Zárókövek, nyitószavak

(A nagyszalontai emlékparkra)

Ahol a nép így összegyűl,

lám, összegyűlnek a szobrok is.

Itt állnak, velünk, szemtől-szembe,

s kérdeznek, ha hallgatnak is.

Köröttük fák, tornyok, füvek,

s bár Isten bekérte testüket,

szó és szobor reánk maradt.

Zárókövek. Nyitószavak.

A csillagász az égre írta

kisvárosának nagy nevét:

egy kisbolygó e néven rójja

napról-napra az égkörét

A juhászbojtár épp fordítva,

földnek dűtötte látcsövét,

s itt lent kereste, keseregve,

itt lent a földön hol az ég?

A postásköltő kisírta árván:

hát ide lettünk bezárva,

ki tudja, tán az öröklétig,

e nevetséges bazárba’.

Az úri író, ki Hollywoodból

egyszer-kétszer visszaintett:

rátok hagyom vagyonomat:

fatornyaim s a tiszta inget.

A legnagyobb a kispadon,

rádium-sugárzás sajgó korban,

betűi átütnek mindenen,

ragyognak fában, fűben, porban.

Szobrásza itt van, maga is,

formált eszmét, s annak lomját,

nem tudni, kétely tépdeste-e,

s a szívét-e, avagy a honját.

És Kossuth, ahogy egy ”rebellis”

jó száz éve idelátta:

Kossuth, amint kalap nélkül is

kalapot emel Szalontára.

S az istenfélő fejedelem,

ki hont talált itt, hol hont adott,

csak félezer év telt le az időből,

mit mindörökre ránkhagyott.

S bár van itt földi, nem kevés,

a szoborpark mégis hiányos,

hiányzik innen a “legföldibb”,

hiányzik innen Földi János,

majd mindnyájuknak előtte járt,

volt ő Kazinczy jóbarátja,

s pestises idők idején szólt:

nyissatok kaput az ideákra!

És hiányzik a nép, Szalonta népe,

dehát a népnek soha nincs szobra,

a nép az, ki itt van velünk,

s ahány embere, annyi tornya,

s ha némelyik csonka is lenne,

úgy is toronyra emlékeztetne,

melynek öles fala alatt

ez a nép is, tán, megmarad.

Az éltanulók lefényképezése

Ma az első órán

bejött egy mosolygós

bácsi,

és sorra lefényképezte

az éltanulókat.

Én közben

lemásoltam a számtanfeladatot,

amit otthon

nem tudtam megoldani.

A második órán

a fogorvos néni jött be,

és a katedránál,

sorra,

ki kellett tátania

mindenkinek a száját,

az ablak felé.

Én közben

leírtam a nyelvtanleckét,

amit otthon

elfelejtettem megcsinálni.

A harmadik órán

a pionírparancsnok elvtársnő

jött be egy idős

bácsival,

és megszerveztünk egy

találkozót

„a régi veteránokkal”,

Így mondta.

Én közben

a pad alatt kivarrtam a

kézimunkámat.

A kézimunka órán

nem jött be senki, csak

a tanító néni lett dühös,

amikor észrevette,

hogy sok gyereknek

az édesanyja varrta ki

a kézimunkáját. Ezekkel a

gyerekekkel

levelet íratott, és

bekérette

,,a kedves szülőt”.

Az utolsó órán

senki újabb nem jött be többé,

csak a fényképész bácsi

jelent meg ismét.

Morcos volt, nem úgy, mint

reggel, s azt mondta:

álljanak megint ki

az eltanulok,

újra kell fényképezni őket.

„Mosolyogjatok, gyerekek!”

„Mosolyogjatok!”

biztatta őket a fényképész bácsi,

az éltanulók elkezdtek mosolyogni,

én meg szomorú lettem, mert

akkorra már eszembe jutott,

hogy biztosan a holnapi

számtanfeladatot

sem tudom majd megoldani.

A sereg szanaszét

törött karokkal

lábakkal

nyakkal

könnyű kis

porfelhő ragyog

az út fölött

az ütközetnek

úgy ahogy

vége

most

hogy szinte mindenki

kinyúlva

fekszik a füvön

most már

hát igen

most már

jó messzire látni

November

Tegnap még

7508

levél volt a

fán.

Ma már

csak

egy