Bigonya

Mosolygó magyar irodalom

/Ebbe a rovatba Bölöni Domokos válogat a Kedves Olvasó számára humorunk tartósabb virágaiból örömünkre-jókedvünkre szolgáló csokrot./

Kolozsvári Sinkó Zoltán (1938– 2002)

Fröccsök, elméletek, viták

A Kehes Fatehénhez címzett kocsmában ezen az estén is, mint az év háromszázhatvanöt napján, értékes eszmecserére került sor a kék cigarettafüst gomolygása közepette. Csiriz, a kétes egzisztenciájú munkanélküli ezúttal a parafilozófusokról mondott igen elmarasztaló véleményt. Expozéjában néhány ismert angol tudós édesanyját is sűrűn fölemlegette.

Az előadó emocionális érveit támadta Zakárki, a szobafestő és mázoló. Szerinte a marxizmusnak is éppen az emocionális hozzáállás, a vulgáris vitamódszer mutatta ki a foga fehérjét. Semmit sem lehet elvetni oly módon, hogy ellenkezőjének igazát dühödten állítsuk, érvelt a szobafestő. A lényeg megközelítése lehet empirikus, de egyben metafizikus is.

Lötty úr, aki napjainkban oly divatos delíriumos agylágyulásban szenvedett, kijelentette:

– Mindenben a polgármester a hibás. Minden vitát a rendőrségnek kell elrendeznie.

Őt is elvitték néhány nappal ezelőtt, de többre nem emlékszik, fejtegette.

A vitába ekkor kapcsolódott be egy igen képzett vállalkozó, aki a kukák lényegi tartalmának hasznosításával kapcsolatban végzett tudományos kutatásokat, úgynevezett kukatásokat. Kijelentette, hogy a huszadik századi gondolkodásban a legnagyobb károkat az egzisztencializmus okozta, mely az elkülönülő személyiség szemszögéből kiinduló irracionalista irányzat. Innen vezethetők le a posztmodernek és a prefilozófiák, valamint a parafilozófia is. Súlyos vádakkal illette Kierkegaardot és Sartre-ot, kijelentette, megbánta, hogy olvasta összes műveiket.

– Hát már te is metafizikus vagy, az édes jó anyádba?! – szegezte neki a logikus kérdést Zakárki úr. – Téged még Teller Ede is kiröhögne, pedig ő meta nélkül volt fizikus! Belőled sem lesz adat az interneten, az már hótonhótt biztos.

A vállalkozó erre „anális gondolkodónak” bélyegezte vitapartnerét, akinek szellemisége mindössze a futballpályákon végbemenő folyamatok regisztrálására alkalmas, de magasröptű elméleti párviadalra semmiképpen sem.

Lötty úr ekkor idejét látta ismét közbevetni ismert elméletét, miszerint mindenben a polgármester a hibás. Valamint, hogy a rendőrségnek kellene kiszállnia a helyszínre.

Felforrott a hangulat a Kehes Fatehénben. Bárki azt hihette, hogy itt rövidesen tettlegességre, szörnyű verekedésre kerül sor. De nem így történt. A Fatehénben sohasem verekedtek a vitapartnerek. Ezen az estén is csupán kicserélték nézeteiket, és zárórakor hazamentek.

Ezen az estén az egy utcával arrébb található Lila Gondolat nevű előkelő és drága művészkávéházban került sor verekedésre. Egy költő és egy esszéíró berúgott, és véresre rugdalták egymást.

Tomcsa Sándor (1897–1963)

Kísérnek a csendőrök…

Jaj de jó ez a második nyár, ez a nem remélt, ez az ajándék. Mintha a nap is beszüntette volna a fizetéseket, és most, egy hónapi komor tárgyalás után, most szállítaná az elmaradt részletet. Most aztán az erősebb morcos jószívűségével önti az aranyat: nesztek…

– Remek – mondják az emberek, és felpislognak az égre, kirándulást tervezgetnek, sokan már a szekrény aljába bedugott fürdőruha körül bizonytalankodnak, és a város, a télre esedékes fagy halálraítéltje, ájult-boldogan horkol egy kerítés tövében, a Nap meleg tenyerével simogatja keszeg farát.

Frissen vasalt nyári zakóval rohan a szabóinas, még arra sem ér rá, hogy a járdán heverő almacsutkába belesuttoljon, valahol alsóruhában idegesen vár egy úr.

Megelevenednek a teraszok, és a fázós trafikos kisasszony kellemetlenül megy be a napos oldalról a sötét odújába, hogy a doktor úrnak kimérjen négy Mãrãsesti-et.

A korzó színes és hullámzik, sok a nő, és sok a rakett, nem a teniszre való tekintettel, hanem mint egy óhajtott magasabb szintű élet kicsit szomorú, kicsit nevetséges szimbóluma. A hölgyeken vékony nyári ruha, és sétálnak, sétálnak. Az urakon a múlt jólétének gyötrő foszlányai.

Én a sarkon állok. Ritkán szoktam sarkon állani, de most innen jól lehet látni az eget és a földet. Az ég olyan sötétkék, mint a velszi herceg cipője. Ilyen kéken-kék, sima kapnikkal és egy árnyalattal sötétkékebb fűzővel. A föld nem ilyen összetett, egyszerűen sárgul és hízik, mint egy fiatal anya.

És e kettő közt a város, az én városom.

És én a sarkon, egy nagy tartozás kínzó érzésével szívemben.

Városom – sóhajtom –, én városom, embereiddel és házaiddal, könnyűiddel és mosolyoddal, én városom. Utcáiddal, kis zajaiddal, pihegéseddel, sírásoddal, ezzel a sarokkal itt alattam és körülöttem, én városom. És én itt árván és inkább szomorúan, szívemben egy nagy tartozással. Hogy helyet adtál nekem a világba, és egy bölcsőt, és tűrted, hogy itt járjak, hogy a hasadon futballozzam ifjú inakkal, és ujjongva felmásszam kínosan felhúzott térded ormára, és ha kellett, zokogjak homlokodon, én városom. És elmentem és visszajöttem, és nem sepertél le testedről, és néha a hónod alá bújtam és melegedtem. Hogy menedéket adsz, egy pirinkó jogot, egy rubrikát a könyveidben, egy irányt a világmindenségben, ismerősöket, barátokat, szomszédokat. Te, én és a világ: ez csak kettő, mert te és én egy vagyunk, ha szabad… Nincs egy porcikád, melyhez hozzá ne dörzsölődött volna életem akkumulátora! Olykor, bús estéimen bekapcsolom, és látom magam, amint előjövök köveidből, színeidből, homályodból, múltadból…

És mindezért mit adtam neked? Mindezt mivel háláltam meg?

És szomorúan állok a sarkon a zengő napsütésben: mit adhatok, hulló lélek a viharban? Mit adhatok: egy boldog órát, egy alkalmat a szóbeszédre, legalább egy röpke szenzációt, egy felejtető odanézést, egy gesztust!

Mit adhatnék?

És tépem magam itt a sarkon, a velszi herceg cipője színéhez hasonló ég alatt. Tépem magam a hála és a jót akarás rám dübörgő aktivitásában. Tépem az agyamat és a szívemet, hogy odadobjak neked valamit, városom, nagy adósságom gyarló részleteként.

…És ekkor a sarkon befordult két csendőr. Két csendőr puskával, szuronnyal, ifjan, erősen, a hatalom és erő dobbantó szimbólumaként. Mentek haza a laktanyába, végig a korzón.

És én egy villanásban még egyszer azt mondtam, hogy „Városom!” – és elindultam a két csendőr előtt. És szabályszerűen mentem előttük, két lépéssel, átvéve lépésük ritmusát, végig a korzón, melyen az „eset” hamar átfutott.

– Viszik Tomcsát – hallottam felém szállani, és a pillantások bámulók voltak, kérdők és izgatottak.

A kávéházból kitódultak, az ablakok megteltek, jelek röppentek: miért? Én titokzatos voltam és elszánt.

– Mit izensz? – kiáltotta egy barátom óvatosan a túlsó oldal felé fordulva.

A járdán utat nyitottak, bizsergés ült ki az arcokra: mi történhetett?

Ha jól láttam, az anyák ujjal mutattak rám, és óva intették fiacskáikat.

A nők összesúgtak, és kettőt léptek hátra.

Egy ügyvéd köszönt.

És én csak mentem, mentem az örömtől dobogó szívvel, hogy megajándékozhattalak, én városom.

Csak mentem, és a járda végén szinte restelltem visszafordulni.

És akkor szemrehányó pillantásoddal találkoztam, én városom!

1933

Fodor Sándor (1897–2012)

Mit nem ivott nagyapám?

Valamennyi bodoki Fodor Sándor közül (dédnagyapámmal kezdődően a családban minden elsőszülött fiút Sándornak kereszteltek) nagyapám volt a legmulatósabb természetű. Ennek köszönhette, hogy ő maradt a legfiatalabb is közöttünk – immár mindörökre. Harmincéves lehetett, amikor – két hónappal édesapám születése előtt, 1896 májusában – megevett egy borospoharat. A Schiefer Berg alatti kisvárosban akkoriban még nem végeztek vakbélműtétet.

Édesapám, aki már félárván született – csak fényképről ismerte édesapját. Tizennyolc évesen – 1914-ben – bevonult katonának, és hét év múlva hazakerült orosz fogságból. Szülővárosában, az adóhivatalnál alkalmazták. Tanítónő nagyanyám nem vezetett háztartást: édesapám vendéglőben étkezett.

Egyik alkalommal, amint belép az étterembe, nagy örömmel üdvözli őt és hívja asztalához nagyapám egyik hajdani barátja, egykori mulató pajtása.

– No, Sándorka, hát megjöttél?! Ezt megünnepeljük! Kezdjük mindjárt egy jó snapsszal, mit szólsz hozzá?

– Köszönöm, nem iszom snapszot.

– Nem-e? – hökkent meg az atyai barát. – No, mert apád ivutt. Akkor talán bort iszol?

– Köszönöm, bort sem iszom.

– Nocsak. Mert apád azt is ivutt. Akkor sört!

– Köszönöm, sört sem iszom.

– Ejha. Apád bezzeg ivutt. Hát akkor te mit iszol?

– Ásványvizet, ha szabad.

– No, mert apád azt nem ivutt.

Zágoni Attila (1945–1989)

A bigonya

Tücsi, a hároméves kisfiú nem is sejtette, mekkora lavinát indít el azzal az ártatlan szóval, hogy bigonya. Eleinte szüleinek sem tűnt fel semmi rendkívüli, mindössze annyit vettek észre, hogy egyre gyakrabban emlegeti a varázslatos szót. Egy idő után úgy hozzátartozott életéhez, mint a délutáni hájcsikálás meg a tejbegríz.

– Én most megfogom ezt a bigonyát, és betecem a zsebembe – mondotta Tücsi, és ökölbe szorított kezét nadrágzsebébe süllyesztette.

A szülők boldogan néztek össze: megvan a bigonya. A Tücsi zsebében végre fény derül kilétére, milétére. Egymást megelőzve rohantak gyermekükhöz, valósággal rávetették magukat bigonyás zsebére.

Nem volt benne semmi… Tücsi rejtélyesen mosolygott:

– Elment a bigonya, elrepült…

– Elrepült? – töprengtek szülei. – Akkor biztosan szúnyog vagy muslinca lesz – könnyebbültek meg. – Az tényleg pici, meg repül is.

Örömük nem tartott sokáig. Tücsi naponta többször is emlegette bigonyáját, de a szövegkörnyezetből nem lehetett kihámozni, mire gondol.

– Most kettévágom a bigonyát és megeszem – jelentette ki egyszer határozottan.

– Jaj, ne tedd azt, Tücsi! Még maláriát kapsz – szólt rá az édesanyja.

– Hogyan kapna maláriát? Hiszen kiderült már, hogy a bigonya nem szúnyog. Különben is, nem a jó étvággyal elfogyasztott szúnyogok terjesztik a maláriát, hanem azok, amelyek nem kerültek terítékre – bölcselkedett az apa.

De ettől nem lettek nyugodtabbak. A bigonya személyazonossága továbbra is hétpecsétes titok maradt. Döbbenten tapasztalták, hogy okosnak tartott kisfiúk bigonya nélkül nem hajlandó enni, aludni; még sétálni is magával viszi. Úgy is mondhatnók, bigonya nélkül még bigonyálni sem akart.

Döntöttek. Elviszik Tücsit a pszichológushoz.

A lélekbúvár megkeseredett, morcos agglegény volt, a környékbeli gyermekeket pálcával régulázta meg, ha sikerült elkapnia őket apróbb csínytevések közben.

Miután Tücsi szülei előadták aggályaikat, a tudósnak álcázott füstös múmia vaskos lexikonokat szedett le a polcról, és mindeniket a b betűnél ütötte fel. Nyilván a bigonya szót kereste bennük, de úgy, hogy Tücsi szülei ne fogjanak gyanút.

– Aggodalmuk nem egészen alaptalan – bökte ki a hasztalan keresgélés után. – A mélylélektan számtalan olyan esetet ismer, amikor a kondicionált koncentrációban megnyilvánuló szukcesszív kontrasztok nem éppen felületi tényezőkre vezethetők vissza…

– Szóval a bigonya nem más, mint tényező – könnyebbült meg a mama.

– Csak mibenlétileg, de funkcionalitása és emocionalitása szerint hangulatiságnak is tekinthető.

– Tehát? – türelmetlenkedett a papa.

– Elokvens példákat hozhatnék fel a kriminálpszichológia területéről. Mert a fiatalkorúak bűnözése…

– Csak nem gondolja, hogy betörő lesz a fiunk? – méltatlankodtak a szülők.

– Nem tényleges betörő, csak potenciális.

– Attól a fránya bigonyától tért volna le a jó útról? – sopánkodott a mama.

– Ne bántsuk a gyermek bigonyáját! – enyhült meg a tudós. – Lehet, hogy mindössze két szó felcseréléséről van szó. Amint az köztudott, a kéregalatti rendszerben foglal helyet a burgonya, a kéregfölöttiben a bigonya. Mi most szépen megkíséreljük kicserélni a kettőt.

– Fájdalommentesen? – aggódott a mama.

– Természetesen, ma már csakis úgy dolgozunk – mondotta a lélektudor, és fülön ragadta Tücsit. – Kisfiam, mondd szépen a bácsinak, hogy burgonya!

– Bigonya! – vágta ki Tücsi.

– Mondd, édesem, hogy burgonya, mert úgy elnáspángollak, hogy megemlegeted!

– Bigonya! – kiáltotta a gyermek dacosan, és dobbantott hozzá.

– Azt ajánlom, vigyék el a gyermeket a logopédushoz – adta meg magát az idős tudós. – Az majd megtanítja móresre. A helyes hangképzésre. Most már nyilvánvaló, hogy a burgonyára gondol, de tökéletlenül képezi a hangokat, és bigonya lesz belőle.

– No de a burgonya nem repül. A Tücsi „bogara” viszont szárnyal – jegyezte meg a papa.

– Igen, de a burgonya-bigonyát valóban ketté lehet vágni és meg lehet enni – vetette ellen az asszony.

A füstben pácolt tudósnak nem volt több türelme hozzájuk, a három szólamban bigonyázó családot kituszkolta az ajtón.

*

A logopédus pöszén beszélt, és feltűnően raccsolt. Egészen lent, valamelyik félreeső hörgőben képezhette a hangokat, torkában csak bádogos zörej tevődött rá. Nem tétovázott, nyomban kezelésbe vette Tücsit.

– Mondd, fiam, hogy buhrgonya!

– Bigonya!

– Jó, akkor mondd azt, hogy khrumpli!

– Bi-go-nya! – tagolta Tücsi a szót a gyengébbek kedvéért.

– Hreménytelen eset – fordult a szülőkhöz a helyes hangképzés doktora, őszinte sajnálkozással. – Az lesz a legjobb, ha visszajönnek egy év múlva, hátha elnövi akkohrra a bigonyáját.

– Ha elnövi, minek jöjjünk vissza? – lepődtek meg a szülők.

– Mehrt van baj még a khréta köhrül. A szép, tiszta beszédig hosszú az út és hrögös.

*

Tücsi szülei már csak az idő orvoslásában reménykedtek. Gyakran vitték a gyermeket társaságba, hadd felejtse a bigonyáját. De nem ment ki a fejéből. Sőt, varázslatos bigonyájával mindenkit levett a lábáról. Nem volt olyan szomszéd, ismerős, akinek szókincsébe ne lopózott volna be az alattomos szó.

Béla, a család barátja hegedült. De csak addig, amíg meg nem ismerkedett Tücsivel. Utána már bigonyált a filharmóniánál. És nemcsak ő, az egész zenekar. Zsóka, a Béla felesége, régebb zongorázott. Egy idő után bigonyálni kezdett ugyanazokon a billentyűkön, és zongorahangoló helyett bigonyahangolót keresett.

*

A bigonya járványként terjedt a városban, és beszivárgott mindenik nyelvi rétegbe. Állítólag még a nehézgépgyárban is bigonyáltak, legalábbis ebédszünetben. A diákok már-már rajongtak az új szóért, akinek nem volt bár egyetlen bigonyája, nem is számított igazi diáknak. És ilyen közmondásokat lehetett hallani: „Mutasd meg a bigonyádat, megmondom, ki vagy!” „Madarat tolláról, embert bigonyájáról”, „Addig nyújtózkodj, amíg a bigonyád ér…”

Az újságban apróhirdetés jelent meg: „Alig használt, jó karban lévő bigonyámat eladnám igényesnek…” A vevő kigyalogolt a város szélére, és hosszú keresgélés után rátalált a bigonyás hirdetés feladójára. Közönséges magnót ajánlott az neki.

– De uram, ez tucatmagnó – méltatlankodott a kuncsaft.

– Ez? Nézze meg, uram, alaposan. Ez bigonyás magnó. A legújabb…

– A tranzisztorok is bigonyálva vannak? – érdeklődött a vevő némi töprengés után.

– Azok pláne, japán bigonyával – válaszolta a magnós szemrebbenés nélkül, és nemsokára megkötötték a vásárt.

Jelent meg más jellegű hirdetés is a lapokban: „Jól szituált, művészetrajongó, magányos férfi bigonyás hölgy ismeretségét keresi házasság céljából. Válaszleveleket a szerkesztőségbe »Egy bigonya nem bigonya« jeligére.”

Az egész város a bigonyáról beszélt. Szemináriumon a diákok, igaz, a gólyák, a professzornak szögezték a kérdést:

– Tessék mondani, tulajdonképpen mi is az a bigonya?

Az őszülő professzor hümmögött, szakállát simogatva töprengett, majd zavarba jött, mint egy kisdiák.

– De facto… a tudomány mai állása szerint a bigonya pontos meghatározhatósága kérdéses. Aligha kérdőjelezhető meg viszont az, hogy minden bigonya újabb csapás a kapitalizmusra.

Csapás? Akkor a bigonya fegyver. De hátha csak jelszó? Vagy viselkedésmód? Ha léteznek csövesek, miért ne lehetnének bigonyások?

– Micikém, én is láttam a minap vagy hat bigonyást – szólt át bizalmasan az egyik ablakban könyöklő vénasszony a szomszédjának.

– Tényleg? – jött tűzbe a másik. – És hogyan néztek ki? Hosszú a hajuk?

– Dehogy. Pontosan olyanok, mint a többi fiatal.

– Akkor honnan tudja, hogy tényleg bigonyások?

– Látszott, hogy egy húron pendülnek.

– Pendültek? Szóval gitároztak?

– Nem, csak hahotáztak. Az egyik mondott valamit, a többi felnyerített.

– De hátha csak viccet mondott?

– Az lehet, de csakis bigonyás vicc lehetett.

– Vagyis rejtjeles?

– Rejtjeles? A fene tudja. Mindenesetre én nem akarok erről a témáról többet beszélni. Még bajba keveredem.

Rendőrök közeledtek, kutyákkal indultak a szokásos esti őrjáratra.

– Na látja? Már nyomoznak utánuk. Feküdjön le gyorsan!

A két, utcára nyíló ablak szinte egyszerre csapódott be.

*

A vélemények erősen megoszlottak. Volt, aki azt gondolta, hogy a bigonya elvont fogalom. Más úgy vélte, árucikk. Vagy hiánycikk, mert az a kettő ötvözete. Ennek az okfejtésnek is volt némi alapja. Az egyik járókelő megszédült, nekitámaszkodott egy nagy áruház kirakatának. Percek múltán sor kígyózott mögötte. Nemsokára teherkocsi fékezett az üzlet előtt, ládákban árut hordtak be.

– Citrom? – érdeklődött valaki a sor végéről.

– Dehogy! Bigonya.

– Importból való? – kérdezte egy jól öltözött úr.

– Persze, írja is a ládán, hogy „net weight”.

– Akkor az nem igazi bigonya, csak bigonyapótló – legyintett a jólöltözött, és kiállt a sorból.

*

Az ehhez hasonló epizódok még ködösebbé tették a szó jelentését. Az ifjúsági klubok éber vezetői, nem kívánt külső hatásra gyanakodva, nevelő célzatú előadásokat szerveztek. Tudósok, neves szakemberek, élsportolók léptek a pulpitusra, hogy kifejtsék nézeteiket. Az előadások jó részének már a címe is óvatosságra intett. Az egyik neves orvos „A bigonya és a gyomorfekély” címmel értekezett, az agrármérnök azt ecsetelte, hogy a bigonya kerékkötője a tejtermelésnek. A néprajzos hangsúlyozta, hogy „csak tiszta forrásból szabad inni bigonyát!”, az élsportoló pedig kijelentette, hogy „Bigonyát ettem, bajnok lettem”.

A fejtegetések tartalmilag olykor ellentmondtak egymásnak, de végül is nem az volt a lényeg, hanem hogy az ifjúság a bigonya csepülését és magasztalását hallgatva hasznosan töltse idejét. Hogy ne legyen alkalma a tényleges bigonyázásra.

Az egész város a bigonyával kelt, feküdt, azért lelkesedett, vagy attól rettegett. A bigonyát, amit kieresztettek a palackból, nem lehetett visszaparancsolni. Tücsi viszont időközben teljesen megfeledkezett a szóról. Azazhogy majdnem… Mert egy szép őszi napon faluról felutazott hozzájuk a nótás kedvű nagyapa.

Egyik szomorkás, levélhullásos délután a térdére ültette kis unokáját, és szép bariton hangon énekelni kezdte:

– Bizony, bizony, egy szép napon kopog az ősz az ablakon…

Tücsi cérnahangon próbálta utánozni:

– Bigony, bigony, egy szép napon…

– Megvan a bigonya, megvan! – ujjongtak a szülők.

Ezt követően nyomban kitárult a szemben lakó szomszéd ablaka.

– Én végig sejtettem, hogy ezek feketéznek a bigonyával – mondotta nagyképűen a berett-sapkás. – Hallottad? Azt kiáltották: megvan…

– Láttad? Az öregember hordja be faluról a csíkos átalvetőben – suttogta sejtelmesen a felesége.

A sárga irigység beszélt belőlük.

Vagy ahogy Tücsi mondotta volna: a sárga bigonya.

Tamási Áron (1897–1966)

Bánom-forma

Nem sokkal a helikoni írók szereplése után, az úgynevezett székely írói csoportosulás tagjai is megjelentek Benedek Elek vezetésével a Zeneakadémia nagytermében. A bevezető részt Benedek Elek mondotta, aki engem a nagyközönség előtt Áronkának nevezett, bátorkodván azt a jóslatot is megkockáz¬tatni, hogy Áronkából lesz még Áron is.

Eme jóslattal fűszerezett kivonulás az elején történt annak az irodalmi-művészi hadjáratnak, amelyet a Benedek Elek ve¬zérsége alatt az akkori Magyarország városaiban, de különös¬képpen az erdélyi nagyobb és kisebb városokban viseltünk. Ezek az igehirdetések sok kedélyt is teremtek. Ilyen kedélyes termés volt például a tordai félszeg történet. Én ugyanis Ha igazság, harmatozzék! című novellát olvastam fel olyan hallga¬tóság előtt, amely jórészt álszemérmes emberekből állt, közöt¬tük az unitárius püspök. Már jól benne voltam a novellában, amikor eszembe jutott, hogy a későbbi szövegben szerepel az a versike, hogy “Egyszer jártam nálatok, letörött az ágyatok”. Sorról sorra haladván a novellában, egyre rémültebben gon¬doltam arra, hogy a versikén meg fognak botránkozni. S per¬cek alatt, miközben tovább olvastam, elhatá-roztam, hogy a versikén enyhíteni fogok. S odaérve, ahol a parázs volt, fönn¬akadás nélkül olvastam tovább, mondván: “Egyszer jártam nálatok, ropogott az ágyatok.” Némelyeknek a közönség kö¬zül nem tetszett a versike, s legfőképpen nem tetszett az unitá¬rius püspöknek, aki az ágyropogás után rögtön felállt az első sorban, s a botjával kopogtatván a padlót, tüntető módon eltá¬vozott. Amikor pedig én learattam a pódiumon a dicsőséget, visszavonultam a függöny mögé, ahol Elek bácsi megrökö¬nyödve így fogadott:

Te ugyanbizony mit csináltál?

Enyhítettem feleltem neki.

Azóta szójárás lett közöttünk, a melléje szólást enyhítésnek nevezni, s hozzá nevetni is egyet.

A tisztelő barátság, a Benedek Elek részéről, a tordai enyhí¬tés után, irányomban még fokozó-dott. Minden jel erre a foko¬zódásra vallott, s többek között ennek a megtisztelő barát¬ság¬nak köszönhettem, hogy Elek bácsi meghívott engem vendégül a kisbaconi udvarházba. Nagyon jól töltöttük az időt. Én még Dózsáról is írtam egy novellát, mely ha nem is sikerült a legjob-ban, én voltam abban a hibás, s nem a környezet vagy a szere¬tet hiánya. Azt hiszem, hogy a novellánál, legalábbis az én szá¬momra, jobban sikerült az a rövid eszmefuttatás, melyet az Elek bácsi részéről hallottam, s amelyet mai napig kedvesen őr¬zök. A nagy kert tetejében fenyőfa-csemetéket ültettünk, Elek bácsi s vele együtt én. Ültetés közben azt találta mondani Elek bácsi, hogy én a nőket nem vetem meg, úgy hallotta.

Nohát, miket beszélnek az emberek feleltem erre.

Elek bácsi mosolyogva leintett engem, s azt mondta, hogy ne tiltakozzam, mert nem lehet örömtelen, ha a nők nem vetik meg az embert. S elmondta azt is, hogy fiatal házas korában jó kiállású legény lévén, utána is veselkedtek a nők, s ezek között különösen egy, aki nagy művész¬nő volt, és a mohóságáról is nevezetes. Mindent elkövetett, hogy Elek bácsit meg¬ingas-sa, de ő bizony ellene állt a csábításnak.

Ennyit mondván, mosolygós barna szemével rám nézett, s így szólt:

De tudod, most már olyan bánom-forma.

Forrás: Vadrózsa ága (Részlet)

Molter Károly (1890–1981)

Vallatom a székelyt

Falusival nem jó szóba elegyedni, az embernek mindig eszébe jut az irodalom s az a rettenet, hogy ennek a magyarnak még az unokája se fogja olvasni azt a sok betűt, amit belőlünk ez az emberöltő kisajtol. Az ember szégyenkezik, skrupulusos: hátha bennem van a hiba, mert íme, Gyurka Dénes bá’ – aki még csak nem is keleti székely, hanem sóváradi fuvaros, kisbíróviselt falubölcse –, inkább úrvoltomtól, mint íróságomtól illetődik meg. Az értelmiekben eleitől fogva fölényt mutat. Ahogy hallgatom, mind kevesebbet értek elmélkedéséből. Elnézem bikafejét, kemény testét, ugyancsak hegyezem a fülem szapora beszédjére s lassanként meggyőződöm: ez a bácsi alítja, mit akarok, nem tűri, hogy tanulmány tárgyává tegyék, óvatosan nyeli a sligovicát, hogy megeredt nyelvéből minél kevesebb hasznot húzzak. Egy-egy kérdésemre lehunyja szemét, mikor is ez a mondat ül ki az arcára: már belőlem csúfot nem csinálsz, ebadta városija!

Aztán szelíden igazítja helyre a szemét, mintha sejtené, hogy az se áll jól. Szava nem túl hangos, mint a szabadba szokott alföldi gazdáé, inkább szerény, az igét se igen nyeli el székelyül, célirányosan mindig a tárgyhoz szól s én – óh ég –, figyelmem lankad, alig érek észjárása nyomába. De azért követnem kell, járszalagján vagyok, nem értem, de hipnotizál sajátos előadásmódjával, ellopja kérdésem érdekes élét, válaszában káprázó történetkéjével téveszt meg, útvesztőbe csal, vallatóból hallgató leszek, netán-tán vallatott, mesetarsolyából akartam csenni, de, mint Babszem Jankót, a tarsolyába csúsztat. Homlokomon ül ki a verejték: ha hátasló a pegazus, azon ő ülhet, én pedig csak kengyelfutója lehetek.

Fölvonul előttem élete, modern bukolika-filmje, viszontagságai a falusi szövetkezet körül. Miként hathatóskodtak a csendőrök, hogy ki-ki hordja le a méterfát a Bekecsről még a marhától se járható úton. Nem egyességes emberek azok! – panaszolja s közben így finomkodik: „Vettem egy borjút, ámbár kettőt”…

Kétségbeejtő, hogy miért „ámbár”? Feleségem az öreg arcát rútító hegedések után érdeklődik. Mackó körme, kés pengéje, vagy fejszecsapás, aminek köszönhetők. Így gondoltuk a felelete előtt, mert azután már semmit sem gondoltunk: letettünk róla, hogy ezzel tisztába jöhessünk valaha. S éppen a „hívőkről” kezdett Dénes bá’ rejtélyeskedni, mikor kis cselédem a konyhába hívta ebédelni. Ümmögve leplezte bosszúságát az öreg. Szerette volna a pálinkázást az ebéddel kombinálni s akadékoskodott:

– Esszemotyókáltatok már valamit? Mer’ nem szívesen járok a konyhára katipillának…

Feleségem észrevette ijedt tekintetemet s ahogy Gyurka Dénes kifordult az ajtón, megnyugtatott:

– Katipilla nem azonos etimologice a világháború caterpillarjével*. Konyhában kotnyeleskedő férfit jelent. Éppen olyat, amilyen te vagy az irodalom konyhájában. Fiam, ne légy magyar író! Nehéz megtanulni azt az ezernyi furcsát, ami ezeknél a

székelyeknél megterem. Vagy eriggy ízibe Gyurka Déneshez magyar szóra, hogy népies irányba fejlődj!

Búcsúzáskor megkérdezem a vénembert:

– Dénes bá’, vigasztalan vagyok. Mind rovom itt a betűt az erdélyi urak örömére, de mi tűrés-tagadás, én nem értettem a kelmed beszédjét. Mitévő legyek?

Mérhetetlen rosszallás nehezedett a szavából:

– Az Úrnak azt a gyöngéjit beszélik a falumban, hogy minden, székely szájából ejtett bolondságot tollhegyre veszen. Azér’ nem mer az Úrral má’ senki egy értelmes szót váltani, harag ne essék, szólván.

Ajkamba haraptam és szégyenszemre fordultam vissza a népies irányból.

*caterpillar – (itt:) hernyótalp

Kovács Ferenc (1927)

Tamási a katedrán

’41 tele váratlanul tört Kolozsvárra (akárcsak az idei). November utolsó napjának estéjén sűrű ólmos-havas eső esett, éjjelre megfagyott, s reggel, amikor iskolába indultunk, már pilinkélt a hó. A régi Farkas utca sarkán az előttünk érkező nagyobb diákok már jó hosszú csúszkát sikítottak, amelyen egész a kapuig lehetett csicsonkázni. Ott a cerberus, Szilágyi bácsi már épp fordult, hogy meghúzza az iskola homlokzati tetején, a tornyocskában elhelyezett, figyelmeztető harang kötelét. Siettünk fel a II. B.-be, mert tudtuk, fiatal tanárunk, az esztéta Heszke Béla pontban csengetés után benyit az osztályba. Ma reggel pedig magyar- és franciaóránk is volt vele. Épphogy elhelyezkedtünk a padokban, nyílt az ajtó és – legnagyobb meglepetésünkre – a dísztermi felolvasásairól jól ismert markáns férfi, a játékos beszédű, tanárunkkal mindig csipkelődő író-újságíró Tamási Áron lépett be az osztályba. Köszönt. És bár osztálykönyv nem volt a hóna alatt, mégis határozott léptekkel tartott a katedra felé. Ott táskájából ívpapirost, tollat szedett elő, cigarettát és gyufásdobozt rakott a tanári asztalra. Ránk nézett, és látva csodálkozó, megszeppent tekintetünket, mosolyogva, játékos hangon megszólalt:

– Fiúk! Ma reggel én vagyok itt a…szuplinitor! Szeretett tanárotok és az én lelki jóbarátom, Heszke Béla már nem bírja a bajvívást az éjjelekkel meg a kémlelést sem a borospohár fenekére. Hajnal felé, amikor színt váltott az ég alja és az éj sötötjéből kipattant a hajnal pírja, elkapta őt a hirtelen álmosság, és…és most én vagyok az ő képében…De úriemberek! Ugyebár ez közöttünk marad?! (Az osztály igent mormogott.)…Csakhogy nekem délre le kell adnom egy novellát az Ellenzéknek. És azt most és itt szeretném megírni két óra alatt…Ti közben készüljetek a következő órákra!

A csukott ablak felé nézett, cigarettás paklijában matatott, közben Csarnay Béla már pattintotta is az ablakot, ami az osztály beleegyezését is jelentette a dohányzásba. Ő meg rágyújtott, szívott vagy kettőt-hármat cigarettáján, majd kidobta a csikket az ablakon, és tollát szembeszegezte a papirossal, mint bajvívó lándzsáját az ellenfél pajzsával. És írni kezdett. Amikor megakadt a tolla, letette és vallatni kezdte feje búbján lengedező hajtekercseit, mintha csak onnan valahonnan szerette volna elővarázsolni a történet folytatását. Ilyet sem láttunk még, majdnem pelyhedző bajuszú legényecskék. Ő pedig ült és írt, mintha csak a szomszédos iskolai bentlakásban, a Szent Jóskában folytatta volna a Szász Tamás, a pogány című díjnyertes novellájával kezdett írói tevékenységét. Igaz, a Szent Jóskától csak néhány lépés gimnáziumunk II. B. osztályának katedrája, mégis ennek az útnak a megtételére neki 20 kerek esztendőre volt szüksége. Ekkor már közkézen forgott nálunk frissen megjelent Összes novellák című kötete, amelyet a nyári kolozsvári könyvnapokon dedikált, mi meg árultuk azokat a Lepage könyvsátorban.

Egyszer csak órájára tekintett, ránk nézett, kimutatott az ablakon. Még mindig szállingózott a hó. Ő meg olvasni kezdett (nekünk): „Amikor még legényke voltam, azt gondoltam magamban, hogy az esztendőnek van tizenkét fia, s azok között a legidősebb December…”

És olvasott, olvasott, felolvasta December című novellájának (bizonyára) első változatát. Mikor a vége felé közeledett a felolvasásban, ismét csak kinézett az ablakon. És olvasott: „Én, December pilinkéztetem a hópelyheket, hogy azon gyönyörködhessenek, mialatt én a gyermekekben gyönyörködöm, akik csúszkálnak és a jégen bolondos kedvvel keringenek…”

Befejezte, és még gyorsan hozzá tette: – Azért nem is olyan rossz tanárnak lenni! Témát is ad a diák, szilenciumot, és a novella befejezése után azon melegiben publikumot…Csak azt nem értem, miért van annyi baja veletek Heszke Bélának?

Mikszáth Kálmán (1847–1910)

A korlátfa

Tegyük fel, hogy valamely országúton elromlik egy hídon a korlátfa. Mert ha nem tesszük is fel, elromlik.

A községi bíró észreveszi, s így szól magában (azazhogy tegyük fel, mintha így szólna):

– Itt könnyen bedőlhet valami részeg fuvaros lovastul, kocsistul, ezt nem veszem a lelkemre.

S jelentést tesz az elkorhadt korlátfáról az útbiztosnak. Az útbiztos fölterjeszti a dolgot a járási szolgabírónak. A szolgabíró felír az alispánnak. Az alispán átteszi az ügyet az államépítészeti hivatalhoz. Az államépítészeti hivatal kiküldi egy emberét, aki konstatálja, ha csakugyan el van-e romolva a korlát. Az államépítészeti hivatal embere bejelenti, hogy igenis, a korlát el van törve.

Az államépítészeti hivatal tehát hozzáfog, megcsinálja a költségvetést, s fölterjeszti a minisztériumhoz. A minisztérium (hol keresztülmegy az ügydarab az iktatón, a titkár és fogalmazó kezén) kiadja a számvevőségnek. A számvevőség jóváhagyja a költségvetést, s újra visszaterjeszti a minisztériumhoz. A minisztérium leküldi a vármegyéhez. A vármegye kitűzi az árlejtést. A vállalkozók beadják az ajánlatokat. Ezekre tárgyalást tűznek ki. Letárgyalás után megbízatik valamelyik vállalkozó, hogy haladéktalanul csinálja meg a korlátot.

A vállalkozó magával visz a hely színére egy hasábfát, kifaragja és beilleszti az elkorhadt korlát helyett.

És most már önök, nyájas olvasók, azt hiszik, hogy a korlátfa meg van csinálva, s nincsen többé vele semmi gond.

Ohó, uraim, nem úgy van. A községi bíró őkigyelme jelenti a szolgabírónak, hogy a korlátfa elkészült. A szolgabíró jelenti az alispánnak. Az alispán átteszi az államépítészeti hivatalhoz. Az államépítészeti hivatal kiküldi a kollaudálásra egy emberét, aki megvizsgálja és beterjessze, ha a beillesztett fadarab megfelel-e a föltételeknek? Vegyük a legjobb esetet, hogy megfelel.

Az államépítészeti hivatal tudomásul veszi megbízottjának jelentését, hogy minden rendben van, s bekéri a vállalkozótól a költségszámlát. Megállapítja a fizetendő összeget, és felterjeszti a minisztériumhoz jóváhagyás végett.

A minisztérium átteszi a számvevőséghez. A számvevőség jóváhagyja (mert már annak a leírásába csakugyan nem mernék belefogni, ha jóvá nem hagyja), és visszaterjeszti a minisztériumhoz.

A minisztérium leküldi a vármegyéhez, s egyúttal értesíti az adóhivatalt.

A vármegye az egész aktacsomót beterjeszti az államépítészeti hivatalhoz.

Az államépítészeti hivatal approbálja a számlát, és most már folyóvá tétetik az összeg.

A vállalkozó az adóhivatalba megy, ahol az ellenőr és pénztárnok aláírják a megbélyegzett nyugtáját és kifizetik.

…De most már csakugyan véget ért a szerencsétlen korlátfa curriculuma – fogják önök mondani.

Ohó, uraim – most jönnek a mellékkiágazásai.

Az államépítészeti hivatal két megbízott embere, az egyik, aki konstatálni járt a hídon mutatkozó hiányt, s a másik, aki kollaudálni járt az elkészült munkálatot, beterjeszti az útinaplóját, felszámítván fuvarbérét és napidíjait. Az államépítészeti hivatal fölterjeszti a minisztériumhoz. A minisztérium átteszi a számvevőséghez. Vegyük a rövidebb eljárást, és mondjuk, hogy számvevőség helyben hagyja és visszaterjeszti a minisztériumhoz.

A minisztérium leküldi a megyéhez, és értesíti az adóhivatalt. A vármegye értesíti az államépítészeti hivatalt, az a költségszámlát ellenjegyzi, a két megbízott ember elmegy az adóhivatalba, ahol a napidíjaikat kifizetik.

És most valahára lekerül a napirendről a közigazgatási fórumok tömkelegében vándorló korlátfa.

Csakhogy mit ér? Mert noha a legrövidebb eljárást vettük, annyi idő telt ebbe, hogy azóta ismét elkorhadt, s ezt ismét jelenti a bíró a szolgabírónak, a szolgabíró az alispánnak, az alispán az államépítészeti hivatalnak, és így tovább-tovább… örökkön örökké. Amen.

Nagy Lajos (1883– 1954)

A potyka világszemlélete

Egy társaságban találkoztam a potykával. A mai nehéz időkről volt szó, a nagy drágaságról, a korona romlásáról, Európa gazdasági kríziséről. És arról a csekélységről, hogy nincs mentség, nincs kivezető út.

– Kommunizmus, szocializmus, semmiféle izmus nem segít rajtunk, állatokon – magyarázta potyka. – Így pedig csak az tud megélni, akinek vagyona van. A nagytőkések. Azoknak még mindig jól megy. A kisember elpusztul. A potyka is elpusztul. Hiába, az a természet rendje, hogy a nagy hal fölfalja a kis halat. Ez így van nálunk halaknál, de így van önöknél, embereknél is, legföljebb nem tudják, nem veszik észre, mert a dolog nem oly egyszerű az önök komplikált társadalmi életében, mint nálunk. Nálunk persze a maga primitívségében s egész brutalitásában érvényesül ez a természeti törvény. Én mint potyka úszkálok a vízben, jön a csuka és fölfal. Ezzel kész. És ez ellen nincs mentség.

– De hát önök elégedettek? Önök, potykák, belenyugodtak a természet kegyetlen rendjébe? – kérdeztem én kíváncsian.

– Dehogy vagyunk elégedettek. Dehogy nyugodtunk bele e kegyetlen rendbe – felelt a potyka.

– Akkor hát mégiscsak törik valamin a fejüket, hogy ez igazságtalanságon változtassanak?

– Persze hogy törjük. De mi nem eszelünk ki semmiféle rendszert. Mi nagyon jól tudjuk, hogy a lényegen nem változtathatunk. Mi egészen kis praktikus célokra törekszünk, csupán kissé korrigálni akarjuk a nagy törvényt.

– Hogyan?

– Hát kérem, én például egy laboratóriumban dolgozom, s azt az élettani és vegytani föladatot akarom megoldani, hogy uszonyainkon rettentő szöges karmok nőjenek, a testünket bevonó nyálkás anyagnak pedig valami más, méreggel tetézett összetétele legyen. Ha ezt a föladatot megoldottam, mondhatom, hogy mi potykák, boldogok leszünk. Maradjon a változtathatatlan törvény, hogy a nagy hal fölfalja a kis halat. De viszont kapjon a nagy hal tőlünk olyan gyomormérgezést, hogy abba dögöljön bele.

1920

Fülöp Miklós (1935)

Élni!

– Most pedig meghallgatom a szívét – mondta az orvos. Sokáig, nagyon sokáig hallgatta, már kezdett idegesíteni. – Itt valami baj van – mondta halkan. – Rendellenes zörejeket hallok.

– Nem létezik – mondtam erőletett nyugalommal. Éppen csak a lábam roggyant meg. – Talán valami tévedés lesz… – Megpróbáltam mosolyogni, arcom idegesen rándult.

– Nyugodjon meg – bátorított.

– Miért nyugodjak meg? – kérdeztem. – Igazán nyugodt vagyok.

Kivártam kissé. Miután gyűjtöttem némi bátorságot, elszántan ráförmedtem: – Nagyon nyugodt vagyok!

Hogy ne kiabáljak, mert…

– Mert micsoda? – kérdeztem kihívóan.

Hogy majd meglátom…

– Mit látok meg!?

Jó, jó…

Felöltöztem, csúnyán, megvetően ránéztem, majd becsaptam magam mögött az ajtót.

Utánam szaladt, kért, próbált meggyőzni, hogy ne csináljak egy bajból kettőt, mert hallotta…

– Mit hallott?

Gyanús zörejeket hallott…

– Nálam?

– Magánál.

Akkor a falnak nyomtam, térdemmel betartottam neki.

– Nem hallott semmit, megértette?!

Mondta, hogy meg.

– Meg aztán tanúja sincs!

Bólintott.

– Azonkívül – folytattam –, nem vagyok szívbajos!

Még betartottam neki egy kicsit, vicsorítottam, azzal elmentem.

Azóta jól vagyok.

Balázs Imre (1926–2003)

A barátnő

Megint itt van! Itt van, ül és cseveg. Így van ez nap mint nap, hosszú hónapok óta. Éreztem már az első pillanatban, hogy baj lesz, valami sötét sejtelem már felbukkanása első perceiben megszólaltatta bennem a vészjelt. Hosszú hónapok óta állandó riadókészültségben vagyok, mint a katonák hadgyakorlat idején. Én is félig öltözötten alszom, minden pillanatban ugrásra készen, mert kiszámíthatatlan szeszélye folytán nem lehet jöttének időpontját a legbonyolultabb matematikai műveletekkel sem előre jelezni.

Ül és cseveg. Én a sarokban gyérítem tulajdon hajzatomat háborgó indulataim részbeni levezetésére, s próbálok másra figyelni. Sajnos, a hangerő állandóan fokozódik, s így kikapcsolódási kísérleteim sorra kudarcot vallanak. Nem is beszélve arról, hogy időnként kimondottan és személyileg nekem szegzett kérdéseire kell megértően bólogatnom, vagy legalább egy-egy igen-nemmel részt venni a társalgásban.

Ül és cseveg. S mi mindent összefecseg! Családjának egyenes és oldalági tagjai egytől-egyig személyes jó ismerőseim már, jó és rossz tulajdonságaikkal együtt. Tudom, hányas kalapot visel a vele ferdén átellenben lakó özvegy kerékgyártó albérlőjének vőlegénye, és azt is, hogy nagynénjének hatéves unokáján a lángelme határozott jelei észlelhetők. Nyolc havi tanulás után kotta nélkül képes lévén elhegedülni a „Túl az Óperencián” első négy ütemét, sőt a D-dúr skálát is majdnem hiba nélkül eljátssza elölről hátra és hátulról előre.

Tudom már azt is, hogy férjének egyik távoli rokona pár évvel ezelőtt egy szerencsétlen félreértés folytán úgy összeveszett feleségével, hogy bánatában egy hétig a szövetkezeti tulajdont képező szalmakazalban aludt, ami még nem lett volna baj, ha nem éppen akkor kezdődik meg a szalma préselése. Szerencsére az utolsó pillanatban felfedezték egy nagy halom szalma alján, s így nem következett be az a nagyon is bekövetkezhető eset, hogy nevezett távoli rokon laposra préselve egy bála szalma belsejében potyautasként utazzék a tehervonaton a vasúti tarifa kijátszásával.

De nemcsak a férje rokonairól ad részletes és kimerítő felvilágosítást, hanem saját rokonait is őszinte színekkel festi le. Így tudom, hogy unokabátyja igen helytelen életmódot folytatott, sőt a család szégyenére odáig süllyedt, hogy valahol Kolozsvár és Brassó között egy apró vasúti állomáson, a váltókezelő kiselejtezett almazöld konyhaasztalának sarkán kártyázni kezdett egy helybeli magánzóval, s elveszítette a családi telek sarkán emelkedő tyúkketrec tetejéről a kupáscserepeket.

De értesültem már arról is, hogy Mozart és Verdi színtelen figurák, akikkel igazán feleslegesen foglalkozik a zenetörténet. Tudom már azt is, hogy a moll hangnemet a dúrtól úgy lehet megkülönböztetni, hogy az ember kimondja előbb az egyiket, azután a másikat, s amely szónál elszorul a torka a meghatottságtól, és könnybe lábad a szeme, az a moll.

Egyszóval itt van, ül és cseveg. Megállás nélkül, órákon át, kimerítve a divat legfrissebb újdonságaitól kezdve a tavasz piaci megjelenéséig minden közérdekű problémát. Következnek a háztartási tanácsok és a lelki tükör.

Ennél a pontnál már készülődöm is, mert tudom, mi következik:

– Legyen szíves, hagyjon magunkra egy kicsit!

De megpróbálom megőrizni akcióképességemet, s nem mozdulok. Sőt, mozdulok egyet, és belemélyedek az újságolvasásba, jelezvén azt, hogy minden megbeszélésből kirekesztettem magam, tehát nem látok s nem hallok, másrészt a meghitt zugom elhagyására tett felszólítás ellen tiltakozom passzív magatartásommal.

Egy kérő fejmozdulat a száj diszkrét biggyesztésével és a szemek ábrándos forgatásával, míg a kezek összekulcsolva az ölben hevernek. Most már a feleségem szólal meg:

– Fát kellene vágni, reggelig nem lesz elég, amit vágtál!

Sóhajtok, felcihelődöm és elvonulok. A feleségem titokban felemeli öt ujját. Tehát öt perc számkivetés vár rám.

Pontosan öt perc múlva jelentkezem, de a helyzet villámgyors áttekintése után meggyőződöm, hogy még csak a híradó folyik, a tulajdonképpeni előadás még hátra van.

– Pár pillanat még! – hallom, s megadóan hátrálok kifelé.

Mit tegyek a pár pillanat alatt? Megvan! Megseprem az udvart, s ha a pillanatokból még marad… de majd meglátjuk… Udvarseprés után egy rövid sétát teszek a város szélén, benézek a sörkertbe, s egy pohár sör mellett megvitatom a vasárnapi meccs esélyeit. Hazatérve lekötelező modorban fogadom a szomszéd mozgósító felhívását egy kis társadalmi munkára. Eltalicskázok három köbméter földet, segítek elültetni két facsemetét és tizenhat szálvia tövet.

Hazatérek, a csevegés még tart, de már bebocsátást nyerek, s így zugomba vonulhatok.

Cseveg, még mindig cseveg. Most a várnai tengerpartra készül nyári üdülésre, de azért lehet, hogy itthon marad.

– Oh, bár csak megkapná az útlevelet! – gondolom, mialatt ő cseveg, egyre cseveg…

Nem tudom, mennyit aludtam az apró széken kuporogva, de elég sokáig tarthatott, mert végigálmodtam az egész ókori történelmet az asszíroktól a római császárság megalakulásáig.

Csendre ébredek. Hihetetlen, de nincs csevegés, megállt a mindig őrlő malom, véget ért a mai, pár pillanatosnak bejelentett látogatás.

Feleségem bágyadtan támaszkodik az asztalhoz, én megkönnyebbülten sóhajtok, mikor kopognak…

Ájulásomból magamhoz térve, feleségemtől megtudom, hogy a paradicsom eltevésénél nélkülözhetetlen celofánpapír majdani közös beszerzésére tett javaslattal tért vissza.

Jancsó Miklós (1946)

Nem írom meg…

(Megtörtént esetek)

Azért sem írom meg, minek bosszantsam fel magam a visszaemlékezéssel? Hogy az államosított lakást eladta az állam a benne lakó bérlőnek, aztán egyszer csak eszébe jutott a lakás egykori tulajdonosának (vagy tulajdonos leszármazottjának), hogy ő a volt tulajdonos leszármazottja, és neki nem kártérítés kell az államosított lakásáért, hanem a lakás kell, a lakóval egyetemben, és nekifogott visszaigényelni egykori lakását, amelyet az állam közben eladott. De nem kekeckedik az állam, jószívű ő, gondolt egy nagyot és visszaadta a volt tulajdonos leszármazottjának a lakást, amelyet már eladott a volt lakónak, aki így már nem is lakó, hanem tulajdonos.

Szép csendben vígjátékba illő lakás-háromszög alakult ki: egy iruló-piruló, máladozó lakásnak két rátarti tulajdonosa van, mindkettő jogerős is azonfelül. Szerelmi háromszögben a bonyodalommegoldás egyszerűbb: az egyik fél, aki pluszban van, vagy megöli magát, vagy lelövi a sógort (két férfi egy nő felállításban), ha viszont két nő mohóskodik egy férfi kegyeiért, a megoldásvariációk kiszámíthatatlanok: bús-nemes lemondás a még búsabb és még nemesebb vetélytársnő javára, megölni a férfit, megmérgezni a férfit és a vetélytársat, hármas öngyilkosságot követni el stb., stb.

Lakásháromszögnél már komplikáltabb a dolog. A volt lakó (immár tulajdonos) a lakásban lakik, mint tulajdonos. Nr. 1. Helyzeténél fogva ő az igazibb tulajdonos, igazibb, mit a régi tulajdonos (vagy annak leszármazottja), mert az csak valamikor 1940 vagy 48 körül volt igazi tulajdonos, aztán gazember népelnyomó lett, aztán most megint újra jogerős tulajdonos lett (mint Nr. 2 tulajdonos), viszont a neki visszaítélt lakást csak kívülről csodálhatja, álmodozhat róla, szabadidőben, vasárnaponként: mint kezd szép házával, lakásával majd ha kípörköli-mérgezi a benne lakót, azaz bocsánat: az ő tulajdonában lakó, az ő tulajdonát jogerős tulajdonosi minőségben birtokló-bitorló jogerős tulajdonost.

Két boldog tulajdonosa van tehát egy lakásnak. Azt hiszem, hazánkban ezzel meredeken javul a tulajdonos–statisztika: 15 ezer lakásnak van 30 ezer tulajdonosa. Mi leszünk a Tulajdonosok Országa, a boldog tulajdonosoké, illetve, na ez az: a boldogság. Egyik tulajdonos sem boldog: a volt tulajdonos (vagy leszármazottja), aki újra tulajdonos lett (Nr. 2 tulajdonos) nincs mit kezdjen a tulajdonával – egyelőre legalábbis, mert a tulajdona tele van az új tulajdonos (tulajdonos Nr. 1) családjával, kutyájával, macskájával, satöbbijével.

Tulajdonos Nr. 1 szintén boldogtalan: fél elmenni dolgozni, szórakozni, mert üresen marad a lakás, és esetleg beköltözik erővel a régi tulajdonos (vagy annak leszármazottja), a Nr. 2 tulajdonos. Így Nr. 2 tulajdonosból nagy hirtelen Nr. 1 tulajdonos lesz, amíg ki nem perelik vagy mi, mert erre nézve egyértelmű törvény nemigen létezik. Viszont most már vasárnaponként ő, a Nr. 1-é avanzsált Nr. 2 tulajdonos álmodozhat elsétálva saját háza előtt, ami nem is az övé, viszont nem is lakik benne, de fizeti érte a részleteket, azért viszont tervezhet bátran, mi lesz vele és családjával, ha Isten, törvénykezés és miniszteri sógor kiebrudalja az ő tulajdonában tulajdonkodó tulajdonos Nr. 2-ôt, aki időközben lőrésekkel látta el lakását a soha nem lehet tudni elv alapján.

No de tételezzük fel: osztályellenség- kizsákmányoló stb. régi tulajdonos nem tör be a neki jogerősen visszaítélt ingatlanba. E helyet hagyja benne ijedezni az új tulajdonost (Nr. 1-et): hadd fizesse tovább a már másnak is odajuttatott lakásért az adót, ott egye őt a fene a lakásban, meg aztán 10 évig el sem adhatja a jámbor a lakást, addig meg újabb törvények, újabb pártérdekek, újabb rendeletek újabb helyzeteket teremtenek.

Apropó: érdekes tulajdon az, amit nem lehet eladni. Mert vagy az enyém valami, és azzal azt csinálok, amit akarok: eladom, elajándékozom, kiadom stb. Vagy nem az enyém az a valami, akkor viszont miért én fizetem érte az adót, miért én tartom karban, miért én, miért én?

Jut eszembe Bedő Ferenc vásárhelyi színész, ő ment be egy alkalommal Kovács Györgyhöz panaszkodni:

– Bocsánat a zavarásért, de nagy bajban vagyok. Tessék elképzelni: a szomszédom nem engedi, hogy levágjam a disznót.

– Nahát – háborodott fel Kovács György –, miért nem engedni?

– Mert az övé – mondta Bedő, és kisietett a szobából, nehogy a feldühödt Kovács György hozzávágjon valamit a buta tréfáért.

És lám, bekövetkezett a disznóeset ellentéte is: nem adhatom el a lakásomat, mert: az enyém. De nem adhatom el most már azért sem, mert a másé. Viszont más sem adhatja el, mert az övé. Illetve az enyém. Illetve a fene tudja, most már kié az enyém-másé lakás. De bárkié is: 10 évig nem szabad eladni. Pedig én valahol mindig tulajdonos szerettem volna lenni. Most viszont félek a tulajdontól. Félek attól, hogy mondjuk egyszer örökölök, bemegyek egy ruhaüzletbe, vásárolok magamnak egy olyan nadrágot, ami nem second fenék, mire a boltos fizetéskor így szól hozám: – Kedves úr, itt a nadrág, de tessék aláírni, hogy nem tetszik eladni magas haszonnal, öt évig. Aláírom, hogy nem adom el a nadrágomat. Miért is ne írjam alá? Hiszen magamnak vásároltam. És sétálok a sétatéren az új nadrágomban, egyszer csak megszólít valaki:

– Bocsánat a zavarásért, de tessék ideadni a nadrágot, ugyanis én is megvettem ezt a nadrágot, itt a számla róla, itt vannak a pecsétek, itt a nadrágtelekkönyv, itt van két tanú, itt van…

– Ne tessék folytatni – mondom majd szomorúan –, itt a nadrág. És letolom életem szerzeményét és csóré fenékkel nézek múló fiatalságom után, kezdődő öregségem elé. Az igazság az: sokféleképpen lehetne megoldani ezt a pillanatnyilag zavaros jogi helyzetet, ami az eladott, el nem adott, visszaigényelt lakások körül kialakult.

Sári néni, harmadik szomszédom balról (de lehet, frissen végzett jogász ismerôsöm volt az, már nem emlékszem erre pontosan) így képzelte el a helyzetorvoslást:

– Kedves szomszéd úr, mindent meg lehet csinálni, csak akarni kell. Példát mondok. A lakást eladták egyszer 1995-ben. Vagy 96-ban. Mindegy. 1999-ben odaadták másnak. Következik 2000 – akkor újra el kell adni a lakást egy harmadik személynek. Így lesz három tulajdonos, de a harmadik lesz a legjogerősebb, mert a mondás is tartja: harmadik az Isten igaza, meg kutyaharapást szőrivel. Így megbékélne a tulajdonos Nr. 1 a tulajdonos Nr. 2-vel, közösen utálnák a tulajdonos Nr. 3-at, amíg meg nem jelenne a tulajdonos Nr. 4. Mert minden kormánycserénél váltani kellene a lakástulajdonosokat, kötelezni őket a külső festésre, így négy évenként újrafestődne az ország…

– Nem lehet ilyesmit csinálni, Sári néni. Hiszen jogállamban élünk – mondtam.

– Gondolja, szomszéd úr? – bizonytalanodott el Sári néni (vagy jogász barátom) és elsietett.

Egyedül maradtam. Valahogy csak lesz – gondoltam. A lakással és egyebekkel… érdemes-e arra gondolni, mi lesz holnap? Tulajdontól, jogviszonyoktól, parlamenti izgalmaktól felzaklatva lakás-adásvételi szerződésemre hajtottam fejem, elaludtam. Álmot láttam, mely az alábbiakban olvasható.

Sétálok a frissen sepert, mosott kolozsvári utcán. Megszólít egy barátom:

– Képzeld, hogy jártam. A parlament megszavazta, hogy a 95-ben kimondott válások nem érvényesek, mert praktika van mögöttük. Nekem most ilyenformán visszaadják a feleségemet. Természetben. Én a restitutio ad integrum helyett kártérítést követeltem, de visszautasítottak, megkaptam az első asszonyomat, gyarapodott vagy 20 kilót… Összebarátkoznak majd a második feleségemmel, amíg börtönbe nem kerülünk bigámiáért…

– Te – kezdtem –, ha neked már van két feleséged, akikért úgyis fogsz ülni, vedd el az enyémet is. Neked úgyis mindegy, két vagy három feleség egykutya, velem viszont nagy jót teszel…

– Rendben – húzogatta barátom a bajuszkáját.

– Az én feleségem kommunista szerzemény, ugyanis 89 előtt nősültem, ezt csak azért mondom, ha netán kezdenék, hogy jogilag így meg úgy… No, szervusz. Sietek.

– Hová?

– Jelcinnek írok pár sort. Kati nénit 1944-ben megerőszakolták az oroszok, most visszaigényli szüzességét, integrum, mondta ő, de nini, ki repül itt a trolivezetékek között? Ez Aladár, a színészbarátunk, mindig is szeretett a fellegekben járni. Mi újság, Aladár?

– Képzeljétek – landolt mellénk lobogó hófehér fürtökkel Aladár –, a színészegyetemen 50 évvel ezelőtt elvették tőlem a Nyilas Misi szerepét. Megfúrtak… nem játszhattam el a szerepet… De most a parlament megszavazta az új színházi törvényt, melynek leglényegesebb pontja az elvett szerepek visszajuttatása… Évek óta nyugdíjas vagyok, most visszahívott a színház, holnap már próbálom a 11 éves Nyilas Misit. Érett alakítás lesz, csak le kell vágnom a szakállamat… Szervusztok…

Süvített a szél az utcákon, távoli hangokat hozott valahonnan.

– Visszacsinálnak mindent– véltem hallani halott barátomat –, feltámadunk, mert megszavazták nekünk a feltámadást… visszakapjuk elvett fiatalságunkat, visszaadják a lebontott lakásokat és a lebontott álmainkat, hazahívják a hazátlanná lett kivándorlókat, visszaadnak mindent, mindent, mindent……

Kislányom tűnt fel a sarkon:

– Édesapa, az iskolában azt beszélik, aki 89 előtt született, az dekrét gyerek… és azt visszacsinálják, sürgősségi rendelettel és nem lesz érvényes… Hogy van ez, édesapa? Mi lesz velünk?

És ekkor mosolyogva közeledett valaki felém… Valaki, akit már nagyon régen láttam. Egy régi álom…

– Itt vagyok megint – suttogta a szép húszéves leány, akivel én de sok mindent terveztem ifjú koromban, aztán azokból az álmokból sem lett semmi…

– Itt vagyok, nem képzelődsz, én vagyok, akit te mindig is vártál és szerettél. Igen, ma már tudom, hogy csak téged szerettelek, és tudom azt is, te is csak engem szerettél. Most már nem választ el minket semmi és senki. Kormányrendeletek értelmében mindent vissza lehet csinálni, amit mi vagy mások elrontottunk. Ölelj hát meg, ne félj, most nem álom vagyok, most élő valóságban jöttem el hozzád… Ölelj hát… egy újabb kormányrendeletig…

Hangos koppanásra ébredtem. Lefordultam az ágyról, beütöttem a fejem a padlóba. Felébredtem.

Ferencz Imre (sz. 1948)

Rálátás a cirkuszra

A hétvégén kikönyököltem az erkélyen és elnéztem a cirkuszt, a hatalmas sátort, a körülötte lévő kocsikat, felszereléseket, kellékeket…

Jómagam egy falusi moziteremben láttam először cirkuszt. Előző nap a kisdobos kihirdette, hogy a teremben ezúttal mozi helyett cirkusz lesz.

Délután az autóbusszal megérkezett egy napszemüveges úr, kezében kopott bőrönddel. Mindenki vélni merte, hogy ő a bűvész, a cirkuszista, aki egyedül egy egész estét betöltő műsort produkál. Izgalmas pillanatok, elálló lélegzet. Előkerül egy asztal, arra szék, arra egy henger és az akrobata egy deszkadarabon egyensúlyoz. Aztán négy üvegpalackra kerül a szék négy lába, és a fickó különböző pozíciókban fireg-forog rajta. Aztán a magasban a szék két hátsó lábán libeg, egyensúlyoz. Ezt követően papírtölcsért helyez el az orra nyergén és azt egyensúlyozza a terem közepén, tangóléptekkel. Amikor pedig egy biztosítótűvel átszúrja a nyelvét, és felakasztja arra a karóráját, mindenki hüledezik, a bámulatból az ámulatba vagy az ájulatba esik. Az utolsó mutatvány: körbeviszi a kalapját, hogy a bevételt ily módon még kicsit megspékelje…

Nos, ezek a mutatványok számomra felejthetetlen élményt jelentettek és hetek, hónapok múltán is igyekeztem az ellesett figurákat begyakorolni. Valamennyi gyakorlatot jól elsajátítottam, éppen ezért erősen élt bennem a hit, hogy végül cirkuszista lehetek, ami egy kitörési lehetőség a nehéz paraszti sorsból. Tulajdonképpen a világ legszerényebb cirkuszi produktuma számomra akkor és ott minden idők legnagyobbika volt, páratlan…

A cirkusz csodálatos világa elbűvöli a gyermekeket. Ez a világ rejtelmes, titokzatos, de tele van szomorúsággal és drámákkal is, amint azt megtudhatjuk az irodalomból. Mert nem csupán az erkélyről nyílik rálátás a cirkuszra, hanem jelentős irodalmi művek, filmek ismertetik meg velünk mindazt, amit a sátor alatt, a lelátókon nem észlelünk. Ott valami mást látunk: fényt, tündöklést, trapézt és korlátot, teltkarcsú lányokat dobáló izompacsirtát, tüzes karikákon átugró oroszlánokat stb.

Azt, hogy mikor és hogyan loccsintja ki műsor után a mosdóvizet az artistalány – azt csak az erkélyről lehet meglesni.

Már rég nem járok cirkuszba. Csak elnézem a hatalmas sátrat az erkélyről, ha megjött a trupp. Nem járok, mert nem ébreszt már bennem vágyat arra, hogy cirkuszista legyek. Hogy háló nélkül bemutassam a salto mortalét. A halálugrást. Amely manapság a legnagyobb cirkuszok legapróbb műsorszáma…

Fábri Sándor (1954–2012)

Három deci

1.

Ébredj, haver! Befagy a víz

a pocsolyában,

s úgy nézünk ki majd, mint bokák

a kocsonyában!

2.

Mint a Buddha

hasán a dupla

háj, úgy remeg keze a piásnak,

kit a rumok alól kiástak.

3.

Deszkapálinkát ivott egy faipari,

s most be van deszkázva szegény pali!

Hát nyers és gyalulatlan,

emleget késeket,

fenyeget kerítéseket.

Erre tessék!

Vihar tombolt, törte a fákat,

elénk sodort minden ágat,

nem lehetett tovább menni: ott ragadtunk,

míg a föld megnyílt alattunk,

s szólt a rés – ó, minő kedvesség! –:

„Tisztelt urak, erre tessék!”

Kalap verse

(plágium)

Kiülök a fejtetőre,

onnan nézek szerteszét,

hallgatom a haj kihulló

szálainak lágy neszét.

Téli rege

Megfagytam volna, ha az angyal

nem száll le rám mennyei langgyal,

mondván: „E két dolog nem összeillő,

márminthogy szeszkazán és hívő.”

Nem lenne szép

Friss hulla volt, viszketett a talpa.

„Most hogy vakarjam, hisz’ meg vagyok halva?

Nem lenne szép, ha egy hulla

csak úgy a talpához nyúlna.”

Büszke a szúnyog…

Büszke a szúnyog a vérpincéjére,

s kérdi vendége, hogy hányfélét tárol.

„Több félét – feleli lelkesen a szúnyog –,

de legféltett kincsem ez a hordó óvér!

Több, mint száz éves s a bordói hóhér

nyakából szívta ki nagy vérész ükapám!”

Örkény István (1912–1979)

Rossz álom

A lakó – Kirch Kálmán hegesztő – éjjel háromkor ért haza. Kifizette a taxit, becsöngetett. A házmester nem jött. Fölmarkolt egy csomó havat, és homlokához nyomta. Be volt csípve. Hűtőzködött. Újra csöngetett.

A házmesterben benne maradt a soron következő horkolás. Szájába, mint egy keserű íz, föltódult a düh. Gyűlölte az embereket. Gyűlölte a lakókat, kiváltképp a későn járó hegesztőt; imáiban gyakran kívánta fejére a rosszat. Sokat imádkozott, mert egy olyan szekta tagja volt, mely nem fogadott el mást, mint az evangéliumot, és a szombatot ülte meg a vasárnap helyett.

Kirch nem ismerte a házmesterben dúló szenvedélyeket. Az Erzsébet-hídon dolgozott mint délutános. Utána beült egy kis büdös zenés helyre, és megivott három dupla szatmári szilvát. Három dupla szatmári szilva után az ember már mindenkit szeret. Így köszönt:

– Jó estét, aranyos Hornák úr.

– Dögölj meg, büdös, lábszagú disznó – válaszolta a házmester nem túl hangosan, úgyhogy elment köszönés helyett. Ha éjfél előtt csöngették fel, még csak elaludt valahogy. Szerencsére itt, az új lakótelep legújabb házaiban, csupa koránkelő lakott, munkás- és tisztviselőcsaládok. Csak ez a disznó verte őt fel minden hajnalban részegen. Ilyenkor már csak elkábulni tudott, elaludni nem. Halkan párnájába dünnyögte, mint egy altatódalt: „Dögölj meg, taknyos, szőke disznó, dögölj meg.”.

Kirch leküldte a liftet, bement a lakásába, és pizsamára vetkőzött. Állandóan mámoros volt egy kicsit. Négy-négy hegesztő bontotta a hidat, három műszakban. Aki lentről nézte őket, frászt kapott, ezért aztán a legtöbbet fizették nekik, amennyit csak a bérskála engedett. De ők odafönt, az éjszaka szívében, nem érzékelték a veszélyt. Nem is volt alattuk mélység, csak fölöttük volt magasság. A kék fénnyel besugározták egész Budapestet; ha akarják, hozzáhegesztik a földhöz az eget… A nők mindjárt libabőrösök lettek, ha megtudták, hol dolgozik: ez is tetszett Kirchnek. Különben is csak azt csinálta, ami jólesett neki, és minden, ami jólesett, megmámorosította egy kicsit.

Kinyitotta az erkélyajtót. Kilépett az erkélyre. Nagyot lélegzett. Nagyot nyújtózott. A levegőnek hó- és malterszaga volt, s a hónak meg a malternak még egy kis külön szatmári szilva szaga is. A szagkeverék olyan jól esett Kirchnek, hogy egy lépést előrelépett.

A semmiben állt. Az erkélykorlátok még nem készültek el. A kapualjban lógott ugyan egy cédula: „Az erkélyre kilépni szigorúan tilos” – és Kirch mindennap elolvasta ezt a cédulát, mégsem tudta, mi van odaírva, mert ösztönösen irtózott minden tilalomtól. Csak azt vette tudomásul, ami jólesett. Minthogy a téli szellő frissessége is jólesett, még egy lépést tett előre. Aztán még egyet. Aztán lezuhant.

Két emelet, plusz a magasföldszint. Kirch sokáig és jólesően zuhant. A szél úgy átfújt a pizsamáján, hogy szinte meztelennek érezte magát. Csinált egy szaltót, aztán belezuhant egy hókupacba. A hó magasra felkúszott pizsamája szárába. Kirch csiklandós volt. Felnevetett. Aztán kievickélt a buckából, leverte lábszáráról a havat, és újfent becsöngetett.

Hornák úr felrezzent, de még sokáig feküdt hasmánt, a sötétbe meredve. Dühe rögtön fellángolt, abban a hiszemben, hogy hátha a hegesztő csönget, de mindjárt ki is aludt, mert eszébe jutott, hogy az a részeg disznó már hazajött. Kimászott vackából. Hálóingre nadrágot húzott, rá a télikabátot, arra a sált. Kicsoszogott. Mikor a kapuhoz ért, szeme kidudorodott, hideg állt a hátába, ereiben megaludt a vér.

– Jó estét, aranyos Hornák úr – köszönt a hegesztő.

Beszállt a liftbe. A lift búgásától nem hallotta, hogy Hornák úr eszelősen ordítozik az utcán, letépi magáról a sált, a kabátot, a nadrágot és végül a hálóinget. A mentők pokrócba csavarva vitték be az ideg- és elmeklinikára, ahol mély álomba merült, miközben erősen dobálózott, és csikorgatta a fogát. Amikor e sorokat írjuk, még nincs eszméletén.

Karinthy Frigyes (1887-1938)

Az ablak

Barátom azt állítja, hogy ez a dolog csakugyan megtörtént vele. A valószínűtlenség enyhítésére legfeljebb annyit hajlandó elismerni, hogy nem itt és mostanában, hanem évekkel ezelőtt, amikor New Yorkban lakott.

Egy este, jó későcskén, sietve igyekezett hazafelé. Egy mellékutcában, valamelyik ház bezárt kapuja előtt, bizonytalanul támolygó alakot pillant meg. Nagy igyekezettel dugdossa a kulcsot a kulcslyuk felé, de nem talál bele – egy kicsit nyilván felöntött a garatra.

Barátom megértő és elnéző mosollyal közeledett feléje.

– Nem talál bele? – kérdi bátorítóan.

Az idegen zavartan mosolyog.

– Hát bizony… egy kicsit részeg vagyok…

– Nem tesz semmit… Hol lakik?

– Itt az első emeleten… a folyosó végén…

Barátom kinyitja az ajtót, feltámogatja a bácsit az első emeletre. A folyosó végén meglát egy ajtót, s mivel már kezdi unni a dolgot, megragadja a magával tehetetlen tántorgót, és erélyesen belöki. Becsukja az ajtót, s mint aki jól végezte dolgát, visszatér az utcára.

Alig tesz néhány lépést, észreveszi, hogy ugyanazon a kapu előtt megint áll valaki. Legnagyobb meglepetésére, ez az újonnan jött is tántorog. Csodálkozva szólítja meg:

– Mi az? Maga is részeg?

– Hát bizony… – mentegetőzik a másik.

– Hol lakik?

– Első emelet… folyosó végén…

– Na – mondja a barátom –, szép kis emberek maguk… A barátja már várja odafönt… az is jól be van állítva…

De mivel már benne van a dologban, ezt is feltámogatja még, belöki az ajtón, és visszafordul.

Az utcán újabb meglepetés várja. A kapu előtt megint áll valaki. Áll és tántorog, és a kulccsal böködi az ajtót.

– Hallja – förmed rá a barátom –, csak nem az első emeleti lakásba igyekszik?

– De bizony, ha meg nem sértem…

– Na, finom egy társaság gyűlik össze ott maguknál. Hát tudja mit, magát még feltámogatom, de ha még valaki jön, az mehet egyedül… Elvégre én is szeretnék már hazamenni…

Felviszi, belöki az ajtón, mint fent. Megfordul, megy vissza.

Amint kinyitja a kaput, az utcán beszélgetést hall. Egy rendőr áll a kapu előtt. A rendőr előtt pedig tántorgó kis ember, aki szelíden és síránkozva magyarázza a következőket:

– Kérem szépen, rendőr úr, tessék már valamit csinálni… Ez az úr, aki éppen jön, és akinek én nem csináltam semmit, most már harmadszor egymás után felvisz engem a félemeletre, és egy erkélyablakon keresztül kidob az utcára… Tessék már neki szólni, hogy hagyja abba…

Bözödi György (1913–1989)

Vállalkozás

Örült vállalkozás volt

az egész életem,

megírni mindent,

ami történelem,

s maholnap azt sem tudom,

mi történik velem.

Büfében

A bözödi büfében

kint ülnek a jóemberek

a szélben.

Fújja a szél sárga szalma-

kalapjuk,

a széket már rég elfújta

alattuk.

A szociográfus

Többet soha olyan beképzelt nem lehetek

s ti se veszítsétek el a fejetek,

hogy például szociográfiát írjak

s azt mondjam: felmértelek benneteket.

Feledés?

Millió versem elfelejtettem,

mielőtt leírtam volna,

mielőtt s mióta

író vagyok

vagy lettem volna.

Nem baj, legalább maradt elég

ami másnak eszébe jusson

az ősi költői jusson.

A nagy vizsgálat

S mikor pedig a nagy vizsgálat eljött,

szólott a Sors (miután nem volt egyéb,

mihez kezdjen):

„Magánélete roppant rendezetlen,

bizonyítékok vannak a kezemben!”

És szólt az Úr az űrben,

kivételesen roppant megenyhülten:

„Hadd élje ki-ki a maga életét

éppúgy, mint én. Kevesebb nem elég.

Ha én is nem látok meg holmi Máriákat,

ki váltotta volna meg bűnét e világnak?”

Zsidó Ferenc (1976)

Hogyan lett Laska focirajongó?

Laska egy vasárnap délutánon párjával egy falu fölötti lankás domboldalon andalgott, bozótosokban, ritkás erdőben. A fák közül rá- rápillantottak a falucskára. Nagy pezsgés volt, éppen a községi focibajnokság egyik meccsét játszották, a pálya mellett ott lebzselt a település apraja-nagyja. Laskáék fintorogva állapították meg, milyen oktalan szórakozás ez, mennyivel jobb a természetjárás. Továbbsétáltak, aztán – hogy, hogy nem – szeretkezni támadt kedvük. Ott, az erdőben. Őket is meglepte hirtelen felgerjedt vágyuk, elég régóta nem szerelmeskedtek, nemi életük kezdett unalmassá válni. Sietősen egymásba kapaszkodtak hát – attól, hogy a focipályáról megláthatják, nem tartottak. Az ágak eltakarták őket, ők viszont elég jól láttak mindent, a zsivajgás is felhallatszott. Jólesett a szex, a vártnál is jobban, mert – ezt a szinte perverz gondolatot utóbb vallották be egymásnak – közben arra gondoltak, a drukkerek őket biztatják, nekik szurkolnak.

Miközben kielégülten, egymásba karolva hazafelé bandukoltak, Laska arra gondolt, nem is olyan rossz dolog a foci. Rövidesen rajongója lett annak.

Laska közigazgatási reformja

Egy napon Laska Lajos átiratot kapott egy pénzügyi szervtől, melyben arról értesítették, hogy rövidesen pénze fog érkezni. Laska már rég várta a zsét, így az okmány olvastán dühbe gurult: ezek a hülyék értesítéseket küldenek, ahelyett, hogy a pénzt küldenék! Kisvártatva azonban megnyugodott, s belegondolt, hogy bizony nem is olyan rossz a módszer. Megkapom az értesítést, van alkalmam felkészülni lelkileg… Ezt a módszert minden területen alkalmazni kellene!, merült fel Laskában a gondolat. Mennyire átláthatóvá, tehát nyugodttá, kiegyensúlyozottá tenné az életünket, ha átiratot küldenénk a boltba, mielőtt vásárolni indulunk, vagy az orvoshoz, mielőtt megbetegednénk és hozzá kellene fordulnunk, vagy ha átiratot kapnánk a telefontársaságtól, hogy számlánk fog érkezni, a rendőrségtől, hogy rövidesen x összegű bírság kifizetésére kényszerülünk, mert tilosban parkoltunk, ésígytovább.

Laska egyre jobban beleélte magát az ötlet részleteinek kidolgozásába, úgy vélte, az egész közigazgatási rendszert megreformálhatja így. Amikor pedig úgy érezte, a módszer tökéletes, immár gyakorlatba ültethető, nekifogott, hogy megfogalmazzon egy beadványt a minisztériumhoz, melyben tájékoztatja az illetékeseket, hogy rövidesen küldi újító javaslatait. Azóta pedig csak ül, s várja az átiratot az illetékesektől, melyben jeleznék, hogy küldheti. Ha az megérkezik, akkor aztán…

Reviczky Gyula (1855–1889)

Bucsu kabátomtól

Te kicsufolt, szerény kabát!

Kopott bajtársam, addió!

Elválunk, régi, hű barát;

Már alkuszik rád a zsidó.

Tuléltél egy pár divatot,

Barátoknál jobb czimbora,

Nap süthetett, föld fagyhatott:

Te el nem pártoltál soha.

Sokat beszélhetnél, sokat!

Szivem táján volt jó helyed,

Sok szép időt, ábrándosat,

Sok búsat éltem át veled.

Fotografusnál egy napon

Benned voltam, te jó kabát.

S Emmához írt nem egy dalom’

Szivem körül hordozgatád.

Te hallottad, mint vert szivem,

Ha nála tettem vizitet,

És áldott képmását hiven

Őrizte hallgatag zsebed.

De immár válni kell. Agyő!

Te menj előre, hű kabát.

Ne várd be, míg a csúf idő

Majd engem is lomtárba vág.

Ki- és befordítottalak!

Viseltelek, mig lehetett;

S most sívár alku tárgya vagy,

Ebédelnem csak így lehet.

De hálátlannak még se higyj;

El nem feledlek, nem bizon;

S ha egy korty borra is telik:

Öreg barátom, rád iszom!

1880

Betegségben

Rideg legény vagyok, biz’ az!

Most érzem csak, hogy e pimasz

Német görcs vagy mi vett elő

S vagyok az ágyban nyögdelő.

Egy lélek sincs, ki kérdené:

„Mi baj?… teát készitsek-é?

Kell egy pohárka rum talán?…

Vagy menjen fris vizért a lány?…”

Fekszem lázban, tehetlenül.

A várva-várt álom kerül.

A gyertya pislog rám csupán,

Mert más virasztó nem jut ám.

Eh! – flegma itt a fődolog!

Azért bizony, a ki dohog,

Mert agglegény maradt, buta –

Forduljon fel, mint egy kutya!

1886. szeptember 25.

Jókai Mór (1825 – 1904)

A párizsi divat

Mihály bácsi három hétig volt Párizsban; azalatt megtanulta, hogy a cselédekkel udvariasan kell bánni.

Akármit kér az ember tőlük, hozzá kell tenni „S’il vous plat” (ha úgy tetszik), s azután, ha megvan: „Merci!” (Köszönöm).

Itthon mindjárt gyakorlatba is vette az új divatot.

Egy szolgálója volt, akit így kezdett megbecsülni:

„Ma chére Chári (olvasd: Sári), jöjjön be, ha úgy tetszik. S hozzon nekem egy pohár vizet, s’il vous plaît.”

Sári röhögött, hozott neki egy pohár vizet, a víz meleg volt; de az ellen kifogást tenni Párizsban nem illik. Mihály bácsi megitta melegen, s azt mondta rá: „Merci Chári, köszönöm.”

Sári kiment, s odakinn elmondta a szomszéd szakácsnénak, hogy az ura meggubahodott, először kéri a vizet, azután pedig megköszöni.

Másnap megint szól Mihály bácsi:

„Ma chére Chári, ha úgy tetszik, hozzon nekem egy pohár vizet; de ne legyen meleg, s’il vous plaît; mert tegnap meleg volt; mille pardons!”

Sári röhögött, hozott vizet, az már nem volt meleg, de csak úgy úszkált benne a mindenféle szemét.

Ez ellen észrevételeket tenni csak barbár mexikóiak szoktak (azért is mennek őket a franciák civilizálni), aki Párizsban járt, így szól rá: „Merci Chári, köszönöm.” Mihály bácsi megitta szemetestül.

Megint másnap újra felhívá Sárit egész decentiával.

„Ma chére Chári, hozzon nekem egy pohár vizet, s’il vous plaît, de ha lehetséges, ne legyen se meleg, se szemetes, je vous prie.”

Sári hozott neki vizet, ami nem volt se meleg, se ronda, hanem a pohár volt olyan piszkos, hogy a karimáján meglátszott a zsíros szájak helye, akik belőle ittak.

Ilyesmiért neheztelni grönlandi népszokások közé tartozik. Mívelt ember azzal meg nem bélyegezheti magát. Mihály bácsi keresett a pohár szélén olyan helyet, amely nem volt piszkos, s ivott onnan.

„Merci Chári.”

Azután való nap megint folyamodást intézett Sárihoz.

„Ma chére Chári; s’il vous plaît, hozzon nekem vizet, de kérem nagyon, je vous prie, ne legyen se piszkos, se meleg, se zsíros pohárban adva; ezer bocsánat, Sári.”

Sári kiment és nevetett: „Majd én sokat teketóriázok neked, aki olyan szépen kérsz és köszönsz! Jó lesz neked a mosogatódézsából.”

Vitt aztán neki piszkos pohárban piszkos vizet, meleg vizet. Mihály bácsi pedig fogá a poharat, és monda:

„Ma chére Sári, ilyen adta teremtette lusta disznója: most mindjárt megmosd ezt a poharat, és tiszta vizet hozz, kutyaáldotta! Mert úgy vágom a fejedhez, s’il vous plaît, hogy mindjárt itt veszekedel meg: merci!”

Sári aztán hozott is mindent, ahogy kívánni lehetett, mondván ekképpen:

– Hát mért nem beszél úgy, ahogy kell?

Tabák László (1927)

Felszólalás

Negyvenhárom millió esztendeje ismerem Fikarcnyi Jánost, elvtársak. Nem, nem ment el az eszem! Most nyilallt belém a felismerés, míg felszólalását hallgattam. Éppen amikor azt mondotta, minek tegyünk ellenanyát a hántológép tengelyére. Negyven évig jó volt, és pont most változtassunk rajta?

Amíg Fikarcnyi szaktárs beszélt, hirtelen rádöbbentem, negyvenhárom millió esztendővel ezelőtt találkoztunk először. Lehet, hogy egy-két hetet tévedek. Éppen javasoltam, hogy szálljunk le a fáról, és kíséreljük meg két lábra állni. Fikarcnyi szaktárs gúnyos makogással tette nevetségessé építő jellegű indítványomat, és azt mondta, hogy az egy marhaság, miért támaszkodjunk csak két lábra, mikor négy lábon sokkal kényelmesebben lehet csoszogni. Torz grimasszal tett néhány suta mozdulatot két lábén. és az így kiváltott tömeges kacagásroham miatt csak húszezer évvel később szállhattunk le a földre. Hiába tiltakozik, Fikarcnyi szaktárs, maga volt, emlékszem a tömpe orrára!

Kicsit később, körülbelül tíz-tizenkét millió esztendő múlva a büszkeségtől bódultan és izgalomtól fulladozva mutattam be magának nagy találmányomat, az új vadászfegyvert: a kővel súlyosbított husángot. Maga rápillantott, miközben élvezettel vakargatta tovább a talpát, s rosszallóan mondotta: – De öregem, hát téged is hatalmába kerített ez a modernista láz? Komoly neandervölgyi embernek ismertelek! A poliocén korszak tizenegy millió esztendeje alatt jó volt a puszta husáng, s most egyszerre előállsz ezzel az idomtalan kovaköves buzogánnyal! Pfuj!

Hiába ugrik föl, Fikarcnyi szaktárs. Igenis, maga volt az! Még most is látom tudálékosan felemelt mutatóujját. Kévésen múlott, hogy nem magán próbáltam ki először a kővel ellátott husángot. Ügy emlékszem, már fel is emeltem, de ekkor eszembe ötlött, hogy a követ pattintással hegyesíteni lehet, és megfeledkeztem magáról.

Jusson eszébe, Fikarcnyi, mit mondott, amikor pármillió év múlva megtudta, hogy gőzmozdonyt akarok készíteni. Ön akkor éppen francia akadémikus volt, neves szaktekintély. Sziporkázó szellemességgel fejtette ki, hogy a mozdony vaskerekei nem forognak majd az acélsíneken, mert a két fém súrlódási ellenállása túlságosan kicsi. Különben is – mondotta – a 300 esztendeje fejlődő postakocsi szolgálat eljutott a gyorsaság és kényelem szempontjából elérhető legmagasabb csúcsra. Fejtegetéseit rövidre fogta, mert kaviáros ebédre volt hivatalos, és sietett, nehogy lekésse az első fogást. Hogy mondja, Fikarcnyi elvtárs? Ön nem is szereti a kaviárt? Nos, akkor ez az egyetlen dolog, amiben megváltozott két és fél évszázad alatt.

Amikor elvittem magának legújabb találmányomat, a rádiót, silány hasbeszélőnek titulált, és kirúgott. Megmutattam a villanykörtémet, és maga azt mondta, nem érdekli, mert nemrégen vásárolt egy új petróleumos kannát, és ha villanyvilágítás lesz, nem tud mit kezdeni vele.

Nincs igaza, Fikarcnyi szaktárs, nem vagyok kötözni való bolond! Ha magára hallgattam volna, akkor ma nem higanygőzlámpákkal, hanem mammutzsírral töltött mécsesekkel világítanánk az utcáinkat…

Szerencsére sohasem hallgattam magára, Fikarcnyi szaktárs. Javasolom az ellenanya felszerelését a hántoló gépre, a következő módosítással…

Szőcs István (1928)

Erdély mellett nem jó lakni

A kolozsvári egyetemeken két Tóth Sándor is volt: az egyik a matematikus, a másik a „marxista Tóth Sándor”. Az ideológiai tanszék legpárthűbb oktatója volt ez utóbbi, és ő az, aki most az ÉS-ben értékvesztő igénytelenségükért bírálja a Kossuth-díj osztogatóit: amiért képesek voltak Méhes Györgyöt díjazni. (Fidesz-közeli Kossuth-díj, ÉS, április 5.)

A marxista Tóth Sándor volt az a kolozsvári „filozófus”, akit ötvenhat után nem zártak se be, se ki; nem kellett Madách-tanulmánya miatt áttérnie az autómosodás foglalkozásra, mert egészen másféléket írt, és a hűtőgépgyárba sem küldték alsó munkára, hogy ott írja meg a román filozófia történetét, amint az egyes kollégáival megesett. Ő mindvégig zavartalanul kotorászott az Ó-Korunk, a gaálgáboriság, az erdélyi népfront-ideológiák fúrás-faragásainak szemétkosarában és borítgatta a „romániaiság” fejére. Mert ennek a romániai magyar irodalomnak mindég az volt a jellegzetessége, hogy sohasem írók voltak benne a hangadók, hanem „filozóf-dilettántok”.

Aztán egyszer csak Kolozsvárról elúszott, mint dinnyehéj. Azt hittük, végleg. De lám, a filozófiában nemcsak a főnix képes a feltámadásra.

Az csak természetes, hogy bírálatát hagyományosan a család káderezésével kezdi; csak most nem a klerikális kulák nagyapa, hanem a vállalkozó fiú érdekli. Ez hagyján: és különben is, miért ne bírálná? Ám marxista Sándorunknak nem az fáj most, hogy Méhesnek azért kellett a Nagy Elek nevet elhagynia, mert nem fogadta el a kommunista kánonokat, vagy mert dramaturgiai eszményképében, Pasoliniban csak a parafa digót látta meg, és nem a paradigmaváltások permanenciájának dialektikáját vallotta magáénak stb.

Nem. Marxista Tóth Sándornak azért fáj Méhes kitüntetése, mert „A Méhes-életmű a ’létező szocializmus’ negyven évében, annak szolgálatában, a szocreál jegyében jött létre”!

Nos, manapság nem is ritkák az ilyen stílusú dekonspirációk. A múltkoriban olvasok egy anekdotát, hogy egy öreg hölgy vitatkozik közepes tiszti rangban nyugdíjazott vén rokonával. Nem tudom, miért nem szereted X.-et, amikor az egy tehetséges, sikeres szakember? Erre a kapernaumi százados: X. egy karrierista informátor, egy nyálas spicli, egy gerinctelen besúgó! A néni: Honnan a magasságos jó égből tudhatod Te ezt? Hát onnét, hogy én szerveztem be!

A marxista előadót ingerli, ha valakit a szocializmus alatti működéséért tüntettek ki; mert akkor miért nem őt? Aki pedig még tanította is a szocreált?

Az elmúlt fél évszázad során magam is többször írtam Méhes Györgyről, akinek életműve aligha vitatható, és persze darabjairól: rosszat és jót is; mikor milyen volt az esedékes. Ám legtöbbször azon akadtam fenn: miért nem adták elő legjobb drámáját, a Jerikót? Ez a rendszerváltás, azaz a belső átállás lélektanáról, a köpönyegforgatás elegáns lendületéről szól. Arról, hogy Jerikó városfala nem a harsonák hangjától omlott össze, hanem azért, mert belülről aláásta a sárga irigység. (Élet és Irodalom, 2002. április 26.)

Farkasházy Tivadar (1945)

Ki a felelős?

Verebes: Jó volna megtalálni a felelőst. A történelemben is, a gazdaságban is, hiszen a vezető közgazdászok véleménye is az, hogy például a jelen gazdaság problémái a múltban gyökereznek, a korszerűtlen szerkezet, a beruházási mánia, a mennyiségi szemlélet, hát szóval, hogy előttünk már valaki fölzabálta az aranytojást tojó tyúkot. Mit tehetünk 25 év után? Kijelenthetjük, hogy Rákosi Mátyás eltolta ezt a gazdaságot.

Rákosi: Hát akkor tolják vissza.

Verebes: Maga kicsoda?

Rákosi: A maga kötelező papája.

Verebes: Mi az, magát már szidni sem lehet nyugodtan?

Rákosi: 54-től lehet, 56-tól pedig nyugodtan. De mondja, nem unják még, hogy még mindig én vagyok a krampusz?

Verebes: Nem. Maga rossz útra terelt bennünket.

Rákosi: Idefigyeljen! Hány évig csináltam én a gazdaságot?

Verebes: Öt.

Rákosi: És hány éve csinálják maguk?

Verebes: 25.

Rákosi: És én vagyok a krampusz.

Verebes: Idefigyeljen, én egyetlen szóval meggyőzöm a hallgatókat, hogy maga mennyi rosszat csinált!

Rákosi: Én pedig, hogy mennyi jót.

Verebes: Jó, hát akkor kezdem. Gumipitypang!

Rákosi: Puskás Öcsi!

Verebes: Békekölcsön!

Rákosi: Sztálinváros!

Verebes: Csasztuska!

Rákosi: Körhinta!

Verebes: Ötezer százalék!

Rákosi: Horváth Ede!

Verebes: Begyűjtés!

Rákosi: Nekem elfogyott.

Verebes: Tehát maga a felelős!

Rákosi: Én ugyan nem.

Verebes:Akkor kicsoda?

Rákosi: Horthy.

Horthy: Tiltakozom! Én nem felelek semmiért!

Rákosi: Igen?! Akkor a lerombolt országért ki a felelős?

Horthy: Trianon.

Rákosi: És az elmaradott gazdaságért ki a felelős?

Horthy: Trianon.

Rákosi: És Trianonért ki a felelős?

Horthy: Trianon.

Rákosi: És mennyi kétszer kettő?

Horthy: Trianon. Én egy csonka országot örököltem.

Rákosi: Ha úgy vesszük, hogy Kun Béla idején a románok Szolnokon voltak, akkor nem is örökölt olyan csonkát.

Horthy: Gondolja, hogy tengerésznek megyek, ha tudom, hogy ekkora lesz?

Verebes: Azért hallják, kíváncsi lettem volna, milyen képet vág a Ferenc Jóska, ha megéri a Monarchia széthullását. Mit gondolnak, mit mondott volna?

Ferenc József: Minden nagyon szép, mindennel meg vagyok elégedve.

Verebes: Szétesett a birodalma, felség!

Ferenc J.: Minden nagyon szép, mindennel meg vagyok elégedve!

Verebes: Elvesztettük a háborút!

Ferenc J: Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve.

Verebes: Miért hajtogatja ezt mindig, felség?

Ferenc J.: Mert csak ezt tudom magyarul.

Verebes: Maguk a felelősek minden rosszért. Maguk ugrasztottak össze a szomszédainkkal. A korábbi ellenségeinkkel, s a későbbi barátainkkal.

Ferenc J.:Hát ki viselt hadat 1848-ban Jellasich horvát bán ellen?

Kossuth: Én! Kossuth Lajos!

Ferenc J.: Na ugye!

Kossuth: Meg is vertük a betolakodót, népünk legdicsőbb és legvéresebb csatájában.

Verebes: Nana, Kossuth apánk. Nem volt az olyan véres. Tudja hányan haltak meg Pákozdnál?

Kossuth: Hányan?

Verebes: Hatan.

Kossuth: Hatezren.

Verebes: Nem hatezren! Hatan! Nem hiszi? Olvassa el Nemeskürthyt.

Kossuth: De hiszen a pákozdi csata évfordulója a Magyar Néphadsereg napja, népünk legnagyobb diadala!

Verebes: A legnagyobb csak azt jelenti, a többi kisebb. Kossuth apánk! Maga ugye Amerikában Kossuth-dollárokat nyomatott.

Kossuth: Igen.

Verebes: Mondja, nem maradt valamennyi?

Kossuth:Nyomattam én itthon is Kossuth-bankókat, 42 milliót.

Verebes: És annak mi volt a fedezete?

Kossuth: A lelkesedés.

Verebes: Akkor miért értéktelenedett el?

Kossuth: Alábbhagyott a lelkesedés. Mondd, fiam, a ti forintotoknak mi a fedezete?

Verebes: A munka!

Kossuth: És hogy áll most a forint, fiam?

Verebes:. . . Igen, de magának nemcsak a bankója fogyott el… hanem más is.

Kossuth: Igen, a regimentem

Verebes: Üzente is, hogy mindnyájunknak el kell menni.

Kossuth: Na fiam, én azt nem üzentem. Én csak azt üzentem, ha még egyszer azt üzenem, akkor kell elmenni.

Verebes: Miért kell kétszer üzenni?

Kossuth: Mert a magyar, fiam, az első üzenetre nem megy el. Mondd, édes fiam, hányadszor üzenik neked, hogy hatékonyabban kell dolgozni a nemzeti jövedelemért?

Verebes: Nem először. De azt még nem üzenték, hogy elfogyott. Kossuth apánk, én a mai helyzetünk felelősét kutatom. Rákosi és Horthy nem vállalja. Nem vállalná esetleg maga?

Kossuth: Csak nem akarsz engem egy napon említeni a Horthyval és Rákosival?

Rákosi: Mi a kifogása ellenünk? Mind a hárman külföldön haltunk meg.

Kossuth: De engem hazahoztak!

Horthy: Engem is akartak.

Kossuth: Kicsoda?

Rákosi: Én.

Verebes:Tehát Kossuth apánk egy icipici felelősséget sem vállal.

Kossuth: Én? Aki egy csődtömeget vettem át néhány hónapra?

Verebes: Akkor ki a felelős?

Kossuth: A török. Akkor kellett volna megragadni a szerencsét, amikor elkergettük a törököt.

Verebes: Hisz ez volt a legnagyobb baklövés. Ha nem kergetjük el őket, ma egy fejlődésben lévő iszlám ország vagyunk, s agyba-főbe támogatnak minket az olajsejkek.

Kossuth: Az a magyar baja, hogy kevés oly nagy fia született, mint Mátyás.

Rákosi: Köszönöm, nagyon kedves!

Kossuth: Nem maga! A Hunyadi!

Verebes: Istenem, ha arra gondolok, mivé lett az ezeréves tejjel-mézzel folyó Kánaán! Pedig mennyi apánk volt, Kossuth apánk, Rákosi apánk. . .

Árpád: Miféle Kánaán?

Verebes: Még egy apánk! Árpád apánk!

Árpád: Tejjel-mézzel folyó Kánaán? Magukat is meghülyítette a Feszty-körkép? Mit gondolnak, ezt az országot miért adta oda azonnal egy lóért a Szvatopluk? Látták volna, hogy mit hagytak itt nekem a rómaiak meg a szarmaták! Ha én nem egy lerobbant országot veszek át, el se tudják képzelni, hogy ma mik vogymuk.

Horthy: Pláne, ha Ferenc József nem költ annyit a maga ezeréves ünneplésére!

Verebes: Maga, Horthy úr, jobb lesz, ha hallgat.

Horthy: Miért?

Verebes: Azért, mert maga üldözött egy csomó baloldali embert! Tessék, itt a listájuk!

Horthy: Szabad megnézni? Tessék. Ezt a lapot visszaadom . . .

Verebes: Miért?

Horthy: Mert ezeket nem üldöztem.

Verebes: Miért?

Horthy: Mert ezek nem voltak baloldaliak.

Verebes: Most azok.

Horthy: Akkor üldözzék maguk. Azért tettem jót is, nemcsak nyomortanyákat hagytam, mint Ferenc József!

Ferenc J.:Miket hagytam én?!

Rákosi: Nyomortanyákat! Auguszta-telep, Mária Valéria-telep.

Ferenc J.: Azok nem nyomortanyák, új lakótelepek

Rákosi: Nyomortanyák!

Ferenc J.: Lakótelepek!

Rákosi: Nyomortanyák!

Ferenc J.: Lakótelepek!

Rákosi: Nyomortanyák!

Verebes: Na de kérem, uraim, hát hogy valami nyomortanya-e vagy új lakótelep, azt mindig az utókor dönti el.

Rákosi: Vigyázzon, magának is lesz utókora!

Verebes: Uraim, uraim. Lássák már be végre, hogy maguk közösen felelnek azért, hogy egy fejletlen országot hagytak ránk.

Ferenc J.: Na idehallgasson! Ha én egy fejlett ipari országot hagyok magukra, jól néztek volna ki Trianon után.

Verebes: Miért?

Ferenc J.: Kohók, gyárak ideát! Nyersanyag meg odaát!

Horthy: Igen? És ha én hagyok egy fejlett ipari országot magam után, ma kihez hasonlítanák magukat olyan büszkén?

Verebes: Miért, ki maga?!

Horthy: Én vagyok az utolsó békeév. Akihez képest ma annyi a vasérc, annyi a kukorica, annyi a gyerek.

Rákosi: És mit gondolnak, miért van ma végre annyi gyerek?

Verebes: Miért?

Rákosi: Mert most szülnek a Ratkó-gyerekek.

Verebes: Na, nekem ebből elegem van, ebben az országban mindenki az elődeire keni a felelősséget. Én akkor is találok egy felelőst, ha kell, elmegyek Vértesszőlősi Sámuelig, aki félmillió évvel ezelőtt az első ember volt Pannóniában! Hahó, Samu!

Vértesszőlősi: Mi van, mamutképű?

Verebes: Azt akarom mondani, maga a felelős!

Vértesszőlősi: Miért én?

Verebes: Mert maga az első ember Pannóniában.

Vértesszőlősi: Én ugyan nem felelek semmiért.

Verebes: Hát akkor ki a felelős?

Vértesszőlősi: A nagy barna medve. Aki ezt a vacak barlangot hagyta rám, amikor agyonütöttem.

(Rádiókabaré. Válogatás. Idegenforgalmi és Propaganda Kiadóvállalat, 1988.)

Csifó János (1935)

Siker Fitódon

Az aszfaltmentes poros úton a libák közt lavírozva zöttyentünk egy nagyot a kultúrház előtt a ponyvás Rózsival, melynek leánykori neve Imézé. A fitódi libák nem voltak hozzászokva a kopott pányvájú alkotmányhoz, így hát éktelen nagy gágogás közepette kászálódtunk le a rozsdás Rózsiból. Csak úgy tódult belőle a porfelhő. Egymást porolgattuk, miközben körbevettek a kíváncsiskodók. Azt néztük, kivel lehet készíteni egy rövid riportot a Barangoló mikrofonok című műsorhoz, s hogy ki lesz a Mezőgazdaság krónika alanya. Na és ott a Néptanácsaink munkájából című rovatunk. Az egyik lájbis legényke oldalba verte társát, s büszkén megjegyezte: – A kollektivizáláskor eppen egy ilyen masina vitte el Lojzi bátyámat Udvarhelyré, a tömlecbe.

– Hallgass, gyermek, mert téged is elvisznek.

Erre hirtelen összébb húzta magát a legényke, s igyekezett eloldalogni. Fándor barátom simogatta a kobakját nyugtatólag. – Ne ijedj meg, öcskös, mi nem viszünk el senkit, legfeljebb a hangotokat, mert mi a rádiótól jöttünk, érted-é, apámé.

– Onnat biza – nyugtatta meg Csános. – Méghozzá a marosvásárhelyi rádiótól.

– Direkt a rádiótól? – hitetlenkedett egy nagybajuszú kucsmás atyafi. – Nahát, ekkora disznó szerencsét! Hát tudják-é, ott nálam a pálinkafőzdében éjjel-nappal az a hazugkutija szólt…A tennap estig. Azon hallgattuk a vásárhelyieket, a bukurestieket, de a kolozsváriakot es…– Bökött egyet a kucsmáján az öreg, s megrezegtette a hangját. –

Méges csak van Isten, mert ha nem egyéb, magikat Ő küldötte ide nekünk. Mer’ ha meg tudják javítani azt a mi kicsi rádiónkat, mindenki kap tőlem egy üveg tiszta fitódi szilvapálinkát!

A kazán melletti kecskelábú asztal mellett próbáltuk megmagyarázni, hogy mi nem rádiószerelők vagyunk, hanem rádióriporterek, de azért mint afféle sokoldalúan fejlett tehetségek, a vezetékes rádió szakadt drótját összecsavartuk, s rögtön megszólalt a szerkentyű. Elkészült a riport is. Csak úgy ömlött a panasz a pálinkás szakikból: fát kell hasogatni, szakad le a két válluk a rengeteg vízhordástól; egyik finánc a másiknak adja a kilincset; a milicista parancsnok idecsődíti az egész Hargita megyei parancsnokságot „munkalátogatásra”; de még a tisztelendő is benéz egy kis pálinkaszentelésre; és ott van még a kollektív gazdaság vezetőtanácsa, meg a néptanács a titkárral együtt –, s hát biza úgy ittfelejtik magukat, hogy a végén haza kell szállítani őket. Aki nagyon elanyátlanodik, azt kicsi Ábris szokta öt lejért talicskán fuvarozni…Közben megoldódott kucsmás barátunk nyelve is, kiderült, hogy felmenői közt van egy bizonyos Háry János is. Egyik történet a másikat követte.

– Tudják-e, én a közösöknél szolgáltam, eppen az Isonzónál táboroztunk, ott messze Doberdóban, amikor a császár meglátogatta századunkat. Felsorakoztunk, én leghátul álltam az utolsó sorban, nyakamban a tojpadt trombitával, mert én voltam az ezred kürtöse, civilben meg kikiáltó. No, nagy módosan sétál a császár a sorok előtt, s egyszercsak rámnéz somolyogva, s azt mondja: – Szerusz, Jóska, hát téses itt vagy? –

Itt biza, felséges császárom! – No, odahajol a fülemhez, s azt kérdi: – Aztán te Jóska, hoztál-é magaddal valami kicsi hazait? – Hát, mondom: Ha meg nem sértem, van nálam valami…– S avval átnyújtottam az öregnek a kulacsot. A császár őfelsége komótosan lecsavarta a kupakot, nagyot húzott belőle, egy kicsidég meglobogtatta a szájában, s lenyelte. Hát majd kimeredt a szeme! Aztán elrikkantotta magát vidáman. –

Te Jóska, ha nem egyeb, ez ejszen fitódi!

*

Búcsúzkodáskor táskába kerültek a fitódi flaskák, az obsitos pálinkafőző mester megszorította Csános kezét, s hozzátette: – Tudja meg, riportázs elvtárs, maguk értenek a dumához, de a kezük, az színarany. Úgy rádiót javítani még a mozigépészünk se tud, pedig heteken át piszkálta. Maga csak rátette a kezét, s abban a minutában megszólalt a hazugkutija…Hallgassa csak meg, milyen szépen fújja Madaras Gábor Cseh Jutkával: – Hejde, nótás kedvűű volt az apááám…

(Forrás: Megy a magnó… egy rádiós emlékei, Marosvásárhely, 2013)

Bölöni Domokos (1946)

Kusztos Endre kulcspozícióban

Egyszer Makfalván jártunk. Hazafelé jövet Nagy Miklós Kund, a Népújság akkori főszerkesztő-helyettese felvette kocsijára Kusztos Endre (1925. szeptember 27. – Marosvásárhely, 2015.) kiváló szovátai képzőművészt is. Endre bácsi maga mellé helyezte fekete szatyrát, később derült ki: benne volt egyebek mellett az a finom hús is, mellyel igen idős édesanyjának kívánt kedveskedni.

Endre úr kiszállt Csókfalván, a szülői háznál, mi nemsokára hazaértünk Marosvásárhelyre. Nagy Miklós Kund annak rendje és módja szerint „kirakott” engem otthonom közelében, a Tudor negyed bejáratánál. Alig jutott el a Kövesdomb Csukás utcai tömbházainak egyikében lévő lakására, be sem garázsolhatta jóformán a kocsit, a bejárat előtt kit lát?

Kusztos Endre várja Kedei Zoltánnal, kedves kollegájával. Kedei vitte „nyomra”, s így, miután szerencsésen visszakapta fekete szatyrát a cuccal, ott hált Kedeiéknél, akik szintén a Kövesdombon laknak.

Hát Endre bácsi, amint leszállt Csókfalván, rögtön észrevette, hogy a csomagja bizony a kocsiban rekedt.

De nem maradt fitying nélkül, zsebben tartotta az útra valót.

Nosza, felkérezkedett az első alkalmi kocsira, és vissza! Meg sem állt Marosvásárhelyig. Mivel Nagy Miklós Kund igencsak betart minden közlekedési szabályt, Endre bácsi jóval előttünk érhetett oda. Utcai telefonon érdeklődte a tudakozótól, hol lakik Kund. Azonban nemsokára a Kövesdomb alatt szerencsésen összefutott a várbeli műterméből hazafelé tartó Kedei Zoltánnal, aki aztán elvezette Miklósékhoz.

*

1998 őszén a 73. életévét töltő Kusztos Endre reprezentatív grafikai tárlat szervezésén buzgólkodott, elhozatta képeit a marosvásárhelyi Bernády Házba. Aggódott, mert mindig kerül egy vagy kettő, amelyikkel gondot okoz, műszaki jellegűt persze, például, bárhogyan vigyáznak is, eltörhet a keret üvege.

Van intéznivalója bőven. De azért arra is futja az időből, hogy például Birtalan József karnaggyal megbeszéljék: a megnyitón felléptetik a Vártemplom nagykórusát. Az izgalmas beszélgetés közben Birtalan le akarta írni otthoni telefonszámát, de hirtelen nem volt mire helyeznie a papírfecnit. Endre úr szolgálatkészen alája helyezte pénztárcáját, melyből épp imént vette ki és adta oda névjegyét a zeneszerző karnagynak.

Minden részletet megbeszéltek, aztán barátsággal elváltak. Kusztos ismét megnyergelt egy alkalmi kocsit, ment a közeli Karácsonyfalvára, ahol öreg édesanyja a nyári árvíz óta élt.

Hát amikor fizetni akar, nincs sehol a pénztárcája.

Átkutatja cekkereit, kabátjait, nincs s nincs.

Szerencsére most sincs fitying nélkül, hiszen zsebben tartja az útra valót.

Nosza vissza a Bernádyba. Hátha ott kallódik valahol. De ott sincs.

Nagy későre sütik ki a titkárnő Bálint Hajnikával, hogy a pénztárca esetleg Birtalannál maradhatott.

Telefonálnak is nyomban. Nos, a karnagy úr hazaért ugyan, de eszébe sem jutott megnézni csuklós kistáskáját.

Belekukkint, s hát uramisten: ott a buksza!

*

– Na, ilyen szórakozott vagyok én mostanában, kedves Domokos – meséli Endre bácsi. Éppen „felugrott” az egykori Hangya szövetkezet épületében „fészkelő” szerkesztőségbe, tudatni a kiállítás hírét. De meg azért is, mert régen járt minálunk, a lapnál. S aztán, ha már itt van, kihasználja az alkalmat, és – mivel mégiscsak civilizáltabbak a körülmények, na – , elkéri a folyosói illemhely kulcsát.

Nemsokára visszatér megkönnyebbülten. Átszellemült arccal mond néhány szót a tárlat anyagáról, újságíró ilyenkor rágja össze a nyelvét, mert nincs kéznél kismagnó (nem is illene előrántani), és jegyeznie sem ildomos. Endre úr végigjárja a szerkesztőséget. Bekopog az „irodákba”. Találkozik ezzel-azzal, parolázik, érdeklődik, mosolyog. Mindenkit igen nagyon szeret. Van kedves szava az ismeretlen tollnokokhoz is.

Jó későre kerül vissza a szobánkba. Ejnye, hogy’ eltelt az idő! Búcsúzkodik, veszi a táskát, a cekkert, indul. Úgy kell utána vinnem a kabátját. Esős az idő pedig. Aztán a berettjét is. – Mit csináljak – vonogatja a vállát kipirulva. – Kezdek feledékeny lenni.

Aztán lassú, kacsázó járásával eltűnik a kijáratnál.

Ez pénteken történt. Szombaton s vasárnap vidéken riportoztam.

Hétfőn kis csomag vár a 76-os számot viselő sufnink küszöbén. (Hajdanában, az Igaz Szó című szépirodalmi folyóirat első korszakában, más szerkesztőkkel, például Nagy Pállal együtt, itt dolgozott Gagyi László író, A hadnagy esküje című kisregény szerzője.)

Kulcs és kísérőlevél. Cédula. A kulcsot azonnal megismerem, a cédulán ezt olvasom: „Kedves Domokos, elnézésedet kérem. Magamnál felejtettem a (WC) kulcsot. Karácsonyfalván vettem észre. A viszontlátásig, szeretettel ölel: Kusztos Endre. 1998.IX.19.”

Nagy Bandó András (1947)

Japán játék

Kezembe adták egy játék használati utasítását. Japán játék, amit itt, magyar boltokban árusítottak magyar szakembereknek, hogy magyar gyerekek játsszanak vele. Ezt a használati utasítást egy olyan japán fogalmazhatta, aki azt hitte, hogy tud magyarul. Szó szerint idézem:

„Használati útmutat. Játék neve: elektromos csellentyücske. Bistos nagy az öröm, hogy a gyermek ezt a játék neki ünneplő alkalmú kezébe venni által kissé tanulás céltából kaptál. Tehát akkor bások.

1. A doboz tetővel bír. Ez leszedés után szabad benyújtás a késnek, négyszög alak elektromos csellentyücske.

2. Alapos és kézben tartva alányúlva óvatos doboz fenekéről előjáték bekezdését.

3. Futyulim felszólít. A játék elektormos, felnőtt nélkül teljesen uldaba.

4. Mindekután meg lehet kezdeni a játéknak vele.

5. Fogjátok a drót alfelét a kéz nagyujja közé és jobb kezetek föl-le mozgat. Jel onnét villany bekapcsol hirtelen smirsli erősen, különben nem jön a villany se át, se hosszú, se tyű.

6. Egyfejű magánjáték. Ha vagytok egyen és nincs játszó, önmagatokból összerakni, és az nyer, aki előbb. Minden fejű vételembernek üzen kedves játszást gyártmány tó cég.”

(Rádiókabaré. Válogatás. Idegenforgalmi és Propaganda Kiadóvállalat, 1988.)

Morvay Zoltán (1875–1945)

Mi lesz a rendjelemmel?

(Akkoriban itt úgy potyogtak

a rendjelek, mint ősszel a légy.

A költő lázong, hogy az ő nagy

szellemi érdemeit

mégsem méltányolják.

A dal, szomorúan, a kijáró

gorombáskodásával végződik.)

Kérem, éppen a napokban,

Egy úrral jól megbeszéltem,

Hogy valami érdemrendet

Eszközöljön ki már nékem.

Abszurdum, hogy olyan érdem,

Oly tehetség, olyan szellem,

Mint az enyém, eddigelé

Elismerésre ne leljen.

Már minden kóficernek van

Gomblyukában érdemrendje,

Csak épp engem nem méltatnak

Valamilyen érdemrendre?

Glücknek is van, Schwartznak is van,

S gróf Buzogány Elemérnek,

Kap ügynök, mágnás és bankár,

Csak éppen nekem nem mérnek?

Már húszezer lejem úszik

S gomblyukam üresen tátong,

Nyaltam erre, nyaltam arra,

De érdemrendet nem látok.

Prefektusnak és primárnak,

Oh, de mennyit hizelkedtem!

És nincs semmi eredménye,

Én hiába esenkedtem!

S most a kormány, ez az átkos,

Véget vet ez úri kedvnek.

Két évet kapnak, kik címmel

S érdemrenddel üzérkednek.

– Hallja maga, doktor Piszok,

Aki elvitte a pénzem!

Ön vállalta, hogy kijárja,

Mi van a rendemmel, kérdem?

(Most látom, hogy ez a törvény

Nem itt, de Londonban termett),

Kedves Piszok, akkor gyerünk!

Csak gyúrja tovább kigyelmed!

De doktor Piszok válaszolt,

„Tiszteltetem szépen kendet,

Aki ilyesmire pénzt ád:

Tűzze fel a – marha-rendet!…”

(1924)

Szilágyi Domokos (1938–1976)

Ákos, a festő

Ákos, a festő, festvén festeget

női testeket, langyos esteket,

borjúfeneket, férfiköldököt,

nyálzó ködöt s ökröt a köd mögött,

és nénikét, akin a rékli kék,

és bácsikát, ki épp így szól: Mi kék’?

és orrcimpát, melyből kiáll a szőr,

és Júliát, ki atyját kéri: Sir!

és kunyhócskát az erdő közepén,

melybe a vaddisznó húgyozni mén,

s kebleket, melyeken kenet remeg,

s kerekeket, melyek kenetlenek,

és vízesést, amelyen víz esik,

és kis tavat, amelynek vize sík,

s haragos fenyvest, ózondús lehűt,

és ventilátort, mely nyáron lehűt,

de télen nem melegít, s pázsitot,

többféle virág s féreg ásít ott,

szerelmespárt, mely mélán andalog,

s kutyás fiút, ki mondja: Randa dogg!

s fiús kutyát s fiútlan özvegyet,

s tisztességben elaggott, ősz legyet – –

de én aszondom: kiskutya legyek,

ha kiskutyám a sarki köveket

nem írja különb képekkel tele,

méghozzá eredeti módon!

Nagy Pál (1924–2015)

Midőn egyszer (átmenetileg) költő voltam

Pontosan emlékszem a körülményekre. Hogy mikor, hol és hogyan történt.

1942 nyarán minket, a vásárhelyi Kollégium nagyobb diákjait kirendelték a falvakba cséplési ellenőröknek. Engem a Mezőség peremére, egy Besztercéhez közeli helységbe küldött az illetékes hivatal. Ahol főként szászok és románok laktak; magyarok alig-alig.

Eddig soha nem jártam ebben a faluban; fogalmam sem volt a helyi viszonyokról. De hamar megtapasztalhattam, hogy enyhén szólva furcsán néznek rám az emberek.

Szíves fogadtatást, bő ellátást, miegyebet eleve nem remélhettem, hisz az volt a rámszakadt feladat, hogy a földműves családok csépelt gabonájáról pontos jegyzéket készítsek, és megállapítsam, törvény szerint mennyi maradhat ebből náluk – házi használatra –, s mennyit kell beszolgáltatni az államnak. Valójában érthető volt tehát, hogy afféle nem kívánatos elemnek tekintettek. Ami mindjárt a kezdet kezdetén abban jutott kifejezésre, hogy senki sem volt hajlandó kosztot adni. Legalább egy-egy meleg levest…

Mit mondjak: szabályosan éheztem. De csak egy ideig.

Volt ugyanis akkor, ott egy kis falusi bolt, melyben „igazi” ennivalót ugyan nem lehetett találni, egyebet sem sok mindent, csak csokoládét, azt azonban bőséggel. És volt a magyar boltosnak egy szép szemű, szőke leánykája, akit Ilonának hívtak.

Nem részletezem az Ilonkával való megismerkedésem és összebarátkozásom mozzanatait; az a lényeg, hogy míg a közelben zúgott a cséplőgép, én, az ellenőr a közeli domboldalon múlattam az időt, kettesben a jószívű leányzóval –, ahelyett, hogy kötelességemet teljesítettem volna. (Ezért aztán meg is kaptam a magamét egy Nádudvari nevű mezőgazdasági főfelügyelő úrtól, de ez már más történet…). Ilonka pedig a boltban, ahol a kiszolgálás körül segédkezett olykor, megtömte kötényének zsebeit finom csokoládéval, mert tudta, mily sanyarú helyzetben vagyok.

Kedvesen érdeklődő kislány volt ez az Ilonka, s egyszer elárulta, hogy szereti a verseket. Erre én felfigyeltem. Mert épp azon törtem a fejemet, hogy miképp tudnám viszonozni, legalábbis méltóképpen megköszönni szívességét.

Szerencsére eszembe jutott Kosztolányi gyönyörű verse: az Ilona. Már akkoriban igen-igen kedveltem Kosztolányi Dezső írásait, nem utolsósorban a költeményeit; az Ilona címűt például „könyv nélkül” tudtam.

És akkor, ott, a domboldalon, elszántan – tán némi fölénnyel – így szóltam Ilonkához; Írtam én neked egy verset, rólad; most elmondom. Kissé érzelgős hangnemben szavalni kezdtem: „Lenge lány,/ aki sző,/ holdvilág/ mosolya:/ ezt mondja,/ a neved,/ Ilona,/ Ilona”. Mikor odáig jutottam, hogy: „Ó az i/ kelleme,/ ó az l/ dallama,/ mint ódon ballada,/ úgy sóhajt,/ Ilona” – a kislány nyakamba borult s ezt suttogta: – Ilyen szépet még senki sem mondott nekem!

– Költő vagy, igazi költő! – tette hozzá, szinte könnyezve a meghatottságtól.

Be kellett volna vallanom az igazat? Bűn volt, amit elkövettem? Nem tudom.

Tény azonban, hogy azóta sem volt részem ilyen őszinte – bár meg nem érdemelt – elismerésben.

Szőcs Kálmán (1942 –1973)

A cirkusz macskája (Állati tárca)

Bejelentés érkezett a Nemzetközi Vöröskereszthez, hogy a macska újabban nem akar játszani az oroszlánokkal. Az oroszlánok búskomorságba estek, csak immel-ámmal esznek, és még immel-ámmal sem hajlandók átugrálni a tűzkarikákon. Fentről kiszállt egy bizottság, pontosan előadás után érkeztek, amikor a cirkuszigazgató éppen a haját, részben pedig az idomítót tépte a minősíthetetlen bevétel miatt. És az oroszlánok vigasztalhatatlanul

zokogtak.

– De hát hol van az a macska tulajdonképpen? – kérdezte kíváncsian a bizottság elnöke.

– Bélukaaa! – bömbölte el magát az igazgató. – Bélukaaa! Gyere elő, kincsem, te gazember!

– Ha így durváskodik vele, biztosan sértődöttségből nem játszik az oroszlánokkal – jegyezte meg óvatosan a bizottság egyik tagja.

– Á, nem arról van szó – motyogta az idomító. – Béluka régebb, amíg nem kezdett komolyan foglalkozni az egerekkel, volt már rosszabb körülmények között is.

– Igen, csak az egerek a hibásak, kizárólagosan a kisegerek – tette hozzá az igazgató, és sírva fakadt.

– De mi köze van mindehhez az oroszlánoknak? – csodálkoztak a bizottság tagjai. – És miért furcsa az, ha egy macska kisegerekkel foglalkozik?

– Azért, mert ezek nem igzai egerek. Ezek delírium tremensek. Ezek látomások. Abszurd egerek, ha jobban tetszik.

A bizottság tagjai összenéztek, és megittak egy-egy pohár turci pálinkát, amellyel az igazgató kínálta meg őket. Töltött az oroszlánoknak is, azok mohón nyúltak utána át a rácson.

– Nem értjük – jelentették ki aztán egyöntetűen.

– Hát kérem – kezdte magyarázatát az idomító, és ő is megivott egy pohár turci pálinkát –, arról van szó, hogy hosszú kísérletezés után sikerült tökéletesen megidomítanom azokat az egereket, amelyeket társulatunk alkoholista tagjai látnak delíriumos állapotban. Namármost. Annyira jutottunk, hogy idomított egereink egy hosszabb szoktatási időszak után közönség elé is léphettek. Légtornára tanítottuk őket, föl is másztak mind a kötélre, csinálták remekül a dolgot. Egészen addig, amíg Béluka, aki előadás alatt rendszerint békésen szundikált az oroszlánketrecben, meg nem neszelte a dolgot. Valamelyik este dühödten kirohant a porondra, meglátta a légtornász egereket, és villámgyorsan utánuk rohant a kötélen. Azok, szerencsétlenek, halálra rémültek, egymás után estek le a szédítő magasból. Mi ugyan gondoskodtunk védőhálóról, de a védőháló lyukai túl nagyok voltak, az egerek kiestek rajta, s Béluka, aki utánuk ugrott: fönnakadt. Az egerek halálra zúzták magukat, és azóta Béluka folyton utánuk szimatol, teljesen elhanyagolja az oroszlánokat, akiknek mellesleg a tehetségét is köszönheti.

– Végeredményben mit csinál most Béluka? – kérdezte az egyik vöröskeresztes.

– Mondom, az egereket keresi. Minden reggel teletömi a pofáját sajttal, összesétálja a cirkusz minden egérlyukát és belehel. Azt hiszi, a sajtszagra kijönnek az egerek. Csakhogy nálunk nincsenek már egerek, még abszurd delíriumosk sem, mert miután annak idején sikerült az idomítás, megtiltottuk az alkoholfogyasztást. A zsonglőrök egymást dobálták a kuglik helyett, és a bohócok túlságosan jó vicceket mondtak. A trapéz rendszeresen köralakú lett, és az ilyesmi ugyebár veszélyes. Nálunk már csak az állatok isznak – fejezte be az igazgató, és fölhajtott még egy pohár turcipálinkát. Megkínálta a bizottság tagjait és a prünnyögő oroszlánokat is.

– De végül is miért nem hívják elő a macskát? Beszélni szeretnénk vele.

– Bélukaaa! Kincsem-bogaram, gyere szépen ide.

– Bélukaaa! Bélukaaa! – kiáltoztak az oroszlánok is.

– Apropó, nézze csak – szólt ismét az idomító, és elővett egy papírlapot. „Gőgös nyelvem fehér hattyúnyakát simogattam, fésültem dávid-szavak kender-szakállát…”

– Mi ez? Ady?

– Nem, Béluka mostanában, amikor nem egereket keres, mind ilyesmiket ír. S a borzalmas az, hogy ki is nyomtatják. Azt mondják, ő az első tehetséges cirkuszi macska. Pedig nem igaz.

– Bélukaaa! – ordítoztak tovább az oroszlánok, és vedeltek, mint a gödények.

A vöröskeresztes tűnődve nézte őket.

– Tulajdonképpen miért ragaszkodnak úgy ahhoz a…macskához?

– Mert nagyon hasonlít rájuk, de ő kifér a rácson. Ez a macska számukra a szabadság szimbóluma. Afrika, dzsungel, ilyesmi.

– Ojvé, ájve – sírtak az oroszlánok.

– Nekem lenne egy ötletem – mondta a vöröskeresztes. – Nem tudom, mit szólnak hozzá.

– Tessék, tessék.

– Vezessék be újra a mértéktelen alkoholfogyasztást. Egy-két hónap múlva garantálom, megint tele lesznek egerekkel. És akkor mi sem egyszerűbb, mint hogy elölről kezdjék az idomítást. Persze, minél többet isznak, annál több lesz az egér, ezzel egyenes arányban növekszik majd Béluka jókedve.

– Mond valamit! – derült fel a cirkuszisták arca. Az oroszlánok boldogan koccintottak.

…Úgy is lett. Két hónap elteltével Béluka már nem írt verset. Minden nap megkapja a maga egerét, s utána boldogan hancúrozik az oroszlánokkal. Ők pedig álmukban Afrikát látják és a szökellő gazellákat…

A cirkusz jövedelme napról napra nő.

*Szőcs Kálmán írása az egykor Marosvásárhelyen működő Aranka György irodalmi kör dokumentumai közül került elő. Közreadta Nagy Pál (Népújság, Múzsa, 2011, július 23.)

Domokos Mátyás (1928)

Kosztolányi özvegyei

Illés Endre 1939-ben kezdte könyvcsinálói és irodalomszervezői pályafutását, a hajdani Révai Könyvkiadóban. Egy alkalommal elmondta, hogy amikor Schöpflin Aladár nyugdíjba vonult a Franklin Kiadóból, akkor gyakorló irodalomkritikusként s a Budapesti Hírlap, valamint a Magyarország szépirodalmi rovatának a vezetőjeként egyszerre a Franklintól és a Révaitól is állásajánlatot kapott. Elmondása szerint akkor ő úgy érezte, hogy nem ülhet oda Schöpflin Aladár íróasztalához, ezért választotta a Révait. Olyan döntés volt ez, amelynek morális akusztikájával mostanság már valószínűleg senki sincs tisztában. A Révainál aztán a szerkesztőség vezetője lett, egy szem beosztott lektorral és nagy létszámú ügynökhálózattal. Azt is elmesélte, hogy amikor Bókay Jánosnál, a kiadó akkori igazgatójánál sor került bemutatkozó látogatására, szemet szúrt neki, hogy az előszobában vagy tizenkét gyászba öltözött hölgy várakozik. Ez a talányos jelenség annyira felpiszkálta a kíváncsiságát, hogy elmenőben megkérdezte Bókayt: – Kik ezek a gyászoló hölgyek? – Ja, azok? Kosztolányi özvegyei – válaszolta a vezérigazgató. – Micsoda? – Most indítunk el egy Kosztolányi-sorozatot, ők pedig a mi ügynökeink, akik szétrajzanak az országban előfizetési ívekkel mint Kosztolányi bánatos özvegyei, és gyűjtik a sorozatra az előfizetőket. – Később is jó néhány ilyen groteszk történetet elmondott a régi idők könyvkereskedelmi fogásairól: például azt, hogy amikor először kiadták Nyirő József regényét, az istennek se akart fogyni, s ekkor támadt valakinek az az ötlete, hogy a raktárban porosodó krúdát be kell kötni halinába, amitől aztán lavinaszerűen megnőtt a vásárlói kedv. A sikeren felbuzdulva a kereskedelmi igazgató azt javasolta, hogy a következő kötethez mellékeljenek kis vászonzacskóban hamisítatlan erdélyi földet, továbbá egy fiolát erdélyi édesanyák könnyével, s mindkét ajándékot közjegyzőileg hitelesítsék. Az ötlet nem valósult meg, emlékezett Illés Bandi, de a földet, hatvagonnyit Arad mellől, megvette a kiadó. (Albert Zsuzsa: Legenda Illés Endréről)

Romhányi József (1921– 1983)

Marhalevél

Egy tehén szerelmes lett a szép bikába,

minden vad bikának legvadabbikába.

Vonzalmát megírta egy marhalevélben

nagyjából ekképpen:

– Hatalmas Barom!

Bocsássa meg, hogy pár sorommal zavarom.

Tudom, mily elfoglalt, milyen megbecsült Ön,

mégis tollat ragadott csülköm,

hogy amit a marhanyelv elbőgni restell,

így adjam tudtára, Mester!

Ön, ismervén jól a tehénszív rejtelmét,

tudja, hogy nem minden a napi tejtermék.

Amíg szorgalmasan duzzasztom tőgyemet,

gondolatom egyre Ön körül őgyeleg.

Muú! Minden bikák közt legelőkelőbb!

Midőn megláttam a legelő előtt,

elpirultam, elsápadtam,

vágy reszketett felsálamban,

s úgy éreztem, kéj oson

keresztül a rostélyoson.

Muú, hogy forrt a vér szívembe,

hogy tódult a bélszínembe!

Az a perc, mit Ön velem tölthet maholnap,

megrázza majd egész pörköltnekvalómat.

Ám míg Önről ábrándozom kérődzve,

vad féltés öl a szívemig férkőzve,

és átjárja ó mind a kín

velőscsontom, mócsingjaim.

Már bánom e merész vágyat,

hisz Ön büszke tenyészállat,

csupa gőg,

mely után az egész tehéncsorda bőg.

De ne féljen Bikaságod!

Ha nem szeret, félreállok.

Nem fog látni levert búsnak,

mert beállok leveshúsnak.

Ám, ha mégis kegyes szívvel veszi e levelet

és megszánja az Önért égő tehenet,

Válaszoljon hamar rája,

Üdvözli Önt a marhája.

Ím a levél. Ráírva a kelte.

Az úton a posta előtt le is pecsételte.

De a postáskisasszony nem vette fel…

Tóth László (1949)

Ádám kisdolgát végezvén

Ádám, nem lévén akkortájt pisoár,

kisdolgát végezvén, egy fa tövében áll,

eltöpreng közben ezen-azon, vanon és nincsen,

amikor hirtelen rászól fentről az isten:

„Jóllehet tökéletes minden, valamit elrontottam, tudom,

s különben is, az egész teremtést már nagyon unom.

De te, szerencsétlen, agyagból formált alak,

kit kitüntettelek, midőn saját képemre formáltalak,

kiűzetésed ezennel visszavonom,

amire, hidd el, megvan minden okom,

s téged bízlak meg, kit teremtő szellemem szült,

lépj helyembe, s hozd helyre, ami nékem nem sikerült!”

Ádám csak hallgat, hinni nem akar fülének,

s csak mikor felzeng dicsőítésére az angyali karének,

szólal meg halkan, szomorúan:

„Ó, hát bolondnak nézel? Hagyjál húgyozni, Uram!”

(Forrás: Alföld, 1989/5)

Kós Károly (1883–1977)

Besoroztak szépírónak

Én magam az 1919-es esztendőben nem tudtam még, mit fogok csinálni itt, miből fogok megélni Erdélyben. És lehet, hogy a hiúságom volt az oka annak, hogy vállaltam a szellemi munkás reménytelennek látszó sorsát Erdélyben, amikor viszont budapesti biztos és szép tanári állásomról lemondottam. A hiúságomnak tulajdonítom ezt az elhatározásomat, mely elhitette velem, hogy reám és munkámra Erdélynek nagyobb szüksége van, mint Magyarországnak. Tehát gőgösen vállaltam az erdélyi sorsot és szinte két esztendeig szántottam, vetettem, adósságot csináltam, rongyoskodtam családommal együtt és vártam, amíg eljön az én időm. Úgy gondoltam akkor naivul, hogy egyszer csak megindul az építkezés, és akkor nekem, akinek elég jóhangzású volt a nevem mint építésznek, lesz munkám itt is bőven. Viszont személyes ismeretségem kevés volt akkor Erdélyben, sehová nem jártam, nem kerestem megfelelő összeköttetéseket, és hát – a hegy nem jött Mohamedhez a háború után sem. De nekem sem volt kedvem, sem tehetségem, hogy én másszam meg a hegyet. És a valóság az, hogy én mégis nyugodtan, teljes bizalommal vártam, hogy mégis eljön az én időm.

Nekem lett igazam, bár egészen másképpen, mint ahogy én azt magamban elgondoltam.

Tehát: az hiszem, 1920-ban és pontosan cseresznyeérés idején egy szép meleg vasárnapon a Sztánával szomszédos Kispetribe rándultunk át a feleségemmel és a gyerekekkel Kósa János barátomhoz. Délután kint a szőlőhegyen javában szedjük és esszük a cseresznyét, amikor a faluból küldönc jön, és engem keres egy levéllel meg az üzenettel, hogy az az úr, aki a levelet küldte, a Kósa-kúrián vár reám.

A borítékból névjegy kerül elő. Olvasom: Szentimrei Jenő, a Keleti Újság munkatársa. A névjegy hátán pár sor ceruzával: Sztánáról átjöttem Petribe, okvetlenül beszélni szeretnék Önnel fontos ügyben.

– No most – gondoltam magamban, és nagy-nyugtalanul találgatva, hogy miért jött ez az ismeretlen úr utánam Petribe, bevonultunk a faluba mind. Bemutatkoztunk kölcsönösen, és Szentimrei elmondotta, hogy azért jött Sztánába, mert a Keleti Újság szerkesztősége nagyon szeretné, ha időnként cikket hozhatna tőlem. Hacsak lehet: tárcát. Akármilyen témáról, csak írjak: fizetik szívesen és rögtön.

– Hogyan jöttek erre a gondolatra? – kérdeztem.

– Ismertem néhány régebbi dolgát, a Magyar Iparművészetből, azután a Régi Kalotaszeget. Azután az Erdélyi Szemlébe írt transsylván írásait. Szükség van most új erdélyi írókra.

Titokban, némán káromkodtam magamban. De hangosan megígértem, hogy írok. Nem tudom még, miről, de írok biztosan.

Szóval megegyeztünk, és barátságosan váltunk el egymástól Sztánán; ha jól emlékszem, másnap reggel.

Őszintén szólva: le voltan sújtva, mert kitűnt, íme, hogy reám, aki végeredményben képzőművész voltam, nincsen szükség itt Erdélyben, de reám, az íróra, aki tényleg nem voltam író, számítanak.

És a következő héten beküldtem a Keletinek egy cikket: nyílt levelet Goga Oktávián akkori kultuszminiszterhez adresszálva, amelyben tiltakoztam az ellen, hogy a kolozsvári Mátyás-szobrot átadja Magyarországnak, mert lévén a szobor Kolozsvár közönségének tulajdona, nem pedig Magyarországé, még kevésbé Romániáé, erre joga nincsen. A Keleti Újság a cikket a tárca-rovatban közölte, tisztességesen és azonnal megfizette. A következő héten, nem lévén megfelelő aktuális és szakomba vágó témám, megírtam első, a nyilvánosságnak szánt novellámat. Beküldtem, megjelent azonnal, és ezzel megtörtént az, amit sohasem akartam és sohasem ambicionáltam: besoroztak Erdélyben szépírónak. (Kós Károly: Hogyan lettem építészből író? Sztána, 1931. szeptember hó 27. Részlet. Az írás megjelent a Pásztortűz 1931. október 18-i számában.)

Vikár Béla (1859–1945)

Nyalnokverseny

Ispánunk: hóhenhámi Pista

nagy marhanyelvspecialista:

növeli őket nem kis ésszel.

Istállójába ha benézel,

sótömböket látsz felakasztva

jó magasan; úgy vélte ím a gazda,

hogy a tehénnek, mert sókedvelő,

a sótömböt megnyalni kedve jő

s kedvével együtt nyelve nő

oly hosszúra, mint semmi más

országban. Ily nyelvóriás,

mint magyar agrárspecialitás

ispán úr konyháján, a gazda

önérzetét méltán dagasztja:

lehetetlen, hogy meg ne mérje itt

egy nyalnokverseny nagy esélyeit.

Ohó! nemzetközi viszonylatban se vall

kudarcot nyalnokbajnokaival!

És ő?! Aki rezet oly fényesen kivág,

mutasson ily nyelvmestert a világ.

Biz úgy, ispán úr; büszkék lehetünk:

ma e téren mi vezetünk.

Forrás: Nevető rímek. Királyi M. Egyetemi Nyomda Budapest. MEK

Csukás István (1936)

Az Állami Hirdető Iroda

Az Állami Hirdető Iroda dolgozói

egy lovat kaptak postán. Meglepődve

nézték, egy szót sem mertek szólni,

a ló csak állt és lenézett a földre.

Majd ocsúdott a könyökvédős had,

a telefonba felváltva gajdoltak:

„Hogyan viszonyuljunk? A keretben nincs zab!

És mit adjunk egy szárnyas lónak?”

A Központból másnap egy kritikust kaptak.

„Kákuszi, ebre-bebre, tokár zernek!”

– szólt az, a dolgozók bólogattak,

s a lovat feldolgozták parizernek.

Moldova György (1934)

A páncélszekrény titka

Jelentés a Titanicról

A víz alatti kamera, amely körbetapogatta az elsüllyedt Titanic óceánjárót, váratlanul egy páncélszekrény képét vetítette ki a hajóroncs belsejéből.

– Well – mondta a feltárást irányító főmérnök Morgan bankárnak, az expedíció pénzügyi felelősének –, ez a páncélszekrény rendkívül kedvező helyen fekszik, egy nyitott felület alatt. Könnyűszerrel felhozhatjuk. Megpróbáljuk?

– Gyerünk! – mondta a bankár.

A kiemelés után szabad szemmel is meg lehetett állapítani, hogy a

páncélszekrény meglepő épségben vészelte át a több mint fél évszázados víz alatti nyomást. És mikor az ajtó végre nyikorogva feltárult, a kutatócsoport vezetői izgatottan néztek a polcokra, csak egy viszonylag vékony iratköteg feküdt középen. A főmérnök kiemelte, és óvatosan végiglapozta.

– Amennyire én meg tudom ítélni, ez a trezor a hajó személyzeti osztályvezetőjének, hogy is hívták? – ellenőrzési jegyzeteibe nézett – W. W. Wilsonnak az iratszekrénye volt.

– Személyzeti osztályvezető is dolgozott a Titanicon? Kezdem érteni a hajó tragédiájának az okait. – És mit tartalmaznak ezek a papírok?

A főmérnök beleolvasott az iratokba.

– Hát, ahogy a szövegből kiveszem, különböző bizalmas feljegyzések.

– És mennyit érhetnek?

– Hát, mint általában a személyzeti feljegyzések. Annak a papírnak az árát makulatúrában, amelyre írták őket.

– Mindegy. Adja ide! Megnézem, hogy mit lehet kezdeni velük.

A bankár olvasólámpája fénykörébe emelte a tenger mélyéről kimentett iratokat, a dátumokból megállapította, hogy a feljegyzések a katasztrófát megelőző napokban születtek. Először egy különálló lapot olvasott el.

„Hangulatjelentés. Szigorúan bizalmas.!

Jelentem, hogy a hajón mind a személyzet, mind pedig az utasok körében kifogástalan a hangulat. Különféle rendezvényeink, a táncestélyek, vacsorák, irodalmi felolvasások rendben és nagy sikerrel folynak le. Jogos a feltételezés, hogy ez mindannyiunk számára nehezen felejthető élményt jelent majd. Meg kell említenem, hogy hajónkat nemzetközi bizalom övezi, melyet a naponta szép számmal érkező üdvözletek, helyigénylések jövő évi utakra, megfelelően tükröznek. A teljesebb körű tájékoztatás kedvéért fel kell sorolnom azokat a negatív jelenségeket is, melyeket személyzeti munkánk során tapasztaltunk. A hajó személyzete nem hajlandó elismerni annak fontosságát, hogy utasokat szállítunk. Többször hallottunk ilyen kijelentéseket;

a) Örüljenek, hogy egyáltalán feljöhetnek a hajóra a vacak pénzükért.

b) Ők csak utasok és nem vendégek. Vendégek majd akkor lesznek, ha én meghívom őket egy italra.

Úgy ítéltük meg, hogy a fegyelem ilyetén lazulása a ki nem elégítő keresetekből származik, ezért újszerű bérezést vezettünk be. A hajó matrózai és alkalmazottai munkaidejük letelte után ugyanazt a munkát magasabb díjazásért láthatják el gmk-ban (Dzsi Em Ká), sajnos ez az intézkedés sem hozta meg a kívánt eredményt. Például a hajópincérek csak éjjel negyed 3 és fél 3 között hajlandóak felszolgálni a reggelit, mert abban az időben részesülnek a legmagasabb díjazásban.”

Egy lezárt boríték következett. A bankár óvatosan felnyitotta.

„Emlékeztető a kapitánykérdéssel kapcsolatban. A legszigorúbban titkos! Tiszt a tisztnek!

Közismert tény, hogy kapitányunk, Jean Duffren I. osztályú hajóskapitány, a Tengeri Oroszlán-rend lovagja és számtalan egyéb magas kitüntetés tulajdonosa, hosszú ideje és osztatlan megelégedéssel irányítja óceánjárónkat. Kapitányunk elérve a szolgálati idő szabályzatokban megszabott végső határát, kifejezte kívánságát, hogy eltávozhasson tisztségéből. Óhaját természetesen méltányolnunk kellett, a következő úton már új embernek kell fellépni a parancsnoki hídra. A poszt betöltésére nyílt pályázatot hirdettünk. Eddig a következő pályázók nyújtották be jelentkezésüket:

1. Jean Duffren, I. oszt. hajóskapitány, a Tengeri Oroszlán-rend lovagja, számtalan egyéb más kitüntetés tulajdonosa. Az állást eredeti fizetését változatlanul hagyva, külön pótlékért nyugdíjas szakértőként vállalná – Capitano di Belli Tempi – jó idők kapitánya besorolással, vagyis viharok esetén nem volna kötelezhető feladatának ellátására.

2. Jonathan Bigger fűtő. A Hajóalkalmazottak Szövetségének elnöke. Kineveztetése esetén demokratikus meggondolásokból a parancsnoki hidat levitetné a kazánházba és ott működtetné tovább. A hajó menetirányát mindennap háromszor szavazattöbbséggel határoznák meg. Az I. osztályú szalonok berendezését eltüzeltetné, mint kihívó luxustárgyakat. Azon a javaslatán is el kellene gondolkodnunk, hogy a hajó utasait is köteleznék egy-egy műszakra a kazánok mellett vagy a mosogatóban.

3. Nicolas Ugin közgazdász. Az ő elemzésének középpontjában a hajó jövedelmezőbb kihasználása áll. Tervei szerint a Titanicot légcsavarokkal kellene ellátni, és így a légi közlekedés szolgálatába lehetne állítani. Ésszerűsítő javaslatai közül egyet már bevezettünk, egyelőre kísérleti jelleggel, az óceánjáró mentőcsónakjait bérbe adtuk egy szövetkezetnek sétahajózás céljából.”

A bankár felbontotta az utolsó iratköteget, a papíron itt-ott barnás

víznyomok maradványai látszottak.

„Hangulatjelentés jégheggyel való ütközés után. Szigorúan bizalmas!

Jelentem, hogy a Titanic ma összeütközött egy jégheggyel, és több-kevesebb valószínűséggel elsüllyed. Véleményem szerint nem volna kívánatos az ügyet azonnal a nemzetközi nyilvánosság tudomására hozni. Meg kell várnunk, amíg a többi tengerjáró észreveszi a hullámokat és bejelenti a hírt. A katasztrófa nyilvánosságra kerülése után is hangsúlyoznunk kellene, hogy csak korlátolt jelentőségű elsüllyedésről van szó. Esetleg éreztetni lehetne a közvéleménnyel, hogy tulajdonképpen egy kísérlet folyik, melynek során a Titanicot tengeralattjáróvá alakítják át. Én és a hajó vezetése mindent megtettünk a pánik elhárítására. Egészen az elsüllyedés pillanatáig szükség lesz zeneszolgáltatásra. Az anyagi szolgálatot utasítottuk, hogy a zenészeket előbb vízálló lábbelikkel, később vízálló öltönyökkel, végül vízálló kalapokkal lássa el. Utasításba kellett hoznunk továbbá, hogy csak optimista hangulatú és szórakoztató jellegű számokat adjanak elő, eleve tiltani javaslok olyan zenedarabokat, melyek a katasztrófával kapcsolatos asszociációkat váltanának ki. Pl.: Handel: Vízizene, Liszt: Haláltánc és így tovább.”

Már csak egy papírlap maradt hátra. A bankár meghatottan vette kezébe a Titanic egész története utolsó feljegyzését.

„Felterjesztés kitüntetésre. Kitüntetésre javaslom Anthony McMillant, hajótechnikai első gépészt, továbbá Wilhelm Habenfuss technikai másodtisztet a hajó új jéghegyelhárító rendszerének feltalálásáért és bevezetéséért. A találmányt olyan kitűnőnek ítélem, hogy javaslom felszerelését a többi óceánjáró hajóra is. Esetleg egy külföldi vállalattal közösen felléphetünk együtt harmadik országbeli piacokon is. Kitüntetésre javaslom továbbá Szemofonor főrevizort a jéghegyelhárító rendszer alapos és lelkiismeretes ellenőrzéséért, továbbá az egész vállalkozás hathatós eszmei támogatásáért W. W. Wilson személyzeti osztályvezetőt.

W. W. Wilson

személyzeti osztályvezető”

Forrás: Rádiókabaré, válogatás. Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat, 1988

Kolozsvári Sinkó Zoltán (1938–2002)

Úr ír

Az ember ír, és ez nem marad következmények nélkül, mert az embert olvassák. A törvénykönyvet is annyiféleképpen lehet értelmezni, ahányféleképpen akarjuk. És mennyi mindent kell értelmeznie az Alkotmánybíróságnak…!

Persze az embert nem az Alkotmánybíróság olvassa, hanem maga az Olvasó, akiért él, hal, ír és lóg az ember.

Minap is megismerkedtem egy úrral, aki kijelentette: annak ellenére, hogy a küllememben csalódott, kövérnek képzelt el, mosolygósnak és nem ilyennek, ahogy kinézek, szóval mindezek ellenére mindig szeretettel olvassa, amiket a Köhögőbe szoktam írni. Mit mondjak? Én nem a Köhögőbe írok, hanem Isten kegyelméből van rovatom, a Kotyogó, abba szoktam írni. Ő viszont a Köhögőt olvassa, amiből kitetszik, hogy az embert nem olvassák szó szerint.

De menyire hogy nem! Mártuska megölelt és megcsókolt, hogy az elmúlt hetek egyikén jól odamondogattam a szomszédjának, annak az agresszív disznónak. Nem teszi a kirakatba! Mártuska még egyszer megölelt és megcsókolt, és én azon gondolkodtam, ki lehet a szomszédja, akit megírtam?

Aztán találkoztam a kedélyes úrral, aki rávert a vállamra, aztán mellbe vert és azt mondta: – Na, amit a múlt héten írtál, hát öregem, az szenzációs, soha nem fogom elfelejteni.

– Mit írtam? – kérdi az ember.

– Na, tudod te, na azt az izét, amit írtál arról a hogyishívjákról. Na, mondd már!

Szóval én mondjam meg neki, hogy mi az, amit ő olvasott. Lehet, hogy nem is én írtam, hanem Tolsztoj Leó. És az ember azért sem mondja meg, hogy mit írt. Mondja ő! De ő nem tudja megmondani, nagyokat bök a melledbe és röhög.

– Nahát, az feledhetetlen volt. Csak sajnos, elfelejtettem.

Így van ez. Mindent nem lehet megjegyezni. Csak azt, ami le vagyon írva. Sőt, még azt is el lehet felejteni.

Mindez hagyján, mert az ember ír, és annak következtében, hogy olvassák, kiderül, hogy írhatna jobban is. Városunk legaktívabb személyisége, Ezüst Titi állított meg tegnap és elmondta, milyen kár, hogy amit legutóbb írtam, abból kifelejtettem azt, hogy megemlítsem, hogy vannak még, akik… Szóval hiányos volt az írás.

– A nemjóját neki! – mondtam szelíden. – Legközelebb jobban a körmükre nézek…Különben tudd meg, zseni vagyok én is, mint annyian, de nem tökéletes. Tudd meg: még a Himalája is lehetne magasabb hét centivel, és a Csendes-óceánba is lehetne önteni egy pohár olaszrizlinget, jobb lenne az íze. Mit tegyek?

– Rám hallgass. Ilyenkor kérd ki a véleményemet – mondta Ezüst Titi. – Én segítelek.

– Ugyan miért fáradj? – kérdeztem. – Miért nem írod meg te ezeket a remekeket?

– Ugyan – legyintett a –, nekem nincs idôm erre.

Nekem van. Ezért írok.

Íme, olvassák. Ezért érdemes írni.

De nem mindig értenek. Akkor meg minek?

Szóval van kinek, de nem tudom, minek?…

Tabi László (1910–1989)

A szerelmes ember

Budán volt dolgom. A Gellérthegy előtt mentem el, ott találkoztam vele. Hatalmas gránitkövet görgetett maga előtt, homlokán csorgott a verejték és az orra mellett összefolyt a könnyeivel.

— Koncsek! — kiáltottam fel megrendülten, mert felismertem. — Koncsek! Mit csinál?

Réveteg tekintetet vetett rám és egy fényképet vett elő. Vörös hajű fiatal nőt ábrázolt. Odatartotta elém.

— Mász Panni… — dadogta bőgve — ez itt Mász Panni… Halálosan szeretem.

Vadul csókolgatni kezdte a fényképet. Részvéttel szorítottam meg a kezét.

— Meghalt? — kérdeztem.

— Nem — zokogta. — A fodrásznál van. Itt van randevúnk.

Összeesett. Ügyesen fellocsoltam, tovább zokogott:

— Én nem tudok Mász Panni nélkül élni…

— Hát elhagyta magát?

— Nem hagyott el… Még csak az kéne. De el fog hagyni, ha nem hozom be valamelyik színházhoz. Színésznő. Pannikám, édes Pannikám…

Később erőt vett magán és elmondta, hogy Mász Pannit egyetlen színház sem akarja szerződtetni, mert olyan tehetséges, hogy minden együttesből kirína. Mász Panni olyan tehetséges, mint Duse és Garbo egy személyben, de sokkal tüzesebben csókol. Hogy Mász Pannit mégis elhelyezze valahol, ő — mármint Koncsek — írt egy történelmi drámát is, amelyben három szerepet játszott volna Mász Panni. De a darabot egyetlen színház sem fogadta el, mert túl jó, és nem szabad elkényeztetni a közönséget. Reggel 6 órakor kel — mármint ő, Koncsek — és egész napját azzal tölti, hogy szereti Mász Pannit. Azért kel korán, mert különben éjfélig nem tudna végezni.

— Barátom — zokogta —, ahogy az a nő jár-kel, ahogy az a nő lélegzik, ahogy az a nő emészt — hát ilyen még nem volt. És ezt a nőt nem szerződtetik!

Bőgve mondta el, hogy eddig három színigazgatót párbajban megölt, négyet nyílt utca során leköpött, egyet csak felpofozott. De ez sem használt. Mász Panni örökre szerződés nélkül marad, mert túl tehetséges.

— Szeretem — hörögte vérbenforgó szemekkel — szeretem! A haját, a szemét, a körmit, a foghúsát, a nyelőcsövét! Panni! Panni!

Ráborult a gránitkőre és apró szilánkokat hasogatott le belőle a fejével, úgy rázta a zokogás. De én mégis megkérdeztem:

— És ez a hatalmas terméskő, ez minek, Koncsek?

Kisírt szemmel kezdte magyarázni:

— Négyezer ilyen követ görgetek fel a hegyre. Ez az első. Van ott egy kis telkem. Felépítek egy kőszínházat. Szerződtetem Mász Pannit. Az én darabomban fog fellépni. Én leszek a zenekar és a jegyszedő és a súgó. És csak én fogom nézni, ahogyan játszik. Nem való az mindenkinek… Panni! Panni!

Ekkor megérkezett a nő. Mász Panni. Szép és ápolt volt. Rákiáltott Koncsekra:

— A frász a pofádat Géza! Már megint izzadsz és véres a fejed és ki van bőgve a szemed. Na gyerünk tovább!

És belerúgott Koncsekbe. Az mosolyogva nézett rám:

— Látja, hogy törődik velem?

És tovább görgette a követ fel a hegynek. Piros vércsík mutatta az utat, amerre mentek.

Szombati-Gille Ottó (1930–2012)

Kiből lehet jó hazafi?

Mottó:

„Az aranykornak azt a kor nevezzük,

melynek adósságait a következő

bádogkor fizeti meg.”

(Sir Galahad: Bizánc)

Ez a história a mindenhónapos holtunalom politikai „nevelési körök” felejthetetlen korszakában történt. A csalhatatlan államfő, pártvezér és a Kárpátok zsenije védőszárnyai alatt.

Egy szép napon „fentről” bejelentették a neves egyetemi tanár, irodalmár, szociológus és politológus és még ki tudja, mi minden fenséges eljövetelét.

Kultúrintézményünket (a színházat) már a puszta hír is megrázta, „nem akárki”, „nem akárhonnan elvtárs” páratlan gesztusa, áldozatkész leereszkedése szerény házunk tájához. „Lelkes” élenjárónk (aki véletlenül igazgatónk is volt) a hír hallatára rögtön eltelt malaszttal. Hát még amikor megérkezett a nagyonfentről elvtárs!

Az áhítat ünnepélyes csendjét haragos szemű pisszegéssel szigorította, és mi, egyszerű laikus hallgatók, rémülten húzódtunk csigaházunkba, amelyről azt hittük, hogy megvédhet avatatlan szemek fenyegetô villámaitól. De akkortájt ez az illúzió is több volt a semminél.

És a nagyonfentről professzor elvtárs belekezdett mondókájába, amelynek témája, ha hiszik, ha nem (mintha csak ma történne) arról zengett – persze a legtudományosabb formában –, hogy igazi román hazafi egyedül és kizárólag csak az lehet, aki bizonyíthatóan több generációra visszamenőleg tősgyökeres eredeti román származást mondhat magáénak. Aki arra nem képes, vagy uram bocsá’ netalán „idegen származású” és ráadásul kimondhatatlan „emberevő tatár” neve van, abból a büdös életben soha, de soha nem lehet igazi hazafi. Az ilyenek számításba se jöhetnek egy kultúrállam épületében. Semmiesetre sem lehet elvárni tőlük, hogy bármivel is hozzájárukhatnak a többségi román nemzet felvirágoztatásához!

Mivel az asztal körül ülők zöme is ilyen „kétes származású” elemekből tevődött össze, egyre joban behúzódtak csigaházaikba.

A röpke másfél órás tudományos előadás végén már a férgek férgének, ártalmas hüllőknek, parazitáknak és még ki tudja mi mindennek éreztük magunkat, akik azt sem érdemlik, hogy a többségi saruját megoldják.

A nagyonfentről professzor diadala teljes volt. Joggal érezte úgy, hogy a XX. század tudományos arzenáljának tökéletes összpontosításával sikerült a földdel egyenlővé tennie amúgyis ingatag kisebbségi létünk rogoza viskóit.

Végül is elöljárónk egyhangú, lelkes tapsa után – amelyet kénytelenek voltunk követni – a mesében szokásos kérdést tette fel: Elvtársak, kinek van ezek után kérdése, netán hozzászólása?

Elöljárónk azonnal jelentkezve megnyugtatta a nagy előadót, hogy az elmondottak olyan magas szinten, oly vaslogikával, annyira megsemmisítő érvekkel lettek alátámaszva, hogy maga Einstein is zavarba jönne, ha ehhez az elmélethez hozzá kellene adnia valamit.

– Hát akkor elvtársak… mondotta volna a diadalmas előadó… de akkor én haláltmegvető bátorsággal felnyújtottam szentségtörő ujjaimat.

A döbbent csend persze azonnal ráébresztett soha meg nem bocsátható vakmerőségemre. De már késő volt! A nagyonfentről elvtárs Árgus pillantása szigorú kérdőjelként szegeződött rám, de mégis szokatlan nyájassággal, nem tudva, hogy én a kimondhatatlan nevűek szektájához tartozom, csak annyit mondott:

– Nos halljuk, elvtársam!

– Csak azt szeretném… csak azt bátorkodnám… dadogtam, hogy szerény tudomásom szerint – ha nem így van, cáfoljanak meg – milyen furcsa, hogy a nagy Eminescut, a legnagyobb románt eredetileg Eminovicinak hívták, a halhatatlan Petőfit, a legnagyobb magyart Petrovicsnak anyakönyvezték. A legnagyobb orosszal, Puskinnal is az a furcsa dolog történt, hogy születésekor kicsit „túl barnára” sikerült… Nem beszélve a franciák bálványáról, a „legeslegnagyobb” franciáról, a legendás Napóleonról, aki szégyenszemre tősgyökeres korzikainak, ráadásul NABULIONE nevűnek született. Ki merné ma már megkérdőjelezni a fent említett egyének hazafiságát?! Hát ez nem érthetetlen?…

Szerény kérdésem az volna, professzor elvtárs, hogy Ön szerint mégis mivel magyarázható tudományosan ez a szokatlan, számomra megmagyarázhatatlan jelenség?

A hosszú, kínos csendet, a nagyonfentről professzor látható, tagadhatatlan zavarát a mi elöljárónk igyekezett sürgősen feloldani, miközben szeméből a hétfejű sárkány emésztő lángnyelvét lövellte felém. Aggodalmasan közölte velünk, hogy a professzor elvtárs ideje igen drága. Még aznap három előadást kell tartania e témában. Különben is, aki egy ilyen zseniálisan felépített, a gyermek számára is érthető világos előadást nem fog fel, annak hiába is magyaráznánk újabb másfél órán keresztül.

Mindenki általános megkönnyebbülésére a fennkölten kínos együttlét véget ért. Az elvtársat már várta elöljárónk irodájában a ritkaságszámba menő hamisítatlan román cujka. Az ötödik pohárnál, mint azt később „titkos forrásokból” megtudtam, a nagyonfentről elvtárs kedélyesen megjegyezte: – Tulajdonképpen nem értettem tisztán a hozzászóló elvtárs kérdését. Olyan furcsa kiejtéssel beszélt… Csak talán nem?! … – De igen, elvtársam, de igen – válaszolta elöljárónk nyomatékosan.

– Hja úgy… – mondta az előadó –, akkor már mindent értek. (Romániai Magyar Szó, 1999. január 30.)

Székely-Benczédi Endre (1949)

Miért ugrik nagyot a bolha?

Jaj, hogyan is kezdődött?

Jól játszotta szerepét,

s állatkerti vizitára

vitte vígan bolhamama

ezerötven

csintalanka gyerekét.

Megcsodáltak mindenféle

kisebb-nagyobb állatot,

közöttük az elefánt volt

a legszelídebb s nagyobb.

Egyszer csak a bolhagyerek

anyja mellől elosont,

az elefánt orrmányára

akart vinni pipacsot.

Az elefánt, szegény feje,

semmit ki nem szimatolt,

zöld vadonról álmodozva

körbe-körbe ballagott.

A bolha útjába esett

– s milyenek a véletlenek! –

annak legszebb, legkövérebb

lábujjára telepedett.

Bolhagyerek felüvöltött,

s szörnyű bosszút fogadott:

akármi lesz, mindent megtesz,

hogy ő legyen legnagyobb.

Edzett délben, edzett este –

lába nőtt csak, nem a teste.

Rengeteget utazott,

s út közben is gyakorolt.

Ugróbajnok lett belőle,

világhírű szupersztár….

(Csak éppen az elefánton

átugrani nem bírt már…)

Karinthy Ferenc (1921– 1992)

Aluljáró

Nevessenek ki: ha a reggeli lapban cikkem vagy novellám jön, én már az előző este kíváncsi vagyok rá, nem nyugszom otthon, beugrom érte a nyomdába, s mostanában tizenegy után az Emke-aluljáróban is kapni másnapi újságokat. És ez csak részben hiú gyöngeség, hogy minél hamarabb megjelenve lássam, amit úgyis szóról szóra tudok. Részben azonban még elemista koromból belém szívódott hit a nyomtatott betű szentségében, s megszokhatatlan ámulás, hogy amit én a Ménesi úton vagy Leányfalun, a Dunán kajakozva kitaláltam, az ezer és tízezer és százezer példányban kerül az utcára, és fut szét az országban. (Mentségemre: apám is így volt vele, Kosztolányi is, Ady is, mint Krúdy emlékezéseiben olvasható – meddig emeljem még a példákat?)

Ezúttal azonban, mielőtt még a hírlapárushoz érnék, az aluljáró oszlopai közt megszólít egy idősecske, kontyos esőköpenyes asszony.

– Egy pillanat. Ha föl nem tartom.

– Parancsoljon.

– Maga nem ismer engem. Én annál jobban magát. Csak a kezét szeretném megszorítani.

– Nagyon kedves, de minek köszönhetem?

– Az írásainak.

– Olvasott tőlem valamit?

– Minden sorát, merem állítani, ahol csak meglátom, és a darabjait is…

Szemforgató hazug, aki tagadja, hogy örömmel hall ilyesmit. S a nő ügyesen beszél, meg kell adni, pontosan szívem szerint, hájjal kenegetve komplexusaimat.

– Nézze, én istenítettem az édesapját, hát természetes, hogy eleinte gyanakvással fogadtam a maga dolgait. De hadd mondjam meg: nem méltatlan a névhez, amelyet visel, ellenkezőleg… És csak arra kérem, én, az egyszerű olvasó, hogy a jövőben is…

Ebbe már bele kell pirulni.

– Köszönöm, asszonyom. Nagyon, nagyon köszönöm.

Meleg kézfogás, búcsú. Megveszem az újságot, még jártamban belelapozok: ilyenkor szoktam fölfedezni a legbosszantóbb sajtóhibákat, és jövök rá, hogy hol csaptam el az egészet. Ma azonban csak látom, ám nem tudatosítom a frissen nyomott szöveget, még az előbbi jelenet gondolattársításaiba bonyolódva lépkedek lassan kifelé… Az esőköpenyes nő most is ott áll, sőt ismét hozzám fordul:

– Ne haragudjék, még egy szóra. Én most történetesen igen nehéz helyzetbe kerültem, persze a magam hibája is. Lakásügy, meg anyagilag is, nem részletezem… Nem tudna valamivel kisegíteni?

Készséggel s azonnal, tán egy kis megkönnyebbüléssel is nyúlok a zsebembe: jár neki, tiszta ügylet.

Magyari Tivadar (1968)

Megadják a fűtést

Régebb a blokkban a távfűtést pontosan október 15-én „adták meg”. Mindig így mondtuk: „megadják a fűtést”. Akkor is október 15-én adták meg, ha, mondjuk, előtte már egy héttel napközben folyamatosan mínusz hat fok volt kint.

– Ezek még mindig nem adták meg a fűtést, Vaszi – mondta Tokány néni, hivatásos szomszédasszony, a férjének.

De akkor is október 15-én jött a fűtés, ha arra a napra huszonöt fokos meleg lett. Egyszerre adták és vették az egész blokkban, az egész városban, szóval összefüggtünk. Aztán leváltunk róla, sokan saját hőközpontot szereltünk be, mi magunk adjuk meg, amikor kell, és vesszük el, amikor nem kell.

Szabó néni – akinek tizedfokokat is mérő digitális hőmérőt küldött halottak napi ajándékként a fia Amerikából – volt az első, aki a tavaly már felfedezte, hogy miközben egyre hidegebbek az éjjelek, nála a szobában mintha emelkedne a digitális hőmérséklet. Pedig ő még nem kapcsolta be a csentrálét.

– Biztosan a termopántos ablakod miatt van – mondta neki templomi padtársa a Pata utcai kistemplomban, de aztán Szabó néni rájött, hogy azért van, mert a szomszédék már bekapcsolták a fűtést, és a meleg onnan szivárog át.

Az idén Szabó néni már tudatosan nem siette el a csentrálé bekapcsolását, megvárta, amíg Bezsán bácsi jobbról, a Kilin család balról bekapcsolja. De az öreg Bezsán eldöntötte, hogy megvárja, amíg a felette lakó egyetemista lányok fűteni kezdenek, mert azok mindig csak egy szál bugyiban járnak. Neki most elég lesz az a fentről jövő egyetemista meleg, amíg hidegebbre nem fordul. A lányok nem kapcsolták be, mert ők azt hitték, hogy az öreg Bezsán egyelőre megoldja az ő fűtésüket is, és felvették a téli bugyit. Egyaránt a lányokra, Bezsánra és Kilinékre várt a négytagú Tokány család: nyugdíjas házaspár és a két kutya. Tokány néni meg is kérdezte október 29-én a Kilinék fiát, amikor a Györgyfalvi út aljában a megállóban összefutottak, hogy ők mikor szándékoznak elkezdeni a fűtést, mert né, reggel már zúzmara is van.

December 23-án még senki sem fűtött, már majdnem mindenki a földszinti doktorékra várt, mert ők csak bekapcsolják a csentrálét, mégiscsak doktorok, és né, reggel már hó is volt.

Tokány néni januárban körbement minden nap, és megtapogatta a szobák szomszéd felőli falait:

– Ezek még mindig nem adták meg a fűtést, Vaszi.

Forrás: Magyari Tivadar: Megszokás első látásra. Koinónia, Kolozsvár, 2015

Sebestyén Mihály (1947)

Az erdélyi íróról

Az egyik majdnem hetilapban a cikkíró felkínálja sokadszorra a nagy kérdést, ki tekinthető erdélyi magyar írónak, van-e különszobás erdélyi magyar irodalom, vagy mind ugyanabban a vásárcsarnokban árulunk külön-külön gyékényeken – szabad és liberális gyékényen, népi motívumokkal meghintett szőttesen (halina és hagyma), ódon újság- és magazinpapíron, zsebből, zugban zúgolódás nélkül –, ezen vagy azon; és mind terembért/helypénzt fizetünk-e anyánknak, az Egy és Oszthatatlannak?

Én csupán egy típus – anatómiai hitelességet is olykor nélkülöző – körülírására, vázlatképére érzek magamban késztetést.

Erdélyi író az, adódik magától a típus modellje, aki életrajzilag, személyazonossága és foglalkoztatottsága okán is erdélyi, valamelyik kimondottan, közjogilag is erdélyi vagy (partiumi) településen szuszog, óg-móg, lelkesül, szivarozgat vagy tartóztatja meg önmagát a káros szenvedélyektől.

Erdélyi író az, aki emellett még le is ír több mondatot, melyeknek egymás mellett és egymáshoz viszonyítva is értelmük, irányuk van, trendbe sorolhatók be; bizonyos értelmi és érzelmi összefüggést rögzítenek (sejdítenek), nem teljesen felcserélhetők a mondatok (jelentéshordozó egységek és kétségek) egymással. Az összefüggő szöveget jelentések, jelképek, tévképzetek terhelik; mások által is megérthető, belátható, megszívlelhető, és mindamellett nyomtatott formában is fogyasztható lapokon, lapokban, folyóiratokban, antológiákban és önálló kötetek formájában is.

Erdélyi magyar író az, aki tehát erdélyi magyarként napjának egy meghatározott, de tökéletesen ki nem meríthető, le nem kötött részét (nappalt vagy éjszakát) az írásnak szánja erdélyi tollal, ceruzával, számítógéppel és erdélyi szívvel, lélekkel, egy erdélyi íróasztalon, konyhaasztalon, sufniban, garázs mélyén, gyűlésteremben, kocsiszínben, könyvtárban, szerkesztőségben vagy satupadon (egykor tintás és esztergán).

Az erdélyi m. író az, aki vállalja, hogy a saját irodalmon kívül kisebbségi, kevesebb ember nyelvén beszél a családjában, akinek közvetlen rokonai már régen más országban élnek és messziről kerülik az irodalmat, amiből az erdélyi m. író is bajosan él meg, gyermekeinek gyermekei gyagyásnak/hangyásnak nézik az írót, aki bár és amúgy értelmes ember, de akkor sem tud könyvelni, gépkocsit szervizelni, számítástechnikai kütyüket eladni, nem tud egy bankkölcsönt felvenni vagy egy pályázatot megnyerni, nem menedzser, és ráadásul még mindig ismer egy halom keménybe kötött klasszikus költőt versestül.

Az erdélyi magyar író csak románul tud az anyanyelvén kívül. A többi nyelvre nincs szüksége. Olykor, régebben még fordított ezt-azt, ma már senki sem kéri fel, hogy fordítson a Caragiale-utódok irodalmából. Őt sem fordítják. Lapjait sem. Minek? Az anyaországiak nem kíváncsiak rá, gőgösek és különben is internetet böngésznek és azt a hat divatos szerzőt, valamint Wass Albérletet; a honiak, ha még vannak erdélyi olvasók, eredetiben sem fogják megvenni.

Az erdélyi magyar író az, akit csak szerzőtársai és a szerkesztők olvasnak, akinek felolvasóestjére az író által mozgósított rokonok szoktak eljönni ímmel és ámmal, a felkért méltató éppen a Skodáját javíttatja a Washington Streeten, maga helyett a postást küldi egy dísztávirattal.

Az erdélyi íróról akkor beszélnek, amikor megjelenik a gyászkeretes neve. „Író volt, tényleg? Nem is tudtam. Pedig olyan rendes embernek nézett ki.”

Az erdélyi magyar író az, akit kötelezően itthon adnak ki, mert a kiadónak is csinálnia kell valamit. Vidéken adják ki olcsón, itthon nem terjesztik, itthon széles körben ismeretlen ismerős. Néha lehet rá hivatkozni és hatvanöt éves korában ki kell tüntetni. Vele egyetlen politikai párt sem számol, még az államfő is aggodalmak nélkül ráz vele kezet.

Az erdélyi magyar író furcsa, magának való. A könnyed, kacajt kereső olvasóknak nem. Makacs, rögeszmés, könyvéből akkor is felolvas kéretlenül, ha senki sincs a meghirdetett találkozón a teremben.

Róla nem írnak kritikát, nem lesz már soha szemináriumi vagy diplomadolgozat az egyetemeken, kötelező olvasmányként sem írják elő a hetedikeseknek, nem törődnek vele, vállon veregetik és átnéznek a feje felett, kifelejtik a jelenkori irodalmunk c. felsorolásból. A pesti könyvvásárra kiviszik mint kövületet, de senki nem kéri fel, hogy dedikáljon, pedig erre az alkalomra még új parkertollat is vett idehaza.

Témaválasztása a történelem és környéke. Havasbérc és romantika. Tépett zászlók, kihúzott sastollak. Művében több az igei két té, mint a jövő idő. Ezt várják tőle, akik úgysem olvassák.

Az erdélyi magyar író az, akinek a kiadók nem fizetnek, vagy későn és gyalázatosan keveset, akinek könyveiben hemzseg a sajtóhibbant, a borítón elcsúsznak a színek, a lapokat fordítva kötik be, akiknek a könyvei nincsenek a boltok polcain, akinek kevesebb tiszteletpéldányt adnak, mint ahány ujj van a négy végtagján.

Az erdélyi egyszóval az, akit soha nem adnak ki Magyarországon. Senki sem ismeri, kínos csend támad, ha nevét valahol valakik véletlenül elejtik egy irodalmi szalonban. Ő sem ismeri a nagyokat, csak írásaikból. Nem tagja egyetlen szerkesztőségnek sem. Feltámadásban, síron túli elismerésében kár bizakodnia. Nem szerepel a közrádióban, csak a határon túliak számára fenntartott utódállami gettó- és kegyelemkeretben, a Duna tévében kuriózumként mutogatják, erdélyi, de még tud…

Mit is tud?

(Forrás: Népújság, 2006. június 3.)

Rákosi Viktor (1860–1923)

Hogyan került bele Bagó Julis a Timesbe

Bagó Julis egy kis magyar parasztlány, a Times pedig egy nagy angol ujság. Egyik se tudott a másikról semmit. Az egyik Londonban jelenik meg, a másik Pándon jelent meg a világban. Fölösleges megmondani, hogy az utóbbi Julis volt.

Julis azzal a szándékkal született, hogy egész életét Pándon fogja eltölteni, mint az apja, nagyapja, nagyanyja, meg egyéb ősei. Egészen korrekt testtel született: se három füle, se két orra nem volt; lábból is csak kettőt adott neki a bölcs és takarékos természet. Egy szóval le kellett mondania arról, hogy valami természetellenes alkatánál fogva hírre kapjon, s végre bele kerüljön a pesti ujságokba. Gyermekkora is zajtalanul telt el. Nem tartozott ama gyermekek közé, a kik (mint gyakran olvassuk) gyufával szoktak játszani, a minek rendesen az a vége, hogy a fél falu leég; azt se tette meg, hogy az égő petroleumlámpát magára döntötte volna, a mivel szerencsétlen és vigyázatlan gyermekek szintén magukra szokták vonni a közfigyelmet. Festő se vetődött Pándra, hogy modellnek megfogta volna s most ott látnók a Műcsarnokban, mint libapásztort, vagy zagyvai csónakázót.

Az abszolút titokban maradás minden föltétele megvolt Julisban.

De mire Julis tizenöt éves lett, a vele született szándék meglehetősen kivihetetlennek látszott. A Bagó-családban ugyanis olyan változások állottak be, hogy szükségesnek mutatkozott Julisnak kilépnie a nagy világba. Szolgálatba állt, még pedig először is Monoron, hogy lassankint szoktassa magát a nagy városokhoz. Mikor Monornak Pándnál nagyobb méreteihez hozzá szoktak szemei, akkor a Bagó-család elhatározta, hogy most már nagyobb városba küldik és azonnal ki is szemelték e célból Budapestet, ezt a „nagy ménkü várost”, mint az öreg Bagó magát kifejezte.

Ezzel rálépett Julis a hírnév végzetes utjára.

Pestre énhozzám jött szolgálatba, mert éppen pályázatot hirdettem egy üresedésbe jött másod-szolgálói állásra. Dolga nem volt semmi, és ezt pontosan teljesitette, emellett üres óráiban kibámult az utcára, ahol egy óra alatt több ember fordult meg, mint Pándon egy esztendő alatt. S nem lehetett kiverni belőle azt a véleményt, hogy vásár van. Legjobban tetszettek neki a trombitás temetések, s legjobban félt azoktól, akik fölöttünk laktak. Attól tartott talán, hogy leszakadnak ránk. Eközben szorgalmasan evett s az otthonitól eltérő koszttal igen meg volt elégedve.

Vasárnap volt, s Julis a borjúpecsenyének tömegeit fogyasztotta el. Hétfőn megbetegedett s itt (erősen közeledvén a Timeshez) állapodjunk meg egy kissé a történetben.

Egy szerencsétlen embernek, a kinek neve Fáber, eszébe jutott kolerás tünetek közt megbetegedni. Ez még nem lett volna olyan nagy baj, de hozzájárult, hogy van két doktorunk: Scheuthauer és Babes, a kik föltették magukban, hogy a kolerával fognak maguknak babérokat szerezni. S minthogy a kolera nem nyújt annyi babért, hogy két embernek bőségesen kijutna, mindegyik kizárólagos laureatusz akart lenni a kolera-dolgokban. A tavalyi járvány alkalmával Babes volt a „szerencsésebb”, ő volt az első, aki Budapesten az ázsiai kolerát konstatálta. Azóta Scheuthauer duzzogott s fente a fogát Babesre. Végre megjött az alkalom Fáber képében. Ez a szegény ember Scheuthauerhez került, aki megvizsgálta s aztán kimondta rá az ázsiai kolerát. Babes megpukkadhat mérgében. A konstatált koleraesetet széttáviratozták az egész világba, a törökök vesztegzárt hirdettek s Európa visszafojtott lélegzettel leste, hogy hát csakugyan kolera kezdődött-e Budapesten.

Ekkor betegedett meg Bagó Julis. Orvost híttam, aki a Rókusba vitette, ahonnan (a Fáber esete uralkodván a kedélyek fölött, Julist gyanúsnak találták) csakhamar útban volt a barakkórház felé. Kocsin követtem őt, nehogy Scheuthauer vagy Babes útközben mikroskopikus vizsgálat alá vegyék, s akkor a szegény lányból második eset lesz.

Elhelyezték őt szépen, én pedig haza ballagtam. Az esti lapok egy második gyanús esetet jelentettek. A reggeli lapok, nagy meglepetésemre, már azt írták, hogy az eset kolera nosztrasz s hogy Bagó Julis cselédleány szenved benne. Szorongva vártam az esti lapokat: vagy Babes vagy Scheuthauer fog nyilatkozni bennök, s Julisnak vége. E helyett az esti lapokban a tiszti főorvosi hivatal konstatálta Julisnak heves bélhurutját s azt ígérte, hogy másnap már kieresztik. Az egész város leste a Julis egészségét. Én dezinficiáltam otthon, mint egy újonnan választott kerületi orvos, szinte csónakáztunk a karbololdatban. Harmadik nap a barakkórházban konstatálták, hogy Julis krumplival megterhelte a gyomrát. Hála isten! Többet nem adok neki enni – borjúhúst.

Negyedik nap belenézek a külföldi lapokba, s mit látnak szemeim a terjedelmes Times „Hungary” rovatában: a Bagó Julis nevét. A hivatalos angol lap a kolera Budapesten való fölmerülésének egy újabb bizonyítékát látta Julisban.

Rögtön hónom alá csaptam a Timest, és haza mentem. Az előszobában Julis fogad, akit már mint egészségeset haza bocsátottak.

No Julis!, kiálték. Pocsékká tetted a Timest. Veled bizonyítja a kolerát, neked pedig semmi bajod.

Julis nem értette a dolgot. Kezet csókolt. Én pedig neki ajándékoztam a Timest – nyári paplannak.

– Becsüld meg, és bele ne merj még egyszer kerülni, mert akkor haza küldelek.

Szerkesztette: Bölöni Domokos