Könnyű pára száll a
fák felé,
a tóban pipáznak
a csonkok,
fürdik a Cohárd is,
egy Apolló-lepke
álmában nem érti:
ébren mitől boldog?
Szerelmes csend van,
két kék menny között:
menny az alanti,
békés tükör is.
Friss, kristály vizén
Szárnyba dugott fejjel
vadréce család aluszik.
A csónakkikötő
békésen pihen,
Kháron ladikjai
mélyen alszanak.
Csakhogy e túlvilág
nem az a bizonyos,
itt éppen aranyport
szór hajadra a Nap.
Itt csend és béke van,
messze a halál,
bár reklámoztatja
ágálva magát.
El ne hidd vándor!
Az életben bízz,
és feledd el
végleg a magányt!
Meglátod Anikót,
majd egy pásztort,
és nem haramiát,
nem zúduló hegyet,
amint a mélybe fut
sikolytó fástól,
pőrén hagyva mindent,
ahonnan érkezett.
Az életet keresd,
ha erre jársz!
Ne, ne lásd meg
a bujkáló halált!
Álmodd a tó
örök életét!
(Jó, ha becsapja
az ember magát.)
Lásd meg, mit én,
s szíved itt marad,
és fészket rak,
mint árgyélus madár.
Trillája felszáll a
Gyilkosra, s puha
cirógatás lesz
sziklák homlokán.
És látni fogod
akkor magad is:
tizenkét angyal
mint andalog
szárnyát napernyőnek
tartva a parton,
miközben hívón
feléd mosolyog.
Hozzád fordulnék, de fordulnom nem is kell,
Hiszen körülölelsz minden másodpercben,
Tőled való minden belém ágyazódott,
Hangot is te adtál szerető szavamhoz,
S ha néma nem leszek, bántó marad kedvem,
A mást szomorítót, nekem is kell nyelnem.
Botladoztam sokat e szép hetven évben,
Kikerülni téged nem tudott a léptem,
Próbáltam lerázni, mit rám raktál csendben,
Olykor sikerült, de több maradt, amit nem.
Csupa ajándék volt, amit tőled kaptam,
Olyan, mint mesében a terített asztal.
Meg sosem büntettél, pedig visszaéltem,
S neked tetsző helyett jött: százezer vétkem.
Szidtalak nem egyszer, még csak nem is százszor,
De csak mosolyogtál mindennel e tájból.
Ügyelted, hogy innen elmenni ne vágyjam,
Este te vetetted mindig meg az ágyam.
Ringattál álomba, olykor anyaképpen,
Úgy is gyógyítottál: féltő szelídséggel.
Máskor édesapám biztonságot nyújtó
Két keze te voltál, te, mindenhol-való.
Magasztaljon téged boldog hetven évem!
Nem félem, mi jön még, e földön s az égben,
Derűkévével volt megrakva szekerem,
Bánat is köszönt rám? Annál több szerelem!
Add, hogy békés legyek: maga a türelem
Abban, mi hátra van. Az is rólad üzen.
2017. június 12-én
Valaha én is játszhatnék voltam,
Kacsával, lúddal masíroztam,
Gágogtam, mikor intett a gácsér,
Tudtam, hogy a gyermek
Mindenre ráér.
Ráértem vinni az illatos füvet.
A virágcsokor anyámnak üzent,
Nagyanyót vígan mászattam fára,
Ameddig egyszer el nem tört a lába.
(Pedig már szinte elért.)
Kaptam is volna akkor sokat,
Nemcsak múlandó hamis átkokat,
S nemcsak arról, hogy merre az ördög,
Aki majd elvisz, ha onnan le nem jövök…