Ez van

Megcsapott kicsit

az öregedés szele

vagy az érettség

fuvallata,

ami hangnemében

passzol a jelennel

bár tévhittel,

érinteni se merem

az elektromos gitárt,

megráznának a könnyek,

csepegő levek

és a kancsal lét,

ahogy Descartes is élt

a maga halmazaiba

vegyülve

élet és halál között.

Táncolnak a betűk,

énekelnek a szavak

de csak az marad,

ami nincs.

Vagyis, ami volt.

Mekkora

energia!

Holt.

A „Bolt” zárva.

Árva kuncsaft

dugja el a fillért,

amire az élet

egy pillért

adott.

És fejet hajtott.

Pont.

Ott.

Akkor.

És azért.

Csak sír a kő …

Sziklába

vájt ráncok

múltján

csorog

meszes

kőcsontok

hamva,

mintha

könnyet

borozgatna

magányában,

gazok közt

a feledés,

bár sósnak

a félédes

is mostoha,

mikor

fanyarú

mosolya

hanyag

letegez,

csak

a lusta véső

kapcsol és

felnevet:

dehisz

ez nem

sírkő,

Emberek!

Ismét

nyertünk

pár

hetet…