Balkáni Balkon

És miért volt érdekes ez az egész? A fürdőszobában álldogált, kinn, a társalgóban a felesége társalgott egy barátnőjével. Jó negyedóra múlva kihallgatózott, megdöbbent, mert egyetlen vak hangot se értett a két nő beszédéből, s ráadásul az egyik a felesége volt! Ami pedig további gyanúra, sőt, gyanúkra adott okot: az egyik nő gyakori aj, aj, aj, aj, aj felkiáltásai, amik csodálkozást, rosszallást, szörnyülködést kifejező indulatkitörések, ehhez pedig a felesége egyáltalán nem szoktatta hozzá. A felesége ugyanis egészen más volt, vagy (legyünk most pontosak) másként szokta kifejezni indulatait. Más szókkal, még csak nem is takarékosabbakkal, mert például a csuda vagy az ördög vigye el, esetleg a francba belé mindenképpen terjedelmesebb, mint ez az aj, aj, aj, aj. S még valamit hallott, amit nem volt hova tennie, a levesestál és a merőkanál diszkrét, de egyértelmű csörgése, márpedig ők aznap nem főztek levest. Rögtön ezután férfihangok hallatszottak, s hogy ő egyik se volt a két vagy három dörmögésből, ez is tény.

Mi történt? A felesége és az ismeretlen barátnő valóban ott társalgott a társalgóban, s a fürdő ablaka egy szűk kis udvarra nyílt, néhány méterre az ablaktól, a félemeleti verandán szintén két nő beszélgetett az előző kettő hangerősségével és ritmusában megegyező módon. Csakhogy ők szlovének lehettek, horvátok, illírek, dalmátok, ki tudja? Ha mindenképpen meg akarjuk vizsgálni a történetet (miért is ne, ha egyszer jóval jelentéktelenebb dolgok is felkeltették már vizsgálódó kedvünk), akkor azt kell megnéznünk leghamarabb, kinek állt vagy állhatott érdekében, hogy minden úgy történjen, ahogyan megtörtént? S ha senkinek, még azután se szabad a véletlen számlájára írni, ahogyan rendszerint mégis. Természetesen ez a véletlen műve volt, és ezzel le is van zárva az egész. Tényleg le van zárva? S ha a véletlen természetes, akkor nagyonis elképzelhető, hogy csupa véletlenből áll, tulajdonképpen a véletlenek sorozata egész életünk. Igazából nem tudom, ki ennek a közhelyes igazságnak a felfedezője. Úgy teszek, mintha én lennék. Hadd gratuláljak magamnak, következik a nyakbaborulás, majd a puszi jobbról, puszi balról, rámnézés nedvekben úszó pillantással, szükséges háttérzörej a taps.Ki kinek gratulál?

Ott állt a beniceszi vagy vóloszi eltérőnél. Szakadt az eső.De nem ez a fontos. Inkább hogy ott állt a beniceszi vagy vóloszi útelágazásnál, dzsekijének gallérját feltűrte, aprószemű eső esett.Körülbelül két napja beállt a front, ha tehát két nappal korábban érkezik e csöppet se elhanyagolható helyszínre, ugyanezt kapja, és nincs illúzióvesztés. Mindenáron ki kell mozdulnia ebből az útkereszteződésből. Csak épp azt nem tudja, hogyan. Ha jönne egy kocsi, szedán, furgon, nyergesvontató, akármi, hogy beintsen, de nem. Úgyhogy ott áll a beniceszi vagy vóloszi eltérőnél.Szakad ez eső. Ez sem fontos. Inkább hogy ott áll a beniceszi vagy vóloszi útelágazásnál, vigasztalan idő.

Már a harmadik öreget mentőzik el az útkereszteződésből. Az egészben az a megdöbbentő, hogy az illetők amikor verdájukkal a kereszteződésbe értek, még fiatalok voltak! Vagy legalábbis erejük teljében, és ebben sincs semmi túlzás. Ez a harmadik például negyvennyolc éves volt, amikor sötétkék Seatjával legurult a dombról, most pedig amikor a mentők kiemelték a roncsból, a személyazonosságijába pillantva megállapították, hogy hatvanhat éves. Időközben három unokája született, a legnagyobb idén érettségizik, éppen elég gond volt vele, füvezett, bandázott, de hátha megjön az esze. A középsővel semmi baj, úgy néz ki, fényes jövő áll előtte, olyan szépen tátikázott a Tátika show tátikadöntőjén, hogy első díjat nyert. Színpadi mozgása fantasztikus, a hangja izgatóan búgó, felfedezése, majd a celebbé istenülése hónapok kérdése. Lesz ő még szépség- és vágykirálynő a világot jelentő deszkákon és rózsaszín stúdiókban! A harmadikról alig tudni valamit. Lehet, hogy autista, az is lehet, anarchista, ő az altruista, az individualista. És ha maoista vagy terrorista? A felsorolás igazából arra jó, hogy bizonyítsuk, ami egyébként bizonyításra sem szorul: manapság minden lehetsz, csak akarnod kell. A kor, a társadalom ebben is, másban is segíti a kitartóan tehetséges, elegánsabb megfogalmazásban pedig a tehetségesen kitartó fiatalokat.

A három gyönyörű unokát nem volt hogyan megmutatni neki sem most, sem pedig amikor még pólyások voltak, bár az öreg fia és menye ha nagyon akarják, ezt is elrendezik. Egyszerűen csak arrafelé mennek a babakocsival vagy ha később, kézenfogva a szemlátomást cseperedő apróságokat, és bekiáltják a még mindig a baleseti helyszínen döglő autó félig vagy egészen lehúzott ablakán, hogy apu, itt vagyunk, nézd meg az unokáidat! Persze, ha történetesen nyár van, nem pedig tél, mert télen már csak az influenza- vagy még szörnyűbb, a fagyásveszély okán is zárva kell tartani az ablakot.

Claudius, a Római Birodalom ötödik császára, és felesége, a ribanc a katasztrófaturisták védőszentje, még akkor is, ha pogányok. S ha persze a katasztrófaturisták védőre meg szentre szorulnak. Ezt én mondom, mert Claudius állítólag örömét lelte az arénában haldokló gladiátorok megtörő pillantásában. A szemüket nézte, közben élvezett. Mint Messalina, aki viszont nem tolta halálközelbe, és mégis minduntalan a csúcson volt. A katasztrófaturista, ha gazdag, a világtérképet, ha pedig szegény, kis hazája térképét nézegeti: hol volt egy kis príma cunami, tűzhányókitörés, földcsuszamlás, ami legalább egy kisebb várost temetett maga alá. Ha kell, telefonál: tessék mondani, várható-e, hogy a Szent András-árok annyira tágul (és itt kétszínűen felsóhajt), hogy belezuhan egy nagyváros, és nyom nélkül eltűnik?Várható-e szökőár a Boszporuszon, kitör megint a Vezúv, mint amikor elpusztította Pompejit, Herkulaneumot meg Sztabiét? Nem? Hát ez megnyugtató. Valójában pedig azért fohászkodik, hogy történjen már valami, az isten szerelmére, mert a világ magában is unalmas, katasztrófák nélkül főleg!

Barátom, cseréljünk helyet. Ha túszt szednek valahol, passzold át nekem a fényképezőgépet vagy a videokamerát, ne én legyek az áldozat, akit te fotózol vagy filmezel, hanem pont fordítva.Vagy ha ki ki kellene lépni valahogyan a lávából, de nincs hogyan, mert lábamat (dehogyis, a te lábadat) térdig, most már combközépig megsemmisítette a tűz, szívesen fényképezem. Mégsem, mert nem vall rám. Engem nem vonz a szenvedésed. Hányódjál csak a tűz meg az özönvíz poklában, én pedig a következő percben eltűnök, de csak miután a fotógépet vagy a digitális kamerát belehajítottam a lángokba, a hullámokba

A számla

Kikulcsolta a postaládát, belenézett. Az állam vagy csak a szolgáltatók megint jelzik, hogy fizető polgár vagyok, nem több, állapította meg kesernyés iróniával, amikor kihalászta a reklámlapok és szórócédulák halmazából az egyetlen fontos postát. Egy villanyszámlát, amin minden rendben volt, és mégsem. A lakcím az övé, egy információ viszont értelmezhetetlen, azt írja, hogy apartament 2, holott ő házban lakik. És idegen a név is, ő pedig alig ismeri a szomszédságot, nevezettet egyáltalán. A postás rég elfüstölt, nincs kinek visszaadni, megmagyarázni, hogy a boríték nem neki szól, s ha nem sikerül idejében célba juttatni, abból baj lehet. Mert teszem azt (morfondírozott a postaláda tulajdonosa) van szegénynek egy harminc vagy negyven lejes fogyasztása, de mert félrecímezték, nem kapja meg, tehát nem is tudja kifizetni, és ha kifut a türelmi időből, megjelenik a vállalat szerelője, lekapcsolja a hálózatról , és csak nehéz pénzekért kapcsolja vissza…Ő pedig még azt sem tudja bizonyítani, hogy egyáltalán nem kapott számlát, mert rossz címre dobták be. Egy percig arra gondolt, elmegy és kifizeti az illető helyett, aztán majd jövő héten nekiáll, több ideje lesz és megkeresi. Az ötlet abszolút hülyének, mi több, értelmetlennek tűnt, nézzünk más után. Például hogy bedobom a harmadik szomszéd postaládájába, aki tősgyökeres, a hídtól errefelé mindenkit ismer, azt is tudja, ki kinek a fia, lánya, s hogy az ő fia, lánya most éppen Londonban, Pesten vagy Kénosban él. Úgy is lett, ám rossz jel, hogy a számla – most már feltépett borítékban – másnap megint a postaládájában volt, ami csakis azt jelenthette, hogy a szomszédság sem ismeri a boríték igazi gazdáját. Kézbe vehette, látta, hogy villanyosoktól jött, reflexmozdulattal feltépte, csak utána fedezte fel, másnak szól. S szépen visszapasszolta a létező címre, azaz abba a postaládába, ahonnan útjára indult. Egy apró jelzés mégis fogódzó lehet, a házszám után odaírt pontosítás:2. számú apartman. Csakhogy a lakótömb- vagy lépcsőházszerű építkezés nem jellemző Szombatfalván, annál inkább a város másik fertályában, amit Bethlen 1-nek meg 2-nek szokás mondani, és ahol a népességnek majdnem fele lakik négy- meg tízemeletesekben. Eszébe jutott, minap egy utcára nyíló ajtón benézve üvegezett folyosóra látott, ahonnan újabb ajtók nyíltak, ahogy találgatta, valami garzonokra. Néha kitolnak egy-egy gyerekkocsit is az ajtó elé a napra, van élet a folyosón s a házon belül. Ez egészen közel a házukhoz, úgyhogy odasétált a mostanra már bezárt épülethez, és a résbe csúsztatta a borítékot, remélve, hogy az illető ott lakik, mi több, meg is kapja a számlát. Biztató, hogy a postaládájába nem dobták harmadszor is vissza a sok kalandot megjárt borítékot, ám nem volt kedve bekopogni a földszinti második ajtón, hogy szóval maga az, kedves uram, akiért annyit dilemmáztam ezekben a napokban, de most már én is látom, minden rendben. S főleg este nem kopogott volna be, nehogy mégse találja a kiutat a vaksötétben, mert amitől tartott, mégis bekövetkezett.

Rémtörténetek a büdösgödörből

Apám, jó apám!

Ide gyógyulni jönnek az emberek és csak nagy ritkán meghalni. Igaz, ebből csak utóbbinak vannak rémtörténetei. Íme az egyik, és még csak nem is a legjellemzőbb. A fiú felhozta apját az egyik felcsíki faluból, mert az öreg már erősen nyikorgott. Egyre nehezebb lett a járása, csizmát már nem is tudott felhúzni a bütykeire, kezei elformátlanodtak, hadd ne soroljam, mi minden elővette az gyászos öregségben. Az első nap csak ők ültek a büdösgödörben, szokás szerint nem szóltak egymáshoz. Kis idő múlva az öreg elővett a zsebéből valamit, ám az esetlen ujjai közül kicsúszott és a gödör alján kötött ki. Nagy nehezen utánahajolt és aztán már nem tudott visszaegyenesedni. Apám, jó apám, kiáltott a fiú, ő meg az öreg után nyúlt, és ő is ottmaradt. Egyesek szerint a tragédia a trianoni béke másnapján történt, amikor Székelyföld székelyeinek tudomásul kellett venniük, hogy tegnapig magyar állampolgárok voltak, s tegnaptól románok. Ezt viszont visszakézből cáfoljuk, ilyen nincs, fajtánk sokkal, de sokkal életrevalóbb, és nincs érzéke a színpadiasan megszerkesztett drámákhoz. Mi nem egy Lorca-darab hősei s nem Bizet Carmenjének folyton-folyvást éneklő szereplői vagyunk, s különben is ki emlékszik már a pontosan négy év múlva százesztendős Trianonra? Hogyne, Trianon fájó seb, mint mondják papjaink (felekezeti hovatartozástól függetlenül) nagy ünnepeinken, de minket nemcsak a béke, inkább e béke következményei idegesítenek, amelyek azóta sem szűnő ellentéteket kreáltak az úgynevezett nagynemzet és az úgynevezett kisebbség között. Egy második változat szerint a történet hiteles, de 1959-ben volt, amikor megalakultak a környéken a kollektívek, és mindenki mindent úgymond be kellett adjon, és aki tehetős volt, kuláklistára tették, osztályellenség lett, hajkurászták eleget azontúl…Ez is túljátszott, bár az erdélyi (és mindenik) agrártársadalom parasztjai akkor érezték jól maguk, ha állandóan szereztek. Homoródalmáson, Besenyőben, Bodonban, végül pedig Földváron, ahol az udvarra kiterített halott kezének lyukat vágott az asztalos a koporsó két oldalán, a rokonság meg kihúzta a megboldogult két kezét, íme, lássátok, úgy megyek el, hogy semmit se viszek magammal… De ha rajtam múlna (folytatja a meghótt a monológot), biz elvinném, amit csak szereztem, s onnan fentről osztanám el, majd amikor jónak látom, hogy kinek mi jár. Természetesen a közjegyző, aki mindezt hitelesíti, maga az Isten. S van egy harmadik úgymond helyzetváltozat, és ez a legprózaibb, azaz a leginkább hihető, ami szerint a fiúnak a gyermekei, tehát az öreg unokái írtak volna, a fiú Ausztráliából, a lány meg Dél-Amerikából, hogy ők nem jönnek többé haza. Igaz, a harminchatéves fiúnál ez nem is volt nehéz, mert életfogytiglant kapott egy kábítószer-ügyben, de a lány… Végül is mindegy az évszám, én inkább azt furcsállom, hogy tényleg megtörtént. Hogy a székelyek így válaszoltak a politikai kihívásokra és nem másként. Mások szerint ennek az egésznek semmi köze a politikához, főleg a nagypolitikához. Egy összevissza papírfecni volt, lehetett villamosjegy (az ám, de sem Csíkban, sem pedig Udvarhelyen nincs villamos), lehetett egy reklámcédula is, ami a legcsodálatosabb padlópucolót, a legszexibb bugyit, a legellenállóbb tetőcserepet reklámozta. És akkor mondd, te székely (ami porlik, mint a szikla), érdemes volt ezért meghalni?

–Az én férjem, már bocsánat, azért jött be cipősen a gázba, mert az egyik lábában teljesen elhalt az ideg, deréktól lefelé nem érez semmit. Egyszer benzin loccsant a lábára, meggyúlt s ő nem vette észre! Beleszagolt a levegőbe, és azt mondta, bezzeg jól megy ezeknek, ezt a szomszédokra értette, már megint buliznak, és közben sül a flekken. Meg sem fordult a fejében, hogy a saját húsa perzselődik, mondhatnánk úgy is, Dózsa György is valami ilyet élt meg, csak utána pusztult el Temesvár piacterén. Ám ilyenkor, még ha teljesen érzéketlen is a lába miközben omlósra sül, az érintett nem történelmi párhuzamokban gondolkodik. S hogy miért? Lehet, hogy rég járt iskolába, és már elfelejtette a német parasztháború előtt tizenegy évvel korábban itt, Kelet-Európában kitört parasztfelkelést. Vagy épp szerelmes volt, amikor a történelemtanár előadta a megrázó históriát. Vagy mert megszokta, hogy eleve ne párhuzamokban gondolkodjék, és ebben igaza van, mert megszokhattuk azt is, hogy még az egypetéjű ikrek sem mindenben egyformák.

Egy másik büdösgödörben, ami jóval nagyobb, mint a mienk, és tőlünk légvonalban körülbelül nyolcvan kilométerre van, cifrább dolgok is történtek. A gödör tulajdonképpen barlang, felhagyott kénbánya, utoljára 1848-ban és 49-ben működött, kellett a puskaporhoz az anyag. A fel- s elhagyott helyen, a bezárt bejárattól tíz méternyire sárgásfehéren villogó kénmaszkkal az arcán ott feküdt a denevérember. A helyiek elmondása szerint egy hajnalon igazi denevérekből álló előőrse röppent be, a csapat hamarabb földet fogott, mint a körülbelül egynyolcvanöt magasságú, fekete palástba burkolózott denevérember, ami érthető – a bejárattól számított másfél méterre már halálos volt a levegő (csaknem 99 százalék széndioxid, valami kicsi metán, argon, hélium, sőt egy egész kevés oxigén is, no és persze a kénhidrogén, amitől az egész olyan lett, mint a fing a húsvéti nagylocsolás után. Érdekes, hogy ez a záptojásbűz néhány évvel ezelőtt két melós életét mentette meg. Vízszerelők voltak, lebújtak a félig kész aknába. Azt mondja hirtelen az egyik: mi van, elfestetted a levegőt, igazán várhattál volna, míg kint leszünk megint. Én aztán nem, vágott vissza a másik, annyira paraszt azért nem vagyok! – Nem-é, mondta csíkiasan az előbbi, mert ha tényleg nem, akkor ugorjunk szaporán, mert ha nem, meghalunk. Úgy is lett, kiugrottak és megmenekültek, mert a vízaknába felszivárgott a mélyebb fekvésű rétegekből a mofettagáz, ami nem butít, nem dönt rontásba, mint az alkohol. Egyszerűen csak megöl. Ugyanott, a másik büdösbarlang fekete krónikájához tartozik egy 1856-os évszámot viselő emlékkő, amit sz(áraz)ajtai Josa Isáknak véletlen elhunyta alkalmából állítottak . Nem mese, amit most a szinte százszázalékosan tömény szén-dioxidról elmondtam. Az előőrs csoportot csaknem puha fekete bőrsaruba bújtatott lábaiig vitte a tehetetlenségi erő, az egész a véletlen elrendezésnek köszönhető, mert hamarabb az igazi bőregerek érkeztek meg, csak utánuk az éjszakánként vámpírrá változó Drakula. A románok szerint a nem messzi Brassó melletti Törcsvárról repült egyenesen a barlangba. Mindezt tagadják a Háromszék, Csík, Udvarhely és Gyergyó vidéki székelyek, mondván, Drakula soha nem járt erdélyi tájakon, nemhogy kastélya lett volna, ráadásul Törcsvár, amit a magyarok építettek a 12. században. Az egyik ellenkező, aki okosabb volt, mint a többi, gyanút fogott. Kifogástalan udvariassággal ugyan, de rákérdezett a Drakula-mítosz apostolára: mivel támasztja alá álláspontját? Bram Stokerrel, illetve könyvével, ami, ha nem tudnánk, épp e mítosz valódiságának következtében íródott. De hát az egy közönséges ponyva, hüledezett a magyar, számba se jöhet bizonyítékként, mert fikció, s épp úgy lokalizálhatta volna a helyszínt a szerző Lappföldön is, mint Patagóniában. Számunkra azóta is sértő véletlen, hogy Transsylvaniára tette az ujját, mert azóta ha bárhol megjelenünk és bemutatkozunk, felcsillannak a szemek: ó hát persze, Drakula…

Míg nem felejtem, a két vízszerelő meg kellett várja, hogy a városból gázmaszkot hozzanak ki nekik, addig nem ereszkedhettek vissza az aknába. Egy Bonchidai nevű amatőr festőolajképén tán ezért maszkás az ördög.

Asszonyok, asszonyok

Azt mondják, a férfiaknak külön élvezet, amikor a nők beülnek a büdösgödörbe. Leülnek, ha van hely, állnak, ha nincs. Aztán fél perc múlva egymásra néznek, mosolyognak, közben lesütik a szemük. Aki nem annyira szégyenlős, felkacag, azután meg elpirul és vigyáz, nehogy pillantása találkozzon valamelyik férfiúéval. Erre János Pál egykori múzeumigazgató mondta ki a magyarázatot: a jómódú fiatalokat ide hozták a házasságukat óhajtó szülők, mert a gázömléses gödörben nem volt nehéz szerelemre gerjedni. Megzavar a megállapítás erős osztálytartalma. Ezek szerint Kádár Katát nem lehetett volna beleültetni a mofettába, csak mert paraszt, és e fajzat a szólásmondás szerint úgy terem, mint a gomba. Arra nem is gondolok, hogy a gazdag legény–szegény leány felállás olyan lehetett a középkorban, de az újkorban is, mint a Drakula-mítosz a magyaroknak.

Ó igen, ezek a mindmáig érvényes izék. Ebben a pillanatban bejött egy ifjú asszony. Leült épp velem szemben. Lábait a halálos gázban a bokám köré fonta. Nem feltűnően, csak hogy én, s csupán csak én érezzem. Lehet, én magyarázom túl ezt a pillanatot, mindenesetre jó, nagyon jó. Egészen biztos, nem volt meg benne az a bizonyosság, ami nálam ebben túlértelmezettségként működik, nincs hogyan érzékeljen, még le se szar, ez az igazság.

Ülünk csak ülünk a gázban, és egyáltalán nem próbáljuk túlmagyarázni sem a gáz, sem pedig ülésünk értelmét. Egy nap, amiről nem lehetett tudni, hogy egyáltalán miért is lett, tényleg berepült Drakula ebbe a büdösgödörbe. Nem Havasalja felől, mint a krónikások írják, hanem Moldvából. Át a Gyimesvölgyén, Bükk, Középlok, Felsőlok fölött, és vesztére megállt Csík meg Udvarhelyszék határán. Az egész persze tévedés volt, mert ki repül saját halálába az iszlám terroristákon kívül? Drakula mégis berepült, tán csak ő tudta, miért. Kezdődhetne így is a magyarázkodás, ami az önfelismeréssel szinte azonos, de minek?