Megreparálták a szívemet

Azok figyelmébe ajánlom, akiket érdekel a szóban forgó szívritmuszavar.

Akik régebbről ismernek, tudomást szerezhettek arról, hogy évtizedeken át rossz viszonyban voltam a szívemmel. Bántottuk egymást, azaz ő bántott engem. Hiába próbáltam jó lenni hozzá, hiába próbáltam kímélni, vigyázni rá, nem viszonozta ezt a tiszteletet érdemlő, egészséges emberi magatartást. Kérte, hogy ne igyak olyan sok kávét. Szót fogadtam. Naponta már csak egy apró csészével fogyasztottam. Aztán a koffeinmentes kávéval szórakoztattam magam. És néha erről is lemondtam. Fogyasztok-e alkoholt? – érdeklődött. – Csak a bort, a piros bort kedvelem, és kerülöm az üzletekben árusított készítményeket. Legalább tudom, hogy mit, a sajátomat iszom – válaszoltam büszkén. A neki tetsző táplálkozás, a mindennapi négy-öt kilométeres sétálás, kerékpározás sem segített. Minden gyógyító próbálkozásom eredménytelennek bizonyult. Kezdetben ritkán, évente mindössze kétszer – háromszor háborgattuk egymást. Nem törődtem vele, pedig már rajongó siheder koromban értesített, hogy valami nincs rendjén a kettőnk közötti hűséges kapcsolatban. Csak akkor vettem komolyan aggódó figyelmeztetéseit, sűrűsödő intelmeit, amikor mások is ismételgető tanácsokkal akartak segíteni. Vásároltam egy megbízhatónak mondott vérnyomásmérőt. Amikor betoppantott a szívritmuszavarom, legtöbbször „errort” jelzett vagy 140-155 pulzust számolt. A vérnyomásom pedig lesüllyedt 90/55, 80/45-re. Ilyenkor szédültem, le kellett feküdnöm. Néha ijesztőbbek voltak a fenyegetései. Egyszer, harmincöt éves koromban, amikor éjszaka sietve keltem föl az ágyból, beindult a piros motor, hanyatt estem, és a fejütéstől – amit az új ház cementpadlójától kaptam – nyomban szabályosan dobogott a szívem. Nem lett semmi baja a fejemnek. A diktatúra korában nagyon megkeményedett a koponyám. Egyszer egy köhögés állította le a három-négyórás trappolást. Jóval később, amikor az internet segítségével elolvashattam néhány cikket, tanulmányt az aritmiákról, megtanultam, azaz kipróbáltam az ún. valsalva eljárásokat. Ezek közül többet, többször is, sikeresen alkalmaztam. Az erőltetett csuklás, amiről nem írtak, amit magam próbálgattam, mint saját találmányt, elég gyakran bizonyult eredményesnek. Sajnos, nem a kardiológusok tanították meg ezeket a manővereket. Végül, negyvenhét éves koromban szakorvoshoz fordultam. A 2002-ben megállapított szívbetegség neve megegyezik a 2015-ben kiállított orvosi levél nevével. 2005-ben kórházba kerültem. Ott is előfordult a szívritmuszavarom. Öt-hat nap után hazaengedtek. Ajánlott gyógyszerek: cordarone (amiodaronum),preductal, zeplan, Magne B6, amit később a drága Magnerot helyettesített. Néhány év múlva a tonolysin nevű vérnyomáscsökkentő is bekerült a listába. Ezek közül a cordarone szívritmus-szabályozónak kellene köszönetet mondanom, de ugyanakkor ez a gyógyszer – nagyon káros mellékhatásaival – komoly problémákat okozott. Bűnöző gyógyszernek nevezem. Majdnem kilenc éven át használtam.Az egyik belgyógyász szakorvos, amikor meghallotta, hogy már négy éve szedem a cordaronet, megcsóválta a fejét, és azt mondta, hogy menjek vissza a kardiológusomhoz, és mondjam meg neki, hogy már elég, adjon más gyógyszert helyette. Sok bajt okozhat. Többek között tönkre teszi a memóriáját és elbutítja –tette hozzá. Szót fogadtam, visszamentem, és finoman, kérdés formájában indítványoztam a cordarone kicserélését. De nem cserélte ki, amint már említettem, közel kilenc éven át használtam, holott már a szemorvostól vitt orvosi levelet is meg kellett volna szívlelnie. Nemsokára a bőrgyógyásztól – a cordarone hatására kialakult fotodermatozáról – vittem igazoló iratot. Annyira égett a fejbőröm, hogy csak sapkával járhattam a napsütésben. Megtelt a hátam, a mellem, az arcom, majd a fejbőröm is pattanásokkal. Hetente legalább egyszer kicsattant az ajkam. Tehát a májam is megtámadta. Hogy miért nem írtak föl májvédő gyógyszert? Nem tudom. Végül tájékozottságommal próbáltam gyógyszeres segítséget adni. A belgyógyász szakorvos cisztát észlelt a májamon és a bal vesémen. Egyik szomszédomnál, aki öt éve szedi a bűnöző gyógyszert, szintén cisztákat vettek észre a máján és a veséjén. Tíz kilót fogytam. Az endokrinológus megállapította, kétszeres vizsgálat után, hogy – a cordarone hatására – mindkét pajzsmirigyemen lassan növekvő göbök találhatók. Megijedtem, mert egyik közismert kolozsvári ismerősömnek el kellett távolítsák a pajzsmirigyeit, ami a cordarone hosszas használatának egyik következménye volt. Éjszaka mindegyre föl kellett kelnem. Ha száz kilométernyit utaztam, legalább háromszor kellett megállítanom a kocsit. Éjszaka néha négyszer is az illemhelyre kellett mennem. Rosszul aludtam, akárcsak egyik ismerősöm, aki ugyancsak több éve „gyógyítgatja” magát az általam bűnözőnek tartott gyógyszerrel. De az urológus megnyugtatott. Nem hibáztatta a „bűnözőt”. Hogy miért? Nem tudom, mert nem nyilatkozott, amikor föltettem a faggató kérdést.

Kilenc év után a bűnöző gyógyszert kicseréltük a bisoprolol készítménnyel, ami hatástalanak bizonyult. Havonta háromszor, néha többször is ügető tempójával szédített a szívem. Végül katéterablációt javasolt a kardiológus. Fölkerestem egy magánklinika szakorvosát, akivel szoros egyességet kötöttünk, amibe bekerült a beavatkozás időpontja is. Kilencvenöt százalékos sikerrel biztatott. Bevonultam a kórházba. A második nap alkonyán műtőasztalra kerültem. A standard elektorfiziológiai vizsgálat során 4 elektródkatétert nyomogattak föl a szívemig az érzéstelenített jobb ágyékom kilyukasztott vérerén. Amikor a jobb pitvarba érkeztek a mozgatható drótok, a mm-es pontossággal lokalizált aritmiaszubsztátumot a katéteren keresztül leadott elektromos energiával roncsolták, azaz kiégették. Ám azelőtt – jól emlékszem – a pontos lokalizálás céljából – négyszer is supraventricularis tachycardiát váltottak ki az erre használt orvosi fölszereléssel. A sikeresnek tartott beavatkozás után ismét megpróbálták trappolásra serkenteni a szívem, de ellenállt, ami azt sugallta, hogy ezután szót fogad, és nem háborgat többé. Végül a szakorvos – aki egyúttal tanítási órát tartott két rezidensnek – kilencvenkilenc százalékos sikerről beszélt. Este háromnegyed hétkor az egyik rezidens bekötözte az ágyékom sebét, és arra kért, hogy egy félórányi türelemmel maradjak a kemény, vasféle „műtőágyon”, mely az elég hosszas beavatkozás ideje alatt nagyon bántotta a fenekem és a sarkaimat. Mindössze ezt a fájdalmat éreztem, miközben az én kíváncsi tekintetem a szívemben mozgó okos drótfejeket figyelte. Ez a fájdalmam egyre jobban kínozott, mert már több mint egy órát ültem a rám bízott magányban, és akkor úgy tűnt, hogy valamilyen vészhelyzet miatt kiürítették a kórházat. Nem hallottam semmilyen mozgást az első emeleten. Eltelt másfél óra, és a kemény műtőágy annyira meggyötörte a fenekem, hogy már jajveszékelni szeretett volna. Háromnegyed kilenckor, többszöri haho-kiáltásom után, megjelent két fehér ruhás nőszemély, és elpanaszoltam, hogy engem elfelejtettek. A rezidens, aki megígérte, hogy az ágyamhoz visznek a második emeletre, eltűnt. A nőszemélyek azt javasolták, hogy bátran szálljak le az ágyról, mereven tartott jobb lábbal sántítsak föl a lépcsőkön a kórterembe, és feküdjek le, de meg nem mozduljak másnap délutánjáig, mert egy elszabadult vérrög újabb problémát okozhat a szívemnek. Másnap, október 15-én, csütörtökön elhagytam a kórházat, és a következő nap két decinyi erős kávéval és ugyanannyi vörös borral én is teszteltem a megreparált szívem. Sikeresen vizsgázott. Ötvennégy év alatt – számításaim szerint- mintegy száznyolcvanszor háborgatott ez a – ma már könnyen megszüntethető – szívritmuszavar.

Komán János: A szomszéd ház sorsa

A szomszéd házát elhagyta a hazaszeretet. Tulajdonosa Svájcban él. Eladná, de a svájciak eszével gondolkodik. Amennyit érte kért, annyiért nem vásárolja meg senki. Csak a kért összeg felét ajánlgatják. A főút mellé építették, még a második világháború előtt, majd a rendszerváltás után egy ugyanakkor téglaépülettel bővítették ki az égetetlen agyagtéglából emelt házat. A törvénytelenül száguldó, nehéz teherautók össze-vissza repedeztették a falakat. Az állandó autózaj, a földrengésszerű házremegtetések leszállítják az épületek értékét. Csak a csendes szavak tiltakoznak, ismételgetik magukat. De nem hallja meg senki. Az államvezetés nem is akar tudni róluk. Kárpótlás? Ugyan kérem. Ez Románia. Utcai tiltakozás, útlezárás? Erre a szintre még nem jutottunk föl. A szomszéd ház értékét, szomorú sorsát talán még jobban megpecsételik a tolvajok, a betörők. Ebből aztán bővelkedik a község, akárcsak az ország és fővárosa, ahol a legképzettebb tanítómestereik tevékenykednek. December 23-án reggel átnéztem a kerítésen, és látom, hogy az egyik ajtó nyitva van. A „svájci szomszéd” ideadta a kapukulcsot, hogy vigyázzak a házára, holott ő is tudta, hogy a mostani világban egy elhagyott, lakatlan házat, ha épségben akarja viszontlátni az ajtókat, nem lenne szabad bezárni, akárcsak háború idején, mert betörik őket a nagyon kíváncsi, enyves kezű személyek. Túlmentem. Mind a négy szobaajtót szétverték, de nem akármilyen fölszerelésekkel. Fölkészültségből tízes osztályzatot kaphatnának. Igaz, hogy ezek a tolvajok, betörők nem lopnak olyan milliós értékeket, mint a példaadó bukaresti társaik. Megelégszenek egy székkel, mosógéppel, láncfűrésszel, vízpompával, egy-két kacsával, egy malaccal, egy báránnyal…Az egyik háznál fölakasztották a kutyát, és elvitték a tyúkokat. Éhesek voltak. A kutyára haragudtak.

Nem tudom, hogy mit vihettek el a szomszéd betörői. Kerestem a rendőröket. A rendőrség ajtaja zárva volt. Legtöbbször zárva tartják. Talán ők is félnek. Vagy hazamentek? Az egyik egy ingázó rendőr. Talán a másik is. De őt sem találom. – Ahá! Nincs itt a rendőrség kocsija. Elmentek. Talán terepen vannak – gondoltam. Bementem a polgármesteri hivatalba. A polgármester valahol a hivatalos ügyeket intézte. Az alpolgármesterrel az utcán találkoztam. Telefonált. Hívta a rendőrt, a rendőröket. Nyárádtőn voltak. Egy óra elteltével megérkeztek. Bementünk az udvarra. Megnézték az összetört ajtókat.

– Elvittek valamit?- kérdezték.

–Honnan tudnám, hogy mi volt a szobákban?

Egymásra néztek, én őket néztem, ők engem és hallgattak.

– Írjanak legalább egy jegyzőkönyvet!

– Majd megírjuk.

És ezzel meg is oldódott községünkben a ki tudja hány századik betörés, lopás.

Arra gondoltam, hogy valamilyen úton-módon értesítenem kell a Svájcba élő tulajdonost. A telefont nem vette föl, pedig ahányszor próbálkoztam, mindig csöngetett. Aztán elküldtem a következő SMS-t: „Kedves Marika, a tegnap éjszaka betörtek a házadba! Mind a négy ajtót porrá zúzták. Nem tudom, hogy mit vihettek el a kíváncsi tolvajok. Megérkeztek a rendőrök. Benéztek a szobákba, és elmentek BOLDOG KARÁCSONYI ÜNNEPEKET. A szomszédod.”