Hatvan perc 100 esztendőből

Rengeteg gondolattal és kérdéssel a fejemben, hideg, napsütéses januári délutánon indultam Berta nénihez fotózni. A szomszédban lakó, állandóan felügyelő unokaöccse segítségét kértem, mert mégiscsak könnyebb dolga van egy fotósnak, ha ismerőssel és nem ajtóstól ront be egy száz éves nénihez: – Csókolom, fényképezni jöttem újra!

Persze, emlékszik rám, már jártam néhányszor nála az elmúlt évek során, sőt testvéréről készült képemet is felfedezem a kis edénykékkel teli asztalán.

Berta néni 1918. január 23-án látta meg a napvilágot Agyagfalván. Próbálom elmeséltetni vele életének száz évet, de nem bőbeszédű.

– Hatan voltunk testvérek, egyik kisebb, másik nagyobb. Mind a hat szolgált valahol, mentünk, kerestük az öltözetet, segítettük a szülőket. Nem úgy volt, mint most, hogy menyök, emelöm a kalapot, s jó napot! – meséli száz esztendős mosolyával.

Hogy mit is dolgozott?

– Kapáltam! – Közben mosolyog. – Bukarestben szolgáltam, Snagovon szolgáltam, Szögedön szolgáltam, Pestön szolgáltam. Mit meséljek én erről? Dolgoztam és pénzt kerestem! A pénzt haza kellett küldjük, hogy adót fizessenek. Akkor nem volt nyugdíj. Az adóba kellett fizetni, mert ha nem, vitték el dolgokat – mondja.

Ma, amikor nagy szüksége van valamire, elmegy a boltba vásárolni kis nyugdíjából. Otthon hat tyúkot tart, azokat rendezi. Kérdezem is gyorsan:

– Mit csinál egész nap?

– Üldögélek! – mondja mosolyogva.

Ropogósan elkacagjuk magunkat.

Kattog a gép, folyamatosan lesem az arcát. Előkerül a második osztályban készült csoportkép, mutatja nekem, melyik ő. Néha elmosolyodik, néha elmereng. Egyszer megszólal:

– Fölösleges annyi képet csinálni.

Most csak egy órányi időt raboltam el az életéből, a száz évéből, és arra gondolok, mi lesz néhány év múlva?

Nem merek 100 esztendőre gondolni…