„Jókor halt meg.” Az ember folyton a halálról gondolkodik, és ez már a közhelyeken is meglátszik. De van a közhelyeknek egy keserűsége is, ha beléjük gondolunk. Sem Bajorral, sem Székely Jánossal nem találkozhattam, és ez fáj, hiszen nem úgy történt, mint mondjuk József Attilával, hogy abszurdum még képzelegni is róla, hanem úgy, hogy akár találkozhattam volna. Mégsem adatott meg.

Ugyan­ez a két em­ber jut eszem­be olyan­kor, mi­kor azon tűnődöm, mi lett vol­na, ha hosszan ta­pasz­talják meg a sza­badságot. Hi­szen mind­ket­ten csak azt, hogy most már bármit ki­mond­hat­nak, az eufóriát, bár mi­lyen eurófiában élhe­tett az, aki szem­pon­to­kat dol­go­zott ki az illúziótlan gon­dol­kodáshoz? És ki le­het illúziótla­nabb, mint aki min­dent másként lát?

Mi len­ne, mit éreznének, ha látnák a köröttünk ka­vargó őrüle­tet, és hogy a sza­badság sok gyer­me­ke bi­zo­nyos szem­pontból bor­zal­ma­sabb, mint a dik­tatúráé? Mert biz­tos va­gyok ben­ne, hogy nem sodródnának a szélsőségességek kar­ja­i­ba. Mint Földes László mond­ja egy szép ta­nulmány címében, Ba­jor­nak mélabús a hu­mo­ra, mert a világ „meg­fosz­tot­ta az örökkévalóság értéke­i­nek evilági di­a­dalába ve­tett hitétől”. Az­zal egészíteném ki, hogy az ilyen ka­rak­terű írók valószínűleg min­dig is kétel­ked­nek az ilyes­mi­ben. A hu­mor attól hu­mor, hogy összeér a me­lankóliával. Különben vicc, geg len­ne csupán, az a ri­pacs ne­vetés, amellyel a romániai ma­gyar komédiák és ka­barék (tisz­te­let a kivétel­nek) elárulták azt, aki­nek a nevét foly­ton a szájuk­ra ve­szik.

Ez a me­lankólia érződik már abból is, ahogy foly­ton az álma­it kéri számon a világtól. „Önök mindég másképp szervírozzák az ifjúságot: mos­tanában táskarádiót ad­nak melléje, színes ruhákat, csókot, mo­zi­je­gyet.

Mármost én nem elége­det­len­ke­dem, pusztán fölve­tem a kérdést: nem le­het­ne va­la­ho­gyan vissza­csinálni a dol­go­kat, és be­cserélni a ne­kem szervíro­zott bombát egy csókra, vagy ha ez nehézségek­be ütközik, mo­zi­jegy­re?” – írja a Főúr, írja a többi­hez-ben. „Végy két tojást – írja a Szakácskönyv, én azon­ban, nem ve­szek két tojást, ha­nem előve­szem az álma­i­mat, és azo­kat ütöm egymáshoz. És fölve­rem őket fehérre, mint a bárány­felhők, és össze­ke­ve­rem liszt­tel, látomásnak, hit­nek vagy ga­luskának: egy­re megy. Mert nem te­szek különbséget Ég és Föld, gon­do­lat és re­megő nok­ked­li között. Ezek min­dig átmen­nek egymásba, egymást biz­tatják és erősítik… el­mondják, hogy soha sincs készen a világ, a tudás, az al­ma­le­ves és az idő, min­de­nik többet rejt magában, mint amennyit az elkészítés re­cept­je elárul. És készíthető tökéle­te­sebb al­ma­le­ves, mint ami­lyet a re­cept megír, s eh­hez első sor­ban lélek és em­ber kell, csak másod­sor­ban kell hozzá az alma. És ezért nem fo­gom a disznólábat, és nem pu­co­lom meg, mert nem hi­szek a meg­pu­colt disznó lábban” – ez a Re­cen­zió a szakácskönyvről részle­te. Előve­szem az álma­i­mat – erre a látásmódra szükségünk van, nekünk, em­be­rek­nek.

És hális­ten­nek min­dig meg­je­len­nek azok, akik jól meg tudják írni a remény­te­lenséget. Botházi Mária és Ma­gya­ri Ti­va­dar: két erdélyi író, aki fordítva látja a világot, és attól, hogy röhögnek raj­ta, már mi is röhöghetünk. Ba­jor nézi őket fentről, és talán mo­so­lyog, hi­szen a szel­le­me velünk van álta­luk.

Demény Péter