Nem mindegy

milyen csendbe milyen zaj szitál

egy tekintet hova ráncigál

meddig jó még ez a testkabát

hogy indulunk, mi van odaát

többé alszol-e a vállamon

és kegyelem lesz vagy szánalom

elhajolt alak

sóhajtó terek

tárt karjaid közt

keresztül megyek

a gyors tavaszon

a lassú őszön

hideg-melegen

már nem is győzöm

a lendület visz

fognak a szavak

lassan halkulok

ahogy tartalak

homály nő közénk

csipkéi falak

érzem szövetét:

felejtésanyag

Mit is?

Kikopott érzéseken

kitopogja azt az ész,

egész vagy fél tévesen

merre is és miért mész.

Veled cselleng el a valóság:

halandón is halhatatlanul

tér vissza, mint valami kórság

az én, aki semmiből sem tanul.

Ez van

megfejelt valóság

az én akadt horogra

füstben oldódó óság

így kelek dologra

korláton átszédült jóság

táncol a hatás vágyhegen

azt mondod: ez kórság

válaszom: ám legyen