Sok van a rovásunkon

So­ha­sem kényez­tet­te el a székelyt az élet. Ko­moly próbatéte­lek elé állítot­ta már kis­gyer­mek­korától kezd­ve. Gya­kor­ta kín volt számára a mun­ka. Amint erre a szó egyik je­lentése is fi­gyel­mez­tet. Szin­te észrevétlenül, de valóságo­san be­lenőtt a családi mun­ka­meg­osztásba, il­let­ve a társa­da­lom „öntőformáiba” a szülők és nagyszülők mel­lett a gyer­mek.

Felnőtt és gyer­mek a hu­mor és a mókázás vagy az ug­ratás által ve­he­tett elégtételt nyo­masztó eg­zisz­ten­ciális hely­zetén. Így érzékel­tet­te ugyan­is fölényét. Példák so­kaságát találni erre az iro­da­lom­ban is, mond­juk Tamásinál, aki­nek híres gyer­mekhőse, Ábel általában különle­ges észjárásának, találéko­nyságának és talp­ra­esettségének köszönhetően tud­ja kivédeni a külvilág, egy el­lenséges társa­dal­mi rend és ide­gen állam­ha­ta­lom állítot­ta csapdákat.

De bármely szokványos élet­hely­zet­ben is feltört a hu­mor a széke­lyeknél. Jól szemlélte­ti ezt például a vicc­ben sze­replő gyer­mek ese­te, aki frappáns fe­le­le­tet tud adni aggódó nagyapjának. Ket­ten kaszálnak tud­ni­il­lik a ha­va­son, a tel­jesítményükkel vi­szont egyáltalán nincs me­geléged­ve az élete al­konyán járó nagy­apa. Mond­ja is unokájának félna­pi kaszálás után:

– Te fiam, erősen rosszul ha­lad­tunk ez­zel a munkával!

Az unokának azon­nal kéznél a fe­le­let:

– Hát mit akar, nagy­apa, ’iszen gyen­ge legények va­gyunk, maga már öreg és te­he­tet­len, én pe­dig még gyer­mek volnék.

Aztán eljön az este, a nagy­apa oda­te­szi a vi­zet az üstbe, hogy forr­jon, s megkérde­zi unokáját, mennyi pu­lisz­ka­lisz­tet te­gyen belé.

– Hát mennyit! Mint két kaszásnak, nagy­apa! – jön a határo­zott válasz az uno­ka részéről…

A szülő és gyer­mek vi­szonyában, per­sze, na­gyobb volt a szi­gor. A ki­sza­bott fel­ada­to­kat tel­jesíte­nie kel­lett a gyer­mek­nek, különben nem ma­radt el a fenyítés, a büntetés. Ha pe­dig „hely­te­len­ke­dett” a gyer­mek, ugyan­csak kijárt neki a szülői „ada­kozásból”, gyor­san el­csat­tant az atyai po­fon. Nem­igen tért el ilyen te­kin­tet­ben az ott­ho­nitól az is­ko­lai ne­velésben köve­tett irány sem. Mi több, a ne­velés terén végre­haj­tott annyi re­form után, ma is előfor­dul, hogy egy-egy intő, tanári írásos fi­gyel­mez­tetés nyomán „jo­gosítványt” kap a ne­velő a szülőtől, saját kezű aláírásával hi­te­lesítvén állásfog­lalását az adott ügy­ben, hogy aszon­gya: ha nem jól vi­sel­ke­dik a fiam, üsse csak po­fon a tanár úr!

Össze­cseng ez a szülői álláspont egy nem is olyan régen, a szo­ci­a­liz­mus építése (!?) idején so­kat idézett szov­jet pe­dagógus nézetével, akit kiváló művelődéstörténészünk, Benkő Samu idéz egy, a verés és ve­re­kedés kultúrtörténetét átte­kintő ta­nulmányában, mi­sze­rint „ahol büntet­ni kell, a pe­dagógus­nak sem áll jogában nem büntet­ni.”

Érde­mes len­ne mérleg­re ten­ni, hogy az ef­faj­ta, valóságos élet­hely­ze­tek­ben érvényesített ne­velői eljárások szülnek-e több és na­gyobb arányú erősza­kot, vagy a szenzációhajhász média által tálal­tak, il­let­ve egyes számítógépes „játékok”? Az talán nem kétséges, mindkét irány­nak sok van a rovásán…

Forrás: Székely Hirmondó / eirodalom.ro

Megszólalás és elhallgatás

Első éves egye­te­mi hall­gatóként 1973-ban je­len vol­tam azon a ko­lozsvári sza­bad­egye­te­mi előadáson, ame­lyen a je­les költő és nagy te­kintélyű iro­dal­mi szer­kesztő, Székely János tar­tott előadást a költészet haláláról. Élő szóban előadott esszéjét a követ­kező sza­vak­kal fe­jez­te be: „Ars po­e­ticám a hall­gatás. Ver­sem – hall­gassák meg, kérem –, ver­sem: a csend.” A hal­lot­tak mond­hat­ni várat­la­nul érték, valósággal megdöbben­tették a nagyszámú közönséget, majd élénk vita követ­ke­zett, emléke­ze­tem sze­rint elsőként Ba­jor An­dor kért szót…

Belátom, Székely János nem az egyedüli volt, aki költőként az el­hall­gatás mel­lett érvelt adott hely­zet­ben. A 125 évvel ezelőtt szüle­tett Olosz La­jost ugyan­csak olyan költőként tart­ja számon az iro­da­lomtörténet, aki az el­hall­gatás kísértésével küzdött fo­lya­ma­to­san. (Po­mogáts Béla) Nem könnyű en­nek tel­jes ma­gyarázatát adni, annyi bi­zo­nyos, hogy ver­se­i­ben például a végzet motívuma mond­hat­ni kez­dettől je­len van, de ez nem közvet­lenül az első világháború és az azt követő össze­omlás, va­la­mint a ma­gyarságot súly­o­san érintő béke­diktátum okoz­ta történel­mi traumával ma­gyarázható, sem nem a költő föld­raj­zi érte­lem­ben vett el­szi­ge­teltségével, a pe­riféria, a kultúrközpon­toktól távoli Kis­jenő visszahúzó erejével. En­nek a szemlélet­nek, en­nek a tra­gi­kus világlátásnak a gyöke­rei bi­zonyára mélyeb­ben ke­re­sendők, éspe­dig Olosz La­jos személyiségében és az esz­mei fejlődését meg­határozó me­ta­fi­zi­kai néze­tek­ben. A fi­a­tal korában ra­dikális el­ve­ket valló lázadó költő har­mincéves korára már olyan életérzések­nek adott han­got ver­se­i­ben, ame­lyek a 19–20. századi mo­dern európai gon­dol­kodás és költészet is­mer­tetője­gyei vol­tak, s például a Nyu­gat első nem­zedékéhez tar­tozó egyes költők műve­i­ben is meg­fo­gal­mazódtak.

Olosz La­jos ver­se­iből nem va­la­mi­lyen meg­határo­zott, konk­re­tizálható do­logtól vagy eseménytől való féle­lem gon­do­latát le­het ki­ol­vas­ni, ha­nem a szo­rongásét, az ő ver­sei az is­me­ret­len, il­let­ve a meg­határoz­ha­tat­lan veszélytől való féle­lem­nek a megszólal­tatói. A költő magányérze­te sem va­la­miféle kiközösítésnek vagy a ki­et­len környe­zet­nek tud­ható be egyértelműen. Amit ő megél, az tu­laj­donképpen egy eg­zisz­ten­ciális magány, mint­hogy azt kell ta­pasz­tal­nia, hogy „beleég az iszonyú való, / hogy hiába ölel­ne, min­den hiába, / mind-mind egyedül van, / amíg él, magában.” (Egyedül, 1920) Ebből a vers­beszédből még a személyesség is hiány­zik, távolságtartóan, egyes szám har­ma­dik személy­ben esik szó a lírai alanyról: „Egyedül érzi magát, aki megy”; „Körülte­kint”; „Hívna va­la­kit, / aki segítne talán csak neki.” Az Éjjel című vers­ben (1921) ugyan közvet­lenül, egyes szám első személy­ben nyi­lat­ko­zik meg a lírai én („Különben egyedül va­gyok.”), de a sivár és az elmúlást idéző külső környe­zet („ta­rolt világ”; „ta­vaszt-fe­lej­tett, végte­len avar sóhajt”), va­la­mint a kiútta­lanság („nincs tovább csapás”) és a remény­te­len vára­kozás ugyan­csak szo­rongást szül ben­ne.

Létköltészet tehát, amit Olosz La­jos művelt a hu­sza­dik század har­ma­dik évti­zedében, amely­nek tárgya az em­be­ri eg­zisz­ten­cia, s ilyen te­kin­tet­ben különbözik az ő lírája a ko­ra­be­li erdélyi ma­gyar lírának a Reményik vagy Tom­pa által képvi­selt válto­za­ta­itól.

Egyik emb­le­ma­ti­kus versét, a Gla­diátor­ar­cot 1921-ben írta Olosz La­jos. Vissza­utal eb­ben egy előző kor­ra, amely­ben még távla­tok nyíltak az em­ber előtt, s ugyan­ak­kor számot vet az­zal, hogy saját je­lenében min­den bezárult, csak egy ke­gyet­lenségig szi­gorú, zord arc­cal, a mar­co­na Életével találja szem­ben magát a lírai hős, mi több, még fel is ve­szi vele a har­cot: „aki férfi, / szemébe néz és kész a harc­ra.” De az efféle he­ro­i­kus, ele­ve ku­darc­ra ítélt küzdel­met is fel­ad­ja a költő, el­ural­ko­dik raj­ta a remény­vesz­tettség. Erről tanúsko­dik az ugyan­csak 1921-ben írt Végzet. A címül válasz­tott fo­gal­mat, a végze­tet meg­személyesítve, me­rev arcúnak fes­ti a költő, s ki­mond­ja, hogy en­nek meg­je­lenése egye­te­mes fe­nye­ge­tettséggel jár: „Lépése az öröklét sötét ősködéből / látha­tat­lan, nyíle­gye­nes úton / ha­lad messze az életünkön át.”

Mély pesszi­miz­musát és végzet­tu­datát nem si­került leküzde­nie Olosz La­jos­nak, ami az­zal járt, hogy egy jó évti­zed­nyi költői je­lenlét múltán már az el­hall­gatást mérle­gel­te, ki­je­lentvén másik jelképes versében, a Bar­lang­homály­ban (1930), hogy „ma­hol­nap már sem­mit sem mon­dok.” Azt is tud­juk azon­ban, hogy egy álomb­eli, végveszélyt vi­zi­onáló költeményének, a Be­omló tárna címűnek (1931) a záró sza­vai sze­rint élt ben­ne a vágy egy sza­bad és em­be­ri élet után. Úgy érez­het­te vi­szont, hogy en­nek valóra váltásához nem a költészet vi­szi köze­lebb. El­hall­ga­tott tehát. A költői megszólalást ezután már ritkán vállal­ta.

www.hirmondo.ro / eirodalom.ro

Kányádi fehér inge

Az anyanyelv és az egykor divatos mesterséges nyelvek viszonyát illetően szellemesen jegyezte meg egyszer Kosztolányi, hogy utóbbiakon „mindent ki lehet fejezni, amit egyáltalán nem érdemes kifejezni, és semmit se lehet kifejezni, amiért szóra nyitjuk szájunkat.” (A lélek beszéde) Az anyanyelvnek „bűvös szellemi légköre” van – mondotta ugyanitt –, s ez a légkör „levegő gyanánt vesz körül bennünket, él és éltet.”

Bizonyára emiatt nem tud végérvényesen megválni tőle az ember, ha pedig mégis megválik, s más nyelvvel cseréli fel, közölni mindent közölhet talán azon is, de azokat a lelki sérüléseket, amelyek az anyanyelv feladásából vagy elvesztéséből adódtak, el nem kerülheti.

Így van talán az ember ama másik bűvös szellemi és lelki „légkörrel” is, amelyet magyarságnak mondunk. Költő esetében magyarságának emlékezetes megvallását éppen a most nyolcvanötödik életévében járó élő klasszikusunknál, Kányádi Sándornál olvashatni, jelesen a Fehéringes versben. Igaz, épp azért, hogy magyarságát vállalta egy életen át, ugyancsak kapott lelki sebeket, s nem is, úgymond, kívülállóktól, minthogy akad köztünk mindig – a költő szavaival – kioktatója s lefitymálója annak, ki nyíltan vállalja önmagát, illetve mindazt, ami az embernek a nemzeti hovatartozására vall. Persze, bizonytalanságot is kelthetne az olvasóban az a kijelentés, miszerint „életen át álruhásan / viseltem a magyarságom”, de magában a versben az álruha megfejtése megtalálható azáltal, hogy a lírai hős kimondja: „fehér ingem én-álruhám.” Képletes beszéd folyik továbbra is a versben, s eszerint a fehér ing egyrészt a kapott sebekre való gyolcsnak tekinthető, másrészt pedig nem a megegyezés szerinti megadás, hanem a meg nem adás jelének, olyan harci zászlónak tehát, amely ebben a versben a meg nem hódolást jelenti.

A Fehéringes verset az új évezred második évében Budapesten írta Kányádi, amikor ugyancsak volt alkalom – ahogy a vers alanya mondja – „erdőn innen erdőn túlnan” sebeket begyűjtenie annak, ki ahhoz tartotta magát, hogy amit örökül kapott, azt nem hagyja…

A költő különben ezt a versét évfordulós alkalomra, Illyés Gyulát idézve írta, sőt az ember és műve iránt érzett elkötelezettségét a Mellékdal kimondottan is tartalmazza: „amikor e magas egű / innensőről átvisz Kháron / azt kívánom tengerjáró / kapitányi sapkájával / a túlparton Maga várjon.”

Összegezésként azt mondhatjuk az idézett versről, hogy az anyanyelv bűvös légköre – amelyet Kányádi képes egyetlen versben is érzékeltetni – kiegészül s gazadagodik ezúttal a magyarságéval, valamint annak a költőnek a törekvéseivel, akinek nemzetéhez való eltéphetetlen kapcsolódása és hűsége példaadó. Aztán az is már-már bizonyosság számomra, hogy él s éltet a Kányádi-vers, és erősíti az otthonosság érzését az olvasóban.

Forrás: eirodalom.ro