Azért vagyunk…

(Tamási Áron emlékére)

Ég és föld között

feszül a pókháló lélek,

megpendül a teremtett lét:

Tejútról egy ének.

Alant láncfűrészek foga

fenyvesek nyugalmába mar,

marad a rengeteg csutak,

Ábel is menni akar.

Szülőföld árnya rebben,

a világban teng valahol,

sírok lidércfénye űzi,

nem lel otthonra sehol.

Tiszta beszédek szava,

hazug, kis pocsolyákba folyt,

a lélek sűrű szövetét

lassan megeszi a moly.