köznapian, ahogy beszélni szokott vele, odaszólt az ágyba: – Mán halsz-e meg, Izsván? –, mire István bácsi visszasuttogta a bajusza alól: – Mikor menyek, szólok, Berta!

… És az asszonyok mondták tovább kitartóan a rózsafűzért hajnali háromig, de akkor már az álmosságtól belerévülve a monoton imádkozásba, éreztem, hogy én is az öreggel tartok valamerre. István bácsi már alig pihegett, nagyanyám szerint szépen át is szenderült a túlvilágra, úgyhogy egy bólintással jelt adott az imádkozás befejezésére, és másik feladatát is teljesítve, a halott állát felkötötte, szemére pedig rátette a két ötven fillérest, melyet otthon külön kicsi bársonyzacskóban tartott, az éjjeli szekrényben. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, hazarendelte az asszonyokat s mi is végre hazamehettünk. A szokás úgy tartotta, hogy másnap, a virrasztóknak vissza kellett menni a halottas házhoz, segítkezni a lemosásban és az öltöztetésben, behelyezni a testet a koporsóba. A hosszú éjszaka után alig tudtam elaludni, féltem, hogy István bácsi szelleme utánunk jön, és nálunk ismét kezdenek lebegni a függönyök, de nagyanyám olyan biztonságot nyújtott lefekvés előtt, olyan fennkölt, határozott szertartásos volt, mint aki egy nagy feladatot hajtott végre, s én szégyelltem volna, ha észreveszi, hogy félek. Úgy aludtam el, hogy István bácsi ott volt a fejemben. Vajon szólt-e Bertának elmenetelekor, ahogy ígérte, fontolgattam magamban a lehetőségeket, elalvás előtt. Másnap reggel későn keltünk s nagyanyám nem költögette jó szokása szerint hajnali ötkor fennhangon a menyét, hogy „Frída fiam, a koldus a hetedik faluban jár…” Tíz órára kászálódtunk ki az ágyból, mikor már édesanyámék az üzletben tevékenykedtek. Nagyanyám is álmos volt, az éjszakai virrasztás nyomait viselte kis párnákban a szeme alatt. Oda tette a frankkávét főni, elővette a tejet, mézet, aztán megterített. Tejes kávét ittunk mézes vajas kenyérrel, ez volt a reggelink.

– Te most itthon maradsz, mondta határozottan, mintha mindenáron menni akartam volna vele a halott öltöztetésre is. – Nekem mennem kell, mert kötelességem – magyarázta hősiesen, mielőtt kilépett az ajtón. – Szépen bemész az üzletbe, s ott megvársz, míg hazajövök – mondta visszanézve rám, aztán ahogy szokta, mint egy csatára induló hadvezér, nagy lendülettel kinyitotta az ajtót, s egy határozott lépéssel, de mintha egy kicsit repülne is, kilépett rajta. Én csak a kétségbeesett sikoltását s a nagy huppanást hallottam utána, mikor összeesett az ágyások előtt. Az udvaron István bácsi állt előtte ártatlan arckifejezéssel, s a kezében szorongatott valamit. Most már végképp meg voltam győződve, hogy utánunk jött a szelleme, s úgy megijedtem, hogy tátva maradt a szám is, de ahogy megszólalt, s a bajuszán rándított egyet, rájöttem, hogy személyesen ő maga áll előttem.

– Márika lelkem ne ijedj meg, sze én vagyok, nem haltam meg az éjjen – mondta huncut mosollyal a bajusza alatt, miközben lehajolt nagyanyámat élesztgetni. – Hozzál egy kicsi vizet, Antika fiam, spriccoljuk le.

– István! Itt vagy-e vagy túl mentél mán? – kérdezte bizonytalanul reszketős hanggal nagyanyám, ahogy a szellemeket szokta szólítani, mikor magához tért. – Itt vagyok, Márika, én vagyok igaziból, bizonygatta nagy szelíden. – Hát mi bajod volt, István, hogy egész éjjel múltál ki a világbúl, s mondattad velem a rózsafüzért, a franc egye meg a pofádot – tápászkodott fel mérgesen nagyanyám fektéből az udvaron.

– Fáradt voltam lelkem, elment az erőm, béhoztam a nagy szekér szénát az este, fel es hánytam egyedül a hiúba. Mondtam Bertának, vacsora se kell, éppen az ágyat érjem el, me ebbe a helybe meghalok a fáradtságtól, éreztem, hogy a lelkem száll ki belőlem, úgy odavagyok. Te tudod, milyen Berta, készpénznek vette, hogy várom a kaszást, s mán riasztott titeket. De milyen szépen imádkoztatok, Márika lelkem, a Jóisten fizesse meg, me én úgy kipihentem magamot a rózsafűzéretekbe, rendesen jött vissza az erőm, s most olyan friss vagyok, mintha ma születtem vóna. Csak az a baj, hogy Berta is megijedt, mikor reggel kiállítottam az udvarba. Ő éppen a majorságot etette, s közben lógatta az orrát, szepegett magában nagy szomorúan, de mikor meglátott, jedtiben úgy hozzám vágta a tyúkok itatóját, hogy majd bétörte a fejemet ne – mutatta a fején a horzsolást. – Visszahoztam az ötven fillért, amit a szememre tettél – , nyújtotta át a pénzt amit a markában szorongatott – , még jó lehet másoknak. Ne haragudj, Márika, nem volt szándékomban bécsapni titeket, de olyan fáradt voltam, hogy mozdulni se tudtam az ágyban.

– Járjál békével, Estány – mondta nagyanyám csúfondárosan, félig bosszankodva, félig szégyellve az esetet, s a filléreket visszatette a helyükre, az éjjeli szekrényke fiókjába. Többet nem is beszéltünk erről, láttam, hogy becsapottnak érzi magát, de azért hozzátette mikor ketten maradtunk.

– Látod-e fiam, milyen ereje van az imádságnak, a halálból is visszatérít az élők sorába, ha nagy a hited, szeret a Jóisten, s jól is imádkoznak érted.

Megértő arcot vágtam, bólintottam is, ám erre a nagy ijedtségre még kértem egy csészével a finom frankból, s a mézesvajasból is egy szeletet.

„Nehezen jöttem a világra…”

Erről több alkalommal is meséltél nekem, drága Apám, és mindig hozzátoldottál valamit a történetedhez, akár csak most is…

– De azért valahogy mégis megmaradtam… 1926. június 12-én történt mindez, Baróton, ami azt jelenti, hogy feladatot rótt rám is a Jóisten. Bogdán nagyanyám Bede Márika, a falu központjából lefelé jövet, éppen a házunk felé tartott, amikor egy virágcsokrot szorongató gyermek jött szembe vele. Nagyanyám megkérdezte, hová viszi a virágot, mire a gyermek azt felelte, hogy Antal köszöntésére. Nem tudom, hogy akkor is ilyen nagy búcsús hagyománya volt-e a Szent Antal kilencednek, mint most, de a mi családunkban Szent Antal mindig nagy tiszteletnek örvendett. Nagyanyám még akkor elhatározta, ha fiú leszek, Antika lesz a nevem, s azzal nagy vígan már fordult is be az Egyed utca sarkán lévő Bogdán élet kapuján.

Nálunk nagy jövés-menésben voltak a szomszédok, de amikor eléje tárult a szomorú kép, és a szobában meglátta az élet-halál harcunkat, szótlanul csuklott le egy székre, s nagy imádkozó létére, az ijedtségtől még az sem jutott eszébe, hogy egy fohászt mondjon el értünk. Édesanyám életveszélyben volt, súlyos állapota miatt a baróti kórház egyetlen orvosát, Kádár doktort a házhoz kellett hívni, mert én, abból a kellemes meleg, védelmet nyújtó környezetemből, amelyben addig voltam, sehogy se akartam ebbe a világba kijönni. Akkor csak a háznál történt a szülés, nem létezett szülészet a kórházon belül… Kádár doktor fogóval kellett hogy kihúzzon, s velem együtt édesanyám méhét is kikapta. A hirtelen adódott helyzetben ő is tehetetlen volt, csupán annyit tudott tenni, hogy lefertőtlenítve, de sérülten, valahogy vissza gyömöszölte a helyére a szervet, édesanyám lábait pedig összekötözte, hogy mozdulatlanul feküdhessen egy pár napig. A nagy vérveszteséggel azonban nem számolt, édesanyám magán kívül volt, és rázta a hideg szegényt.

A szomszédok összefutottak, mindenki segíteni akartvalamivel, dörzsölgették a kezét, a talpát, borszeszt szagoltattak vele, de nem remélték, hogy kibírja. Engem, mivel már meg voltam feketedve s reménytelennek bizonyultam, félredobtak a mellékágyra, s lemondtak rólam. Az anya mentése volt a fontos. Éppen akkor lépett a szobába Csonka Aranka néni, a szomszédasszonyunk, s látván a helyzetemet, felkapott, élesztgetni kezdett, rázot,t ütögetett, benyúlt a szájamba, kitakarította a beragadt magzatvizet, addig torkászott, paskolt, amíg életjelt adtam magamról. Azt mondják, nagyon örültek nekem, mikor felsírtam, és hogy édesanyámmal mindketten megmenekültünk. Aranka néni utána még sokáig emlegette: fiam, nekem köszönheted az életedet, s én meg is köszöntem ezt neki, de mindig oda mondtam, hogy lehet, mégis jobban jártam volna, ha akkor otthagy az ágyon… Édesanyámat is megmentette az orvos, de utána még sokat szenvedett, később pedig, 38 éves korában ki kellett vegyék a méhét, s emiatt nem lehetett testvérem.

Abban az évben nagy volt az öröm a Bogdán családokban, mindhárom Bogdán fiúnak fia született, és mindhármat az apjuk nevére keresztelték, s lettek István Antal József. Márika nagyanyám annak is örvendett, hogy édesanyám református lévén, nem erőszakoskodott, hogy engem reformátusnak kereszteljenek, úgyhogy megmaradtam ,,jó katolikusnak”, ahogy eltervezte.

Édesanyám 26 éves volt, amikor engem szült, erős, szívós fiatalasszonyként, hamar kiheverte a nagy vérveszteséget, gyorsan felépült a gyengeségből, és ahogy nőttem egy kicsit, máris beállt az édesapám méteráru üzletébe, segédkezni. Amíg az üzletben volt, engem egy fiatal szolgálócskára bízott, aki mosás közben rácsepegtette a marószóda oldatot a fejemre. A balesetveszély már a járókában megkörnyékezett, a kis libácska így vigyázott rám – azóta se nőtt haj a fejemen, azon a részen…

A szüleim szigorúan neveltek, de nagyon szerettek, és szeretetüket minden apró dologgal kifejezésre juttatták. Három éves lehettem, mikor édesapám megvette nekem a vargyasi bárótól Luxot, a gyönyörű, nagy termetű farkas kutyát, aki olyan volt, mint egy családtag, el nem mozdult mellőlem, és mindenféle játékomban pajtás tudott lenni. Ahogy nőttem, úgy jöttek a gondok az állandóan változó, válságos idők: a román iskola Baróton, majd Brassóban, a sok gazdasági nehézség, melyek meghatározták egész Erdővidék életét. Öt éves voltam, mikor a baleset megtörtént velem, s a következményét, mely annyi lelki fájdalmat okozott nekem, egész életemben viselnem kellett.

Mikor apám árut kapott, mindenki segített a behordásban, s hiába figyelmeztettek, hogy ez nem gyermeknek való munka, nem tudtak leállítani. Térültem, fordultam serénykedtem, épp az egyik ecetszeszes üveggel igyekeztem befelé, amikor az kicsúszott a kezemből, a dugója pedig felpattant a szememre, s a jobb szemem akkor kiégett. Hiába futottak velem az orvoshoz, az összeégett szaruhártyán már nem lehetett segíteni. Nagy szomorúságot okoztam a családnak, de nem volt mit tenni. Pár hónap múlva kívül begyógyult a szemem, de utána már csak a fényt láttam vele. Édesapám többször is elhordozott híres professzorokhoz: „Professzor úr, vegye ki az egyik szememet, csak mentsük meg a fiam látását!”, kérlelte a tudós embert, de az orvos nem fogadta el az áldozatát a szaruhártya átültetéshez. Aztán megszoktam, hogy így kell élnem, az volt a feladatom, hogy ezt a jelt vigyem magammal egész életemben. Félszegnek éreztem magam, később a lányoktól is visszahúzódtam, de a sportban kitűnően megálltam a helyem egy szemmel is. Erdővidéken nem is csúfolkodtak velem a szemem miatt, csak egy pár esetre emlékszem, amikor is a kötelező táncórákon azt tanították, hogyan viselkedjünk, miként kérjünk fel egy kislányt, hogyan tartsuk magunkat a táncban… Én el is indultam egy szép, szőke fürtös zsidó kislány felé, de útközben észrevettem, hogy odasúgja a mellette ülő barátnőjének:

—Ne, jön az a vaksi fiú, hogy felkérjen, nem megyek el vele….

Már a félútnál visszafordultam, s később is hiába erőltettek a szüleim, nem jártam többé a táncórákra. A brassói román iskolában is tyórunak hívtak, s meg kellett szokjam, a gúnynevet, mert ehhez volt kötve a román tanulás, ami, ha nehezen is, de sikerült ebben az idegen környezetben.

Nagyobb diák koromban az volt életem fő álma, hogy testnevelő tanár legyek, ám erről is le kellett mondanom a szemem miatt, mert nem tudtam volna elviselni, hogy a gyerekek is gúnynevet ragasszanak rám. Látod, azért erőltettelek a sportolásra téged. Magamat akartam látni benned, de te nem voltál annyira bátor s kitartó, ahogy azt szerettem volna, te csak olyan kényes félénk voltál, mint az anyád. Ha szánkózni mentünk, mint más fiatal házasok, úgy megijedt a zuhanástól, úgy kezdett ordítozni ereszkedés közben, hogy a szégyen evett meg vele a barátaim előtt. Ami a sportról szólt, az őt ívben kikerülte…

De hol is tartottam?

1940 novemberétől, miután Észak-Erdély visszakerült az anyaországhoz, beírattak a Magyar Királyi Polgári Iskolába Baróton, majd Marosvásárhelyre, a magyar nyelvű kereskedelmi szakközépiskolába kerültem. Innen már az első év után, munkaszolgálatra küldtek bennünket, a görgénysóaknai német repülőtérre, s majd csak Románia kapitulációja után engedtek haza. A háborús nehézségek miatti egy év kimaradás múltán, visszamentem Marosvásárhelyre, másodikba, utána csak magántanulóként tudtam haladni, az érettségiig. Édesapám politikai üldözöttsége miatt nem vettek fel az egyetemre, munkahelyet is csak a földvári téglagyárban kaptam. A munka mellett aztán, lehetőség adódott rá, hogy magánúton beiratkozzak a közgazdasági egyetemre is, de két év után, apám halála s az anyagi nehézségek miatt abba kellett hagynom az egészet. Hazakerültem a baróti vajgyárba, onnan Köpecbányára, tisztviselőnek, és futballoztam a Bányász, csapatában. Akkor került Köpecre a drága Fulvika, nem tudom már pontosan melyik évben, azt sem tudom, hogyan habarodhatott belém, de én is egészen bele voltam betegedve. Amikor a meccsen megláttam a pálya szélén, s mikor a hangját meghallottam, hogy Ánti, szinte minden esetben nyertünk. Úgy mentem a kedves finom hangjára, mint a golyó, de mikor a csapattársaim elmondták apámnak, hogy Antika a meccsek után a román fátával találkázik, apám alig akart szóbaállni velem.

– Mit kellett megérjek, fiam — mondta keserűen mikor hazaértem. De Fulvika, úgy vonzott, úgy csodált engem a fél szememmel is, úgy felnézett rám, mint egy filmszínészre, olyan kedves, olyan szép finom lélek volt, hogy nem tudtam szabadulni tőle. Aztán visszavonultam, mert így kellett, hogy legyen, s ezt ő is megértette. Nem haragudott, elköltözött ki tudja, hová, mert jobb volt így. Tíz év múlva, mikor egy bukaresti delegációm alkalmával valaki a Cișmigiu előtt az utcán utánam kiáltott, hogy Ánti dragă, hát elhagyott az erőm. Ő volt az, Fulvika, már asszonyként, de nagyon elegánsan öltözve, úgy állt előttem mint egy angyal, és mosolygott, én meg szóhoz se tudtam jutni a meglepetéstől, csak álltam a kopott szürke balonkabátomban tehetetlenül. Akkor elmondta, hogy férjhez ment, s nekem is sok szerencsét kívánt.

Aztán 1954-ben elvettem anyádat, aki Barót félelmetes ellenőre volt akkoriban, s kezet tett rám. Szép nő volt Marika is, de olyan erős vezéregyéniség, hogy Baróton mindenki félt tőle. Divatosan járt, mindenki csodálta a rókabundáját, s engem is levett a lábamról a szavalataival, a műveltségével. Nem tudom, miért váltott át akkor a nagy bonviván Barabás Gabi után hozzám, valószínű, bosszúból, mert összevesztek, s hogy megmutassa Gabinak: rövid idő alatt kap magának egy erős sportembert. Hát meg is mutatta, meg is kapott, ahogy akarta, de én jártam rosszul, mert az életemet megette, s az anyámét is. A sok huzavona, veszekedés után aztán egyszer ellenőri állást kapott a Hargitán az ott lévő bányánál, s elköltözött, Barótról. Téged otthagyott Friduskával, s velem, Ildit magával vitte, de kéthetente haza átogatott. Aztán 1963-ban, mi is utána mentünk Csíkszeredába, és átigazoltunk a Hargita Bányavállalathoz. Szegény anyám ott maradt egyedül a nehézségekben.

Az életem mozgalmas lett Csíkszeredában. Naponta ingáztam a környező bányákhoz, Hargitán, Balánbányán, Vaslábon, Lövétén mértem fel a bányászok normáit, de a sportolás is része volt a szabadidőmnek, jártam a gyönyörű tájakat a tájfutókkal, s futballoztam itt is késő öregkoromig. Az elején nehezen szoktam a szószegény hideg Csíkot a jó meleg bőbeszédű Erdővidék után. Itt nehezebben barátkoznak az emberek, de ha egyszer megszerettek, akkor örökre be is fogadtak. Csíkszeredában is örök háborúzás volt a családi életünk, pedig aztán jött Andriska is nagy későre, mennyire vártuk, hogy fiunk szülessen, de már nem bírtunk együtt élni anyáddal. Külön szobában laktunk, külön kasszán voltunk, így intéztük a tartásotokat is, s a válás három gyerekkel is elkerülhetetlen volt. Nehéz idők voltak, még az újságba is kikerültünk, hogy két jó képességű értelmiségi szakember, húsz év után elválik 3 gyerekkel. Egy marosvásárhelyi újságíró jött el hozzánk, az Előrétől, azt hazudta, hogy gyámhatósági vonalon jött, a pártbizottság küldte, mi meg szépen kipanaszolkodtuk magunkat anyáddal, aztán ő egy egész nagy oldalas regényt írt rólunk az újságba, s így címezte, hogy „Mi lesz a gyerekeikkel?!” Nevet nem említett, de úgy is mindenki ránk ismert Baróton. A szocialista erkölcsöt a mi példánkkal akarták erősíteni, hogy ilyen ne forduljon elő máshol. Aztán elmúlt ez is, mint minden csoda mely három napig tart, de szégyelltem a dolgot. Hát ez volt…

Erdővidékre, Barótra mindig is visszavágytam. Míg édesanyám egészséges volt, és fenntartotta a házunkat, nyaranta hazajártunk, segítettünk, és élveztük az otthon melegét, de ahogy legyengült, el kellett adni a házat, őt pedig öreg napjaira Csíkba vittük magunkhoz. A nagy törést mosolyogva tűrte, nem tudom, belül mit érezhetett, mikor a gyönyörű virágoskertje, a tágas szobái után be kellett érje tömbházunkban egy kis szobácskával, de sohasem panaszkodott. Neki mindig úgy volt jó, ahogy éppen adódott, s ahol éppen volt, ott átvette a szolgálatot, segített mindenben. Nem volt könnyű az életem, minthogy az övé sem mellettem, a sok megpróbáltatásban, de így visszapörgetve, szinte megszépül minden, mert nagy örömem telt a gyermekeimben, megérte vállalni értük, a sok nélkülözést.

Egy idő óta gyakran késztetést érzek, hogy ezeket a sorokat vessem papírra s hagyjam rá Mesire. Látod, mindenki röhögte, hogy anyáddal a válás dacára is tartottuk a kapcsolatot, öreg korunkban is elbeszélgettünk, örvendeztünk a sikereiteknek, segítettük egymást, amiben tudtuk. Mikor már nem kellett egy fedél alatt laknunk, rendbe jöttek a dolgaink. Végéhez ér lassan az utam, és jólesik összegezni, hogy a rám bízott feladatokat, ha nem is kifogástalanul, de igyekeztem elvégezni. S ha jöttek a bajok, volt tartalékban az erdővidéki humorból, a vidám mondókákból a tarsolyomban, melyek mindig kihúztak a sárból, fel tudtak vidítani, s tovább lendíteni rajtuk.

Édesapám, Bogdán Antal

1898. november 4-én született Baróton, Bogdán József mészáros mester és Bede Mária nyolcgyermekes családjának hatodik gyermekeként.

A 8 gyermek közül csak ötöt tudtak felnevelni, hárman meghaltak csecsemő korukban, András, a legügyesebb, a legbátrabb 21 évesen.

Négyen megmaradtak: Dr. Bogdán István ügyvéd, Bogdán Károly mészáros, Bogdán Antal kereskedő, Dr. Bogdán József állatorvos. Iskoláikat a baróti Rom. Kat. Iskolában, Csíksomlyón, a Római Katolikus Főgimnáziumban, és Székelyudvarhelyen, a Római Katolikus Főgimnáziumban végezték. Az 1914-es mozgósítás alkalmával, a fiúk közül, Istvánnak és Károlynak kellett bevonulniuk katonának. Akkor így búcsúztak öccseiktől: „Mi kiharcoljuk a békét nektek. Békében élhetitek le az életeteket.”

1916 júniusában édesapám is bevonult a 2. közös ezredhez. Alig volt 18 éves. 1916 októberétől már az oroszok ellen harcolt, Stanislau, Halics, Kolomea, Tarnopol és Cernovicznál, valamint az olaszok ellen, Asiago, Isonzo, és Piave mellett.

Az olasz fronton történt, hogy egy olyan hegyoldalon, amit beláttak az olaszok, a megfigyelő állás telefonkábelét ellőtték és megszakadt a kapcsolat a a megfigyelők és a híradós század között. A telefonvonal újra kötésére a századparancsnok önkéntes jelentkezőket kért. A nehéz feladatra, egy 4 gyermekes, régi szolgálatos katona jelentkezett, édesapám újoncként vele együtt, segítő kísérőként, vállalta az önkéntes feladatot. A meghibásodott vonalat csak hason csúszva lehetett megközelíteni. Mikor odaértek, az őrmester féltérdre állt, és sikerült is neki a vonal javítása, ám pár pillanat múlva, amikor éppen megfordult, kilőtték, és holtan rogyott össze a telefondrót mellett. Édesapám addig még nem tapasztalta meg, mit is jelent a halál, hogy egyik pillanatról a másikra elhagyja a lélek a testet, s vége szakad itt minden földi feladatnak; nagyon megijedt akkor, és a hegyoldalon, a golyók kereszttüzében futásnak eredt. Nem találták el az olaszok, valamiféle oltalom alatt volt. Ezért a tettéért megkapta a kisezüst vitézségi érmét. 1918. november 27-én hagyta el Barótot, a román megszálló csapatok elől menekülve, akik már Brassóban voltak. A székely tisztek Baróton és Bibarcfalván kezdték meg a toborzást a székely alakulatokba, de fegyvereket nem osztottak. A legközelebbi vasútállomás Ágostonfalva, tiszta román község, itt óvatlanság lett volna fegyvertelenül felülni a vonatra. Marhavagonokkal jutottak Kolozsvárig, ahol szerveződött később a Székely Hadosztály. Édesapám is ebben harcolt Csurna, Tokaj, és Mátészalka mellett, valamint Csucsánál, a páncélvonaton, egészen 1919. augusztus 2--ig.

Egy ideig a tanácsköztársasági vörös csapatokkal közösen harcoltak, de amikor meggyőződtek, hogy a vörösök nem biztosítják a fegyveres ellátást, elálltak a vörös csapatoktól. A Székely Hadosztály egy része megadta magát, fogságba került. Édesapám többedmagával Szegeden jelentkezett, az alakuló magyar hadsereg vezérkaránál, ahol azt a parancsot kapták, hogy szivárogva, az ország déli részén vonuljanak Siófokig, ahol Horthy Miklós hadseregparancsnok vezetésével alakul a magyar honvédség, a nemzeti hadsereg. Apám elmesélte, hogy a bevonuló katonák az egyetemisták sorfala között haladtak Pest utcáin. Az egyetemisták sorfalában akkor megpillantotta a testvérét, Bogdán József állatorvos hallgatót. A két testvér melegen megölelte egymást, aztán ment mindenki a dolgára, végezte tovább a feladatát.

A bevonuló hadsereg, az Üllői úton lévő kaszárnyában kapott szállást, de nyugtuk nem volt. Járőrszolgálatot teljesítettek. A garázdálkodó bőrkabátos Lenin-fiúkat kellett rendre utasítaniuk. Majd később tényleges katonai szolgálatot teljesített a zalai gyalogezrednél, a szombathelyi vadász zászlóaljnál, a karcagi gyalogezrednél és a Magyar Királyi 4-es sz. kerékpáros zászlóaljnál az 1. Századnál.

1921. szeptember 30-án szerelt le, 23 évesen.1924-ben kérte meg édesanyámat, aki akkor a Debiczky-féle gyógyszertárban patikusleány volt. Az 1940-es II. bécsi döntést és az ünnepélyes bevonulást követően, nemsokára megalakították a Székely Határőrséget. A határvadász zászlóalj, melyben, a határ ügyeletét szolgálták: járőrszolgálatuk az Olt mentén és a határ más szakaszain, a határ menti mezőgazdasági területek művelésére átjáró emberek határátlépését ügyelte. A székely határőrség úgy volt szervezve, hogy a felszerelés egy részét (ruházatot, fegyverzetet) bizonyos időre az alakulatok személyi állományának kiosztották, otthon tarthatta a katona mindazt, amit gyakorlatok és hadgyakorlatok idején használtak.

A Szovjetuniónak német származású lakóit, valamint az ukrán nacionalistákat a németek, visszavonulásuk alkalmával, útnak indították Németország felé. Az Erdélyen lóval, szekérrel áthaladó csoportok vonulását, bizonyos fokú élelmezését a Székely Határőrség alakulatai vigyázták, kísérték, pihenőik mellett őrséget álltak, például a Hatod erdővidéki aljában, Hidegkútnál és az uzonkai betérő út környékén. A Székely Határőrségbe 40 évesnél idősebbek és az 1924-25 ben született levente katonák voltak besorolva. A magyar hadvezetés úgy gondolkodott, zzel az alakulattal visszaállítja a régi történelmi székely határvédelmi katonaságot.

Az 1944. március 19-i német megszállás után, nemsokára a Székely Határőrség erdővidéki alakulatait kivezényelték a Kárpátokba, Csobánosba. Itt is határőrszolgálatot teljesítettek és fel voltak készülve a szovjet támadásra.

A front már egész közel járt Románia határához, majd a román kapituláció után, rövid idő alatt a magyar határnál álltak az oroszok. A Székely Határőr alakulat, felvette velük a harcot, de a gyenge fegyverzet miatt nem bírtak a túlerővel, s védekezve vonultak vissza az osztrák határig. Közben a nyilasok hatalomra kerülése után, a Székely Határőr alakulathoz is egy nyilas parancsnokot neveztek ki, aki parancsba adta, hogy maradéktalanul vonuljanak át Ausztrián és ott folytassák a védekezést. Édesapám akkor kijelentette: „Volt hazám, védtük becsülettel, gyenge fegyverzetünkkel is, de most már nincs mit védenünk, elveszett a magyar hazám, és én innen tovább nem megyek.” Mire a nyilas tiszt pisztolyát a fejének szegezte, és kötelezte a távozásra. A bajtársai azon nyomban a nyilasra ugrottak, pisztolyát elvették, s átadták a határon. A székely alakulat ott maradt a határ mentén egy erdős részen úgy, hogy a szovjetek az erdő két oldalán vonultak át Ausztria területére. Egy hétig maradtak ott bántatlanul, teljes felszereléssel, konyhával. Édesapám megkérdezte, ki akar hazamenni Erdővidékre, de mikor közölte, hogy gyalog készül elindulni, csak 36 an jelentkeztek. A kényelemszeretőbbek azt mondták: amíg a lovak és szekerek itt vannak, addig ők nem gyalogolnak, de alighogy kimentek az utcára a szekerekkel, a szovjetek leszerelték őket, s a veszélyeknek erősen kitett vasúttal kellett folytatni az utazást. Ezek a „különutasok” soha nem kerültek haza.

A harminchat gyalogos, édesapám vezetésével, a nagyváradi állomásig úgy jutott el, hogy sehol sem találkoztak orosz vagy román katonákkal. Majd szerencsésen hazaértek Brassóba. Onnan meg Barótra, de akkor, már otthon is egy ideig bujkálniuk kellett a románok elől.

A háborút elvesztették, de az életnek mennie kellett tovább.

A jó ministráns

– Először nagyanyám, Bede Márika biztatására álltam be ministrálni, de utána annyira megszerettem, hogy egy időben el is határoztam, magam is pap leszek – vallotta be egyik estén az apám. – Aki vállalkozott a ministrálásra, annak szépen, példásan kellett viselkednie a mindennapokban is, mert akárki nem állhatott az oltár elé, a pap bácsi mellé segítkezni, azt ki kellett érdemelni, úgyhogy kiváltságosnak éreztem magam, hogy ott lehettem.

…Bogdán nagyanyám is erre volt a legbüszkébb. – Ministrálj ügyesen, Antika fiam, viselkedj szépen – biztatott minden mise előtt, s ahogy elnéztem az arcát a padban ülve, ahogy a kezét összekulcsolta, ahogy az ábrándos tekintetével rám nézett, a jövőmre gondolva, már be is sorolt engem a nagytiszteletű egyházi személyek sorába.

Szerettem a misék kellemes hangulatát, és azt is, hogy látom az egész templomot, és mindenkit, aki ott ül alázatos imádkozó lelkülettel. A liturgiát is betéve tudtam. Pedig akkor még latinul folyt. Gyerekfejjel sokszor arra is gondoltam, hogy ha a pap bácsi beletévesztene valamibe, vagy történne valami vele a mise közben, én magam is tudnám folytatni bárhol. Erre azonban sohasem került sor, mert a pap bácsi, Huszár Ádám esperes úr, aki nagy tiszteletnek örvendett Baróton, aranyszájú papnak hívták, mindig példásan misézett, gyönyörűen prédikált, rengeteg tanulságos történetet mesélt a misék alatt, melyeket évekig a fejemben tartottam. Persze humoros oldala is volt a ministráló szolgálatnak, s olyankor társammal egymásra pillantottunk, és fojtogatott a kacagás a ceremónia közben, de ebből az imádkozók nem vettek észre semmit. Ádi bácsi is , az esperes urat szólítottuk így mindig, sokszor elmosolyogta magát, aztán ment minden tovább. Nagy Lajos bácsi volt a kántor akkor, és az iskola igazgatója is egyben. Szigorú, következetes embernek tudta mindenki az iskolában, s elég volt, ha élénk tekintetével erősebben rád nézett, már tudtad, hogy valami nem passzol. Közepes termetű, kissé zömök, enyhén pocakos, kopaszodó bácsiként is, nagy fegyelmet tudott tartani az iskolában és mindenütt, ahol csak megjelent. Nem hangoskodott, csak oda nézett, és megszólított, ennyi elég volt, hogy helyreálljon, ami elromlott. A hangját nem is igen hallottuk az iskolában, mert nem kiabált a gyermekekre, ezért volt komikus, mikor Ádi bácsi mély bariton hangú miséjén, az Ő magas és vékonyabb hangját meghallottuk. Fennhagnon kísért, és különleges zetelaki tájszólását az énekelésében is éreztük. Ádi bácsi nem szerette, ahogy énekelt, legalábbis mi ezt éreztük ministrálás közben, de ezt sose mondta előttünk, s szerintem Lajos bácsinak se szólt ezért kritikai szellemben. Magában persze dohogott mise közben is, mire nekünk is muszáj volt kuncogni egy kicsit. Lajos bácsinak volt egy olyan éneklési módja, amit azután, más kántoroknál is megfigyeltem, hogy túlzottan megnyomott egy-egy mássalhangzót s közéje beékelt egy plusz magánhangzót, vagy hosszabban kiszótagolva énekelte a zsoltárt. Mikor rá kellett kezdeni, hogy ,, felséges úristen”, ő megnyújtotta, s olyan kiszótagolva énekelte, hogy az jött ki belőle, hogy ,,fe-le-sé-ges úúristen”. Ezt a népek nem érzékelték, énekelték ők is utána feleségesnek, de Ádi bácsi morgott valami olyasmit a foga közül, hogy: Na, vén bolond, már a Jóistent is megházasítottad, aztán ment tovább a ceremónia, s mi is kuncogtunk egyet. Többször is előfordult, hogy Lajos bácsi túlzottan megnyomott egy-egy szótagot, s ettől más értelmezést is kaphatott a zsoltár szövege. Ádi bácsi mérges szemekkel nézett föl a karzatra, ráhümmögött valamit mise közben, s akkor mi sem álltuk meg kacagás nélkül, de mondom, ebből a hívek semmit sem vettek észre. A másik ének, amelyik mindig megmosolyogtatott, de már vártuk előre az Ádi bácsi hozzászólását , és következett a kuncogás is, az ,,Újuljon meg a lelkünk,” című ének volt, amelynél Lajos bácsi ismét nagyon megnyomva ejtette ki a J hangot, s úgy hangzott hogy újjjuljun meg a lelkünk. Ádi bácsi a foga között mondta halkan, de mi meghallottuk, hogy ujjujújj Lajoskám) és ilyenkor nehéz volt komoly arcot vágni.

Ádi bácsinak nagy szónoki tehetsége mellett jó humorérzéke is volt, de zavarta, hogy a hangmagasságban nem tudtak rezonálni Lajos bácsival. Szép mély zöngésű bariton hangja után Lajos bácsi egy oktávval magasabban válaszolt az éneklésben, s mások is észrevették, hogy sokszor nézett vádlón a karzatra, ám Lajos bácsi ezt nem érzékelte. Énekelt tovább az ő hangszínében, a hívek pedig utána ugyanúgy. Ádi bácsi szép baritonja így kihallatszott a tömegből s nem érvényesült annyira, de Barót katolikus hívei nagyon szerették. Gyönyörű hangját, tartalmas beszédeit, azt, hogy milyen kedves tudott lenni a hívekhez, halála után évtizedekig emlegették. Lajos bácsi is mindenki emlékezetében megmaradt, Ágnes nénivel együtt. Sokszor, nyugdíjba vonulásuk után is, mikor az utcán a sétapálcájával aprókat lépkedve jöttek haza a miséről, ismerősökkel, tanítványokkal találkoztak. Ilyenkor szívesen leálltak egy pár szóra, nem sajnálták az időt, s a kedves beszélgetést senkitől. De akkor már a kántorságot is átvette édesapám barátja, Petres Dénes bácsi, aki szintén kántortanítói minősítésében, kórust is szervezett, s az ünnepek alkalmával szerepeltette a gyermekeket. Betlehemest és Passió játékokat tanított be nekünk, s a misék is más hangnemben folytak, nekünk pedig nem adódott többé alkalom a kuncogásra.

A patikus kisasszony

– Leánykorában hívták így édesanyámat, amikor a Debiczky-féle gyógyszertárban dolgozott – kezdte újabb családi történetét édesapám. Hallgattam, jegyeztem… – Gyógyszereket, kenőcsöket, cseppeket készített Debiczky úr receptje szerint…

…Fölker Friduska szép arcú leány volt, és amikor a vevők megkérdezték, hogy küsasszony, mitől olyan szép az arca, neki azt kellett felelnie (a tulajdonos utasítására), hogy a Debiczky féle szépítő kenőccsel kenem. Akkor aztán rendeltek abból.

Abban az időben minden gyógyszerész a maga saját készítményű gyógyszerét, kenőcsét árulta. Sok mindent tudott készíteni édesanyám, szerette pontosan kimérni az anyagokat, majd a recept szerint összekevergetni. Rengeteg jó kenőcsöt állított össze, természetes anyagokból, mézből, gyógynövényekből, bárányfaggyúból, mákból, minden jó anyagból összehozott valami jobbat. Tudta a gyógyszerek latin nevét is: a köhögés elleni szirupot, amit kakukkvirágból és fenyőszörpből készített, ipekakuánának nevezte. Nem emlékszem már, hogy mire volt jó az íneresztő pópium, (valószínű, izomlazító nyugtató féleség lehetett). Ezt a szert sokszor emlegette, mert akkoriban sokan rendeltek belőle, s benne maradt a fülemben. Olyan nagy szeretettel tudott kavargatni, hogy csodaszernek tartották a gyógyszereit. Debiczky úr annyira megbízott benne, hogy mikor szabadságra, vagy kiküldetésbe, kellett mennie, az egész gyógyszertárát a kezére adta. Szerették a vevők is, mert a szívélyes kiszolgálás mellett, minden kenőcs és pirula nagyszerűen hatott. A kavargató szenvedély aztán asszonykorára is megmaradt, csak akkor már a finom krémes tésztákra tevődött át ez az aktivitás. De hiába volt a nagy siker, a jó jövedelem a gyógyító-szépítő szerek után, ahogy édesapám felesége lett, fel kellett adnia a patikát, Debiczky úr nagy bánatára, s helyette be kellett álljon az apám mellé, a magyarhermányi üzletbe mindenesnek.

A boltban telt az élete, de nem bánta meg a fordulatot, nem sírta vissza a patikát, nem panaszkodott, hogy sokkal nehezebb lett az élete. Nagyon szerette apámat, bármilyen áldozatra képes volt a családért. A patikai munkának vége szakadt ugyan, de a sok jó recept megmaradt, mint hasznos tudnivaló, és később is alkalom nyílt a kavargatásra. Mindenesetre, az üzletet is úgy kezelte, mintha patika lenne. Minden árut osztályozott, és úgy rakta fel külön polcra, hogy látványos, ugyanakkor könnyen hozzáférhető is legyen. A konzerveket, befőtteket, élelmiszereket egyik falra, aszerint, hogy miből rendeltek többet, a festékeket, gyertyákat, gyufát, cigarettát, lámpabelet, edényeket, más használati tárgyakat egy másik falra. Az üzletben mindig tisztaság volt, a polcok ragyogtak.

– Látszik, hogy patikusleány volt a feleséged, Anti – mondták apámnak a kollégák, s ő a dicséretet büszkén nyugtázta.

Hermányban akkor még nem volt óvoda, de a környéken sem létezett ilyesmi. Mondhatnám úgyis, hogy ezt az intézményt akkor, ott Friduska találta fel nekünk, a gazdakör termében, a szövetkezet udvarán, s a boltosi munkája mellett, óvodaszerű gyermekfelvigyázást is vállalt. Nagyanyámmal együtt énekeket és meséket tanított, de étellel is ellátta a gyermekeket, amíg a szülők hazajöttek a mezőről. Ezt persze csak úgy ingyen, hazafias érzelemből csinálta, mert segíteni akart, és megérezte, hogy erre valóban szükség volt azokban az időkben. Én is ott voltam, mert ott is laktam egyúttal.

Friduskát mindenki szerette, mert olyan volt a kisugárzása. Ő maga sokat dolgozott, keveset beszélt, de mindenkit meghallgatott. Éjfélig várta az urát az áruval, megetette, lefektette, kipakolt az inassal, ellátta és bekötötte a lovakat, és csak azután tért nyugovóra, de már hajnali ötkor kelnie kellett. Ha néha előfordult, hogy elaludt, Bede Márika nagyanyám kikiabálta az ágyból. – Kelj fel, Frida fiam, a koldus a hetedik határban jár.

Ilyenkor anyám sose szólt vissza, felkelt, ha fáradt volt is, és beállt a robotba engedelmesen, ellátta a reggeli bajt a gazdaságban, intézte az üzleti ügyeket, helyettesítette apámat, ha el kellett mennie valahová. Visszagondolva a hermányi ,,óvodánkra”, elképzelem, milyen jó óvónéni vált volna belőle, mekkora türelemmel és szeretettel tudott bánni a kisgyermekekkel, s a szülők is milyen hálásak voltak, köszönték a szolgálatot, honorálták, amivel tudták, de akkor nem volt erre még állandó igény, vagy képzés sehol, úgyhogy elmaradt ez is, mint a patikus mesterség, s helyette jött ismét a robot, de az már Baróton, ahol a családi események összezavarták a rokonságot. Nagyapám, Bogdán József mészáros mester halála után nagybátyám, Bogdán Károly elkártyázta a család vagyonát és a katolikus templommal szembeni emeletes családi épületet, amelynek földszintjén a mészárszék volt, emiatt áruba kellett bocsátani. 1930-ban Károly bácsi, új élettársával, Amállal kiszökött Amerikába, otthagyva a családját, két lánygyermekét s a testvéreit a nagy kárban. Elmenetele előtt, aláíratott egy váltót Bede Márika nagyanyámmal, s édesapám, hogy megmentse a család becsületét, magára vállalta az egész terhet. A testvérek pedig, Pista bátyám, aki ügyvédbojtár volt akkor Marosvásárhelyen, és Józsi bátyám, aki állatorvosként tevékenykedett Hunyad megyében, követelték a részüket a házból. Sok időbe telt, mire a házat Berszánnak el tudták adni, hogy mindenki megkapja belőle a részét.

Szegény édesanyám, ezekben a nehéz időkben is ott volt apám mellett. Kölcsönből kölcsönbe mentek, hogy fenn tudják tartani az üzletünket, és rendezni lassacskán a a családi adósságokat is, majd kifizetni a testvéreket. Károly bácsi aztán, Amál feleségével együtt, meggazdagodott Amerikában, hajójegyet is küldött a szüleimnek, de Friduska nem akart kivándorolni. Nem tudott megválni Erdővidéktől, a rokonaitól. Inkább vállalta a nehézségeket, a háború következményeit, a változó világokat, a román rezsimet, s dolgozott szorgalmasan, a mindennapi betévő falatért, szeretteiért, ott, ahol szükség volt rá. Fiatal lányként vészelte át az első világháborút, asszonyként a másodikat, az apám politikai üldözöttségét a kommunista világ kezdetén, amikor még mosogatni se vették fel a vendéglőbe. A legnehezebb időkben, mikor sógora nem jöhetett haza a háború után Németországból, húga Ilonka néném Gyöngyike lányát is hozzánk fogatta, hogy könnyítsen a testvérén, s nekem is testvért teremtsen egy pár évre, mert már nem tudott több gyereket szülni. De feltalálta magát akkor is, mikor elköltöztünk tőle Csíkba, kenyeret sütött a fél falunak, finom krémeseit bevitte az iskolába és eladta a diákoknak, tanároknak, bentlakást csinált a házunkból, kosztosokat fogadott, s mindig olyan anyagiakat teremtett magának, hogy adni tudott nekünk is belőle.

Éveken keresztül nagy türelemmel gondozta, volt tanárnőnket, Ágnes nénit, akit évente pár hónapra elkísért budapesti gyermekeihez. Onnan pedig tele bőröndökkel jött haza, s hozta a sok szép holmit az unokáinak. Csodáltam anyámat, hogy a Jóisten mennyi energiát juttatott neki, mennyi mindenen – háborún, kommunizmuson, családi botrányokon – túl tudott nézni, mosolyogva. Ő csak kavargatott egész életében, szigorúan porciózta a tésztákhoz járó összetevőket, türelemmel csinálta a finomságait mások örömére, és ebben senki se tudta felülmúlni. Mindig kimért mindent, betartotta a mértéket, tudta, mibe mennyi jár. Sohasem panaszkodott, s mindenkihez volt jó szava, ezért szerették olyan sokan az én anyámat.

Élj úgy, hogy sokat emlegessenek

– Ezt hagyta hátra Ráduly Dénes, valahányszor az életről kérdezték, mondta Ernő a múlt napokban az édesapjáról, mikor már kifogytam a szóból, s kimentem kirulyi kisházába beszélgetni Rólatok. Látod, szinte minden alkalommal, mikor beszéltünk, emlegetted a Rádulyokat, Dénest is, mégsem tudtam sokat írni arról, ami megkapó és érdekes volt a humoros egyéniségéből, ami megmaradt a családban, de a barótiakban is.

— Hát Dénesékről van amit mondani,– mondtad elgondolkozva, nagyon színes volt a családjuk, s mindenik egyéniség volt közöttük. Antal a legidősebb testvérük, akit a kisebbek magáztak, mészáros volt, Pistából pap lett, több nyelven is beszélt, Márton Áron titkára is volt egy rövid ideig, de a zsidók megmentésében is nagy szerepet vállalt Bözödújfaluban. A marosvásárhelyi téglagyárban összegyűjtött zsidókból sokat átkeresztelt, sokat kimentett, egy német tiszt segítségével. Az 56 -os események kapcsán börtönbe is került, s csak 10 év után szabadult. Aztán Kovásznán volt plébános. Mónika, Keresztes Dénesné lánytestvérük szintén víg kedélyű, vicces fehérnép volt, olyan, mint Dénes. Béla barátom, akivel sokszor találkoztunk halottak napján, szintén jó beszédű volt, de visszafogottabb. Én inkább Tamással és Dénessel voltam közelebbi kapcsolatban, Bélával aki szintén kereskedő volt, majd később a Fényesben vendéglő főnök, többször is összejöttünk, s mindig elemlegettük, hogy bármilyen sok megpróbáltatás volt is az életünkben, nem adtuk fel a harcot, nem kellett elvtársnak szólítson senki minket. Béla aztán Marosvásárhelyre került, ott is kitűnő kereskedőként ismerték. Olyan családias hangon tudott a vevőkkel beszélni, élmény volt az üzletébe belépni. A többiekről csak hírekből tudtam.

Ezek a Rádulyok, egyszerűen így születtek, tehetségesnek az egészen, s ezt a Jóistentől kapták, mert iskolába keveset jártak. Tízen voltak testvérek, s autodidakta módon, maguktól tanultak meg mindent, amit tudtak. Jó igyekezetű volt mindegyikük, s Baróton arról lettek híresek, hogy bármikor versben tudtak beszélni. Dénes, sokkal, talán 12 évvel idősebb volt mint én, s amikor én gyermek voltam, ő már kereskedő, és közszereplő Baróton, mert mindenütt ott volt, ahol valamilyen esemény szerveződött. Felszólalt – mit felszólalt, szónokolt! –, de úgy, hogy akármilyen papnak a becsületére vált volna, ahogy szabadon tudott beszélni s énekelni. Lépten-nyomon valamilyen mókába keveredett valakivel. Én mondom neked, olyan erő volt benne, hogy ha ő azt akarta, hogy te kacagjál, akkor te kacagtál, ha meg azt, hogy sírjál, akkor sírtál. A szükségben is mindenütt ott volt, és segítőkészségével lehengerelt. A futball meccsekre is elkísérte a csapatot, ő volt a masszőr s a mindenes, hozta a vizet nekünk a meccsek idején. Sok humoros esemény köt össze bennünket, olyan is, amivel nem dicsekszem, de olyan is, amin agyonröhögi magát bárki. Nem tudom, hogy a csudába lettek mind ilyen nagy szavalók, jó mondók?! Dénesnek is csak 4 osztálya volt, mégis olyan műveltségre tett szert, úgy viselkedett, úgy tudott beszélni, hogy mindenki Ráduly úrnak szólította. A szép tartás, szép járás, az udvarias modor jellemezte mindegyiküket. De Tamás is a testvére.

– Emlékszel mikor hozzánk jött Szeredába látogatóba, egy őszi délután, s tudván hogy anyám is nagy szavaló, a Falu végén kurta kocsmát úgy előadta, hogy Lázárék is élvezték felettünk, de Pálfyék is alattunk. Rengett a blokk belé a dobogtatásától. Úgy kiáltotta, mintha a kocsmában lett volna. „Kocsmárosné aranyvirág!” S erre anyámra nézett s intett is neki, hogy hozza a bort. Marika aztán töltötte is neki, muszáj volt belemenjen a játékába, mert nem tudtuk leállítani. Te jelezted is halkan, hogy –Tamás, kezdett sötétedni,– de ő rá se rántott. Utána még jött egy pár Petőfi vers, az Apostol is, éjszakába menően, s Ildivel már előre tudtuk a szomszédok másnapi szövegeit, ám mégse voltunk illetlenek, kuncogva egy-egy hangosabb szakaszra, de végighallgattuk a szavalatait. Sokszor megcsinálta azt is, hogy Köpecről jövet, felállt a szenes szekere tetejére, s egy verset végigharsogott az egész falun, hazáig. Ahol elhaladt a szekere, minden két-három házra jutott egy szakasz, s ha befejeződött, akkor kezdte elölről. Hazáig így fújta. A Diogenész lámpáit mondta a legtöbb alkalommal, úgyhogy azt megtanulták a főutcán lakók is akkor. Szóval, Tamás is ilyen volt, s hát még Jenő, az osztálytársam? Ágnes nénit úgy el tudta varázsolni, hogy bármit feladott a kedvéért. Minden színdarabban főszerepet kapott. Később tanító lett Földváron, s engem is beszerzett Szeles bácsihoz a földvári téglagyárba. Úgy, hogy egyik tehetségesebb volt, mint a másik, de Dénes túltett mindegyikükön. Azt mondták akkor a barótiak, hogy a Rádulyok Latabárékkal is felvehették volna a versenyt, csak akkor nem Barótra kellett volna születniük. Huszár Ádám esperes bácsi pedig viccesen úgy jellemezte őket, hogy ,,nagy család, szép család, csak egy kicsit bolond család”. Dénesben sosem volt gátlás, mikor fel kellett szólalni, sőt alig várta, hogy szóhoz juthasson. Ha társaságban volt, csak megkocogtatta a poharát, máris övé volt a szó, s omlottak a viccek belőle. A jó borivó jó hangulatkeltő, tartotta magáról. Ha nem ittad ki a borodat mellette, rögtön figyelmeztetett, hogy „felborul a pohár, igyad ki hamar, me én is megjártam egyszer”. Pillanatok alatt vágott az esze s rögtönözte ott helyben az alkalomhoz illő verset. Ha szüreti bál volt, ő volt a szervező, de felkérésre, névnapokra, vagy más eseményekre is írt verseket, bármilyen témában. Ő is szépen szavalt: a magyarok bejövetelekor is ő szavalta a Talpra magyart az országzászlónál. Kereskedőként is a legudvariasabb kiszolgálásban részesítette a vásárlóit. Viccelt, mondott, bókolt… Volt olyan esemény is, hogy megmondta a véleményét, de azt is a maga humoros stílusában. Egy időben a három Ráduly testvérnek, közös üzlete volt a központban, U alakban, egyik szárnyon Gyurinak konfekció, és cipő részleg, középen Bélának méteráru, másik szárnyon Dénesnek rövidáru. Mindig segítették egymást, ha nem volt ott valamelyik a részlegén, a testvére kiszolgálta a vevőt. Egy alkalommal, a méteráru üzletébe, egy bibarcfalvi, de innen jó pár éve, messze elszármazott szépasszony lépett be, aki azt hitte, hogy Dénes nem ismeri meg, hogy elfelejtette a múltját, s azt a nemes szolgálatát, melyet éveken keresztül betöltött Erdővidék életében, s mellyel az erdővidéki férfiak annak idején nagyon meg voltak elégedve. Szóval a hölgyezet nagyon kényeskedett, több selymet, szövetet is lekért a polcról, Dénes pedig készségesen felmászott a létrára, sorra leszedte a rolnikat, s még az ötödik rolninál is udvariasan tudta megkérdezni: „Naccsasasszony melyikből parancsol?” – Ó kérem, mondta a jó pipa kényeskedve, én nem akarok vásárolni, csak érdeklődtem. „Kérem szépen”, mondta Dénes leereszkedőn, jelét sem adva felháborodásának, de mielőtt a nő az üzletből kilépett volna, ugyanolyan udvarias hanghordozással utánaszólt: „Kedves hölgyem, ön kurva?” — Na de kérem, mit képzel, hogy mer ilyeneket kérdezni tőlem — replikázott a konzumnő. „Jaj, naccsasasszony drága, én sem akarok a tettek mezejére lépni, csak érdeklődöm”, felelte Dénes. Azóta sokszor mondják alkalomadtán Baróton, és a családban is, hogy csak érdeklődöm, mint Ráduly Dénes. Mikor Lajos bácsi egy sérvműtét után meghalt, akkor is megcsinálta a figuráját, de erre már nem szívesen emlékszem. Lajos bácsi a komám volt, tudod Ildit megkeresztelték Ágnes nénivel szomszédokul. Mikor meghallottuk, hogy a főúton történő hazaszállításhoz engedélyt kell kérni a néptanácstól, segíteni akartuk a családot, hogy ne kelljen gyászkocsit fogadni, mentő vagy ilyesmi akkor nem volt, felajánlkoztunk négyen markos legényekül a szomszédból, s Lajos bácsit nyitott koporsóban hazahoztuk a kertek lábján, a földúton, a Dénes kíséretével. Nem volt nehéz feladat, csak egyszerre kellett lépni, az egyenetlen terepen, ám a kertek kapuin való átkelés az próbára tett. Ilyenkor egyik felét fel kellett emelni, a másik felével pedig le kellett guggolni, hogy beférjen a kapun. Mikor az egyik kertkapun át akartuk tenni, a koporsó megbillent, Lajos bácsi pedig félig kifordult belőle, s rám borult. Elég furcsa jelenet lehetett, s Dénes, hogy mentse a helyzetet, beszélni kezdett hozzá: — Mi van Lajoskám szöksz rea Antikára, s cipelteted magadot itt velünk?– Így viccelőzött hazáig, s kérte hogy maradjon nyugton. Nagy kínok árán értünk be vele az udvarába, majd a szobába. Dénes, aki valamikor a tanítványa volt, rövidáru üzlete mellett, a halottöltöztetést is felvállalta a faluban. Amíg igazgatta az inggallért és a nyakkendőt, végig beszélt hozzá, mintha élne.

— Lajikám, a nyakkendődöt el kell rendezni, emlékszel-e mennyit mondtad nekem, s osztogattad a pofokat, ha félrecsúszott a nyakkendőm az iskolában –. Mindegy volt neki hogy élő vagy halott az illető, ő nyomta a vicceit, s mi, halottvivők nem bírtuk már kacagás nélkül. Nagyon szerettük Lajos bácsit, de Dénes felülmúlt mindent a morbid humorával a nagy szomorúságban is.

Hanem a nagy kihívás akkor következett be igazán, mikor a hozzátartozók beléptek a szobába, és abban a percben Dénes reszkető hangon, áhítatosan olyan búcsúszöveget improvizált, hogy a hozzátartozók zokogásban törtek ki. — Hőőn szeretett drága Lajos bátyánk, drága jó tanítónk, itt hagytáál minket! — mondta reszketős, kenetteljes hangon. Gere Jánoskával alig tudtunk hangulatot váltani, s zsebkendőnkbe bújva valahogy udvariasan kijönni onnan. Nagy megpróbáltatás volt, hogy ne röhögjük el magunkat. Nagyon szégyelltem ezt az eseményt Lajos bácsitól, ma is szégyellem, utólag bocsánatot is kértem tőle, a Dénes nevében is, de akkor Dénes olyan pátosszal átszellemült, s a helyzet úgy hozta, hogy nem tudtunk komolyak maradni. Máskülönben mesélték, hogy a püspök, egyik bérmaútja alkalmával, mikor azzal szembesült, hogy Dénesnek 12 bérmakeresztgyermeke van, meghívta asztalához az ünnepi ebédre. Márton Áron még ilyent nem látott, hogy valakinek egyszerre 12 bérmagyermeke legyen – mert aki felkérte bérmakeresztapának, mindenkinek igent mondott –, s ahogy lépett egyet, a következő bérmálóhoz, Dénes is lépett egyet hátul, és tette rá a kezét a bérmálkozó vállára, a püspök nagy csodálkozására. A sok fellépése, magyar érzelmű szavalatai miatt aztán 44 után letartóztatták, s elvitték Ozsdolára követ törni. Itt is a jó humorával mentette a rossz helyzeteket, magát és másokat is. A Jóisten úgy adta, hogy pont akkor, Barót prímását, Zsandárt is oda vitték valamiért, őt biztos nem a szavalataiért vagy a muzsikálásáért, de ott volt, s nagy keservesen panaszolta, hogy otthon maradt az asszony a nagy hasával, mi lesz vele nélküle?! – Sose búsulj, mert ha innen megszabadulunk, s haza kerülünk, én megkeresztelem neked a rajkót — mondta, s a szavát be is tartotta. Így aztán komások lettek, s Dénesnek attól fogva Zsandárék ingyen húzták a nótát. Zsandár a komaságot, minden adódó alkalommal kihangsúlyozta, Dénest pedig nem Ráduly úrnak szólította, mint azelőtt, hanem drága jó komámnak.

— Látod milyen jó, hogy ezek papírra kerültek, s milyen jó hogy megkérdeztem a gyermekeket is Ernőéket s Editkét, s így kiegészült a kép, a családról.

Konzum furé

– Konzum fúré és roksz-dropsz, így hívták a töltött cukorkákat, amelyeket rendszeresen vásárolt a többi áruval együtt édesapám angrójából, a vargyasi kisüzletébe – idézte elém távoli múltját apám. S én kíváncsian faggatóztam:

– Ez az a hölgy, akinek produkáltad magad?

– Igen, ő az. Klárika néni valódi vénkisasszony, és üzlettulajdonos volt egy személyben, törzsvásárlónk, aki nagyon szerette az édességeket, és kissé furcsa volt a megjelenése, mert miközben minden árut tüzetesen végignézett, jelentéktelen dolgokról kérdezgetett, fontoskodott…

…Édesapám nem bírta a modorát, az orrhangú affektálását, úgyhogy mikor, észrevette üzletünkhöz közeledő imbolygó lépteit, a hosszú nyelű ernyőjével a kezében, amit sétapálcának álcázott a rá jellemző eleganciával, a jellegzetes kalapjával; ahelyett, hogy engem küldött volna ki a vevőket üdvözölni, mint máskor, kilépett a bejárati ajtón, elejébe ment, betessékelte, és a gondjaimra bízta. – Aztán udvariasan szolgáld ki Klárikát! – mondta meghajolva, bohókásan, és lelépett erre az időre, úgy tett, mintha éppen fontos dolga akadt volna.

– Milyen foglalt a kolléga úr, mindig el kell mennie, mikor jövök – mondta nekem különös hangsúllyal, kissé cinikusan. Én pedig, a 14 éves suhanc, ajánlottam magamat, készen állva az udvarias kiszolgálás mellett minden elképzelhető mókára.

Mikor ketten maradtunk, kezdődhetett a színjáték, mert miután édesapám az ajtót becsukta, mind a ketten színházat játszottunk, szerepbe kerültünk… Klárika néni vevőként játszotta a nagy nőt, csücsörítette a száját, mindig valami különlegeset rendelt, s olyan orrhangon kényeskedett, mintha igazából francia lenne. – Konzum furéé, konzum furéé, roksz-dropsz – racssolta többször is, a hatás kedvéért, mintha nem érteném, hogy mit jelent, miközben le s fel sétált a pult előtt. Ezt a ,,konzum fúrét” is úgy tudta mondani, annyira az orrából, mintha valóban Párizsban született volna, a roksz-dropsz pedig úgy hangzott a szájából, mintha azt akarná, hogy ne is értse rajta kívül senki. Láttam az arcán, hogy mikor kiejtette, abban a pillanatban ő maga is elhitte, hogy ő egy igazi párizsi nő. Én pedig, alkalmazkodva a modorához, belementem a játékba, és úgy szolgáltam ki, mintha valóban Párizsban lennénk. Mademoisellenek szólítottam, végigvezettem a raktáron, megmutattam az egész árukészletet, és elszavaltam neki a reklámokat is, persze tréfálkozva, és ugyanúgy orrhangon, ahogy ő affektált. Szinte minden áruhoz tudtam egy szöveget, de a hatás kedvéért a hashajtóval, a darmollal kezdtem, amiből nem is volt az üzletünkben, csak a szomszéd patikában, de mivel a nevében ott volt az R betű, hát elraccsoltam indításként, közben pedig a szomszéd patikára mutattam: „Amíg ön alszik, a Darmol dolgozik, reggelre kelve a nadrágja telve” , s erre ő harsány kacagással válaszolt. Akkor már rátértem az üzletünkben lévő árukra is: „Kárpát kályha fényesítő. Tükörfényes, és bogár fekete lesz a kályhája, pont mint új korában, mintha most jött volna ki a gyárból, mintha most jött volna ki a boltból.// Gyerünk asszonyok, még van belőle, aki vesz az jól jár, aki nem vesz, le van szarva-sbőrrel takarva… Kitűnő a Turul vegytisztító: kettőt húzunk jobbra, kettőt húzunk balra, és már kivéve a kabátból a folt, és nadrágból a pöcsét… Ha jót akar, ne keféljen mással, asszonyom, csak tiff parketpasztával!… Ne vereje ki, ne verje, Kiszívja Veronika,… szőnyegéből a port. Veronika porszívó! A Veronikák világmárkák…

A jó hangulat végett, persze, olyan reklámokat is szavaltam neki amelyek nem a mi üzletünkre vonatkoztak, de azért megvolt a hatásuk.

– Éjjel fekszik, nappal ül, pihen benne remekül, Epeda rugós láncfotelágy, Budapest a nyugatival szemben... Így aztán bármit el tudtam adni neki. A reklám után, minden árunál készségesen bólintott, mintha hatott volna rá a szöveg, és jelezte is, hogy mennyit rendel belőle, én pedig följegyeztem egy füzetbe. Miután a rendelés lezárult, már csak becsomagolni, kihordani kellett a szekerébe, egy kis szünetet tartottam, és előadtam valamelyik hatásos diákfogásomat, mely bűvészmutatványnak is beillett, például azt, hogy miként lehet a hüvelykujjad körméből vért fakasztani, aztán egy szempillantás alatt beforrasztani.

– Mademoiselle Clara – szólítottam meg udvariasan, akár egy vérbeli párizsi üzletember –, szíveskedjék megnézni a legújabb vérfakasztó mutatványomat, melyet csak most és csak az ön kedvéért adok elő – azzal kivettem a bicskámat, szertartásosan megtöröltem, megmutattam, mennyire éles, és egy erélyes mozdulattal úgy tettem, mintha elhúznám a pengéjét a hüvelyk ujjam körmén, közben pedig egy gombostűvel észrevétlenül megszúrtam mutató ujjamat, egy fájdalmas grimasszal kissé elfordultam, mialatt a mutatóujjamról a vért rányomtam a hüvelykem körmére, de azt már amolyan fakír arckifejezéssel mutatva. Szegény Klárika néni, mikor a hüvelykujjamon a vért meglátta, ájuldozni kezdett.

– Oh mon dieux – kiáltott fel. Az ájulást is olyan előkelően tudta produkálni, hogy a nagy rémülettől nem vesztette el a lélekjelenlétét egészen, csak jajgatások közepette, két-három előre, hátra és oldalra tántorgó lépéssel jelezte, hogy ájulásban van. Ilyenkor támogatni kellett, leültetni és vizet adni neki. Utána aztán hiába mondtam a másik reklámot, hogy „semmi baj, semmi vész, itt a vatta, itt a géz”, s hiába mutattam az ép körmöt a hüvelykemen, nem volt hatásos a visszaforrasztás jelenete, mert Klárika néni nem mert oda nézni.

A diákfogásaimat többször is előadtam a tiszteletére. Valahányszor vásárolni jött az üzletbe, eljátszottuk a raccsolós reklámozást, utána valamilyen hajmeresztő mesterfogást, az ájulásos tántorgó lépéseket, majd nyugtató gyanánt a leültetést, és vízivást. Mindig ugyanúgy. Ilyenkor megkínáltam konzumfúréval is, hogy hamarabb helyrejöjjön az ijedtségből.

Sok mindent vásárolt, mikor bejött Barótra. Halvát, édességeket, cukorkafélét, befőtteket, cipőfestéket, kályhafestéket, gyufát, lámpabelet, konzerveket, fűszereket, tejoltót, amit a juhászoknak árult, én meg mindent gondosan becsomagoltam, s mialatt Ő a széken ülve az ájulások látványos sorozata után, kényesen szopogatta a konzumfúrét, az árut szépen kihordtam, és beleraktam a szekerébe.

„Szomszédaim, a határőrök”

– Érdekesen hozta össze a sors a szomszédaimat – tűnődött egy nap az édesapám. – Gál Feri bácsi gyermekkorom hídutcai szomszédja, Deák Feri bácsi a Tanórok bejáratánál a másik szomszédom, az Egyed utcai felnőttkoromé, a harmadik pedig (a már csíki) szomszédom, és volt munkatársam, Baliga Károly. Mindhárman határőrök voltak… Gál Ferenc sírkövén a felirat a baróti temetőben: született 1909, hősi halált halt 1942 szept 2, tragikus események között, de nem tudja kifejezni valóságot a maga realitásában…

S már jött is az újabb történet…

…Egy szeptemberi meleg délután, mikor a család téli tüzelőjét, a köpeci lignitet ürítettem egy utánfutóból, Deák Feri bácsi éppen hazafelé tartott valahonnan. Bejött a hátsó udvarba, megállított a munkámban, mondván, szusszanjak meg, egy beszélgetés erejéig. Fárasztó a szénrakodás, könnyen ráálltam a kérésére.

–Tudja, hányadika ma, Antika? – kérdezte, de nem tudtam hirtelen megmondani. – Ma szeptember másodika – igazított ki, miközben hosszan maga elé nézett, s lassan bólogatott. – Nekem ez a dátum olyan eseményt juttat eszembe, amit soha nem tudok kitörölni az emlékezetemből. Ezen a napon kellett végignézzem tehetetlenül, hogy a drága jó katona pajtásomat, Gál Ferit, határőr társaival együtt, agyonlőtték a Maniu gárdisták…

Abbahagytam a szénrakodást, és leültünk a körtefa alá a kispadra.

– 1943 ban behívót kaptunk Ferivel együtt. Minket, 30-40 év közöttieket előzőleg nem soroztak be a Székely Határőrezredbe, ahová csak a 24-25-ben született levente katonák, és a 40 év felettiek kerültek be. Elkeseredtünk, hogy most menni kell nekünk is a frontra, csak a járási hadkiegészítőnél közölték nagy örömünkre, hogy nem a oda visznek, hanem csak ide, a nagyajtai csendőrőrsre kisegítő csendőrnek, ahol a család is meglátogathat, de a csendőrőrsről eltávozást is kaphatunk. Járőrszolgálatra osztottak be egy-egy csendőr altiszt mellé. Akkor a román–magyar határt az Olt folyó képezte, mely két kilométerre volt a csendőr laktanyától. A járőrszolgálat irányvonala Középajtára, ki az erdőre, Középajtán túlra vezetett, ahol egy megjelölt ponton kellett találkoznunk a baróti csendőrőrs járőreivel. Ugyanígy Miklósvárig bizonyos útvonalon, az Olthoz közel. Az Olt hídján túl Apáca, egy magyarok lakta falu, már román területre esett. Mikor megérkeztünk a szolgálattételre, már ott találtuk Baliga Karcsit, s mindhárman vígan voltunk, hogy nem kerültünk az orosz frontra. A szolgálat nem volt nehéz, becsülettel, jól teljesítettük, lejártuk és felügyeltük naponta a határt. Így volt ez máshol is, Bölöntől Felsőrákosig, a Kormos patakig, azon túl a Rika erdőségen egészen Zsomborig. Nagyajta mezővároska volt, a valamikori Miklósvár járás székhelye, ami utólag átköltözött Barótra. A csendőrség csak a bűnözőket, a bujkáló határátlépőket és a beszolgáltatási kötelezettségüket elmulasztó gazdákat, cséplőgép tulajdonosokat, molnárokat ellenőrizte, figyelmeztette, és büntetést alkalmazott a kihágásokra. Mindhárom szomszédom végezte a dolgát, parancs szerint. Az 1944. március 19- ei megszállás után, a németek dirigáltak az országban, de a szovjet hadsereg nagyon közel volt már a Kárpát-medencéhez. A németek kiadták a parancsot, hogy a fiatalabb korosztálybeli katonákat, a csendőrségi kötelékből ki kell küldeni a frontra, Baliga Károly is így került el Nagyajtáról. Az Erdővidéki Székely Határőr ezredet is kivezényelték az Úz völgyébe, így teljesen védtelen maradt egy 50-60 km hosszúságú frontszakasz, ahol fiatal legények, sérült vadászok álltak őrséget fegyvertelenül. Következett augusztru 23-a, melynek hírét az akkori sajtó úgy hozta le, hogy ,,Románia kapitulált, nem érkezett segítség a határra.”A németek, naivan, azt mondták, hogy nem kell védeni a határt, mert Románia is az oldalukon harcol; baráti ország, nem kell tartani tőle. Nem fogták fel, hogy a második bécsi döntés nagy szálka volt a szemükben, augusztus 23-a után a román hadsereg készenlétben várt a támadásra, ami Erdővidéken először Ágostonfalváról indult, s a Iuliu Maniu párt önkéntesei is fegyverben várták, hogy lecsaphassanak a határ mentén.

Szeptember elsejéről másodikára a németek már menekültek Romániából. Sepsiszentgyörgy felől Székelyudvarhely felé Baróton keresztül haladva, mentették a hadi felszereléseket, autókat, fogatos járműveket. A közúton teherkocsi teherkocsit ért, az út egyik feléről a másikra lehetetlen volt átmenni. Aki megpróbálta, ott maradt. Apáca és Nagyajta között nem volt ellenállás, Maniu civil fegyveresei simán jöhettek át az Olt hídján és Nagyajta végében. Az Apáca felőli román malomtulajdonos, akit csalás miatt megbüntettek a csendőrök, és aki már rég tartotta a kapcsolatot a mánistákkal, bosszúvágytól ittasan a fegyvereseket szeptember másodikán hajnali 4-kor egyenesen a csendőrőrs kapujáig vezette. Kárörömmel nyugtázta, hogy most majd viszonozza a beszolgáltatással kapcsolatos zaklatást. Az őrsön hat csendőr és behívott katona aludt, pihente az előző járőrszolgálat fáradalmait. Az önkéntes mánisták, akik golyószóróval és géppisztollyal voltak felszerelve, berontottak az őrs hálójába, felverték a hat alvót, és ingbe-gatyába hátravitték a kertbe. Közöttük volt gyerekkori szomszédom, Gál Feri bácsi is. A kertben, géppisztolyokkal golyószórókkal körbevették őket, és megásatták a gödröket velük.

– Én – mesélte tovább Deák Feri bácsi – előző nap szeptember elsején egy őrmesterrel járőrszolgálatban voltam, Középajta és az azt követő erdőn, a találkozási pontnál kellett találkoznunk a baróti csendőrökkel és a szentgyörgyi lovas járőrökkel. Fáradtan érkeztünk hajnalban Nagyajtára. Az őrsparancsnok, egy főtörzsőrmester, aki a kisebb rangú családos altisztekkel együtt magánlakásban szállt meg, hazament a családjához, én pedig a rövidítésen az őrs felé tartottam. Már messziről láttam holmi fehér foltokat, és éreztem, hogy valami nincs rendjén. Közelebb érve felfogtam, hogy valakik fehér ingesen dolgoznak, érthetetlen volt, miért pont ebben a korai órában, de akkor még nem láttam tisztán a fegyvereseket. Amint közelebb értem, belém hasított a valóság: bajtársaim gödröket ásnak, és az is, hogy fegyveresek veszik körbe őket… Nagyon megijedtem, és meghúzódtam egy disznóólban, a szomszéd kertben. Első gondolatommal lőni akartam, de visszafogtam magam, mert csak egy karabély volt nálam, nem mertem mozdulni, nem volt bátorságom egyedül a sok civil fegyveressel felvenni a harcot. Lehettek úgy tizenketten… A disznóólból néztem tehetetlenül, egy lyukon át, hogy a bajtársaimat mint lövik agyon a civil fegyveresek. Nem tanúsítottak ellenállást, leszegett fejjel álltak szótlanul a gödrök előtt. Talán még azt is hihették, hogy álom az egész?… Mikor a lövés eldördült, már menekültem az ól hézagos hátulsó deszkafalán át, be a sűrűbe, majd futottam az erdőn keresztül ajtai rokonaimhoz, civil ruháért, és kerülő utakon a mezőn Barótig mentem a rossz hírrel, s vegyes érzéseimmel. Egyrészt meg kellett köszönjem a fennvalónak , hogy megmenekültem, másrészt furdalt a lelkiismeret, amiért nem tudtam segíteni rajtuk. Nem tudom, kik hányták rá a hat esendőre a földet, nem tudom, mit kellett volna akkor tennem, lehet, ha lövök, elvonom a figyelmüket pár percre, s addig néhányan visszafuthattak volna a fegyverekért a kertből az őrsházba… Ahonnan 30 méterre voltak… Máig vívódok magamban, ha erre gondolok. Ez volt Antika, így halt meg szegény Gál Feri a többiekkel együtt, ezért szomorú ez a szeptember másodika, s ha tehetem, minden évben elmondom valakinek, hogy szabaduljak egy kicsit.

A sok gyilkosságot elkövető román visszatérőket aztán Sztálin kiparancsolta Észak-Erdélyből. A hatalmat a népőrség vette át, egész Észak-Erdély területén, ám ezek se bizonyultak jobbnak, semmiházi munkakerülő iszákos emberekből toborozták össze őket. A faluban otthon lévő fiatalokat éjszakai szolgálatra kötelezték, de ugyanezt tették a román csendőrök is, amíg ki nem utasították őket. Özvegy Gál Ferencné Manci néni Nagyajtáról a csendőrkertből exhumáltatta Feri bácsit, és a baróti temetőbe temettette el, a katolikus egyház szertartása szerint.

„Szeles bácsi bekkje voltam Földváron”

— Látod, ezt a Szeles bácsi-féle históriát sokáig nem értettem – mondtam apámnak. – Ellentmondásos az egész, ahogy elismerted a hazugságait. Milyen szigorú voltál velünk otthon a hazugságért, mennyi verést kaptunk, ha hazudtunk, hányszor hangoztattad hogy „a hazug embert hamarább utolérik minta sánta kutyát”, erre pont az ellenkezője derül ki a történetedből. Milyen lelkesen mesélted a Szeles bácsi hazugságait….

– Tudnod kell, hogy ez a Szeles bácsi kivételesen jóigyekezetű ember volt. Úgy vitte a hátán a téglagyárat, mint egy könnyű hátizsákot. A hazugságai pedig szükségszerűek voltak abban a rendszerben. Megtanulta, hogy a szocializmusban csak így érvényesülhet mindenki – indította apám türelmesen a magyarázatát…

…Szeles bácsi irodájának – csupa ablak – a főkapu bejárata mellett kellett lennie, hogy láthasson minden mozgást az üzemben. Két gyermekes, családos emberként, nagy szakmai tapasztalattal, de hiányos iskolai végzettséggel, a földvári téglagyár műszaki vezetője volt. Vérbeli munkás. Már gyermekként a csillét húzó lovakat vezette a zsombolyai téglagyárban. Nem volt nehéz ez a munka, hisz a betanított lovak, gyeplő nélkül is végezték a dolgukat, fegyelmezettek voltak, szóbeli biztatásra indultak, vagy álltak meg a munkaidőt jelző duda hangjára. Kiálltak a sínek közül, és nem mozdultak addig, amíg a hámfát ki nem akasztották. Mikor a hámfa koppant a földön, futottak az istálló felé. Másnap, az ott hagyott csilléhez, szintén a gyermek vezette fel a második váltás húzó-lovat.

Szeles bácsi a gyár szinte valamennyi részlegén dolgozott. Az agyagbányában, ahol a fedőréteget, és a fedőréteg alatti jó minőségű agyagot ,,bágerrel” – sínen mozgó, vagy lánctalpas kaparóval – szedték fel, külön az őrlőkben, a keverőkben, a prések mellett, a szárítókban, a kihordó részlegeken, a Hoffmann kemencékben. A földvári téglagyár sváb tulajdonosának három gyára volt: egy Zsombolyán, aztán Lugoson és egy Földváron. Ez utóbbi tulajdonképpen Földvár és a Vörösmart közötti mezőben épült, mellette pedig a munkás telep volt, a ,,Colonia Reconstructia”, mert a gyárat így nevezték az államosítás után. A gyárudvaron, a régi színek alatt, egy kalibákból összetákolt nyomortanya is létezett, ahol azok a munkások, akiknek nem jutott hely a telepen, a szerény, de elfogadható, minimális kényelmet biztosító munkáslakásokban, ott tákoltak maguknak szállást, selejtes termékből. Sokan megelégedtek ezzel is, csak munkájuk legyen, vagy ha helyzetük úgy kívánta, az akkori viszályos időkben, elrejtőzhessenek valamilyen okból. A rossz nyelvek szerint, egyik ilyen kalibában, egy erdővidéki tiszteletes asszony is meghúzódott a szolgájával…

A Reconstructia-teleptől távolabb, még fellelhetőek voltak a hírhedt földvári haláltábor nyomai, amelyben 1942–1944 között szovjet hadifoglyokat őriztek, majd 1944 augusztusától, a román átállást követően, az oroszokat elengedték a románok, helyükbe pedig több ezer, ok nélkül összefogdosott székely férfit, svábokat, továbbá anyaországi fogolykatonát internáltak, akik az embertelen körülmények, és az éhezés miatt, belehaltak betegségeikbe, vagy ha életben maradtak, kiszállították őket Oroszországba. Nem volt más bűnük, csak a nemzetiségük. A magyar katonák mellett sok ártatlan csíki, erdővidéki fiatal pusztult ott el. Az is hírlett, hogy aki átállt a görögkeleti vallásra, és románra változtatta a nevét, azt elengedték. A Resonstructia munkástelep körorvosa, dr. Bretănescu, 1945-ig, a haláltábor orvosa volt, a tábor bezárása után helyezté kát a telepre. Sok mendemonda szállingózott róla a táborral kapcsolatban, de amit nem tud az ember biztosan, jobb, ha nem is mondja. A téglagyár működése előtt már jóval felszámolták a haláltábort, akkoriban nem is tudtuk, hogy a távolabb lévő mezőben hány ezer ártatlan embert ástak el csak úgy, nyomtalanul, hiszen a haláltáborról akkor beszélni sem volt szabad.

Szeles József bácsi még az államosítás előtt került ide Zsombolyáról, és az 1948-as államosítás után is megmaradt műszaki vezetőnek, mert senki nem ismerte nála jobban a tégla és cserépgyártás technológiáját Szép családi házban lakott Bandi és Józsi mevű fiaival együtt, akik kemény legények, kitűnő focisták voltak a gyár futballcsapatában. Szeles bácsi, a csapat támogatójaként, a termelés mellett nagy súlyt fektetett a futballra is. Sok jól felkészült mérnök váltotta egymást a gyárban, több, valódi osztályharcos munkásigazgatót is kiszolgált, ám vele egyik sem tudta felvenni a versenyt a vezetésben, mert a szakmát viszont nem ismerték. Az igazgatók, akik a keze alatt megfordultak, mind magyarok voltak, Marian a főkönyvelő román, a könyvelési osztály főnöke német, a káderes, vagyis a személyzeti osztályvezető Mózi pedig zsidó. Sokan az irodabeliek közül Hídvégről ingáztak gyalog, télen-nyáron, a többi munkással. A latyakos sár, a fagyott hó megszokottá vált a csizmájukban, s a kapcákat rendszeresen az iroda rezsóin szárították. Nem is szólt senki ellene, de ha tehettem, én nem sok vizet zavartam ott a szag miatt. A telepen akkor egy tanerős magyar, és egy tanerős román iskola működött. Ráduly Jenő volt osztálytársam is itt tanított a magyar iskolában, és a tanítói hivatásán kívül az volt a feladata, hogy Erdővidékről magyarokat toborozzon különféle munkahelyekre, tisztviselőnek, üzletvezetőnek, pékségbe, Szeles bácsi gyárába dolgozni. Szeles bácsi feltett szándéka volt, hogy Földváron, a magyarokat munkához juttassa, és hogy az ő keze alatt dolgozzanak, arra azonban mindig figyelmeztette Jenőt, hogy a ,,ló lába ne lógjon ki”, ne tudja meg senki, hogy ki a toborzás tulajdonképpeni értelmi szerzője.

Így kerültem aztán én is a téglagyárba. Édesapám politikai üldözött volt, emiatt nem mehettem egyetemre, de állásra sem számíthattam otthon, Baróton ezekben az években. Édesanyámat, aki patikusleány volt, még mosogatni se vették fel a vendéglőbe…. Jenő barátom úgy ajánlott be Szeles bácsinak, hogy jól bekkelek a baróti futballcsapatban, s ennek köszönhettem, hogy álláshoz jutottam. A földvári telepre érkezésem után jelentkeztem az öregúrnál, aki mindjárt le is vizsgáztatott:

– Bogdán, hegyezze meg ezt a ceruzát – mondta, s én neki is fogtam úgy, ahogy tudtam: diákmódra, nem gondoltam, hogy ez már vizsgateszt, de azt sem hogy az öregnek a ceruzahegyzés a gyengéje. Mikor meglátta, hogy mit műveltem a ceruzával, kissé cinikusan letolt.

– Na, fiam, ezért kár volt, hogy az apja iskolába járassa, s még le is érettségizett, no de nem baj, itt majd megtanulja, s ha a nyár folyamán jól bekkel, jól rúgja a bőrt, én télen egy-két hónapot pontálom magát, mehet az egyetemre, vagy ahová akar.

Ezzel aztán fel voltam véve. Később valóban megtanultam tőle a ceruzahegyezés művésztét, úgy, hogy a ceruza olyan volt, mint egy ékszer, mintha hegyezővel hegyezték volna, körkörösen…

Kezdetben Szeles bácsi kötelékében dolgoztam, a terv teljesítését követtem, a teljesítményeket felosztottam részlegekre, és naponta jelentettem Bukarestnek a minisztériumba a terv teljesítését, és a tüzelőanyag fogyasztást. Megtanított rá, hogy abban az esetben, ha előfordul, hogy nincs teljesítve a tervezett mennyiség, akkor az a rossz időjárás miatt („din cauza timpului nefaviorabil”) történt. Szeles bácsi már akkor tudta, amit a kommunista vezetők később tanultak meg, hogy a tervet mindenképp teljesíteni kell, de ha mégsem sikerül, akkor az eredményt hasból kell bemondani. Egy alkalommal a helyzetnek megfelelően éltem is a lehetőséggel, és jelentettem Bukarestnek, hogy a rossz időjárás miatt a tervet nem teljesítettük… De nem tudtam, hogy a vonal másik végén épp a főigazgató áll, aki azt kérte, adjam a telefonhoz az igazgatónkat. Az akkori igazgató pedig még zöldfülű volt a szakmában, pár napja került Brassóból a gyárba vasöntőként, szinte semmit se tudott a jelentésekről, az egyeztetett üzemi titkokról. Gondolta, már jó előre fellépik, és erélyesen meghúzza a vonalat. Nem is kérdezte, kivel beszél, be se mutatkozott, csak nagyképűen, és durván odameszelte a főigazgató szavaira, hogy „Voi nici nu stiti pe ce lume trăit” (Ti azt se tudjátok, milyen világban éltek)… Csak akkor esett kétségbe, mikor a vonal túlsó oldalán megszólaló rákérdezett, tudja-e, hogy kivel beszél, de akkor már hiába kérte a bocsánatot. Mikor letette a kagylót, dühében és tehetetlenségében nekem szökött, és meg akart ütni, de én sem voltam rest, keményen mellen ragadtam, úgy, hogy mozdulni sem tudott egy darabig. Tartottam úgy egy kicsit, hátha csillapodik, s a nagy kohász önbizalma egy kissé alábbhagy, aztán elengedtem. Elvégre sportember voltam, nem hagyhattam magam… Erre a letört büszkesége miatt kihívta a járási szigurancát, s jöttek is volna azok nyomban, el is intézhettek volna szépen, de Szeles bácsi emelt hangon közbelépett, és lecsendesítette a vasöntőt: „Ne együk egymást magyarokul, igazgató elvtárs!” Kérte, hogy hívja fel a sziguráncásokat, és közölje, hogy az ügy elrendeződött. Utána többször is mondtam Szeles bácsinak, hogy a valótlan jelentésekből egyszer baki lesz, rájönnek a turpiságra, hogy nem annyi a tüzelő anyag mennyisége, és a termelt cserép, amennyit lejelentünk, de Ő erre: „Maga csak írja, fiam, amit mondok, s bekkeljen ügyesen, elvégre én írom alá a jelentést!” Ez így ment végig, és azt eredményezte, hogy az ország élenjáró téglagyára lettünk. A legtöbbet, a legolcsóbban mi termeltük, természetesen papíron. Csodájára jártak a minisztériumban, hogy a vasöntőből lett igazgató mire képes, s a miniszter delegátust küldött ki, hogy ellenőrizze, valóban ilyen jól megy-e a termelés?! A delegátus meg is jelent egy szép napon, Szeles bácsi meg kedélyeskedve, viccelődve fogadta. Tudott ugyan románul, de sajátságos bánáti akcentussal és hibásan beszélt, ami a bukarestinek nem volt éppen az ínyére. A termeléssel kapcsolatos nehézségek áthidalását egy humoros példával akarta ecsetelni, amit úgy fordított le magyarból, hogy,, să vedeți, tovarășe director, cînd ai fost porumb, n-ai fost porc, cind ai fost porc, n- ai fost porumb, asta e problema aici,, (Látja direktor elvtárs, mikor kukorica voltál, nem voltál disznó, de mikor disznó voltál, nem voltál kukorica, ez itt a nagy probléma), s kacagott nagyot a mondókához, jelezvén hogy csak viccel. Nem tudom szándékos volt-e a helytelenül fordított mondás, mely úgy szólt, hogy ,,mikor volt kukorica, nem volt disznó, de mikor volt disznó, nem volt kukorica” amit ugye, átvitt értelemben kellett érteni. Az elvtársnak elváltozott az arckifejezése, kékült-zöldült, kapkodott a levegő után, de nem tette szóvá az illetlenséget, felfoghatta, hogy nem szándékos, inkább téves a kifejezésmód, de nem vigyorgott a viccen .Az elvtárs pedig elment s nem lett visszhangja az esetnek…

A Hoffmann kemence égetése mellett, nyári időben, az udvar közepén cigánykatlanokban is égették a téglát, de csak lábnak, cserép alá rakatta be. Egy másik alkalommal, egy másik magas rangú igazgató, vagy valamilyen firkászféle jött ellenőrzésbe Bukarestből. Szeles bácsi azt is illendően fogadta, de az említett esetből tanulva, a viccei helyett más taktikát eszelt ki a fogadására, annál is inkább, mert az meg akarta számolni, hogy a jelentéshez mérten, a valóságban hány tégla van. Szeles bácsi készségesen intézkedett. Példásan felöltözött, munkaruhája felső zsebében 4 művészien hegyezet ceruza sorakozott, fején a megszokott baszka, félrecsapva, udvariasan előzékenyen vezette a látogatást. Indulás előtt, nagy védő sisakot tett az elvtárs fejére, és úgy beöltöztette a védőruhába, hogy szegény már abban a helyben izzadni kezdett, de nem ellenkezhetett a szabályzat ellen… Szeles bácsi az udvar közepén megmutatta a cigánykatlant elölről, mondván , hogy itt van ötszázezer darab ,,stas”, vagyis szabvány tégla, aminek a méretei 28x14x7 cm. Ha szakértő lett volna a bukaresti elvtárs, köbméter, mínusz a tüzelőnyílások alapján megközelítőleg meg tudta volna állapítani, hány darab van benne… Végigjártuk az agyagbányát, a homokbányát, az őrlőt, a préseket szállító szalagokat, a gyár minden részlegét. A védőruha s a sisak ezekben nem is volt fontos, de megtette hatását, izzasztott keményen, s a jóember úgy festett benne, mint egy űrhajós. Szeles bácsi, a termelés minden nehézségét megmutatta az elvtársnak, az pedig ügyelt, nehogy valami is elkerülje a figyelmét, nagy odaadással, szorgalmasan jegyezett mindent, amit hallott, közben szaporán törülgette homlokáról a verítéket. Végül a Hoffmann kemence fölötti szárítókra került a sor, amelyekhez létrákon kellett felmászni a legfelső szintre, ahol a nyers, frissen préselt cserepeket néztük meg, majd alább a már megszáradt, keménnyé vált darabokat. Ez volt a csúcs, ami az elvtársat kemény próbára tette. A létrán a védőköpenyben már alig tudott felmászni, lépett egy fokot és kétségbeesetten hátranézett rám, aztán még egyet, s még egyet, amíg valahogy felértünk. A sisak is úgy volt kiválasztva, hogy nőttére legyen: ahogy lépett egyet, csúszott be a szemébe, ő pedig feltolta, s fújtatott elszántan minden lépcsőfokra. Szeles bácsi ekkor elmagyarázta, hogy a Hoffmann kemencében, amely éppen alattunk van, és ovális alakú, mint az atlétika pálya, 3-4 helyen ég a cserép és a tégla, a tűz pedig folyamatosan halad előre. Ha már kiégett, a kemence tetején, bizonyos szakaszon, 10 méteres fémfalakkal határolt részen, jól záródó ajtókkal biztosították a lefelé irányuló munkafolyamatot. Ezeken a szakaszokon a tüzeléssel megbízott szakik fentről felnyitható lappancsok üregein keresztül táplálták a tüzet a köpeci lignittel. Mikor a megfelelő hőfokot elérte, a két sor tégla és cserép közötti üreget lappancsokkal lezárták, akár a gőzmozdonyok kazánajtóit. Miután kiégtek a téglák-cserepek, újra felnyitották a lappancsokat, és a szakasz elválasztó ajtóit zárták le, hogy a felszabaduló meleggel takarékoskodjanak. Ez a meleg szárította aztán a fenti szinteken a cserepeket. A katlanban 1200 fok feletti hőmérséklet volt, ami sok esetben üvegszerűen egybeolvasztotta a téglákat. Ezeket az összeolvadt tégladarabokat medvéknek nevezték és selejtnek tekintették, de a lakás nélkül maradt munkások ezeket is felhasználhatták az építkezésben. A próbákat, a már kihűlt cserépből és téglából találomra vették, miután kibontották a kinti raktárak felé nyíló elzárt ajtókat, majd 24 órán át vízben tartották, s ha a súlyuk gyarapodott, azaz vizet vett magába, nem volt jó minőségűnek tekinthető termék. Mindezeket Szeles bácsi aprólékosan elmagyarázta az elvtársnak, és felhívta a figyelmét, hogy nagyon óvatosan, vigyázva kell áthaladni a 6o, 70 cm széles nyomtávú helyen, ahol csillékben, síneken hozták a lignitet vánglival, és lapáttal eregették le a kétoldalt lévő nyílásokon. Engem Szeles bácsi már régóta betanított arra, hogy ha efféle vendéget kísérünk, ő előre szalad, a felnyitott lappancsú nyílások közötti folyósón, és a túlsó végén, az ajtó előtt megáll. Az én feladatom az volt, hogy tessékeljem a vendéget udvariasan előre, utána csukjam be az ajtót. Persze a vendég is már előre fel volt készítve az átfutás veszélyeire. Tudatta vele, hogy ha valamelyik lyukba belépik az ember, ott vége a földi pályafutásának. Nagy hőség volt és vaksötét, csak alul, a téglák közt vöröslött a pokol. Mikor az ajtót mögöttünk becsuktam, s a fáradt embernek arcába csapott a forró levegő, kétségbeesetten kiáltozni kezdett. „Aoleu, vai de mine, mor, acuși mor, acuși!”( Jaj, jaj, jaj nekem jaj nekem, itt halok meg rögtön!) Ez csak pár másodpercig tartott, mert az öregúr a szűk folyosó túlsó felén megnyitotta az ajtót, ettől világosság lett, az elvtárs pedig először rám meredt, mint aki bátorítást vár a kísérőjétől, aztán fújt egy nagyot, elszánt arccal és reszkető inakkal átlépdelt a veszélyes szakaszon, de túl már friss levegő volt. Szegény, olyan szánalmas képet vágott, hogy én őszintén megsajnáltam. Ezek után, az utunkba eső cigánykatlant Szeles bácsi ismét megmutatta, immár hátulról. „Itt is van 500 ezer darab stas tégla”, mondta, miközben rám kacsintott, és a vendég buzgón följegyezte ezt a mennyiséget is.

Itt aztán végetért a látogatás. A küldött nagy megkönnyebbüléssel, önelégülten mosolygott rám a kantin felé menet, s mint aki jól végezte dolgát, és nagyot teljesített , mert mindent lejegyezett, s az átkelőnél, a földi pályafutásának se lett vége, jóízűen megebédelte a Schuster néni főzte szőrös puliszkát, szemes faszulykával, s piros hagymával. De akkor már délután fele járt az idő, s én a közelgő edzésre való tekintettel lemondtam az aznapi finom menüt, elkísértem a szállásra pihenni az elvtársat, és mentem az edzésre az Olt melletti futballpályára.

…A termelési jelentések így mentek naponta, és végül meglett az eredménye is: a kohászból lett munkásigazgatót, mint a legolcsóbban és a legtöbbet termelő egység igazgatóját, felvitték Bukarestbe, a minisztériumba, főigazgatónak. A vasöntő igyekvő szorgalmas ember volt, aki sokszor éjszaka is otthagyta szép feleségét a hálószobában, hogy ellenőrzésre menjen, lesse és szigorúan büntesse a szabálysértőket, de a téglagyártáshoz nem sokat értett, Szeles bácsitól felszedett amit tudott.

Az örömbe azonban üröm is vegyült. Az igazgatónk már pakolt, mikor bekövetkezett a baki. A gyárnak csak egy telefonkészüléke volt, az egyik irodában. Én leadtam a napi jelentést, a termékek mennyiségét, és a tüzelőanyag raktári készletét (a ,,stokkot”) úgy, ahogy az öregúr leírta (mindig kevesebbet mint amennyit elhasznált.) A telefonjelentésemben még szerepelt x mennyiség, a valóságban pedig már egyáltalán nem volt lignit a ,,stokkon”. Ezután pár percre, a beszerzési osztály főnöke, nem tudva az én jelentésemről, bemondta, hogy ,,suntem in gol de productie, vă rugăm sa repartizați lignit de la Căpeni, altfel oprim producția in lipsă de combustibil.” (Üzemanyag nélkül maradtunk, ha nem utalnak ki lignitet Köpecről, leáll a termelés). A bukaresti, mikor meghallotta a második teljesen ellentétes jelentést, megzavarodott, felháborodott, és káromkodni kezdett a telefonban. „Voi sunteți nebuni măi, acum 5 minute a comunicat de la producție, că există x cantitate de combustibil, iar acum nimic. Dă-mi-l pe tov. director!” (Ti megbolondutatok hé, hisz 5 perccel ezelőtt azt jelentettétek, hogy még van bizonyos mennyiségű lignit, most meg egyből semmi! Add a telefonhoz az igazgatót!) A beszerző úgy tudta, hogy a diri már elment a minisztériumba, de Szeles bácsi megtanította a fővárosba készülőt ismét.—Idefigyeljen, én feljuttattam magát a létrán, most maga is oldja meg odafenn. Mondja meg nekik, hogy ezek a firkászok elírták a dolgokat, hiba történt a papírokban, és küldessen sürgősen lignitet. Az igazgató, aki már fél lábbal Bukarestben érezte magát, annyit tanult az öregúrtól, hogy gyorsan kimagyarázta a helyzetet, és elintéződött a szénkiutalás. Aztán folytattuk, ahol abbahagytuk.

-– Bogdán fiam – mondta nekem Szeles bácsi pár nap múlva –, jön a karácsony, itt van ez a fenyőfa, csomagolja be ügyesen papírba, hogy ne lássák, vigye el Bukarestbe, adja át a kohász feleségének, s béküljenek meg. Már beszéltem vele, s megmagyaráztam neki, hogy semmi jót nem hoz az nekünk, ha haragot tartunk a saját fajtánkkal.

Én még aznap este a gyorsvonattal vittem a karácsonyfát Bukarestbe, a megadott címre.

A ló és a legyek

– Valamit még nem mondtam el neked, amiről tudnod kell – szóltál nyomatékosan azon a vasárnap délutánon, a nagytakarítás kellős közepén, amikor ragaszkodtál, hogy felolvassuk a baróti följegyzéseidet. – Még nincs minden leírva, mondtad, miután befejeztük a felolvasást. Éppen varrtuk a matracpárnák huzatait Bertával, az ebéd után te is már indulóban voltál hazafelé, de az ajtóból még visszafordultál. –Tudod, volt egy olyan is, hogy öngyilkos akartam lenni — mondtad.

– Megáll az eszem – esett ki a számon a csodálkozás, s a szobában is mintha elfogyott volna a levegő. Hogy az én apám mondja ezt, aki annyira vallásos?

– Hogy is fordult meg ilyen a fejedben?!. Nehéz életed volt, azt mindenki tudja, de hát ezt nem hiszem el – mondtam megrökönyödve.

– Igen, de ez nagyon rég volt már, mégis, most valahogy kijött belőlem, kikívánkozik, nem tudom miért!

...11 éves voltam 1937-ben, amikor a kötelező román elemi osztályok elvégzése után Baróton csak pár szót tudtam románul. Mások se többet…. Édesapám elhatározta, hogy folytatásként bead engem román iskolába, Brassóba. Román világ volt, csak románul folyt az iskola Baróton is, és mindenhol akkor, a környéken, de a születésem előtt is, ez volt a rendelet. Már az 1924-es tanügyi törvény úgy szólt, hogy az elemi oktatás megszervezése kizárólag állami feladat, és hogy az oktatás nyelve egységesen a román. Azokban a megyékben, ahol a nemzetiségek éltek többségben, irányítottan ment a románosítás folyamata. A más megyékből származó román tanítók, akik ezekben a megyékben letelepedtek, előnyöket élveztek: 50 % -os fizetési pótlékot, 10 ha földbirtokot kaptak, és korábban mehettek nyugdíjba. 1933-ban, ahogy a Nemzeti Liberális Párt kormányra került, tovább fokozódtak a magyarellenes intézkedések az oktatásban. A még működő magyar felekezeti iskolákat is megszüntették. Csík megyében, és Erdővidéken is hasonló volt a helyzet, a magyar gyermekek román állami iskolákba kényszerültek…

Visántól, a román tanítónktól, akit Barótra rendeltek akkor – valószínű, őt is csak a fizetési pótlék vonzotta oda –, csak egy pár szót tanultunk meg. Érteni értettünk valamit abból, amit mondott, de beszélni nem tudtunk. Azt jegyeztem meg, ahogy a tornagyakorlatokat tanította. ,,Calul se apără de muște” (a ló védekezik a legyektől), amire sűrű fejbólintásokat kellett végezni, vagy „hoțul trece prin fereastră” (a tolvaj bemászik az ablakon), amire felhúzott térddel, lábakat váltva, többször előre kellett lépni, a karokat oldalra húzva.

Ennyit tudtam.

Ezt meg is értettem, jól is tudtam mutatni, hogy a tolvaj miként mászik be az ablakon. Ezt a két mondatot mindenki tudta, mert ahányszor a tornára került a sor, kórusban mondatta velünk. Visán egyebeket is tanított, mondta a magáét, mutogatott, de nem volt nagy eredménye, mert az ő magyar tudása kevés volt az értekezéshez. Mi is valahogy kézzel-lábbal mutogatva érttettük meg magunkat vele.

– Domnu vecetor Belle tot fácse ku tollu pe mine…

Visán ebből felfogta, hogy Belle a lúdtollal a hátamnál ülő Varga Lalika orrát legyezi, s mutató ujjával már fenyegette is Bellét, mondván: – Măi Belle, măi, te-ai făcut pasăre măăi?(Hej Belle, te, madárrá változtál te?)… Valahogy így értekeztünk.

Édesapám felmérte, hogy ha nem tanulom meg a nyelvet, nem fogok megélni a román világban, és beíratott Brassóba, a Fémipari Fiúiskolába, I. osztályba. Ez a mai V. osztálynak felelt meg… Akkor, nagy volt a rokonságunk Brassóban, édesanyám testvérei mind ott laktak. Matild keresztanyámékhoz is mehettem volna lakni, vagy Ilonka nénémhez, de édesapám, katonaember lévén, ragaszkodott, hogy bentlakásban lakjak, románok között, tanuljam a román nyelvet, és szokjam a katonaságot, a rendet. Nagy törést hozott az életemben az elhatározása. Egyedüli gyermek voltam, szüleim s az erdővidéki emberek melegsége nélkül, el sem tudtam képzelni az életem. Drága Édesanyámnak is szakadt meg a szíve, mikor el kellett búcsúzni, de nem szólt apám ellen. Egész éjjel sütött, s felcsomagolt mindennel, amire szükségem lehet. A szalmazsákot, paplant, párnát, amiket akkor kötelezően vinni kellett bármelyik iskolába, szorosan feltűrte rolniba, egy széles pánttal összekötötte, zsákba tette, mint egy zsuppot, hogy a hátamra vehessem, a finomságokat külön táskába, a ruhaneműeket élére vasalva, a kemény bőröndbe rakta, aztán föltett a reggeli autóbuszjáratra.

– Erzsike nénéd vár az állomáson és elvisz az iskolába – mondta, könnyekkel a szemében. Akkor kerültem el először otthonról idegenbe. Akkor kellett megtanuljam, hogy a drága jó anyám nem lehet mindig mellettem. Ezt a gondolatot erősítettem magamban a buszon is végig: eljött az idő, mikor én egyedül kell gondoskodjak magamról, az otthonomtól távol, mert ilyen a világ.

Az autóbuszállomáson hiába vártam Erzsike nénire a megegyezés szerint, ő nem jött oda, úgyhogy, fél óra után elindultam a nagy pakkokkal megkeresni az iskolát. Nem voltam idegen Brassóban, szinte minden nyáron itt vendégeskedtem keresztapáméknál, tudtam, merre az út, egy újabb fél óra alatt meg is találtam az épületet ügyesen, s örültem, hogy én vagyok az első. A háló is üres volt még, padlója bekenve gázolajjal, a falak frissen meszelve. A mész szag a gázzal összekeveredve, furcsa érzést váltott ki belőlem. Mindig nagyon érzékeny voltam a szagokra.

Erzsike ángyom itt várt engem, nem az állomáson, és hogy a hibáját helyrehozza, miután bejelentett a kapusnál, nagy buzgalommal becipelt a hálóba, kipakolt mindent a csomagomból, kiválasztotta nekem a legjobb helyet, a legjobb ágyat, és megvetette úgy, mint otthon az anyám. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, hazament, és otthagyott, én pedig felültem az ágyamra, s rendezgettem a füzeteimet. Közben már jövögettek a diákok is, mindeniknek köszöntem illedelmesen, hogy ,,bunöziá” (Jónapot kívánok), és nem tudtam miért néznek olyan furcsán, miért csodálkoznak rajtam. Új vagyok, gondoltam, de mikor egy nagyfiú,később tudtam meg, hogy ő a szobafőnök, belém is kötött.

– Ce cauți aici, măi bozgorule, chiorule? Cine te-a băgat in patul meu? (Mit keresel itt, te hazátlan vaksi, ki rakott be az én ágyamba?)

Akkor már éreztem, tudtam, hogy ide nem fogadnak be engem. Kirángatott az ágyból és mindenemet ledobta az olajos padlóra. Jól megráncigált, lökdösött ide-oda, a többiek pedig csak figyelték az eseményt. Senki se mert közbelépni, de nem is ismertem senkit, aki megvédhetett volna. Édesanyám patyolat ágyneműje beolajosodott, én pedig szólni se tudtam, összeszedtem a holmimat s a terem egyik sarkába, a többiektől távol, egy ablak alatt, ahol már nem voltak ágyak, meghúzódtam a földön. Letettem a szalmazsákot, ott vetettem ágyat magamnak. Nagyon bántott amit mondtak, hogy tyórule, bozgore. A bozgort megértettem, hogy az hazátlant jelent, de a tyórut majd csak akkor, mikor egyik kezüket a szemükre tették, a másikkal felém mutogattak. Hát akkor kaptam észbe, hogy ezek velem csúfolkodnak a vaksival. Otthon, az enyéim között, idáig észre se vettem, hogy félszeg vagyok, hogy az egyik szemem hibás. Nem láttam vele, de se a pajtásaim, se senki Baróton, nem csúfolkodott velem. Ezek meg rögtön ezzel kezdték. Kicsúfoltak.

Öt éves voltam, mikor a jobb szemem kiégett.

Apám vegyesboltjába megérkezett az áru, s ilyenkor mindenki segített behordani, én is futottam- térültem, segítettem a szüleimnek. Mikor az ecetszeszes üvegeket hordtuk, az egyik kicsúszott a kezemből, és leesett a földre, a dugója pedig fölpattant a szemembe. Szegény édesanyám, hogy jajveszékelt mellettem, futottak velem az orvoshoz rögtön, de nem lehetett segíteni, mert a szaruhártya összeégett a savtól. Kívül begyógyult egy idő után szépen, de ezzel a szememmel soha többé nem láttam, csak a fényt. Kisebb is lett, mint a másik, és szürke hártya nőtt rá a hegesedésnél. Ennek ellenére én jól láttam a másikkal, és semmilyen mozgásban nem voltam akadályozva. Az iskolámban én voltam a legjobb sportoló, mindent megnyertem, minden versenyben sikeres voltam. Olyan biciklis mutatványaim voltak, amit mások meg se mertek próbálni, még a nagyok se Baróton. Itt viszont nem ismertem senkit, nem tudtam szólni senkihez. Ennek a lökdösődő vasparasztnak is beakaszthattam volna egyet, de visszafogtam magam.

Három óra körül érkezett meg a nevelő. Magas, kopasz ember volt, hézagos fogakkal. Szinte kiabált, úgy beszélt. Mikor meglátott a földön, ő is rám förmedt: Ce cauti jos, măi, derbedeule, cine dracu te-a adus aici, să-mi faci mie probleme? Bozgorul dracului, de ce n-ai rămas la măta acasă!?(Mit keresel a földön te, ki az ördög hozott ide, hogy gyűjtsed a bajomat? Hazátlan sátánfajzat, maradtál volna otthon anyáddal!) Megfogta a fülemet s attól emelt fel. Cară-te imediat lîngă Bundoiu! (Hordd oda magad Bundoiuhoz, azonnal!) – mutatott egy ágyra, ahol egy velem egyidős fiú ült. Neki nem volt ágyneműje, csak egy durva lópokróca és egy párnája. A szalmazsákot letettem az ágyra, az olajos lepedőt is rá, ezt akkor közösen kell használni, gondoltam szomorúan, aztán lábtól meghúzódtam, összekucorodtam, s behunytam a szemem, hogy ne lássak senkit.

A bentlakásban többet nem bolygattak, nem is beszéltek velem, de amikor hallottam, hogy tyióru, vagy bozgoru, akkor tudtam, hogy rólam beszélnek. Az ágynak ez a fele valamennyire védelmet nyújtott, sokáig itt maradtam, bebújtam édesanyám gyapjúpaplana alá, és napokig ki se mozdultam. Enni se mentem. Már akkor megtért a fejemben, hogy hátha itt szépen meghalok, ha nem eszek. Bundoiu hálótársam nem volt barátságtalan, többször is beszélgetni akart, mutogatott is valamit, de én elfordultam tőle. Borzongás fogott el, mikor a lábát a takaró alatt kinyújtotta, s egész éjszaka nem tudtam aludni a lábszagától. Bundoiu bocskorban járt, és csak ritkán mosta meg a lábát. Mikor a kapcáit levetette, az egész háló megtelt lábszaggal. Lehet, másnak is volt lábszaga, de én úgy éreztem, csak tőle terjeng az a meleg, savanyú erjedt bűz, ami aztán napokig, hetekig úgy beült az orromba, hogy akármerre mentem, mindenütt azt éreztem. Drága jó édesanyám örökké az eszemben jár. Miért kellett engem ide beadni, ebbe a kegyetlen idegenségbe, tettem fel a kérdést sokszor édesapámnak, gondolatban. Itt kell meghalnom az idegenek között?!

Pár nap múlva, mikor a rokonok látogatóba jöttek, a nevelő fennhangon panaszolta keresztapámnak, hogy nem tudnak értekezni velem, három napja nem tudtak kivájni az ágyból, hát miféle szerzet vagyok én?! Matild keresztanyám finom tésztát hozott, de megnézte a pakkomat, s látta, hogy az otthon csomagoltak még megvannak, a finom húsőrlős keksz a dobozban, hozzá se nyúltam semmihez.

– Keresztmama, vigyenek el innen – könyörögtem –, ezek itt csúfolkodnak, azt mondják, bozgor, s vaksi, nem akarok itt maradni!

Keresztanyám megsajnált, s bátorított, de nem mert apám nélkül intézkedni. Megígérte, hogy üzen a szüleimnek, és megmondja, vegyenek ki innen, s lakhassak náluk. Aztán elmentek, és ismét ott maradtam az ordasok között, egyedül. Nem volt erőm semmire, s ahogy közeledett a lefekvés ideje, már környékezett a hányinger Bundoiu lábszagától.

Másnap erősen szédültem, de reméltem, hogy keresztanyámék értem jönnek, s addig kibírom valahogy, nem eszek. A nevelő akkor már nagyon kiabált, és reggel kirángatott az ágyból.

– Marș la masă, măi chiorule, nebunule, să nu te mai prind în pat! (Mars a kantinba, te vaksi bolondforma, meg ne csipjelek még egyszer az ágyban!)… Azzal egy újabb fülönfogással kirángatott a takaró alól, kilökdösött a folyosóra, s a kantin felé mutatott. Nekem akkor még jobban bevillant az agyamba a halál gondolata, s amennyire az erőmből tellett, rohanni kezdtem a folyosón, egyenesen ki az udvarra. Az iskola udvarán volt egy terebélyes, szép magas diófa, könnyen fel lehetett kapaszkodni rá. Minden erőmet összeszedtem és felmásztam. Ahogy haladtam fölfelé, úgy könnyebbültem, s az orromból is eltűnt a Bundoiu lábszaga. A nevelő hiába kiabált utánam, egyre magasabbra másztam, aztán a fa tetejében megállapodtam egy vastagabb ágon, ahol le tudtam ülni, s jó friss volt a levegő is. Itt maradok, vagy leugrok, ha bolygatnak, gondoltam, és ott maradtam egész nap, éjjel, és másnap is. De akkor már nagyon gyötört az éhség, és annyira szédültem, hogy alig mertem lenézni. Lent az udvaron nagy feszültség lett. Naponta többször is a fa alá gyűltek a tanárok s a nevelő, tátogtattak fölfelé, kiabáltak: – Dă-te jos măi nebunule, bozgore, cine dracu te-a adus aici? (Szállj le te bolond, bozgor, ki az ördög hozott ide?)… Voltak, akik szépen kérleltek: – Hai jos, măi Bogdane! (Gyere le, te Bogdán!) Kérlelt a hálótársam is, de én nem tágítottam, és felmászni utánam nem mert senki. Belekapaszkodtam a vastag ágba, amin ültem, s nem mozdultam. Nagy-nagy fáradtságot éreztem, és ültömben el is aludtam. Keresztanyám sírós hangjára ébredtem, de akkor már szürküllött. – Gyere le, lelkem Antika, gyere le édes fiam, könyörgött elcsukló hangon, ne okozz szomorúságot a szüleidnek!… Ahogy meghallottam a hangját, lemásztam valahogy, de nagyon reszketett a lábam, nem volt már erőm. Féltem, hogy a nevelő megver, vagy ismét kicsúfolnak, de nem történt semmi. A felnőttek felszusszantak, mikor földet ért a lábam, senki sem szólt egy szót sem, a diákok se bozgoroztak, csendben elvonultak. Keresztanyám hazavitt, megfürdetett, megetetett, illatos patyolat ágyat vetett nekem. Két napot aludtam egyvégbe, mondták, mikor felébredtem. Másnap Édesapámék is megérkeztek a rossz hírre, s fontolóra vették sorsomat. Kértem, hagyjanak ott a keresztszüleimnél, hogy onnan járjak iskolába, de édesapám nem engedett az elveiből. —Vissza kell menni, fiam – mondta keményen. Egy darabig itt maradsz Matildéknál, megerősödsz s szépen visszamész. A fára ne mászkálj többet, s igyekezz tanulni! Nem számít, mit mondanak, ne halld meg! Most ilyen világ van, de az életben még sok ilyesmit kell eltűrnöd majd. A román mellett ezt is, itt és most, meg kell tanulni!

Két hétig élveztem a keresztanyám vendéglátását, aztán visszavittek. Külön ágyat is kaptam rendeset, s Bundoiutól távol. Többet nem csúfolkodtak velem, s a bozgor helyett a nevemen szólítottak. A nevelő se kiabált, csak néha mondta, hogy Măi Bogdane, măi copile, ce aveai tu in cap, că ți-ai făcut cuib în nuc?! (Te gyermek, te Bogdán, mi volt a fejedben, mikor fészket raktál a diófára?). Aztán megszoktam, hogy a nevelő ordít, ilyen volt a hangja, mert sok gyerek volt a keze alatt. Bundoiuval pedig jó barátok lettünk, s egy idő után nem zavart annyira a lábszaga sem.

Hát ez volt, így kezdődött az én román tanulásom, rossz gondolataim voltak, mikor szüleimtől távol bántottak, csúfoltak, de a románt megtanultam. Nehéz volt, de később felidézve jó, hogy akkor apám keményen visszaküldött.

– Írd meg ezt is Mesike, oda tartozik a többihez… Az élet sokszor már gyermekként megpróbál, kitesz olyan nehézségeknek, amelyeket át kell vészelni, hogy megerősödjön az ember. Látod, a bányánál mennyi jó román kollégával hozott össze a sors felnőttként, soha nem gyűlöltem őket, de akkor már más idők jöttek – mondtad megkönnyebbülve, és mentedben hosszan visszanéztél az ajtóból.

Nagy csend lett a szobában miután elmentél, Berta lehajtott fejjel öltögetette a matrachuzatot, s engem fojtogatott a sírás. Magam előtt láttam azt a kisgyereket, az olajos padlón a szalmazsákon, egy idegen bentlakásban, kegyetlen ismeretlenek között, aki csak annyit tudott volna mondani a bántalmazásokra, hogy ,,Calul se apără de muște”…

Nemecsek Ernő jutott eszembe.

Furcsa volt ez a vallomásod, eddig sose beszéltél róla, akkor még nem tudtuk, hogy miért kívánkozott ki belőled a történet, éppen most, pont a nagytakarítás alatt, de este már zavargott a szíved, s éjjel futottam a kórházba Veled.

Vissza pedig már nem tudtalak hozni…