Lelombozottak

Mondják, hogy nem úgy kell élni, ahogyan élek, mert ahogyan élek, úgy nem lehet élni. Mindent pozitív módon kell fölfogni, annyira pozitív módon, amennyire csak lehet.

És mondják, hogy vidámnak kell lenni, akkor is, ha nincs, aminek örülni, a vidámság meghozza gyümölcsét és akkor lesz az is, aminek lehet örülni.

Engem épp az ilyesmik tudnak leginkább idegesíteni.

Légy pozitív te, aki a didaktika talapzatán állsz vidám ábrázattal és nem tudod minek is örülsz öblös kacagással. Tekints szét alapzatod körül, a népek csudálkozva néznek rád, azt mondják magukban, bolond ez az ember, bolond bizony…

Pedig nem biztos, hogy bolondnak születtél, ezt a létformát most vetted magadra, miután nem volt erőd elkerülni a sok pozitív lökdösést és hittél a boldogságban.

Folytassam? Minek? Rajtad már nem segít semmi. Vidáman tűrnéd azt is, ha megköveznének.

Ilyesmik jutnak eszembe, amikor boldog embert látok.

Hogy miért éppen most jutnak eszembe ilyesmik, amikor vége az esztendőnek és számadást készítek, mit tettem jól és mit nem? Ennek egy apróság az oka: megmértem a vérnyomásom. Tudom, hogy mennyi. De ettől a méréstől egy hajszállal sem javult a betegségem.

Orvosok szerint maga a mérés is fölviheti a beteg vérnyomását. Ha nyugtalan, ha fél, ha bizonytalan.

Úgy tűnik, a szomorúság alapvetőbb tulajdonsága az embernek, mint a vidámság.

Ezért van az, hogy a magamfajta, lelkileg lelombozottak ritkábban nyugtalanok, nem félnek annyira és nem őrli őket a bizonytalanság. Meg vannak győződve, akárhogy kerülgetik, a búval és bánattal mindenképp találkoznak.

Fegyvernek látszó feleség

Tíz évben egyszer mesélem el, hogy mit álmodtam, de csak akkor, ha van a közelemben megfoghatatlan dolgokra érzékeny ember. Kevesen vannak ilyenek. Akiket ismerek, azok között is van, akit még az olyan történetek sem érdekelnek, amelyek vele történtek meg.

Sok éven át fásult, maguknak való népek között éltem, akik úgy viselkedtek, mint a kotlós tyúkok, csak azt lesték, hol van egy biztonságos hely. Elindultak az udvaron, fölvettek az kezükbe valamit és keresték, hová is tegyék le.

Bús Bíbor Bélát már láttam néhányszor a bivalyos ember udvarán, mindig olyankor jött, amikor a két behemót állat várta, hogy megteljék vízzel a vályú, akkor volt az itatás ideje. A bivalyos embert is csak néhány napja ismertem meg, az ő házában kaptam szállást ideiglenesen. Kora reggel nagy bögrében hozta nekem a bivalytejet az ő felesége, Póli.

Jött ez a Bús Bíbor Béla egy kannával, s azt mondta Pólinak:,– Ha ma sem lesz bivalytej, akkor ő haza nem megy, mert lelövi a felesége.

Bivalyos Dénes megállt az ajtóban, s azt kérdezte Bús Bíbor Bélától:–Ugyan mivel lőne le téged a feleséged, hiszen annak nincs fegyvere.

Erre Bús Bíbor Béla legyintett és azt felelte:– Nem kell ahhoz fegyver, hogy lelőjenek valakit. A filmekben is mutatják, hogyan rabolnak ki bankokat, elég ahhoz akármilyen tárgy, ha olyan, mint egy fegyver. Márpedig az ő neje, úgy, ahogy van, fegyvernek látszó feleség.

Bús Bíbor Béla fogta a megtöltött edényt, s elmenőben azt mondta Bivalyos Dénesnek: – Aztán erre az új vendégre vigyázzatok, ha sok bivalytejet adtok neki, olyanokat álmodik, amiket még én is nehezen tudok megfejteni.

Erre azt kérdeztem Bús Bíbor Bélától, hol tanulta az álomfejtés mesterségét, mert én nagyobb falvakban és városokban is éltem, sehol senki nem tudta az álmokat úgy elmagyarázni, hogy azt el is lehessen hinni.

–De van! – felelte Bús Bíbor Béla. Itt vagyok például én, aki az álmokat meg tudom fejteni. Próbáljuk ki ! – Mit álmodtál? – kérdezte Bús Bíbor Béla.

–Az éjjel azt álmodtam, hogy egy hatalmas, fehér párnát vittem a hátamon, mentem véle egy úton, nem emlékszem, hogy hová igyekeztem, csak azt tudtam, hogy azt a párnát vinni kell.

A párna nem volt nehéz, tolluval volt megtöltve, de én görnyedve vittem, mintha nehéz lenne.

–Egyszerű álom,–mondta erre Bús Bíbor Béla,– hó lesz, vagy háború, de az is lehet, a gyógyszerektől van, mert sokféle furcsa dolgot művelnek az emberrel a mostani gyógyszerek. És mondta még, ha csak lehet, ne szedjek pirulát, mert abban kémia van, akárcsak a vízben, a földben, a kútban, még a mosolygós almában is. A faluban az a hír járja, hogy maga szórakozásból történeteket szokott leírni egy kockás füzetbe, pedig beteges ember. Azt mondom, gyógyszerek szedése helyett inkább írjon valamit erről a világról, az életről, az írás nyugtató hatású, nem árt, ha nyugodtan él az ember. Ami pedig az álmát illeti, ha véletlenül valami újabb íráshoz fogna, egy ilyen álom jó lesz kezdésnek, leütésnek. Mert minden valamirevaló történetet úgy kell elkezdeni, hogy mint a szemtelen legyet, jól le kell ütni. Csak úgy van értelme.

Az álmomat végül egyedül próbáltam megfejteni. Arra jutottam, az élet nem más, mint könnyű tehernek görnyedve való cipelése.

–Aztán miket szokott írogatni a kockás füzetébe?– kérdezte egyszer váratlanul Bús Bíbor Béla.

–Most éppen egy falvédőről és brassói történetekről jegyeztem le ezt-azt, mert roppant érdekesek a falvédők s a brassói történetek, – vetettem oda a választ, hogy ne hagyjam felelet nélkül a kérdést.

–Az efféle dolgok manapság senkit nem érdekelnek, mondtam magának, írjon kemény történeteket, s azokat már az elején jól üsse le, hagyja a falvédőket–tanácsolta Bús Bíbor Béla.

–Ha maga értene a gyilkosságokhoz, s az igazságot is ki tudná deríteni, akkor most egy kemény történetet mesélnék el, – mondtam Bús Bíbor Bélának, s a tekintetét fürkésztem.

–Ki ölt meg valakit, hol, mikor és miért? – kérdezte Bús Bíbor Béla.

–Nagyapám egy napon haza ment a kocsmából, elővette a vadászpuskáját és lelőtte a saját feleségét. A két kicsi gyermek,– apám és a húga– úgy maradt életben, hogy bebújtak az ágy alá. Nagyapám, mint aki jól végezte dolgát, visszament a kocsmába és ivott tovább, mintha mi sem történt volna. Hogy éneklős kedvében volt-e, azt nem tudom.

Teltek az évek, s a faluban azt rebesgették, másképpen történt minden, azt az asszonyt valaki más lőtte le. Ezt kellene tisztázni, mert apámra nagy súly nehezedik, úgy nőtt fel, mint akinek gyilkos az apja.

–Ez is egy egyszerű történet, akárcsak az álma, azzal a nagy, fehér párnával, – mondta Bús Bíbor Béla. És folytatta: – A világ tele van gyilkossággal, a tettes kilétét vagy kiderítik, vagy nem derítik ki. Csak az ügyvédek húznak hasznot belőle, az egészet hagyja a fenébe. Ugorja át ezt a történetet, bőven elég, ha csak megjegyzi könnyedén, a maga apja árván nőtt fel. Ebben benne van minden. Különben sem szeretem az ilyen meredek történeteket.

–Jól mondja, – feleltem, én sem szeretem az ilyen meredek történeteket. Talán jobb lenne, ha leírnám a háborút, sok érdekes dolgot lehetne kihozni a háborúból, erről mi a véleménye?

–Ugorja át a háborút is. Rengeteg könyvet írtak már a háborúkról, a nyomorúságról és a menekülésről. Valami békességesebb történetet kellene elmesélni, amiben izgalom van és spiritusz, a népek szeretik az izgalmakat és a spirituszt…

–Akkor ezt mi szépen megbeszéltük,– mondtam Bús Bíbor Bélának és eltettem a kockás füzetet.

Azon az éjjelen sokat nem aludtam. Járkáltam le, fel a lakásban, kimentem az udvarra is, fölnéztem a csillagos égre, kerestem a Sarkcsillagot, hogy lássam megvan-e még a régi állapotában. Akármerre néztem, Bús Bíbor Béla jutott eszembe. Főleg az, hogy ki lehet ez az ember, aki nekem tanácsokat ad arra vonatkozóan, mit írjak meg, s mit ne. Azt mondta, ugorjam át azt a gyilkosságot, elcsépelt, agyonírt téma, amiből hasznot csak az ügyvédek húznak. És ugorjam át a háborút, mert arról is rengeteget írtak. És honnan tudhatja ez a Bús Bíbor Béla, miről szeretnek olvasni a népek? Minek a népnek annyi izgalom és spiritusz, amikor a mindennapjaik is tele vannak izgalommal, főleg spiritusszal, amit úgy hívnak, hogy pálinka.

Most is éjjel van, úgy három óra. Gondoltam, mire fölkél a nap, megírom ezt a regényt, amit már évek óta szerettem volna megírni. Hánykor is kél a nap? Ebben a borús időben későn, tehát a regényre lenne úgy négy-öt órám.

Joyce másképp gondolkodott, amikor a majdnem ezer oldalas Ulysses megírásához fogott. Fejébe vette, hogy csupán egyetlen nap történetét írja meg, s annyi ideig dolgozik rajta, ameddig a feneke, s türelme bírja.

Az ő elgondolása bizonyára jobb volt, mint az enyém, mert egy regényhez sok idő kell, a regény nem egy haiku. De énnekem korom miatt időm nincs, sem pedig egészségem ahhoz, hogy hónapokat, éveket töltsek el az asztal mellett, cigarettázva, betűket kopogtatva.

Azért megpróbálom a lehetetlent, máris írom ezt a regényt, amiből vagy lesz valami, vagy nem lesz semmi.

A cím már megvan. Jó cím, szeretem.

Mit is tanácsolt nekem Bús Bíbor Béla? Hogy írjak izgalmas történeteket, amelyekben spiritusz van, s az első mondatot jól üssem le.

A minap olvastam egy írást, amelynek a szerzője így ütötte le az első mondatot: „Ahhoz képest, hogy Petőfi egy izgága, hülye barom volt…” És úgy folytatta, hogy ez nem sokat számít, mert azért Arany Jánosnak barátja tudott lenni.

Ilyen kemény leütésre nem számítottam. Azt mondtam, hát ha ez az ő stílusa, akkor üsse így le, üsse, üsse! Üsse kő!

Ismerek egy szép dalt, amelyben ez van: ki vagy te, hogy ítélkezel fölöttem?

Közben feljött a nap. Ebből a regényből sem lesz most már semmi. Keresek inkább egy szemtelen legyet, s valamennyi gőgöt, hogy feléje csapjak. Az első mondatot sem tudom leütni. Pedig milyen jó a címe: Fegyvernek látszó feleség.

Átszállás Kocsárdon

Ha véletlenül egy napon megjön a behívóm, nem fogok habozni. Azonnal indulok a frontra. Vagyis Brüsszelbe. Ott van most a harctér. A Donnál a front meggondolta magát, kanyarodott egyet és meg sem állt Brüsszelig. Most ott van. Szereti ott. Meg is szépült egészen, rendbe van téve. Brüsszelben szebb a harctér, mint másfelé. Ott nagy élvezettel lehet küzdeni. A boldog jövőért. És én imádok nagy élvezettel küzdeni. A boldog jövőért.

Amikor az állomás pénztárosnője megkérdi, hová utazom, azt felelem, a frontra lelkem, a frontra megyek. Mégpedig direkt! A jegyre legyen ráírva: Brüsszelesz. És fölhívom a figyelmét, kizárólag olyan vonatot válasszon nekem, amelyről nem kell Kocsárdon átszállni. Ez a Kocsárd valamiért nem tetszik nekem. Nem igazi harcosnak való átszállóhely. Főleg éjjel. Az éjjeli várótermek hangulatát nem tudom elviselni. Ott mindig batyuikra hajtott fővel, egymásnak dőlve alusznak a porszagú, ki tudja, honnan jövő, ki tudja, hová menő, tébláboló emberek. Annyit sem lehet tudni róluk, tulajdonképpen mit akarnak, mi az elképzelésük a világ állapotáról. De még jövőképük sincs. Nem tudom fölfogni, hogy lehet elindulni bárhová is, jövőkép nélkül. Énnekem azt tanították, jövőkép nélkül ki se tegyem a lábam a kapun. De ezeknek a kocsárdi várakozóknak csak ráncos, poros képük van, itt szoktak összegyűlni. Minden ráncos, poros képű ember itt szokott gyülekezni, a kocsárdi állomáson. Ide valamirevaló harcos be se teszi a lábát. Hogy nézne ki egy igazi harcos, batyujára borulva, lehajtott fővel? Vagy valami ismeretlen embernek nekidőlve? Ilyen hozzáállással nem lehet harcolni. A hozzáállást a politikusok különben is már sokszor megüzenték. Nem a szemünkbe mondták, ez igaz, de megüzenték. A jóakaratú harcos pedig gyorsan fölfogja az üzenet fontosságát, nem vacakol, azonnal nekifog és küzd a boldog jövőért.

Szóval, azt már a pénztárnál kikötöm, hogy semmi átszállás, semmi Kocsárd ! Semmi gyűrődés, vagy ilyesmi. És a vonatjegyre is vigyázni fogok. Nehogy véletlenül baja essék. Mert a harctéren azt nekem elszámolják. Minden hadi helyen mindenkor és mindennel pontosan el kellett számolnia egy igazi katonának. Le az utolsó kapcáig. Az utolsó gombig. A trombitát sem illik a hátunk mögé eldugni, mert fénylik és kilátszik. A pontos elszámolás hadi helyeken pont olyan fontos, mint a sorakozó, a jól befűzött bakancs, vagy a kicsi lapát tisztasága.

Bakancs, kicsi lapát! Még ha csak reájuk gondolok, attól is megfájdul a fejem. Már fáj is. Sok fekete és piros felhő az égen. A barométer leesett a sárga földig. A pirulák keresése közben kiesett a kezemből. Idegalapon esett ki, nem szándékosan vertem le. Szándékosan soha, semmi rosszat nem szoktam cselekedni. De sok fekete és piros felhő gyűlt össze az égen. Ilyenkor frontátvonulás van. Mindegy, hogy honnan, s hová vonul át a front. Ha átvonul, hát átvonul. Nincs mit csinálni. Régi öregektől tudom: ahová egyszer beüt a ménkő, az ott is marad! Csak ezt a kocsárdi állomást, ezt szeretném valahogy megúszni.

Forrás: Feriforma