Fellegvári emlékek

Az árnyak visszatérnek,

s én látom őket, kérnek:

felejtsem már a titkot,

amikor karhatalmak

kerestek, és a varjak

voltak hűséges gazdák,

kik napjaimba néha

májusok színét lopták,

s ott fenn a ritka ormon,

a fellegvári tornyon

velük repültem tiszta

égen, s ha felhők bújtak éppen,

mikor a sötét zárka

rideg magányát várva

már rettegtem a kíntól,

hallottam ott a csendben,

hogy megszólít az Isten –

s ha addig félni tudtam

ott nyilván megtanultam,

hogy mindig enyém minden:

a Fellegvár, a város,

a kőlépcső, a szikla,

a Dónát úti tiszta,

és minden ami égi…

Ott megtanultam élni –

és elfeledtem félni..

Fülöp Kálmán: A Kálvárián

Tűzbóbitáit röpteti a szőke telehold,

hajamra dermednek novemberi fények,

csillaghullásban vérpiros bogyók…

Estére talán hazaérek.

Bódító melegedből nekem is jut

lélekhajók zöld vized ívében sugárzón –

csillagszirmokra fektetsz, álomba ringatsz,

s míg édesíti ajkamat az álom,

fölém tartod a korhadó keresztet,

meglátom rajta Őt, a szenvedőt,

hajnalom gyöngyét, ébredésem kútját

– ébredő csillagok fénye reszket,

glóriába vonja a mindig-fájó testet,

s beragyogja a Kálvária útját…

Simogatás

Nincs szerelem,

és vers sem

érik bennem –

a templomcsendben

arcomra

hull az éj.

Uram

én most

az életement mentem,

s mit adni

tudnék

soha nem elég:

az angyalok

körülrajongnak,

és Lucifer

is engem magol

a baj

csak annyi,

hogy a holnap

vérembe

karcol valahol…

És néha

bolond

lázítónak

becéznek

az emberek,

mert

imádkozni

is merek,

s ha kérek,

kapni is

remélek,

mert simogat

még két

kezed…