Húsvéti szonettkoszorú

Mesterszonett

Feltámadásomat magamban hordom,

ahogy magamban a keresztemet,

és várom és magammal elkínlódom,

hogy elérkezik, mikor Isten levet,

mint rongy ruhát, a semmibe begyűr,

elszív az ég, mint rázkódó vihar,

de addig is tán lehet emberül,

minden ember az önimáival,

árad a fény, és jönnek asszonyok,

akik megsimogatják a tövisem,

és hajnalok lesznek az alkonyok,

és lelkemet senki sem töri bent –

lennék Jézus, lennék hívő alázat,

de láz vagyok, és keresem a lázat.

1.

Vigyázok nagyon, mi köszönt napomra,

és milyen felleg nézi egemet,

milyen szenny tapad tengerem-habokra,

és mi borzolja fel a lelkemet;

vigyázok nagyon, hány szál az eső,

és hány tekercs a buja gabona,

különben lelkem penésze kinő,

és nem törlöm le többé már soha;

vigyázok nagyon, milyen dallamot

dúdolgat mélán szakállszőtte szám –

de hiába, csak rosszkor ordítok,

és úgyis rosszkor hallgatok talán:

némaságom vagy fájdalmamat mondom,

feltámadásomat magamban hordom.

2.

Orgona szól, a bárány torka vér,

és látom magam előtt az utat,

szívem szorul, a szeg a fához ér,

és érzem már kezemben a lyukat,

nem-hinni kár, hinni keresztnehéz,

csak mászod, mászod, mászod a hegyet,

az Atya szege hatolt most beléd,

vagy kételyeidből lett eleged,

nem haragszol, de nem érted, hogyan,

és nem érted, kivel, mivel, mikor,

mért mosolyog mindenki cinkosan,

és mért vérzik most el a férfikor –

magamban hordtam azt az öt sebet,

ahogy magamban a keresztemet.

3.

Mondhatom, félelmetes Atyám,

jól megzaklattad a viszonyunkat.

Kereszttől, szegtől, tövistől talán

még Isten egy-fia is kiborulhat.

Nem voltam más, csak muszáj-áldozat,

hogy az ember a sorsomból tanuljon.

S az ember tanult? Dióst, mákosat

zabál és hagyja, hogy tovább vakuljon,

tovább a lelke, hite süketüljön.

Ezért kellettem neked, te halál?

Az Isten-projekt hogy majd sikerüljön,

az az ember kell, ki hitet zabál,

a határon csak küzdjön és csak bízzon.

Én várom és magammal elkínlódom.

4.

Hogy lesz majd élet a halál után,

hogy lesz majd kevés, semmi fájdalom,

hogy lesz majd remény, és nem kell sután

vinnem a világ terhét vállamon,

hogy lesz majd hit és Isten-szerelem,

és nem lesz kétely soha senkiben,

és mindenkinek kinyílik a menny,

addig meg viszem, mindig csak viszem,

legyek bár ember, legyek a fiad,

vigyen halál, hozzon feltámadás,

a hitetlenség úgyis elriad,

mindenkire leszáll a hit-varázs –

nem nyugtatja meg semmi lelkemet,

mert elérkezik, mikor Isten levet.

5.

Minden pap egy-egy tudós Kajafás,

nem hisz, de nagyon mondja a hitet,

szíve nincs, ám az üres agyát

körbemutogatja mindenkinek,

vagy tán a lelke, az az üresebb,

hit-űrben szenved, rítusát lovallja,

szívében nincs vallásos üzenet,

de a papírt, azt bezzeg nyalja-falja,

és nem érti, hogy egy, csak egy az élet,

hogy nincsen könnyűséges itt meg ott,

itt nem mutathat fityiszt Istenének,

hogy ott viszont fordítson egy lapot –

ránk mindig is az az egy hit terül,

mint rongy ruhát, a semmibe begyűr.

6.

Átkozom-áldom – nem tudom, hogyan,

viselnem hogy kell ezt a küldetést,

míg velem minden stáció elrohan,

mért nem arathatom én le a vetést,

miért kell ehhez Golgota, kereszt,

tövisek, sírás, sebzett női lelkek,

a hit ha elkap, miért nem ereszt,

miért nem élhetem meg a szerelmet,

mért gyötrődöm, ha tudom, igazam

fent van Nálad, és soha nem hazugság –

vagy tűrni kell fiadként szótalan,

hogy halál fia minden igaz jóság?

Maradok mindig túli fiatal:

elszív az ég, mint rázkódó vihar.

7.

Az ember szelíd, mégis szenvedi,

hogy bele kell hitébe halnia,

hogy bele kell, mert el nem engedi,

sem Isten, ember, sem a Biblia;

az ember fél, bár hite végtelen,

ő maga ódzkodik a végtelentől,

hogy keresztjében tépő szeg legyen,

hogy Isten ugrik, de nem mindig szemből,

hogy a szerződést nem írta alá,

csak hűséges gyerekként elfogadta,

és imádkozik: “édes jó Atyám”,

de már az imának sincsen zamatja –

a hit mindig a kételybe merül,

de addig is tán lehet emberül.

8.

Mert mi a hit, ha csak te egyedül,

és ki Isten? Egy mobiltelefon

másik vége, mindenki senkiül,

senki mindenkije? Egy nagy sehol

a mindenben, a minden nagy seholja?

Egy Facebook-selfie, arctalan profil?

Névjegy sincs, csak annyi van: Jehova?

Virág nélküli égi klorofill?

Mert mi a hit, ha csak te önmagadban,

Júdás és Pilátus meddő lelke közt?

Mi a hit, ha magadból-fakadtan

kell Napba nézned, s elvakít a köd?

Az Isten furcsa, fanyar bájital.

Minden ember az önimáival.

9.

Az asszonyok – nekem ők nem hazudtak,

bár sejtették, hogy nem jó, ami vár,

és sejtették, hogy Isten, aki ringat,

példát őröl és halált szitál,

mégsem hazudtak, csak mindig szerettek,

s a szeretet kemény, konok kenyér,

ha nagyon fájt, sírtak, ölükbe vettek,

kezük nem ököl volt, hanem tenyér,

rám borultak és könnyük eltakart,

és ölük édes hajlékot adott,

és közelebb volt ama messzi part,

ahol akkor még az Atyám lakott –

újra épülnek a régi romok:

árad a fény, és jönnek asszonyok.

10.

Minden nehéz volt, de a legnehezebb,

hogy nem tudtam, ki vár a túlban, ott,

hol végre tiszta lelket ehetek,

és tiszta lelket is kortyolhatok,

ahol már nem kell mester, példa lenni,

csak élni, mintha nem lenne halál,

az örökéletben nagyot pihenni,

míg Isten minden lelket megkapál,

nem félni, hogy bár a feladat

megtisztelő, mégis kevés vagyok,

és hogy egyetlen félelem alatt

ropog a fa, és végre meghalok.

Nem tudtam, lesz-e, vagy tán senki sem,

aki megsimogatja a tövisem.

11.

De remélem, lesz még feltámadás,

és lesz még hit, mely érez, nem vakít,

és lesz még kalács, friss és mazsolás,

a hit kifogja önnön halait,

és lesz még Lázár, a sírból kilép,

és lesz még leprás, gyógyulva örül,

és nem lesz bűnös többé senki, még

a bűnös lélek is fennen röpül,

és hittől sárgán ragyog majd a Nap,

hittől kéken tündököl az égbolt,

Isten korbácsa többé nem harap,

és minden bűnre legyintenek: rég volt –

a törvény – törvény, a lét nem dadog,

és hajnalok lesznek az alkonyok.

12.

Azt szeretném, ha az apostolok

hinnék és nem hirdetnék a hitet,

akár valami élet-kóstolók,

isszák és nem pancsolják a vizet,

ha Istenért hinnének igazán,

nem magukért, mert az semmi, bűn,

ha megnyílnának a hit tavaszán,

többé tán nekünk sem lenne telünk,

ha nem pazarolnák ígéreteik,

és nem csókolnák Júdás-csókjaik,

mert a látszat csak látszatból telít,

és üres szó csak üres szóra nyit –

akkor én is látom a végtelent,

és lelkemet nem töri senki bent.

13.

Jézus vagyok? Csak keresem magam,

minden álomban, bűnben és csodában.

Csak keresem, az idő elrohan,

és idegen anyagok már a szájban.

Idegenséget szivárog a lélek,

meggyűrődik, mint rég használt ruha,

megkínozzák örökös gyötretések,

vonít, akár egy szenvedő szuka.

Jézus vagyok? Ha magam megtalálom,

boldogan megyek hegyre és keresztre,

de bennem egyre romlik meg az álom,

és felneszelek minden semmi neszre.

Hinnék, ha vágyni tudnám azt a vágyat,

lennék Jézus, lennék hívő alázat.

14.

Jézus voltam és voltam ember is,

és voltam Isten, kemény egy dió,

mert nem mindig egyformán lelkesít,

a hit keselyű is, nemcsak rigó,

marja a májad, tépi szívedet,

és mohó csőre véredben tapos,

a másik persze könnyen csicsereg,

ha félrenézel, s már szabadnapos;

Jézus vagyok, és leszek mindig bárány,

és öt sebem mindig földre kiált,

mindig csak Isten és ember határán,

mint akit sorsa szerteszét cibált –

van hitem, békém, bűnöm arca sápadt,

de láz vagyok és keresem a lázat.

Gyermeknapra

Gyermeknapon

gyermeklombon

gyermekálmokat szövök,

gyermekszurkálóval

szúrnám, mind csak

szúrnám a ködöt,

míg a napot

megtalálnám,

és a szurkálómra

raknám,

világítsa egemet,

és a kedvenc

játékmackóm

ne feledjen

engemet.

Mert a fény

az itt, közel van,

látod? Nyisd ki

a szemed!

Addig van itt,

míg te látod,

átszúrja a

felleget,

míg szeretnek,

amíg te is

szeretsz szépen

valakit,

addig fény van,

addig ég van,

ragyognak a napjaid.

És ha villám

csap le, döndül,

ne ijedj meg sohasem,

téged senki

meg nem bánthat,

mert te vagy

a gyermekem,

és amíg vagy,

addig én is

a te gyermeked vagyok,

együtt rakjuk,

tesszük-vesszük,

az égre, mint

nagy rántottát,

fellódítjuk

a napot!