Gyilkostón

Könnyű pára száll a

fák felé,

a tóban pipáznak

a csonkok,

fürdik a Cohárd is,

egy Apolló-lepke

álmában nem érti:

ébren mitől boldog?

Szerelmes csend van,

két kék menny között:

menny az alanti,

békés tükör is.

Friss, kristály vizén

Szárnyba dugott fejjel

vadréce család aluszik.

A csónakkikötő

békésen pihen,

Kháron ladikjai

mélyen alszanak.

Csakhogy e túlvilág

nem az a bizonyos,

itt éppen aranyport

szór hajadra a Nap.

Itt csend és béke van,

messze a halál,

bár reklámoztatja

ágálva magát.

El ne hidd vándor!

Az életben bízz,

és feledd el

végleg a magányt!

Meglátod Anikót,

majd egy pásztort,

és nem haramiát,

nem zúduló hegyet,

amint a mélybe fut

sikolytó fástól,

pőrén hagyva mindent,

ahonnan érkezett.

Az életet keresd,

ha erre jársz!

Ne, ne lásd meg

a bujkáló halált!

Álmodd a tó

örök életét!

(Jó, ha becsapja

az ember magát.)

Lásd meg, mit én,

s szíved itt marad,

és fészket rak,

mint árgyélus madár.

Trillája felszáll a

Gyilkosra, s puha

cirógatás lesz

sziklák homlokán.

És látni fogod

akkor magad is:

tizenkét angyal

mint andalog

szárnyát napernyőnek

tartva a parton,

miközben hívón

feléd mosolyog.

Zsoltár a hetvenre

Hozzád fordulnék, de fordulnom nem is kell,

Hiszen körülölelsz minden másodpercben,

Tőled való minden belém ágyazódott,

Hangot is te adtál szerető szavamhoz,

S ha néma nem leszek, bántó marad kedvem,

A mást szomorítót, nekem is kell nyelnem.

Botladoztam sokat e szép hetven évben,

Kikerülni téged nem tudott a léptem,

Próbáltam lerázni, mit rám raktál csendben,

Olykor sikerült, de több maradt, amit nem.

Csupa ajándék volt, amit tőled kaptam,

Olyan, mint mesében a terített asztal.

Meg sosem büntettél, pedig visszaéltem,

S neked tetsző helyett jött: százezer vétkem.

Szidtalak nem egyszer, még csak nem is százszor,

De csak mosolyogtál mindennel e tájból.

Ügyelted, hogy innen elmenni ne vágyjam,

Este te vetetted mindig meg az ágyam.

Ringattál álomba, olykor anyaképpen,

Úgy is gyógyítottál: féltő szelídséggel.

Máskor édesapám biztonságot nyújtó

Két keze te voltál, te, mindenhol-való.

Magasztaljon téged boldog hetven évem!

Nem félem, mi jön még, e földön s az égben,

Derűkévével volt megrakva szekerem,

Bánat is köszönt rám? Annál több szerelem!

Add, hogy békés legyek: maga a türelem

Abban, mi hátra van. Az is rólad üzen.

2017. június 12-én

Valaha

Valaha én is játszhatnék voltam,

Kacsával, lúddal masíroztam,

Gágogtam, mikor intett a gácsér,

Tudtam, hogy a gyermek

Mindenre ráér.

Ráértem vinni az illatos füvet.

A virágcsokor anyámnak üzent,

Nagyanyót vígan mászattam fára,

Ameddig egyszer el nem tört a lába.

(Pedig már szinte elért.)

Kaptam is volna akkor sokat,

Nemcsak múlandó hamis átkokat,

S nemcsak arról, hogy merre az ördög,

Aki majd elvisz, ha onnan le nem jövök…