(A fényképésznél)

Mielőtt vil­lan­na a vaku,

meg­igazítanád az ar­cod.

Lehámlott rólad a gye­rek­kor,

mint kígyó bőre.

Most ke­serű le­vek­ben

cser­zett bőrruhát vi­selsz.

Átlátszó, törékeny páncélzat.

Alat­ta ta­kar­gat­ni való:

izzó fol­tok, ma­ra­dandó kar­colások.

Mo­so­lyog­ni kérem!”

A fénykép csak úgy lesz jól si­került.

(faragott oszlop)

Faragott kőhomlok

félre dőlt faszobrok

a tüzek mély lángja

fény-táncát eljárja

úttalan zarándok

dobhártya sámándob

szélisten borzongat

szétszórja hangunkat

legjava kivénhed

magunktól ki véd meg

leégett sátraink

kék füstje visszaint

tüzes víz se hat már

veszve ló és kantár

mezítláb topogva

költözünk magunkba

szavunkból kihulltan

derengünk a múltan

a sámán ha elvész

csodákat ki igéz

idegen indulat

rombolja falunkat

didergünk védtelen

kifosztott édenben

istenek haragja

földünket szaggatja

paripa csodamén

egyszervolt anyaméh

(kőágyon)

Kőágyon fekszel,

kőből a párna.

Belső nehezék,

lélegzet szállna.

Verdes és tátong,

tebenned a kép;

aszály-sötétben

a fény szomja ég.

Rögök közt csapkod,

szárnytalan az éj.

Csak benned dereng

a hajnali ég.

(évszakok?)

Új szelek járnak.

Olvadt havon elviselt,

szaggatott árnyad.

*

Letett kard szárad.

Egy gyík suhan át rajta.

Győztek a fűszálak.

*

A fény röptében

arcaidat borzolja,

szemek vizében.

*

Huzat járja itt

napjait. Megrezdülnek

még csontágaid.