Nem úgy van

Mindig a nagymamák

halnak meg

Vagy a nagypapák.

Vagy a dédik.

De mi van akkor

Ha az anyák?

Vagy az apák?

Vagy mindketten?

Vagy ha egy gyerek?

Ha a nagymamák

halnak meg

Az unokák elfelejtik őket

Csak a régi fényképeket őrzik.

Húsz év múlva

Már nem tudja senki

Hogy ki van a képen.

Ám ha az unoka hal meg

A nagymama sose felejti el

úgy megy a sírba.

Ha a gyermek hal meg

Az anyából nem lesz költő

Csak élőhalott.

Önarckép

Türkiz olajfesték

Porlepte képemen

Poroszkál az idő

Ráncos történelem

Zöldpenész az arcom

Szürkepenész sapkám

Vénülő kalóznő

Kékülő vitorlán.

Ecseteim kopván

agysejtjeim fogytán

megkövült viasz lesz

születési gyertyám.

szétfolyó élet

mint mikor elrakod

a születésnapra kapott

cukrot csokoládét

melyen a Tesla áll a

bécsi barokk íróasztal

számodra kijelölt jobb

oldali mély fiókjába

felnőve hogy majd

az előre látható rossz

időkben is legyen belőle

nem gondolva rá hogy

evészetre enyészet

ráhibáz mert nem

láttál még halottat

kukacok költöznek

a csokoládédba

nyúlós bonbongyurma

lesz a karamella

hogyha nem látogatod

vágyakozva önmegtagadón

minden ínséges napon

hogy nem olvadt-e szét

sztaniolkoporsójában

és nem ragad-e hozzá

már minden emlék mint

az édesből keseredett

szétfolyó eldugott élet

ajándék ég

anyám küldte ajándékát

ami örökre övé már a csodás

alkonyati eget október

vége felé telet

hozó fagyos csókja

hull arcomra

szélkarjával ölelget

ilyen volt mikor

hattyúdalát a csendet

hallgatta ágyamban

gyermekemként

a bolond varjak ismét

kerge táncot járnak

vészt már nem hoznak

pantomimoznak

fejem felett itthagynak

ők is magamra kerek lyukak

közt festőpamacsot töröl

felhőrongyba Dalí mester

pironkodva bujkál az ősz

elmúlik most is valahol

valami valaki nagy

kék madárrá sötétedő

felleg szorongat

könnyfacsarva

az ég szeme kihuny

és még szebb

és még lázasabb

és még vörösebb