Páskándi és a nyugati színpad*

Amikor Páskándi átköltözött Kolozsvárról Budapestre (1974-ben), a távozása kapcsán érzett veszteség közepette sokan arra gondoltunk, hogy most talán megnyílnak előtte az európai színpadok. Amiként azt tehetsége és java írói teljesítménye indokolta. Kántor Lajos 1998-ban nem kis csalódottsággal írta le, hogy a lengyel Mrożek és Rózewicz versenytársának tartott Páskándi színpada nem tudott európai érdemeket szerezni. „Ma sem hiszem, hogy túlzott volt ez az erdélyi remény, nem hiszem, hogy Páskándinak ne lett volna ott a helye Varsó és Prága vagy éppen Párizs színházaiban. No meg a modern világkönyvtár sorozataiban.” A gondolatsor ekképpen folytatódik: „Nem tudom, bepótolható-e a mulasztás, számíthatunk-e Páskándi Géza fölfedezésére legalább a kelet-közép-európai térségben. A magyar irodalomban persze nem kell őt fölfedezni, jóllehet a divatokon mindig újra győzni kell. Az életmű mindenesetre jóval nagyobb figyelmet érdemel, mint amilyen napjaink irodalmi közvéleményében körülveszi. Én magam érzem a nyomasztó tartozást. (Amelyet csupán színez, hogy éppen az említett történelmi drámáinak első közreadója lehettem, viszonylag ifjú Korunk-szerkesztő koromban.) A legutóbb Szatmárhegyen fogadtam meg, hogy újra bemegyek Páskándi Géza utcájába. Abba, amelyiken nem a traktor az egyedüli használható közlekedési eszköz.”

Kántor Lajos 1998-as töprengésére tíz év múlva érkezett válasz. Épp a Korunk hasábjain. Aminek közvetlen előzménye Bertha Csillának a Szatmárnémetiben tartott előadása Páskándi Géza drámáinak angol nyelvű recepciójáról.

Amikor Bertha Csilla a londoni egyetemen, majd 2006 őszén a New York állambeli Brockport egyetemen Páskándi-darabokat is tanított egy közép-európai drámakurzus keretében, lehangoltan tapasztalhatta, hogy milyen kicsi a nyugati olvasók-nézők affinitása az olyan súlyos gondolati drámákhoz, mint a Vendégség vagy a Caligula helytartója (Székely János). Hogy Az ember tragédiájáról ne is beszéljünk. Recepció-történeti visszatekintésében Bertha Csilla méltán említi Brogyányi Jenő felvidéki származású amerikai műfordítót és színházi szakembert, aki jó néhány magyar drámát publikált amerikai folyóiratokban és kötetekben saját angol fordításában, s be is mutatott a feleségével, a rendező Pamela Billiggel közösen alapított New York-i kicsiny, nem kommersz színház, a Threshold Theatre Company (Küszöb Színtársulat) előadásában. Aki „különös előszeretettel fordított és 1983-tól kezdve sokat szerepeltetett a társulat repertoárjában Páskándi Géza-darabokat, közülük egy csokornyit kötetbe is rendezett Moment of Sincerity (Az őszinteség pillanata) címmel, amelyet aztán a kolozsvári Polis Kiadó jelentetett meg 1999-ben. Szócikket is írt Páskándiról az alig néhány magyar drámaírót tartalmazó The Cambridge Guide to the Theatre (1988) című nemzetközi színházi lexikonba.”(1)

„Ha a Páskándi-darabok, mondjuk, Londonban vagy Párizsban jelentek volna meg mint angol vagy francia irodalmi művek, szerzőjüket a világ egyik vezető színműírójaként tartanák számon mindenütt” – idézi Brogyányit a Korunkban Bertha Csilla. Persze, mindketten tudják, hogy ha a szerző Londonban vagy Párizsban élt volna, akkor nyilván nem ilyen drámákat ír, hiszen ezek: „bár egyetemes nyelven szólnak, kimutathatóan a szülőföld meggyötört talajából eredtek.” A Páskándi-abszurdoidok tehát szervesen ötvözik a nyugat-európai abszurd sok jellegzetességét egy sajátosan kelet-közép-európai, keserűen komikus, groteszk, konkrét társadalmi nyomorúságot felmutató, olykor realizmusból kiinduló drámaformával, s ezzel magát az abszurd műfaját is megújítják. „A becketti létérzés, a mindent meghatározó és átható irracionalitás, a metafizikai dimenzió megismerhetetlensége, az ebből adódó egzisztenciális elbizonytalanodás, az ismeretlen erőkkel szembeni emberi tehetetlenség nem tűnik el, nem oldódik fel bennük – folytatja gondolatmenetét Bertha Csilla –, hanem kiegészül az emberi, társadalmi akarat, a konkrét helyhez, társadalmi formációhoz kapcsolható, a totalitariánus diktatúra abszolút hatalmát és szándékos kiszámíthatatlanságát tükröző börtönlét groteszk képével. A nyelv, a logika fegyverét használva teremti meg Páskándi az egzisztencialista léthelyzetet és a társadalmi mechanizmust egyszerre magába sűrítő alaphelyzeteket, amelyeket úgy tud továbbduzzasztani, ahogyan a becketti dramaturgia is egy-egy alapszituációból szélesíti ki az emberlét képleteit.” (2)

A Páskándi-fordítások sorát Bertha Csilla folytatta, férjével, Donald E. Morse-szal. Elhallgattatott hangok: erdélyi magyar drámák című – Páskándi, Sütő András, Székely János, Lászlóffy Csaba és Szőcs Géza egy-egy darabját tartalmazó – drámaválogatásukat (Silenced Voices: Hungarian Plays from Transylvania) az igényes írországi Carysfort Kiadó jelentette meg, a könyvbemutatót pedig a nagy hírű dublini Színházi Fesztivál idejére időzítették, és az Ír Nemzeti Színházban, az Abbey Theatre-ben tartották. Bertha Csilla úgy tudja, hogy sok angol és amerikai könyvtár megrendelte. „Évekkel később, amikor beléptünk az egyik legjobb dublini könyvesboltba – írta március 27-i elektronikus levelében –, nagy örömmel láttuk, hogy Sinkovits Imre és Kubik Anna néznek ránk a fedelével a néző felé fordítva álló könyvborítóról. Barátoknak, ismerősöknek, színházi rendezőknek adtunk a kötetből, érdekesnek tartották…”

Ebből a levélből tudom, hogy Bertha Csilla férje tanulmányíróként is foglalkozott Páskándi színházával. Dublinban megjelent írásának ezt a szimbolikus címet adta: Beckett Erdélybe jön. (3) A modern drámát szemléző kanadai folyóiratban pedig az abszurdoidok filozófiai létszemléletéről értekezett (4). A sort kettejük 2015-ös prágai előadása folytatja, a Godot Magyarországra jön (5) – Páskándi filozófiai vígjátékára utalva (Godot-ra újra várnak) (6). Páskándi nagy Beckett-tisztelő volt – emlékeztet Bertha Csilla. A Godot-t továbbíró, variáló – halála évében megjelent (1995) művében „a korábbiaknál is nyilvánvalóbban szervesíti a becketti absztraháló egyetemességet a közép-európai, sőt felismerhetően magyar sorskérdések dramatizálásával, Beckett-parafrázisokban és saját/sajátos logikai játékokban, történelmi és filozófiai vagy álfilozófiai elmélkedésekben tobzódó végtelen vibrálással, nyelvi pirotechnikával”.(7)

Elhallgattatott hangok – ezzel a címmel került könyvárusi forgalomba Nyugaton az erdélyi magyar dráma antológiája. Színházi szószékekre (is) vár, hogy ezek a különleges hangok hallhatóak legyenek és halhatatlanok maradjanak.

Jegyzetek:

1. Bertha Csilla: „New York számára teljesen új hang”. Korunk, 2008. 8. 81–85.

2. U.o.

3. Donald E. Morse. Samuel Beckett Comes to Transylvania: The ‘Absurdoid Plays of Géza Páskándi (Beckett Erdélybe jön: P.G. abszurdoid darabjai). In: Literary and Cultural Relations: Ireland, Hungary, and Central and Eastern Europe (Irodalmi és kultúrális kapcsolatok: Írország, Magyarország és Közép- és Kelet-Európa, szerk. Kurdi Mária). Dublin, Carysfort Kiadó, 2009.

4. Donald E. Morse: An Affinity for Philosophy: The Absurdoid Theatre of Géza Páskándi (Filozófiai affinitás: Páskándi Géza abszurdoid színháza). Modern Drama, 2010. 1.

5. Bertha Csilla–Donald E. Morse: Godot Comes to Hungary via Translation and Acculturation (Godot Magyarországra jön fordítás és akkulturáció útján). Litteraria Pragensia, 2015. dec.

6. Páskándi Géza: Godot-ra újra várnak. Filozófiai vígjáték, Bp. 1995.

7. Bertha Csilla: I. m.

*Részlet a 2018. május 17-án Szatmárnémetiben tartott Páskándi-konferencián bemutatott, Páskándi a régi és az új Kántor–Lángban című előadásból. A szerző által rendelkezésünkre bocsátott szöveg a tanulmány befejező része.

*

„Bedrótozott” nemzedékek

Észak-amerikai és erdélyi tapasztalatok

1. A múlt év augusztusában nem voltam jelen a Tokaji Írótáborban, jóllehet bőven lett volna mondanivalóm az akkorra meghirdetett témakörben is („NAGY JÖVŐ MÖGÖTTÜNK” – Elhallgatva és elfelejtve). Egy sokkal távolabbi, óceánon túli felkérésnek igyekeztem eleget tenni. Az Amerikai Magyar Baráti Közösség ugyanis azzal tisztelt meg, hogy az 1990 utáni erdélyi változásokról és változatlanságokról tartsak előadást az Ohio állambeli Lake Hope-on, vagyis a Reménység tavánál. És ha már ott voltam 43. tanulmányi hetükön, a rendezvényszervező Kovalszki Péter egy pódiumbeszélgetésbe is bevont. Ennek témáját pedig ekképp jelölték ki: Média és kommunikáció a szétszórtságban. Azt hiszem, ennek köszönhetően vált számomra is igazán tanulmányivá/tanulságossá az ott töltött „nyaralóhét”. (A Korunk márciusi száma – Magyarok a szétszórtságban – bőven nyújt ízelítőt együttlétünk gondolatáramából és egyszersmind hangulatából.)

A nemzettesttől elszakadva diaszpórában, szétszórtságban élünk kétségtelenül – ütötte le Kovalszki Péter az alaphangot –, de ettől még nem kellene szükségszerűen magányosan, egymásról mit sem tudva, önkörünkbe zártan élnünk. Igyekezzünk kihasználni a modern médiakommunikáció lehetőségeit. Hiszen ezeknek az eszközöknek is vannak közösségépítő és főként hálózatképző lehetőségeik. Mind a Kárpát-medencei magyarság és a diaszpóra kapcsolattartása tekintetében, mind pedig – szűkítve a kört – az észak-amerikai és az erdélyi magyarság viszonyrendszerében.

Az utóbbi felvetés voltaképpen nekem szólt: az erdélyi szórványokban tudunk-e élni (és miként) az új médiumok és új technikák eszközrendszerével?

2. A kerekasztal első megszólaltatottjaként azzal kezdtem mondandómat, hogy voltaképpen egy internetes bevándorló szeretné megosztani véleményét egy olyan tábor lakóival, akiket a mai digitális világban nem túlzás internetes bennszülötteknek nevezni. A Reménység tavánál bizonyára hihetetlenül hangzott, de én még édesanyám palatáblájára írtam az első betűket, nem táblagépre. A fiam-menyem online-újságot szerkeszt, az unokám félesztendős korától nyomkodta a számítógép billentyűzetét; még nem tudott beszélni, de már utánozta a maroktelefon használatát. Egyik doktorandusom, aki tudatában van annak, hogy voltaképpen a palatábla a táblagép ősanyja, amerikai utam előtt azt írta volt nekem egyik mailjében: „az elmúlt tíz évben olyan radikális változásokon mentek át ezek a szakmák [mármint a média- és kommunikáció-tudományiak], mint máskor száz esztendő alatt, s az is biztos, hogy teljesen újra kell értékelni a tanításukat is”.

Nemrég a Pécsi Tudományegyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékének munkatársai felméréseket végeztek a húszévesek körében. Eredményeiket bemutatták a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem VII. Új Média Konferenciáján is. Tőlük tudom: az általuk vizsgált korosztály, mire eléri a húszéves kort, húszezer órát tévézik, húszezer mailt ír, tízezer órát tölt videó-játékokkal, tízezer órát telefonál, de csak ötezer órát olvas. Folyamatosan a „hálón lógnak”, ezért is nevezik őket még „bedrótozott nemzedéknek” vagy „digitális őslakosoknak”. Csakhogy: a napi 6–7 órás médiafogyasztásban nincs benne az újságolvasás. Könyvet nem vesznek a kezükbe, szépliteratúrát vagy szakirodalmat is csak mobiltelefonról olvasnak; ugyanúgy, ahogy filmet néznek, zenét hallgatnak, információkat gyűjtenek és megosztanak.

Barna Gergő és Kiss Tamás fiatal kolozsvári szociológusok ugyanebben az időben a 18–29 éves erdélyi magyar fiatalok médiafogyasztási szokásait vizsgálták. Kutatásjelentésükből az derül ki, hogy a megkérdezettek nagy része a magyarországi kereskedelmi tévéadókat nézi, ezt követik a magyarországi közszolgálati, majd a romániai kereskedelmi és közszolgálati adók. A rádiók hallgatottságának aránya minimális ugyan, de ezen belül is nagyobb érdeklődés mutatkozik a román műsorok iránt. Ugyanilyen arányban csökkent a magyarországi kereskedelmi és közszolgálati rádiók hallgatottsága is. A fiatal kutatók arra hívják fel a figyelmet, hogy a lefedettséget illetően az erdélyi régiókon belül változó a helyi média érték-pozicionáltsága. A tendencia Kelet–Nyugat-irányultságú. Ami azt jelenti, hogy a Székelyföldről kiindulva – a magyarság létszámának apadásával és elszigeteltségének növekedésével – egyrészt megnőtt a helyi magyar sajtó olvasottsága, másrészt a digitális analfabéták számának apadásával 92,8 százalékra ugrott az internetezők aránya. Vagyis hihetetlenül megnőtt azoknak a száma, akik mindenik kommunikációs csatornán aktívan rajta tartják a kezüket és a szemüket. És itt a lényeg az interaktivitáson van. A célcsoportok direkt vagy indirekt elérése, a prioritásként kezelt programok felvállalóinak visszajelzése.

Átlagban egy szerző kilencven bejegyzést ír a Facebookra. A Youtube-videómegosztóra percenként 48 órányi anyagot töltenek fel. Olyan társadalmi hálók alakulnak ki – fejtette ki a Reménység tavánál Tussay Szilárd, az erdélyi Ifjúsági Keresztény Egyesület programigazgatója, amelyeket vezéregyéniségek alakítanak. Akik egyet értenek velük, azok hihetetlen gyorsasággal felzárkóznak mögéjük. Nos, ügyesen ki tudja használni ezt Erdélyben is a politika és a civil szféra egyaránt. Hiszen az érzelmi hatásfok mozgósító erejű.

A virtuális világ lehetővé teszi, hogy a fiatalok olyanoknak mutatkozzanak, amilyenek lenni szeretnének. Csakhogy nehéz beazonosítani őket. Az életkor, a lakhely, a nemi identitás stb. mind-mind fiktív. Legfennebb médiafogyasztási szokásaik alapján tudunk következtetni arra, hogy mi foglalkoztatja őket, mit kedvelnek igazán, és mit utasítanak el. (Vö.: Média és kommunikáció a szétszórtságban. In: ITT – Ott Kalendárium 2015. Az Amerikai Magyar Baráti Közösség évkönyve. 102–104.)

3. Én még a háromnyelvű erdélyi lapkultúra több mint két évszázados hagyományai alapján kezdtem el tanítani az újságírás műfajait, illetve történetét. Ma már a sajtótörténet sem csak az írott sajtó históriája, hanem egy többcsatornás kommunikációs rendszeré, amelyben helyet kap a rádiózás, a televíziózás, az online-újságírás; a hírportálok éppúgy, mint az irodalmi portálok. Ezért hát nagyon is komolyan kellett vennem fiatal kartársaim jelzését: ma azt tanítjuk, amiből tegnap felkészültünk, holott arra kellene képezni az újságíró- és kommunikáció szakos hallgatókat, amire öt vagy esetleg tíz év múlva szükségük lesz.

Meggyőződésem, hogy a jelenlegi multimédiás értékválság ellenére nem tűnik el sem a lapkultúra, sem az elektronikus sajtó, hanem eszközrendszerének radikális megváltozásával funkcionálisan is átalakul. Mindezt arra alapozom, hogy a romániai magyarság eddig háromszori kisebbségi helyzetében (1918, 1944, 1989) mindig életmeghosszabbítónak bizonyult a jótékony szemlélet- és funkcióváltás, a műszaki fejlődés biztosította és a közösségi igényeket artikuláló diverzifikáció. Az új szükségleteknek megfelelően Erdélyben ma is indulnak új lapok; beszédes példaként most csak a Nőileg című magazint emelném ki. Kitalálója, főszerkesztője semmit nem árult el ez irányú terveiből, amikor nálam doktorált. Lehet, hogy ő maga is csak később döbbent rá arra: 1990 után a román fővárosban kiadott magyar lapok rendre elsorvadtak, szerencsés esetben Erdélybe visszakerülve profilt váltottak. A százezer példányszámú Családi Tükör viszont Kolozsvárra költöztetve sem maradt talpon. A papírárak drasztikus emelése s a színes nyomás költségei miatt; meglehet, a lapkultúra-menedzselés akkori teljes hiánya okán is. Az így keletkezett vákuumtérbe próbáltak betörni aztán a magyarországi divatlapok és női magazinok. Ma ingyen sem kell senkinek egyetlen olyan folyóirat sem, amelyek nem az erdélyi lányokat és asszonyokat szólítják meg. Ez sikerült a Nőileg fiatal szerkesztőinek, akik közül többen kommunikáció- és médiaszakot végeztek, néhányuk nem csupán alapszinten, értenek tehát a lapmenedzseléshez is.

Az elmúlt években a fél évszázados múltú kolozsvári meg marosvásárhelyi rádióstúdiók jövőjén töprengtünk. Arra a következtetésre jutottunk, hogy a rádiózás és televíziózás is rákényszerül a stratégiai „lépésváltásra”. A fiatal rádiószerkesztők – közülük többen egykori tanítványaink – ma már számolnak azzal: meglehet, hogy a hallgatók következő generációi chip-szerű, apró kis rádióvevőkkel fognak cirkálni.

4. A továbbiakban olyan kollégák véleményét szeretném röviden idézni, akiknek többé-kevésbé rálátásuk nyílt az amerikai, a magyarországi, a romániai és az erdélyi magyar médiatérre.

Barabás Balázst bukaresti újságíró korom óta ismerem: szülei országos magyar lapoknál dolgoztak, ő maga a bukaresti Ady Líceumban végzett, az ELTÉ-n diplomázott, Budapesten vágott neki az újságírói pályának. Miközben bukaresti szerkesztőségeket is tudósított (Ziua, Mediafax, Pro TV), hét évig volt rovatvezető a Computerworld magyarországi szerkesztőségében; jelenleg szerkesztő-műsorvezetője a nemrég indult bukaresti Digi24 tévécsatornának; minthogy a családja Budapesten él, ingázik a két főváros között. Fontosabb megállapításai:

a) „A véleményközpontú sajtó diadalából és a nyomtatott sajtó összeomlásából egy olyan amerikai hírszolgáltató média született, amelyik egyre rosszabbul tájékoztatja a közönséget. És egyre jobban megosztja azt.” Edward Snowden akciója után az újságírók nehezebb helyzetbe kerültek.

b) Mind Magyarországon, mind Romániában „nagyon eltorzult a mindenkori sajtó fő pillére, a hitelesség. […] Magyarországon a politika torzította el, Romániában a pénz. […] Romániában a tulajdonosok diktálnak, a profitmaximálás elve alapján. De […] több teret engednek a tényfeltárásnak.” A román sajtó általában merészebb, mint a magyarországi.”

c) Az erdélyi magyar médiatérnek van átjárhatósága a magyarországi (a Kárpát-medencei) felé, de nincs átjárása az erdélyi román és a romániai román médiába.

d) Az előbbi a nemzetegységesítés irányába hat, az utóbbi kiépítésének hiánya viszont éppenséggel fékezi ezt a folyamatot. A románok nem értik, miért beszélünk Romániában magyarul, ha románul is tudunk; nem értik, miért van szükségünk anyanyelvi oktatásra; miért ragaszkodunk a magyar és a székely zászlóhoz, az autonómiához. „Mi meg nem értjük, hogy ők meg mit nem értenek ezen.” Merthogy soha nem volt nyilvános párbeszéd ezekről a kérdésekről. Így nem csoda, hogy a románoknak az autonómiáról folyton csak az jut az eszükbe, hogy el akarjuk venni tőlük Erdélyt. Felvetéseikre nem románul válaszolunk, hanem jól odamondogatunk nekik mind az erdélyi, mind magyarországi médiában. (Vö. Rostás Szabolcs: Nem igaz, hogy botrányra és bugyira van szüksége a nézőnek. Krónika, 2013. október 11–13.)

Az irányításommal doktorált Nicolae Urs kollégámat az online újságírás jogi szabályozása foglalkoztatja. Felkészülése idején azért pályázott kutatási ösztöndíjat az Egyesült Államokban, hogy az ottani helyzetet összehasonlíthassa a romániaival, ahol még az internet vadnyugati korszakát éljük. Arra a következtetésre jutott, hogy ott sincsenek tiszta használati szabályok, és nincs egy olyan hatóság, amelyik felügyelné, hogy mit szabad, és mit nem; az anonimitás felmérhetetlen károkat okoz. Meglátása szerint úgy kellene tekinteni az internetes médiára, mint a többi informáló médium továbbfejlesztésére. Vagyis: a nyomtatott sajtó szabályrendszerét kell alkalmazni a világhálón megjelenő tartalmak esetében is; olyanformán, persze, hogy szólásszabadságot ne lehessen korlátozni, illetve egyetlen csoport véleményét se lehessen ráerőszakolni másokra. A „műhírekkel felduzzasztott információdzsungelben” az újságíróknak a témák és tények kontextusba helyezését és – fontosság szerinti – szelekcióját kellene biztosítaniuk. Ehhez pedig hiteles médiumokra, hiteles személyiségekre van szükség. (Vö. Nicu Urs: Az online újságírás jogi szabályozása. ME-dok, 2010. 4. 77–82.)

Ezt ismerte fel a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, amikor az interneten elfajuló vitákat elemezve kimutatta: a felelőtlen személyeskedések olyannyira sértik az emberi méltóságot, hogy azoktól – miként a Székelyföldön mondják – kinyílik zsebünkben a bicska. Közbevetőleg: a felemás rend­szer­vál­tás után min­den­ki úgy érez­het­te, hogy vég­re sza­ba­don, fé­le­lem­men­te­sen el­mond­hat­ja a maga véleményét bár­mi­ről. „A hír szent, a vé­le­mény sza­bad”: ezt tanítottuk Budapesten, Bukarestben, Szegeden, Pécsett, Kolozsváron. Csakhogy nem tudatosítottuk idejekorán: a nyil­vá­nos­ság­nak is van mi­nő­sé­gi kri­té­ri­u­ma, er­köl­csi-eti­kai mér­cé­je. A pi­ac­gaz­da­ság kö­rül­mé­nyei kö­zött fel­ér­té­ke­lő­dött ugyan az in­for­má­ció, mi­köz­ben az új­ság­írói tá­jé­ko­zó­dást a gaz­da­sá­gi cen­zú­ra sok­kal job­ban aka­dá­lyoz­za, mint a párt­ál­lam­be­li. A hír­döm­ping el­le­né­re ma­ga a tá­jé­koz­ta­tás is be­szű­kült, fe­le­lőt­le­nül fel­szí­nessé, igény­te­lenné vált. És ami talán a legna­gyobb gon­dot jelenti: pe­ri­fé­ri­á­ra ke­rül­tek, hát­tér­be szo­rul­tak vagy pe­dig tel­je­sen ki­szo­rul­tak a lé­nyeg­lá­tás­ra szok­ta­tó ha­gyo­má­nyos mű­faj­ok.

5. A Clevelandi Magyarok Hangja, a Bocskai Rádió harminckét éve működik, jelenleg Csibi Lóránd egykori csíkszeredai biológus vezeti. Jellemző, hogy a magát új környezetében 2001 után hamar feltaláló Csibi már akkor elkészítette a Clevelandi Magyar Közösség Facebook-os oldalát, amikor még föl sem merült, hogy valaha neki is lesz valamilyen szerepe a vasárnaponként háromórás műsort sugárzó rádióstúdióban. A közösségi oldal volt az első kapocs, ezt követte a Bocskai Rádió weboldala, www.bocskairadio.org, amit Molnár Zsolt készített. Aki egy személyben a rádió technikusa és riportere is. Ők voltak azok, akik a rádió átvétele után létrehozták a Hungarian Media Foundation alapítványt, amelynek égisze alatt működtetik a Bocskait.

A weboldalakat 2013-ban 12 952-en, 2014-ben 14 593-an tekintették meg, főként az Egyesült Államokból (51–53%), Magyarországról (25–31%), Erdélyből (6–14%). A műsorok főként csapatmunkában készülnek, önkéntességi alapon. Ki a szakértelmét, ki a szabadidejét, ki a pénzét ajánlja fel a zökkenőmentes működés érdekében. Amit korántsem tekintenek áldozatnak, mert közösen kialakított elképzeléseik valóra váltásáért dolgoznak. Annak a felismerésnek az alapján, hogy a rádió:

a) kapocs a clevelandi magyar egyesületek között, hiszen felvállalja a helyi események objektív tájékoztatását, közösségerősítő értelmezését;

b) a tudatos anyanyelvhasználat ébren tartója és a zenei anyanyelv éltetője;

c) a közösségi hagyományok ápolója, a történelmi tudat erősítője;

d) irodalmi és művészeti értékeink tudatosítója.

Nem tartom valószínűnek, hogy Csibi és Molnár Zsolt úgy érkezett az Újvilágba, hogy előzetesen olvasta volna Németh László magvas tanulmányát A Magyar Rádió feladatairól. De a szétszórtságban mindketten ráéreztek arra, amit a rádiós-feladatok első magyar célkitűzője így fogalmazott meg: a rádió olyan csodaszer, amelyik egy „cserepeire tört népet” drót nélkül is „összedrótozhat”. Segítségével a szórványlét szívverése is felerősödhet, a diaszpórában megfogalmazott rádiós üzenetek pedig a nemzettest „fülében” rezonálhatnak. (Ebben az értelemben ugyancsak érdemes lenne tovább gondolni a „bedrótozott nemzedék” szemantikáját!)

A jövőt illetően a Bocskai Rádiónak nincsenek ún. „nagy tervei”. Mindössze arra vállalkoznak, hogy a továbbiakban is hatékonyan elősegítsék az amerikai magyar közösségek közötti együttműködést; hogy segítsék megőrizni azok kulturális és közösségi értékeit; igyekezzenek olyan helyzetbe hozni a különböző magyar szervezeteket, hogy azok minél hatékonyabbá tehessék működésüket; egyrészt önfenntartásuk, másrészt az egyetemes magyarság érdekében.

Az említett kerekasztal-beszélgetésben nemcsak Csibi Lóránd, hanem a Kanadai Magyar Televízió producere, Maros Zoltán is részt vett. Így tudtam meg, hogy ők is hasonló felfogásban dolgoznak, mint a Bocskai Rádió munkatársai. Heti egy alkalommal jelentkező műsorukban, a Magyar Képekben igyekeznek bemutatni a magyar vonatkozású helyi eseményeket, az anyaországban történteket, de nem hagyják ki az erdélyi, a vajdasági stb. magyar élet változásait sem. Műsoraikban tekintettel vannak arra, hogy a kanadai magyarság több Trianon utáni tájhazából telepedett ki, minek következtében sokszínű kultúrát vittek magukkal, és nem hagyhatják, hogy ezek az értékek devalválódjanak, kifakuljanak.

A Kanadai Magyar Televízió működtetői is önkéntesen, fizetség nélkül végzik munkájukat. Telefonhívások, mailek, kézzel írott köszönőlevelek kárpótolják őket. Vagyis: azoknak a figyelme, akik tudják, hogy Kanadában állami és egyéb támogatás hiányában csak akkor maradhatnak meg a magyar rádió- és tévé-adások, ha elkészítésük költségeinek előteremtésében azok is részt vállalnak, akikhez ezek a műsorok szólnak.​

A kerekasztal után Maros Zoltán rögtön a felvevőgép elé állított, és erdélyi irodalmi újdonságokról faggatott. Tudta már, hogy 2014. augusztus 30-án a Kaleidoszkóp Hagyományőrző Klub meghívására a torontói Pannónia Könyvesházban is előadást tartok, igyekezett hát „előkészíteni” ottani „bemutatkozásomat”. Nem mulasztotta el ezt a Kalejdoszkóp címmel bejegyzett magyar és angol nyelvű folyóirat sem; a szerkesztőség olyan észak-amerikai magyar személyiségekről írt esszéimet adta le előzetesen, mint Nagy Károly szociológusról szóló, illetve a Csernátontól a Reménység taváig eljutó, a diaszpórának hosszú távú programot adó Cseh Tibor emlékezete; a 2014. augusztus 30. délutánjára időzített rendezvényt megelőzte a torontói Független Magyar Rádió főszerkesztőjének, Bede-Fazekas Zsoltnak a „faggatózása”, akinek a kérdései között már a 85 éves Kányádi Sándorral kapcsolatosak is szerepeltek, akiről a Kaleidoszkóp Hagyományőrző Klub Kányádi-pódiumműsora után örömmel beszéltem.

6. Hadd szóljak most már konkrétabban is arról, hogy milyen az erdélyi (magyar) médiatér az internet-korszakban. A szerkezet- és funkcióváltás az ezred- és századforduló táján kezdődött el. Éspedig azzal, hogy a kolozsvári Szabadság című erdélyi közéleti napilap főszerkesztője a New York-i Magyar Emberjogi Alapítvány segítségével interneten is elérhetővé tette 1995-ben a nyomtatott lap tartalmát. Az akkori főszerkesztő, Tibori Szabó Zoltán szándéka az volt, hogy a külföldre szakadt honfitársaink is tájékozódhassanak az erdélyi hírekről, történésekről. (Ugyanez a szándék működteti ma a moldvai Csíkfaluban a kétnyelvű internetes Csángó Rádiót.)

A gazdasági válság közvetlen érzékelésekor (2008/2009 táján) aztán kiderült, hogy Szabadság kolozsvári olvasói közül egyre többen lemondanak a nyomtatott lapról, mert nem tudják megfizetni az árát. Az online-változattal az a gond, hogy a szerkesztőség nem tud gazdasági engedményeket tenni, másrészt pedig Kolozsvár térségében az internet elterjedtsége még mindig alacsony szintű. Jelzésértékű ugyanakkor, hogy a magyar szempontból szórványnak tekintett közép-erdélyi megyékben (Beszterce-Naszód, Fehér, Szeben, Szilágy) a Szabadság-előfizetők nem mondták le a lapot. Merthogy ők ebből a regionális hírlapból tájékozódnak, ebben jelennek meg a számukra szerkesztett különoldalak. Ugyanez a helyzet a dél-erdélyi és bánsági megyék (Arad, Fehér, Hunyad, Krassó-Szörény, Temes) nyilvánosságterét építő Nyugati Jelennel.

Ma már nincs olyan hírlap és folyóirat Erdélyben, amelyiknek ne élne a digitális változata is. De van olyan központi lap, amelyik csak ebben a formában létezik (az 1947-ben Bukarestben indított Romániai Magyar Szóra gondolok), amelyik maszol.ro néven hívható le.

A maszol nagy előnye a bukaresti megjelenéshez képest, hogy a friss hírek és a helyszíni tudósítások nem háromnapos késéssel jutnak el az erdélyiekhez, hanem röviddel a kolozsvári szerkesztőségbe érkezésük után. Ilyen körülmények között a szerkesztőknek nem naprakész-, hanem „percre kész” felkészültségűeknek kell lenniük. Annál is inkább, mivel az erdélyi médiatérben való jelentkezésük során számolniuk kell azzal a konkurenciával is, amit a Kárpát-medence ugyancsak ötcsatornás médiarendszere jelent.

Most pedig vessünk egy pillantást az erdélyi embereket behálózó médiakínálatokra.

A magyarországi rádió- és tévéhálózatok mindenképpen az első helyre kerülnek. Nálam a nap például a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorával kel. Lehetőleg nem hagyom ki az MTV-1 Kárpát-Exprexét sem. Este többnyire a híradókat követem a televízióban, szükség szerint a bukaresti és a kolozsvári román műsorkínálatokból is válogatok, napközben „átfutom” a Szabadságot, a Krónikát, a maszolt, munka közben viszont csak a Bartók Rádiót hallgatom.

A kolozsvári és marosvásárhelyi (területi) rádióstúdiók műsorainak (1985-ös betiltásukig) munkatársa voltam; 1990 után csak alkalmi megszólaló. Szakmai érdeklődésből követnem kellene a területi tévéadásokat is, nemcsak a rádiós műsorokat, hiszen mindenik stúdióban immár a tanítványaink viszik a prímet. Az Erdélyi Magyar Televízióval pillanatnyilag nem dicsekszem, merthogy az egyelőre még csak a nevében erdélyi, jobbára Marosvásárhely-központú. Minőségileg jobbat és eredetibbet az országos csatornán sugárzott bukaresti, illetve (részben) a kolozsvári magyar tévéadások nyújtanak.

A Romániában területinek nevezett közszolgálati stúdiók funkcionalitásukat tekintve igencsak különböznek. A marosvásárhelyi stúdiók inkább a székely tömbmagyarság életszervezésében látnak el közszolgálati feladatokat, a kolozsvári stúdiók pedig az erdélyi magyar lét szórványhelyzeteiben, kistérségi viszonylataiban.

A szórványmagyarság számára nem jelent különösebb gondot a kétnyelvűség, a digitális térben azonban felszabadultabban használják anyanyelvüket, mint a mindennapi ügyintézésben (román közegben ugyanis nincs alkalmuk megszólalni magyarul). A székelyföldi tömbmagyarság egyedei pedig nem nagyon törekszenek az államnyelv alapszintű elsajátítása sem, mivel tagjai úgy vélik, hogy román nyelvi kompetencia nélkül is megfelelő életközeget tudnak teremteni maguknak (Vö. Péter Árpád: A Kárpát-medence magyar fiataljai. Korunk, 2014. 6.)

7. A legjobban kiépített kommunikációs hálózata a székely tömbmagyarságnak van: a három megyére kiterjedő regionális övezetben összesen 48 területi, megyei és kistérségi (nyomtatott és elektronikus) alapegységet találunk. A nyolc megyét felölelő szórványhelyzetben pedig csak 35-öt. Ami a lényeg: a székelyföldi övezetekben nemcsak az írott, hanem az elektronikus sajtó struktúrái is kialakultak. Ezek működtetésében a pártpolitikai reflexek is érvényesülnek. Szórványhelyzetben viszont a közösségépítés válik elsődleges princípiummá.

Székelyudvarhelyen vagy Gyergyószentmiklóson polgármestert tudnak hatalomra juttatni vagy hatalmától megfosztani a helyi lapok, rádió- és tévéműsorok. Szatmárnémetiben, Margittán, Nagykárolyban, Nagyszalontán, Székelyhídon viszont az a fontos, hogy magyar legyen a polgármester vagy az alpolgármester. Felértékelődött tehát a helyi kiadványok és hírportálok szerepe. Nemcsak a határ menti településeken, hanem főként Belső-Erdélyben. Olyan kiadványokra gondolok, mint a Bányavidéki Új Szó, Besztercei Híradó, Kaplony, Kraszna, Lugosi Hírmondó, Nagykároly és Vidéke, Nagyszeben és Vidéke, Sarmaság és Vidéke, Szászrégen és Vidéke, Temesvári Új Szó. Nagyszeben városában magyar nyelvű hírportál is szolgálja a közösségépítést. Beszterce-Naszód, Fehér, Hunyad és Szilágy megyében viszont még nem jutottak el a hírportálok beindításához sem.

8. Demény Péter író, költő, színműíró, műfordító, egyetemi oktató 2014. március 26-án előadást tartott a kolozsvári Bulgakov Kávéházban. Előadását ezzel a címmel hirdették meg: Mire jó a Facebook? Válaszának a lényege: Már élni sem tudnánk „a tájainkon-buszainkban-kocsmáinkban-egyetemeinken-iskoláinkban legnépszerűbb szociális háló nélkül”. De ez vajon mit éltet? Az életünket vagy annak a látszatát? Vajon az egész életünk látszat is lett? Hogyan lett azzá, ha azzá vált? Ami mégis megmarad, az hogyan alakul át?

Kérdésfelvetése továbbgondolásra vár.

* Elhangzott a 43. Tokaji Írótáborban, 2015. augusztus 13-án.