Mint a muskátli, kikönyököl
ablakpárkányra a szerelem,
napszítta párkányfák között
fürdik a tornác a napon.
Kifeszített drótba fogódzva
madár billeget önfeledten,
egy ökörszem, egy szalakóta,
egy citromsármány, egy vörösbegy.
A csend most korábban ébredez,
sötétedésig jobban belefárad,
halált nem hal, oly eleven
a lenge sodrony surrogása.
Még befogad paplanja alá,
még nem szűnik meg, csak megriad,
mint nagy vizek fagyott taván,
a jég, ha égeti már a Nap.
“ne higgyétek hogy föltámadni könnyebb,
mint megszületni”
Kocsis Francisko: Lázár feltámadásáról
Sikoltana, ha tudná,
hol ébred föl s mikor,
az, ki megszületik,
de csak ordít, amikor
hangja elhagyja legelőször,
s örömmel telít futó perceket,
körbeállják rokonok s vének,
s akik őt nemzették kéjben,
s akik mostantól megszeretik,
s akik gyűlölik semmiségekért,
s akik megágyaznak az irigységnek
s vele hálnak,
és idők múltával kitárják az ajtót,
hogy belépjen rajta az, aki sikolt.
Visszhang kalapácsütésre
A láthatatlan tenger hullámai
arcomba csapnak, a víz viharzik,
öreg hajómba szökik,
sós ivóvizet kínálnak poharaim.
Ihatnék jó rumot,
a víznek ára nagy.
Matrózok mérik a tengert,
vizsgálják hajóm szerkezetét,
testem hidratációját is nézik,
s cseppentenek egy kis ivóvizet
a rumba.
A matrózok kezében feszül a kötél,
szomjam szikkaszt, olthatatlan.
2017. okt. 14.