Kálvária

Margitka a város betondzsungelében él ide s tova már harminc éve, s a természet szépségeiből vajmi keveset láthatott. Az átelleni blokk előtt ugyan senyved egy nyeszlett szilvafa, kis élő sövény is kapaszkodik, itt ott fű is próbálkozik, de a sok lábnyom esélyt se ad neki a maradásra. Beton, por, autók, ez itt a természet.

Hátgerincét is próbára tette az idő és a stressz, gyakran fáj a dereka, a gyógyszerek csupán ideig-óráig hatnak, s többet ártanak gyomrának, mint amennyit használnak a fájdalomra. Orvosa tanácsára gyógyfürdőre kezdett járni, és fél évre megszabadult a kellemetlen gyötrelmektől. Eleinte az ország másik felébe utazott kezelésekre, de kiderült, hogy a közeli, csodaszép Sólyom-kő aljában megbújó fürdő nemcsak a testével tesz csodát, de lelkének is gyógyír.

A tavaly kivirult ott. Óriási hegyek ölében kucorodik a kis fürdőváros, közepén a szépséges Csukás-tóval, mindenütt zöldell a világ, karnyújtásnyira van bokor, fa, erdő. Csodás látvány, amint kora reggel az eget súroló hegy mögül kibukkan a tűzgömb, méltósággal elillan a köd, s az éledező madársereg trillájának szimfóniájában fellobban az elszürkült lélek. Két hetet volt ott akkor, és újjászületett!

Az idei langyos tél, majd az esős, szeles tavasz meggyötörte testét, lelkét. Már csak azzal vigasztalta magát, hogy közeledik az idő, s újból ott lehet e mesés üdülőn.

Meg is kapta a jegyet – havi nyugdíjának a felét kellett befizetnie érte -, s felszabadultan csomagolt. Nem kellett sok dolgot vinnie, hiszen ugyanabba a szállodába megy, ahol az elmúlt évben üdült. Van törülköző, fürdőköpeny, hajszárító. Nagyszerű, elfér a kisebb kerekes bőröndjében mindene, hiszen a lépcsőkön, a vonaton csak meg kell emelnie a csomagokat, s ez nem tenne jót neki.

Végre, ott állt a csillogó szálloda recepciójánál. Otthonos melegség járta át, öröm és megnyugvás, az elkövetkező napok ígérete. Ment is minden, mint a karikacsapás! Kezében az ajtókártyával indult az első emeletre, s a bőrönd kerekei is nevetve csikorogtak.

Nyílt az ajtó, a szobában koromsötét volt. Tán, alszik a szobatársa, ezért halkan az ablakhoz tapogatózott. A sötétítő nem volt behúzva! Kilépett a teraszajtón. Esti homály fogadta. Beépített tetőtér volt ott, hideg, nyirkos és két kopott fotel. Jobbról kevéske fény csillant meg, és egy másik ajtó. De zöld erdővel borított hegynek nyoma sem volt, csak tenyérnyi résen szűrődött be a fény, s a kék ég kis darabja! Margit csak állt ott kábán, elgyengült lábakkal, rémülten. Mi történt vele, üvöltött benne az ijedelem! Lábujjhegyre állt, s úgy nézett ki. Hiába. Ennél többet nem látott. Visszabotorkált a szobába, felkapcsolta a villanyt. Az ablak sötéten bámult rá. Úgy érezte magát, mintha kriptába zárták volna! Szívét szorította a fal, a sötét. Tántorogva lépett ki a szobából. Épp odaért a szobalány.

– Jól van?- kérdezte tőle.

– Nem, nem értem – motyogta – Sötét van, hol az erdő, a nap, a madarak? Mi történik velem…

– Tessék megnyugodni, nincs semmi baja. Az első emelet legtöbb szobája ilyen, modernizálták, bővítették az épületet, ezért beépítettek a teraszok itt.

– De, a zöld erdő, a kék ég…

– Van villany, neoncső, ne tessék nyugtalankodni. Ide a szakszervezeti jeggyel érkezők kerülnek általában, meg az idősebbek, fecsegett tovább a lány, ők úgyis kezelésekre járnak, s délután pihenhetnek nyugodtan. Jó időben meg ki lehet menni a szabadba sétálni.

– De hol van a nap, a madárdal?- motyogta, mint az elakadt lemez.

Összeszedte magát, s vergődő szívvel ment vissza a recepcióhoz. Az ott üldögélő hölgy közönyös unalommal hallgatta, és Margit ablakos szoba kérésére elutasító választ kapott.

Nincs másik, foglaltak!

Talán felszabadul a napokban egy, hátha addig kibírom, nézett reménykedve rá.

Nem hiszem, – s máris elmerült a számítógép képernyőjében.

Szorongva, tanácstalanul kullogott vissza a sötét szobába. Végig dőlt az ágyon, s csak feküdt ott kábán, zsibbadtan.

Ajtónyitásra rezzent fel. A szobatársa érkezett, s Margit láthatta rajta ugyanazt a döbbenetet, amit ő élt át korábban. Kati, a szobatársa, falun élt, zöld udvaros, kertes házban. Hiányolta ugyan a fényt, de a fáradtság, a hosszú út megtette hatását, hamar elaludt. Ő is. Amikor felébredtek koromsötét volt, villanyt gyújtottak, hadd lássák az időt. Reggel nyolc óra volt.

– Menjünk reggelizni, majd az orvoshoz- szólt Kati.

– De én nem bírom itt, szorít a mellkasom, mintha nem lenne levegő.

– Nincs mit tenni, jöjjön. Csak megszokjuk.

Lementek az orvosi szobába, vizsgálatra, kezelés felírásra.

A folyosókon napfény, bokrok, fák az ablak előtt!

Margitnak magas vérnyomást, szapora szívverést mért az orvos.

– Ezzel ma nem lehet kezelést csinálni – mondta.

– Nincs nekem bajom, csak a bezártság érzése, a beépített ablak nélküliség okozta – védekezett.

– Értem, tessék szólni, adjanak másik szobát. Ez klausztrofóbia, nem tréfa – mondta az orvos.

– Szóltam a tegnap, de nem volt üres szoba.

– Nem? –bámult el a doki – Biztosan kerül ma, tessék csak visszamenni.

A recepciónál sok új vendég várakozott. Felcsillant benne a remény. Lesz szoba ablakkal, hiszen új vendégek is jöttek. Álldogált ott egy keveset, de nem mert odatolakodni. Felment hát a második, majd a harmadik emeletre. Halkan lépegetett a folyósón, csak innen – onnan szüremlett ki hang csupán. Nem értette a dolgot. Bátorságot vett magán, és bekopogott az egyik ajtón. Semmi válasz. Bekopogott a másikon, a harmadikon. Semmi. A következőn kinézett valaki.

– Kit keres?- érdeklődött.

– Csak nézem, hogy van-e szabad szoba – felelte halkan.

– Persze, csupán két szoba foglalt még az emeleten – hallotta a választ.

Visszament a hallba, a vendégek már megkapták a szobáikat. Nagyot sóhajtva lépett a recepcióshoz.

Elmondta problémáját, az orvos tanácsát, s reménykedve várta a megoldást.

– Mondtam, nincs másik szoba, esetleg a melléképületben, de át kell járni kintről a kezelésekre ide – hallotta.

– Van itt is szoba, és hideg van kint most áprilisban, meleg fürdő után kész betegség lenne átjárni a szabadban – makacsolta meg magát.

– Ez van, megszokja – és hátat fordított neki a hölgy.

– Szédült az izgalmaktól. Felment a sötét kriptaszobába. Istenem, egész évben napfényre, zöld erdőre, madárdalra vágyott! Miért, miért van ez! Elsírta magát. Összecsomagolt, és bőröndjével lement a fogadóasztalhoz.

– Hazamegyek, kérem ráírni a jegyemre, hogy két napig voltam itt – mondta.

A recepciós csak bámult rá elkerekedett szemekkel. De Margitka nem engedte szóhoz jutni.

– Testi, lelki feltöltődésre jöttem, nem bezártságba, sötétségbe, vesszen a jegy ára, de nem maradok itt. Otthon majd beszámolok erről a megyei újságban – tette hozzá keserű daccal, és leült, hogy megvárja a papírjait. Nem tudja mennyi ideig ülhetett ott, amikor odament hozzá a recepciós nő, és halkan súgta.

– Várjon, mégis találtam egy szobát fent, ablaka is van. Maradjon, nem kell azonnal panaszra menni.

Margitka csak nézett maga elé, s nem hitt a fülének.

Egy szívvel, egy lélekkel csürrents!

Egyhangú nyugalommal ringatta a vonat. A fülkében magában üldögélt, lenyűgözve bámulta a tovasuhanó tájat, bár többször járt erre, lelkét még mindig megigézte a látvány mennyei csodája. Méregzöld hegyek merengtek feléje a távolból, lágyan hullámoztak a dombok, tarka virágos mező futott versenyt az ablakkal, néha egy- egy fa suhant el, nyulat rejtő bokor, s az ég kékje alatt madarak röpültek a messzeségbe. Hosszú füttyszó törte meg az ábrándos hangulatot, villanyoszlopok, házak közt lassított, majd nagyot rándulva megállt a vonat. Sietős, izgatott utasok kapaszkodtak fel a vagonba.

– Jó napot adjon isten, szabad-e? – és választ se várva letelepedtek az újonnan érkezettek.

Ösztönösen húzódott összébb a helyén, amíg elhelyezték csomagjaikat, és elfoglalták helyüket az utasok. Vidám fütty hasított a levegőben, s máris csattogtak a kerekek. Bámult kifele, de valahogy elillant a csendes nyugalom.

– Ha nem sértem meg, hova utazik? – ocsúdott fel a kérdésre.

– Hazamegyek Nagyrétre, a szülőfalumba.

– Nagyrétre? Nahát, szomszéd falusiak vagyunk! – melegedett fel a kíváncsiskodó hangja.

Korabéli, zömök, ismerősnek tűnő ember nézett rá. Ekkor hirtelen felvillant benne egy régi kép.

– Csak nem? Te vagy Jani? Kovács Jani, Kisrétről? – húzódott széles kacagásra a szája

– Székely Dezső vagyok, emlékszel? Egy iskolába jártunk Nagyréten.

– Dezső! Dezsőkém, há mán hogyne emlékeznék! – s a felismerés öröme vállveregetős ölelkezésben pecsételődött meg.

– Az én falum hezzátok, Nagyréthez tartozott, egy – egy órát gyalogoltunk oda naponta az iskola mián. De rég es vót! Kicsi a világ, s hogy elvesztünk benne! – szorongatták egymás kezét.

– De mutassam bé : a nejem, Kati, s a fiam, Gergő – jutott eszébe az illem.

Belemelegedtek az emlékezésbe, ha már ilyen szépen egymásra találtak. Jóféle szilvórium került elő, hagyma, szalonna ujjnyi húsosan, mellé jó házi kenyér.

– Honnan jöttök ilyen finomságokkal?

– Rokoni látogatásból, Gyergyóból.

Hamar kiderült, hogy Dezső pedagógus a nagyvárosban, Jani meg saját földjén gazdálkodik a szülőfalujában. Megoldódott a nyelvük, és áradt, dagadt a múlt emlékeinek patakja.

– Legyesek!

– Csürrentősök* ! – kiáltottak egymás szavába vágva, s féktelenül kacagtak.

Kati, a gyergyói feleség, nem értette a dolgot, s kérdően nézett rájuk.

– Mondjad te elébb, Dezső! – alig bírta megfékezni Jani a nagy nevetését.

– Csak mende-monda, de ráragadt a falunkra a csúfnév.

– Az úgy történt, hogy – valamikor régen nyár idejében – igencsak ellepték a legyek a falut. Nem volt nyugta embernek, állatnak, ha nem vigyázott a falatozó, még ingyen húst is szolgáltattak. Mindenfélét kipróbáltak már a jó falusiak, de mintha megkétszereződött volna a számuk. Mitévők legyenek, tanácskoztak úton – útfélen. Sőt már a községházán is szóba hozták a dolgot. Aztán megtalálták a legyek ellenszerét! Az öreg bíró, a legrangosabb, kiadta parancsba, hogy mindenki hajtsa fel a legyeket a padlásra, és vegyék el onnan a létrát. Így a legyek nem tudnak lejönni . Igen ám, de a legyeknek szárnyuk van, nem kellett nekik a létra. Azóta lettünk mi, nagyrétiek, Legyesek.

Jobbra-balra dőltek a kacagástól, még a könny is kicsordult a szemükből!

– No, most meséld el a ti esetetek, az még cifrább, Csürrentős! – incselkedett Dezső.

– A miénkek se vótak különbek. Tudjátok, hogy a falucskát dombok aljára ragasztották az ősök, és az egyik részén sziklás , üreges ódal húzódott. Szeles üdőkben ijesztő hangokat hozott a szél onnan. Rettegtek is az atyafiak. Lüdvérc* rejtőzik ott, vélték. Ki kell kergetni onnan, mielőtt kárt hoz a falura, határozták el. Másnapra odahíttak minden élő – mozgó embert a domb alá. Így es lett, s amikor a bíró elkiájtotta, hogy „egy szívvel, egy lélekkel csürrents!” nagy kiábálással, edények, vidrek kongatásával ijesztették a lüdvércet. Hiába, mert az üreges, sziklás ódalon a szél továbbra is kísértette a jámborokot.

Zengett a fülke a nevetéstől! Az emlékek meg kifogyhatatlanok voltak. Az idő is észrevétlenül rohant, s egyszeriben feltűntek a honi dombok, elébük futott az ismerős , kedves kis vasúti megálló.

A régi emlékek, az otthon közelsége csodálatos érzést lopott a szívükbe. Vidáman kászálódtak le a vonatról.

*csürrents- tájszó, vadra rivall, kiabál, * lüdvérc – lidérc

(A falvak létezők Székelyföldön, de megváltoztattam a neveket.)

Kisvárosi félkegyelmű

Sűrű szürkeség gomolygott a városka fölött, mogorván rakodtak az árusok a piactéren, dühödt szitkozódás, fájdalmas kutyavonítás keveredett Zoltika panaszos tiltakozásával.

A kisváros bolondja volt ő, amolyan jámbor félnótás. Szállást, ételt biztosított neki a helyi tanács, de jobban szeretett a piaci asztal alatt aludni. Amint a hideg harapása enyhült, ki-kimaradt a szállóról, s éjszakára odafészkelte be magát. A rend őrei, s a piac fenntartói próbálták jobb belátásra bírni, hogy maradjon bent a födél alatt, a jó melegben, mert itt megfázik, lebetegszik,de Zoltika csak bámult rájuk bamba szelídséggel, vigyorgott megértően, bólogatott beleegyezően, és ott maradt az asztal alatt. Nem mentek vele semmire, így aztán nem is zaklatták szegényt, elég neki az ő baja, hiszen nagy testében kisgyerek lakozott.

Amint kialudt a nap, s elnéptelenedett a piactér, hintázó billegőn érkezett Zoltika, nyomában battyogott elmaradhatatlan társa, a korcskuvasz, s bevackolódott a helyére. Valaha barna színű, koszos-foltos lódenkabátját akkurátusan leterítette a földre, kis motyóját feje alá gyűrte, s az ártatlanok nyugalmával aludt el, a kutya – fejét ráhajtva – úgyszintén. Hány éves lehetett Zoltika, azt pontosan senki se tudta, bármennyi lehetett úgy negyventől hatvanig. Enyhén kopaszodott, kerek arcából jóságos apró szemekkel bámult a világra, nadrágját toldozott madzag tartotta, ám minduntalan lecsúszott róla, állandó kísérő mozdulatává vált annak felráncigálása. Kiskabátját egy fejjel alacsonyabb emberre szabhatták, kivillant alóla domborodó pocakja, cafatokban lógó ingének se volt már haszna. Ám ez őt egy cseppet sem zavarta. Hiába adtak rá jobb ruhát a menhelyen, a régihez nyüszítve ragaszkodott, belecsimpaszkodva szorította magához, nem lehetett tőle elvenni. Így hamar visszakerültek rá az elnyűtt ruhadarabok. Bakancsait rendszerint fordítva húzta, a balt a jobba, a jobbot a balba, cipőfőzőit nem kötötte össze, így vált járása billegően csoszogóssá. Ha szóltak hozzá csak vigyorgott bambán, egyetlen válasza a ’’hopá, prücski’’ volt. Ezt azonban oly kedves kisfiúsan motyogta a nagydarab ember, hogy nem lehetett nem kedvelni őt. A gyerekek már messziről kiáltozták neki a hopá prücskit, s ha közel ment hozzá egy – egy gézengúz, Zoltika kezeit a fejére kulcsolva, összegörnyedve szűkölt. Rettegett a gyerekektől, de mindig került valaki, hogy elzavarja a komiszkodó vagy csak kíváncsi lurkókat. Zoltika pedig hálásan motyogta köszönő hopá prücskijét.

Reggel, amint felkecmergett fekvőhelyéről, fogta kis motyóját, becsoszogott a közeli talponálló tejüzletbe, elszürcsölte a neki járó tejet, elmajszolta zsömléjét, hálásan pislogva érte az elárusító felé, majd fordult is ki az ajtón, s az autóbusz-állomásra vette az irányt, nyomában a korcs. Ott meg sorban felkapaszkodott a falvakra induló, várakozó buszokra, illemtudóan kezébe vette kucsmáját, imaszerűen egyik kezét a másikra téve, megköszörülte hangját, s énekelni kezdett.

’’ Fel – fel vitézek a csatára, hurka, kolbász megy utána, mennydörög a kolbász, csattog a kard, gyertek, gyerekek, ebédre – ebédre,’’majd megtoldotta ’’ vacsorára is lehet.’’

Szépen csengő, meleg hangon kacskaringózta minden alkalommal ugyanazt a szöveget és dallamot! Bár ez a fura ének jelezte, hogy tudna beszélni, e dalocskán s a hopá prücskin kívül soha nem hallotta senki őt másképp megszólalni. Talán csak ennyire futotta sérült elméjéből! Ki tudhatja azt? Utána végigbillegett az utasok között kérőn tartva feléjük kucsmáját. Az emberek – általában ugyanazok a városba bejáró munkások – megszokták már őt, dobtak is kevéske aprópénzt a sapkába ki szánalomból, ki megszokásból, amit ő bólintással nyugtázott, néha még el is mormolta a hopá, prücskijét. Fújhatott szél, eshetett eső, tűzhetett a nap, Zoltikát nem riasztotta el semmi. Sokféle szóbeszéd keringett arról, hogy mit csinál a pénzzel. De ez is találgatás maradt és örök titok, akárcsak maga, a kedves félnótás.

Aztán egy nap nem jött, másnap már várták az utasok, harmadnap meg nyugtalankodni kezdtek. Hol lehet, miért nem jön Zoltika? De senki nem tudott róla semmi bizonyosat. Aztán kósza hírek kezdtek terjedni róla, hogy meghalt szegény bolond, el is temették a köztemető szélében.

Jobban járt, nyugodjék békében nyugtalan lelke, mondogatták az emberek. A feledés hamar elfödte emlékét, csak a koszos korcs aludt még sokáig megszokott helyükön, a piaci asztal alatt.