Egy öregember a templomban

Evett egy szemet az ostyából. Majd kiment a teremből s az előtérben leült egy székre. Átfürkészte a gondolatait. Nagy bánat sújtotta a szívét. Magányos öregemberke volt. Nem volt vallásos, de az utóbbi időben – hatvan éves kora óta rendszeresen jár templomba – tehát misére. Azt mondják hatvan felett – már minden nap ajándék.Ő már régen elmúlt ennyi. És az élet azt tette vele, hogy magyarul szólva őt is utolérte a sors hogy belássa – az élet ajándék. Fiatalabb korban is(!), de most már pláne. Örül is hogy megérte ezt a kort. Büszke ember volt. Felesége már meghalt, két gyereket felnevelt. Egy fiút és egy lányt. Most már azok is felnőttek s külön életük van, amire Tivadar nagyon büszke. Az ő élete azonban a nyugdíjával együtt nagyon monoton és egyhangú, bánatos. De tűrnie kell. A mise mindig jót tesz lelkének. Feltöltődik. A szertartásról hazajövet után mindig más tudatállapotban van, mint előtte. A pap nagyon szerette Tivadart. Őszinte, egyenes emberek voltak. Sokat beszélgettek s mindig rájöttek hogy csak a jóságért érdemes élni s azért hogy örömet szerezzünk meg persze hogy mi magunk is boldogok legyünk.

Volt egy nőszemély, Kovács Ágota, aki mindig szintén elbeszélgetett vele. Ő olyan ötvenes asszony volt. Nagyon szerette Tivadart. A padok közt ha meglátta, már felvidult néha bánatos szíve. Jogász nőként kereste a kenyerét.

Tivadar épp gondolatait fésülte, mikor benyit Ági.

-Jó estét Tivadar bácsi!

– Jó estét!

– A misének már vége.

– Tudom. Én itt maradtam. De hát maga miért jött akkor?

– Itt felejtettem a mobilamat.

Együtt bementek a terembe s keresni kezdték.

-A harmadik sorban ültem – mondta Ági

Tivadar elkezdte ott keresni s a szék alatt volt az.

-Megvan!

– Oh! Hála égnek!

Tivadar letörölte róla a port. Átnyújtotta Áginak. Az megfogta s elrakta a táskájában. Menni készült kifelé. Tivadar is kiment a teremből, de az előtérben még mindig maradt.

-Maga miért nem megy haza?

– Á! Semmi! Csak jó ez az egyedüllét. Átgondoltam egy kicsit az életem.

– Nem osztja meg a titkát velem?

– Csak feleségemen és két gyerekemen gondolkodtam.

– A felesége halott, ezt tudom.

– Igen. De a két gyermekem él és egészséges. Boldog vagyok, hogy megéltem ezt. Hogy ők boldogok.

Ági elmerengett egy pillanatra.

-Hát igen. Ez nagy boldogság is egy ilyen öregembernek, mint amilyen maga.

– De még mennyire! Csak tudja azt sajnálom, hogy a feleségem már nem látja a két gyermekemet!

– Talán oda föntről már igen!

Tivadar savanyúan, de azért elmosolyodott.

-No, mennem kell, vigyázzon magára!

– Minden jót!

S Ágota elment. Tivadar pedig belépett a szertartásos szobába s a nagy Jézus Keresztet nézte. Csak nézte, nézte s egyszer csak letérdepel s imádkozik. Könnyezett.

-Kérlek, segítsd meg az életem! Nagy szükségem van rád!

Egy mentőautó szirénája megzavarja s felkel. Visszamegy az előtérbe. Valami megfoghatatlant érzett. Sóhajtott s rágyújtott. Nem érdekelte hogy nem szabad. Majd elnyomta a csikket, felállt s kiballagott a templomból. Az utcán fejet lehajtva ment haza. Egy rendőr észreveszi s azt mondja neki:

-Nézzen előre, ne a földet!

Hiszen épp egy villanyoszlop következett. Elgondolkodott a rendőr szavain. Nincs oka a búslakodásra, talán ez a rendőr volt az intő jel. Otthon aztán nagyot aludt s mire felébredt, húsz évvel fiatalabbnak érezte magát.

-Köszönöm, Jézusom!

Majd kezébe vette a Bibliát,a legkedvesebb olvasmányát, a kedvenc részénél. Éjszaka olyan szépet álmodott, hogy legszívesebben fel sem kelt volna. Ám felkelt s folytatta magányos, de már vidám életét.

Két kislány

Két kislány játszott a parkban. Egyikük tizenkét éves, a másik már tizennégy. Jó tanulók voltak mindketten. Zsuzsa, a tizenkét éves nagyon szerette az irodalmat. Felícia pedig a történelmet. Ő már sokkal érettebb volt.

– Miért szereted te annyira a történelmet? – kérdezte Zsuzsa.

– Mert apám erre tanított.

– Mire? – kérdezte Zsuzsa.

– Arra, hogy ez az alapműveltség része – mondta Felícia.

– Az irodalom sokkal inkább! – mondta Zsuzsa.

– Szerintem az átlagembereket sokkal jobban érdekli a történelem, mint az irodalom – érvelt Felícia.

– Lehet. De a történelem csak háborúskodásról szól. Az írók-költők azok nem háborúznak – mondta Zsuzsa bölcsen.

Felícia elgondolkodott barátnője állításán. Igazat is adott neki.

– És ki a kedvenc költőd? – kérdezte Felícia.

– Radnóti Miklós – vágta rá Zsuzsa.

Felícia mélyen elhallgatott.

– Most mi bajod van? – kérdezte Zsuzsa.

– Radnótit a fasiszták ölték meg – mondta Felícia.

– Igen. Méghozzá a magyarok – vágta rá egyből Zsuzsa.

Felícia szinte elszégyellte magát, zavarában elpirult.

– Látod? A történelem milyen gonosz? A hitlerizmus… Erről beszéltem.

– Igen. Hitler a történelem leggonoszabb embere. Az egész világé egyáltalán. De azért a történelemben vannak hősök is. Például Churchill, aki leverte.

– Az is igaz, hogy az írók, költők is voltak börtönben. De apám azt mondta nekem, hogy a történelem emberei összehasonlíthatatlanul gonoszabbak az irodalom embereinél – mondta Zsuzsa.

– Ez igaz! – helyeselte Felícia. Okos apád van – tette hozzá. – És ki a kedvenc íród?

– Nagy Lajos! Ő egy remek író – felelte Zsuzsa.

– Annyit tudok, hogy ő a kormányt, a társadalmat bírálta! – mondta Felícia. – De nemcsak a történelem, az irodalom is ismétli magát. Mert az elesettek, a szegények védelme végigvonul az irodalomtörténeten – mondta Felícia.

– Miért, szerinted milyen társadalmi rendszer az, amelyben ne lehetne a szegénységről írni? – kérdezte szinte felháborodottan Zsuzsa.

– Nincs olyan, nem is lesz – felelte Felícia.

– Na látod. A történelemnek pedig már köze van a politikához. Ahhoz a történelemhez, amit te annyira szeretsz.

– A politikát nem szeretem, nem is érdekel és nem is értem.

– Hát… pedig köze van a történelemhez. De te túl fiatal is vagy, hogy a politikát megértsd! – mondta határozottan és bölcsen Zsuzsa.

– Idefigyelj! Valójában a történelem se más, mint múlt időben beszélt politika. – mondta Felícia.

– Badarságot beszélsz! Hiszen most az előbb mondtad, hogy nem értesz a politikához, és nem is érdekel…

– Mindegy, én a történelmet tanulmányozom, nem az irodalmat – felelte kicsit cinikusan Felícia.

– Engem nem érdekel a történelem, engem a szépirodalom szórakoztat. Novalis azt mondta: Az élet értelmét csak művész találhatja ki.

Felícia vállat vont.

– Engem nem is érdekel egyáltalán az élet úgynevezett értelme, ehhez te még gyerek vagy! S te sem tudhatod azt! – mondta nyájasan Felícia.

– De én biztos, hogy jobb verseket tudnék írni, mint te! – mondta öntelten Zsuzsa.

– Én nem is akarok írni! – mondta Felícia.

– Maradjunk annyiban, hogy mégis sokkal inkább az élet dolgairól szól az irodalom, mint a történelem – mondta Zsuzsa.

– Pont fordítva van! – mondta Felícia. – Ha az embereket a történelem jobban érdekli, akkor nem szólhat az jobban az élet dolgairól…

– Nem értek egyet! – mondta Zsuzsa.

– Az a te bajod! – vágott vissza Felícia.

– Nem volt a világirodalom főbb alakjai közt egy gazember sem. Mindannyian megszenvedték a társadalmi igazságtalanságokat! A történelemben ez nem igaz!

– És mi van Dosztojevszkijjel? Ő egy irodalmi Ördög! Börtönben is volt nyolc évet!

– De hiába mondják Ördögnek, vallásos is volt egyben és ismerte Tolsztojt. – szólt bölcsen Zsuzsa.

– És mi van Villonnal? Ő meg gyilkos is volt! Na, erre mit mondasz? – kérdezte Felícia.

– Ő rajta kívül viszont mást nem tudsz mondani! És én meg soroljam a történelmi gazembereket? – kérdezte Zsuzsa.

– Inkább ne! – mondta Felícia. – Elegem van ebből!

– Nekem is! – mondta Zsuzsa.

S tovább játszottak jókedvűen, minden, korosztályukhoz képest magas gondolattól mentesen.