Úton

nyár van, de az

utakon mégis,

az emberekhez

vezetőkön

mindenképpen,

fagy tükröz;

az általam

választott,

előidézett

jégkorszak ez,

melyben

mindenek és

mindenkik

akik köztem és

önmaguk között

mozognak lassan,

biztosan megfagynak;

veled nem tudom

mi legyen, ott

állsz egy kis

ösvényen, s

fázósan

húzódsz össze

a megölelő,

dermedten is

csalóka nyers,

zöld környezetben;

én indulnék

kabátot adni,

bátor meleget,

én bizisten

mondanám, ha

segítene, elédbe

ordítanám a vértódító

akarlakot is, de csak

nyögni tudom:

szeretlek, magamban,

itt a szív-hűtőszekrény,

-hókunyhó mélyén,

fehér falai közt

ikonként tartalak,

ám látod, ez az előny-

hátránya annak,

ha kapcsolat-istent

játszik egy affektív

ateista-liga középcsatár-

közhalandója, s lassan

minden szabadul,

megszalad, fordul

a regula ellen: kint

hangosan csivitelnek a

rövidnadrágos madarak,

s nekem nincs egy árva

sapkám, kesztyűm, amit

neked a fagyhalál ellen

odaadjak

Megbékélés ez?

a kezed nézném, anyám,

egy teljesen befejezett életig,

s egy teljesen újig, hogy

biztosan felfedezzem, ahogy

csak fiú teheti, a kézen át az

embert, akiből lett… csakhogy

nem maradt rám más, mint

bőröm állandóan fakuló

memóriája, hogy milyen

volt a tied, a simogatás

a kezed nézem, kedves,

s megvallom, bár sejtem,

hogy zavarhat, ujjaid közt

is az anyai kézformát keresem,

tudom, nincs közös: az kicsi és

keményen meleg volt, ez más:

hangos galambröppenés hangú

belőle minden simogatás…

s mégis: mindkettő ujjhegyen

tartott és tart engem: a mindörökké

félig, de félig-teljesen kész alkotást

Éberálom

már nem

félek a tárgyaktól

vagy már nem annyira

egy fénykép megmaradt ruhadarab

igen ezek őriznek meg

legtovább és

legtöbbet

illatokat

poharak és az

az ominózus hamutálca

már mást is jelentenek mint

fájdalomnyomokat melyeken

hozzátok visszajutok a saját fájós

visszabotorkálásommal most már

mindez valami jóleső alárendeltséget

az egykori szeretetet jelentik a gyermek

anya nagyapa nagyanya beszélgetést

a játékot az egyetlen családot

egy újra fiatalt itt ni

nézzétek csak

ezen a

fotón éppen

nézlek szemem szívem

mindannyiatoké ahogy kezdődött

pontosan ahogyan volt és megy máris

beindul mint felhörrenő motor a rég

letett autóból elindul saját

féknélküli útján egy

újabb és újabb

történet

mintha

én soha nem halnék

hogy ti soha ne haljatok meg