Bodor Pál halálára

Legenda volt már életében.

Ahhoz a hatalmas nemzedékhez tartozott, amely intézményeket teremtett Bukarestben, Domokos Géza és Huszár Sándor társaságába. Szerettem látni az okos arcát, ahogy a tévében mond valamit — a magyar műsor különben is olyan volt számunkra, mint egy értelmes menedék. A forradalom után nem sokkal Kányádi Sándor lakásából jelentkezett. Emlékeim erről az időszakról azonban csak a néző emlékei.

Szerettem a jegyzeteit, melyeket a nem kevésbé legendás Diurnus névvel szignált. Mindent tudott a jegyzetírásról, a fékeket és a gyorsulást, a sebváltót és a hosszúfényt. A hangját, a szétcigarettázott, polgári hangot hallom akkor is, ha azokat olvasom, látom az arcát.

Mert polgár volt, és ez is legenda. Budapesten született, Temesvárott érettségizett. Ennek is volt fénye akkoriban, számomra, mi tagadás, rokonszenvesebb, mint sok mai fény.

2000 környékén beszéltünk először személyesen, telefonon, talán éppen a hetvenedik születésnapja alkalmából. A Krónikának készítettem email-interjút vele, megkínoztuk egymást. Másnap elnézést kért a hiúságáért. Gondolom, ez a magára-nézés, ez a képesség a bocsánatkérésre is a polgárságához tartozott. Aztán egyszer személyesen is találkoztunk az induló Erdélyi Riport sajtótájékoztatóján, ahol akkoriban még szokásos arcátlan stand-upjaim egyikét adtam elő. “Irigylem a spontaneitását”, mondta; valójában azt: nagy elefánt maga, fiatalember.

Nem hiszem, hogy őt magát megsértettem volna valaha, de ha igen, remélem, megbocsátott.

Isten nyugtasson, Bodor úr!

Demény Péter