Arcközelben

Kányádi Sándor születésnapjára

arcunkhoz naponta koppan tenyerünk

mert lelkünk templomi csöndjét eladtuk rég

s nem valljuk az álmainkban régen elvesztett őseink hitét

kerestünk hőst és mártírt is

követ és fát és istenekben a legerősebbet – az állatot

aki embert vérével vagy nélküle megáldhatott

olyat akit irányítani lehet

de találtunk bennük embert

egyszer élőt máskor holtat

megvásárolt felfuvalkodottat gyengéknek hitt megalázottat

arcom tükrében arcod elég közel

be szeretnék az lenni amiben hiszel

kapaszkodni feléd másik nyolcvanhoz közel

arcom tükréhez elég közel

de szeretnék az lenni miben hiszel

XXI. század

a perc embere nem változik,

mert azt hiszi, idő nincsen, a kor egy állapot

hogy megtehet mindent,

mit elképzel, mert volt, van, lesz

tárgy-démonok fogja lett,

önpusztító, vad és buja kór

így lettünk hát titkokat lesők,

örökös keresők, egymásra mutogatók

úgy hisszük, hogy

égbenéző mindentudók is –

bábeli zűrök között a tisztánlátók,

zavart irányítók

megpecsételt Káin fiak, falak között bujkálók,

ábeli maszkokat cserélő menybemenők

és poklokba taszítók, álszent buja hazudozók,

és figyelemkeltők, – mégis, királyokat csinálók

istent játszva, hasonlók angyalokhoz,

ördögi játékszerek, de gonoszt tagadó

semmibe utazók, álmainkban,

a szeretet morzsái után kapkodók

ha vagyunk még, kik létezni, lenni,

gyermekeinkben élni, igazabbul szeretnénk.

Sárgarózsa

hosszú-hosszú utakat róttunk,

le is, fel is, egymás szemében, kezében

feküdtünk, legenda voltunk

nagyon mélyen, messze,

fent, magasban,

egymásba gabalyodva

te – drága, szép emlék!

sárgarózsa feszül most,

mint szó a szóra

holdfény-szálkák között

didereg, dadogva megreked, ahogy a lélek is,

ha angyal borul a hóra.

(a csönd szívében)

a csönd szívében – mondta egy barátom

– az állatok holtan születnek

de magukkal viszik a szellemet

hegyek nőnek ma is helyükben

és templomok és csodák

-egyformák

esténként amikor

feléjük szállnak az imák

rút repedt

görbe-tükröm előttem

látom törpe vagyok

nem búbos

fehér-fekete

nyakig görbe

estére ha megpihenek

hallom – fel-fel szusszannak a gyökerek

ahogy dülledt hátú göröngyök között

gyilkosok lábnyomát dugdossák

Levegőtlen térben

Fogy az idő: félek, hogy megtört leszek,

hogy jobban kicsavarnak, legyűrnek,

eltemetnek.

egész szellemem fogva tartják,

lelkem rabláncon, emberállatként

mutogatják.

gyógyszerektől túlsúlyos a testem,

énem lebegésben, nem ismernek fel

a levegőtlen térben.

kezem-kezem fogja, hangom el-el akad,

keresem még a szavakat, embereket és másokat,

valamit még, ami megváltást adhat.

tekintetem égnek emelem, földi létem kiimádkozom.

negyven napja naponta csak egyszer,

és keveset eszem.

van, hogy álmodom,

számolom lélegzetem:

hetvenkettős vagyok, nem százas, nem is lázas.