A Hét, XII. évfolyam, 36. szám, 1981. szeptember 4.

MEGKEZDŐDÖTT. Hatalmas a sürgés-forgás a jogi egyetem halljában és folyosóin, már a beiratkozás napján, szerdán, augusztus 26-án. A részvevők keresik a postarekeszüket, a dokumentációt és egymást, a szervezők irányítanak, az irányítók szerveznek, a tévécsapat is kinn (illetve benn) van már, Andrei Bacalu, a tévé tudományos műsorának szerkesztője is megkezdte a szaladgálást, s azt hiszem, tévéinterjúit szabad idejében csinálja, mert munkaidőben – rohan. Szerda este van a megnyitó bankett. Szabó T. Attilával és Toró Tiborral már korábban találkoztunk, itt végre összefutunk Spielmann Józseffel. „Vigyázunk magunkra“: másnapra vár a tévé. Bizonyos összeütközések azért elkerülhetetlenek. Amitől a gyermekeinket mindig féltjük, most elkövetem: a nagy tömegben szinte feldöntök egy kislányt. Végül sikerül elkapnom, és szélesen összemosolygunk az apjával. Az apja: E. G. Forbes amerikai professzor, a Nemzetközi Tudománytörténeti és Tudományfilozófiai Szövetség főtitkára.

CSAPATMUNKA. Közhely már, hogy napjainkban a tudománynak szinte bármelyik területén csak összehangolt, együttes munkával lehet eredményt elérni. Ezt a jelenséget a szervezés fontosságának fokozódása és az intézményesített keretek megteremtése, a kutatási eszközök méreteinek és kihasználhatóságának növekedése, s persze nem utolsósorban a kutatásnak, mind bonyolultabb szintekre való behatolása idézte elő. Már a kongresszusi előadások is csapatmunkák eredményeit mutatják be, hiszen a legtöbb dolgozat két, négy, sőt több társszerzőt vonultat fel.

Rovatunk nagy tudományos felismerése, hogy egy ilyen nagyszabású rendezvényről méltóképpen tudósítani, a Föld minden kontinenséről idesereglett tudományos személyiségek jelenlétét a magunk, a lapunk számára kellően kihasználni szintén csak csapatmunkával lehetséges. Ezért alakítottuk meg A Hét rohamcsapatát a lap néhány szerkesztőjéből (a tudományrovat tagjai és kiváló nyelvtudású két kollégájuk), valamint külső munkatársakból: Ondrejcsik Kálmán – Bukarest, Semlyén István – Kolozsvár, Spielmann József – Marosvásárhely, Szabó T. Attila – Kolozsvár, Toró Tibor – Temésvár; az utóbbi három munkatársunk előadóként is részt vett a kongresszuson. Interjúkat, anyagokat gyűjtöttünk a lap számára, ismeretségeket, barátságokat kötöttünk hazai és külföldi szakemberekkel és sajtókollégákkal, megismerkedtünk egy ilyen nagyszabású rendezvény hangulatával, és nagyon sokat tanultunk. Külmunkatársaink a lapnak írott vagy megírandó cikkeiken kívül is rendkívül sokat segítettek, amiért ez úton is: köszönet.

A csapatmunka számos előnye közül pedig emeljünk ki most csak egyet: a rivalizálás helyébe az egészséges segíteniakarás, a magunk előtérbe helyezése helyébe egymás serkentése lép, társainknak inkább az értékeire figyelünk, mint a hibáira. S így minden eredményem a másoké is, és megfordítva.

MI A TUDOMÁNYTÖRTÉNET HASZNA? A riporter általános, rutinszerű kérdései közé tartozik. A válaszok is hol rutinszerűek, hol egyénibbek. A tudománytörténet művelésének egyik haszna például, hogy a múltbeli hibákból okulva lehet csak tájékozódni a jelen útvesztőiben. Végül is azonban, valljuk be, a tudomány történeténél mindig is fontosabb volt a tudomány maga. Hogy mégis a tudománytörténet egyik, érzésem szerint jelentős és a tudomány művelésére is kiható értelméről írok, azért van, mert illusztrálására jó történetet hallottam. Rohamcsapatunk egyik külmunkatárs tagja meséli, hogy arab tanítványától megtudta, mi az első dolog, amire ők a kisgyermekeket megtanítják. Nos, még jóval az írás, a számolás vagy akár a színek elsajátítása előtt az arab kisgyermek felmenőinek nevét kell hogy betéve tudja – hetediziglen! (Elképzelem, milyen zavarba jönnék, ha a fiamnak fel kellene sorolnom az őseit akár negyediziglen is. Különben az európai ember olykor már azzal is megelégszik, ha biztosan tudja, kivel kell a felsorolást kezdenie.)

A tudománytörténetben a tudomány, ugyanúgy mint őseiben az ember, önmaga képét látja meg, folytonosságát egy hosszú létezésben, és ezáltal ön-tudatra, önnön létezésének értelmére, kiteljesítésének fontosságára jut.

PALADE. Már láttam két évvel ezelőtt egy szakmaibb jellegű tudományos összejövetelen, amelyet szintén Bukarestben tartottak. Az első és azóta is egyedüli Nobel-díjas, akit „teljes életnagyságban“ látnom megadatott. A kor nem fog rajta. Haja fekete, mozgása fiatalos.

Ahogy Kertai Pál Korunk biológiája című kötetében a modern biológia többi úttörő nagyságai között az arcképét elnézem, Palade professzort most is olyannak látom, mint azon a sok évvel ezelőtt készült felvételen.

George Emil Palade 1912-ben született Romániában. Amint a Personalităţi ale ştiinţei című, 1977-ben kiadott kisszótárban olvasható, a Yale Egyetem professzora, Románia Szocialista Köztársaság Akadémiájának tiszteletbeli tagja. Nobel-díjat 1974-ben kapott sejtmorfológiai felfedezéseiért, új kutatási módszereknek ezen a területen történő bevezetéséért. A fénymikroszikópia azelőtt hosszú időn át segítette a kutatókat a sejt felépítésének és működésének jobb megértéséhez, de csak egy bizonyos korlátig, s a sok részletmegfigyelés ellenére a sejtmorfológia sokáig egy helyben topogott. A helyzetet az elektronmikroszkópos technika változtatta meg. Palade és Porter leírta az úgynevezett endoplazmás retikulumot, s ezzel egycsapásra átalakította a sejtről alkotott elképzeléseket. A sejt az addig elképzelt egyszerű képlet helyett bonyolult felépítésű, külső hártyával határolt hólyag- és csőhálózattá vált, valóságos labirintussá.

Járom az egyetem jogi fakultásának folyosólabirintusait. Ahol Palade megjelenik, azonnal szervezők, tudóskollégák, ismerősök, no meg nem utolsósorban a sajtó rámenős munkatársainak valóságos hada veszi körül. Emiatt megközelíthetetlen; valahogy úgy képzelem, hogy a híres filmsztárokhoz hasonlóan senkire sem emlékszik, akivel a folyosón haladtában szót vált, miközben rengeteg embert tesz boldoggá a vele való találkozás élménye.

Számunkra is nagyon fontos, hogy kapcsolatot alakítsunk ki vele, s ha röviden is, meg- és bemutassuk neki a lapunkat. Közvetítőként Szabó Attila a legalkalmasabb. Azt már jóformán az első pillanatban megtudtuk a beiratkozottak számára kiadott programból, hogy Attila közvetlenül Páladét követően tartja meg előadását. Ez számára természetesen nem valami hálás helyzet, hisz a figyelem természetszerűen inkább a Nobel-díjas professzor felé fordul, mi mégis örülünk, mert ez az egymásutániság megkönnyíti a kapcsolatfelvételét. Attila előadása is remekül sikerül (azzal kezdi, hogy nehéz sors egy ilyen hatalmas és ráadásul elbűvölő tudományos egyéniség után, mint Palade, előadást tartani), a figyelem az ő beszéde iránt is lankadatlan, csak a diavetítő lankad el néha, de végül a taps nem udvarias, hanem méltányoló. És ami a legfontosabb: Attila beszélt Paladéval! Beszélgetésük eredményét várva Toró Tiborral a Korunk-sorozat társszerkesztőiként is drukkoltunk, de személy szerint a legjobban természetesen az érdekel, hogy: lesz Palade-anyag A Hétnek!

ECUSON. Ha nem akarom ekuszonnak mondani, ahogy a viccbeli (és sajnos nem is csak viccbeli) ember ábonámentnek nevezi a bérletet, meg kell már egyszer néznem, hogy mit jelent ez a szó. Ugyanis ekuszon nélkül (még nem néztem meg) nem lehet az egyetem ajtaján belépni. Háromfajta van belőle: az egyik a résztvevők, a másik a sajtósok, a harmadik a szervezők számára. De hogy hívják? A Dicţionar român–maghiar (Román– magyar nagyszótár, 1964) egyetlen értelmét említi, azt hogy: ecuson, — soane sn, fn, mezőg tejtükör; de ez számomra nem használható, mert ami nekem van, az kávétükör, és a nadrágomon van, nem a kabátmellemen. Nézzük hát meg a franci–magyar szótárban! Ott meg ez olvasható: écusson h fn (címer)pajzs; ez sem az igazi, mert ha már nincs címerpajzsom (és felelősségem teljes tudatában állítom, hogy nincs), akkor legalább jó nagynak képzelem, nem olyan egyszerű kis mellre akasztható céduláinak vagy minek. (Emlékszem, idősebb kollégám mesélte, hogy egyszer egy ilyen eku... szóval egy ilyen dolgot csavarral fogtak fel a kabátjára, kilyuggatva egyetlen ünneplő öltönyét.) A latin – magyar szótárban: semmi, és ugyanaz a helyzet az Idegen szavak szótárával, a Larousse-szal. sőt a Révai Nagy Lexikonával is. De hát nem fogunk fennakadni egy ilyen egyszerű dolgon! Ekuszon, ezután – legalábbis számomra – a neved: plecsni. (A Magyar Értelmező Kéziszótárban: plecsni fn 1. bíz. Nagy folt, szennyeződés. 2. tréf. Kitüntetés, érem, 3. argó pofon.

KÉVÉK. A román tudományosság részvételét ezen a világkongresszuson nem csupán a hazai résztvevők nagy száma jelzi (hatszáz az összes ezerkétszázból), hanem a nevek „minősége“ is. A természet-, ember- és társadalomtudományok jelentős hazai képviselői szinte teljes számban jelen voltak, tehát a műsorfüzet átlapozása önmagában egyfajta tudós-seregszemlének számíthat. Íme a program sorrendjében néhányan azok közül, akik előadásaikkal. ülés- vagy szekcióvezetői minősegükben hozzájárultak a kongresszus sikeréhez: Ştefan Bălan, Caius Iacob, Octav Onicescu, Petre Teodorescu, Constantin Drâmbă, Nicolae Ionescu-Pallas, T. A. Balaban, Şerban Ţiţeica, Marin Ivaşcu, Ioan Ursu, Eugen Macovschi, Eugen A. Pora, Viorel Során, Ana Aslan, Mircea Lăză-rescu, Ştefan Pascu, Mircea Mihăilescu, Călina Mare, Remus Răduleţ, Victor Săhleanu, Adina Arsenescu, Valter Roman, Ilie Ceauşescu, Crizantema Joja, Florica T. Câmpan, Solomon Marcus, Aurel Avramescu, Florin Zăgănescu, Constantin C. Gheorghiu, Mihai Drăgă-nescu, Mihai Florescu, Mircea Maliţa, Roman Moldovan. Iosif Drágán, Ion Bă-cescu, Radu Pantazi, Gheorghe Mihoe, Alexandru Roşea, Suzana Gâdea, Cristofor Simionescu, Dumitru Ghişe, Ion Banu, Gheorghe Brătescu.

KÖNYVEK. A folyosóra a kongresszus idején a szervezőség árusítással egybekötött könyvkiállítást rendezett, érthetően főleg az Akadémiai Kiadó kiadványaiból, de nemcsak azokból. Végre megvehettem A. M. Petroszjánc könyvét a szovjet atomtechnikáról (De la cercetările de laborator la industria atomică), amelyet megjelenése idején, 1975-ben elszalasztottam. Megvettem még Ludwig Boltzmann válogatott tanulmányait (Scrieri, Ioan Ursu akadémikus, kolozsvári volt tanárom előszavával) és egy tudománytörténeti és -filozófiai antológiát (Ilie Pârvu: Istoria ştiinţei şi reconstrucţia ei conceptuală), Wittenberger Károly, a kongresszuson előadással is részt vevő kolozsvári biológus könyvét (C. Wittenberger: Eseuri de biologie teoretică), valamint egy német nyelvű Norbert Wiener-monográfiát. Ezekről majd íratni kell a munkatársainkkal. Itthon kiadott magyar nyelvű könyveket is láttam, azok már megvannak.

A könyvstand mellett újságokat is kapni; a hazai és külföldi sajtótermékek között örömmel fedezzük fel A Hét mellett lapunk idei, színházi témájú évkönyvét. Egy kis reklámhadjárat, és a magyar küldöttség tagjai, valamint a hazai magyar részvevők jóvoltából a Régi és új Thaliának már egyetlen példányát sem látjuk.

NYELVEK. A kongresszus hivatalos nyelvei: az angol, a francia, az orosz és a német. Természetesen angol szót hallani a legtöbbet, még a megnyitó banketten is, de legkivált a termekben. Hogy ezen belül hányféle angol tájszólást, azt nehéz lenne kideríteni. Mindenesetre Kászoni Zoltán kollégánk személyében Oxford, Cambridge, Chicago, Melbourne és Bombay angol tudása együtt van. Toró Tibor pedig arra a fogásra tanít meg, hogy a gátlásosság ellen az a legjobb, ha a beszélgetőtárssal nem állunk le a „saját pályáján“, vagyis anyanyelvén beszélni, hanem lehetőleg egy olyan idegen nyelven, amely számára még idegenebb. Elemi kommunikációra persze ott van a leguniverzálisabb nyelv, a mutogatás, de mi hitünk szerint nem mutogatni jöttünk ide.

Nyelvekről lévén szó, érdekes Petrovics professzor esete. A szerb szakember németül akart hozzászólni egy németül megtartott előadáshoz, de mivel még csak a kérdéseknél tartottak, intervenciójában megakadályozták. Aztán kérdezett ő maga is, angolul, franciául meg oroszul, de kiegészítésével egyedül maradt, mivel közben a német előadó távozott. Amikor a szervezők egymás között azon tanakodtak, hogyan kérjenek elnézést, Petrovics professzor közbeszólt, hogy rendben is van, hiszen ő jól tud románul. Végül a folyosón egyik munkatársunkkal beszélgetett magyarul, amikor odalépett Remus Răduleţ professzor és hivatalosan is elnézést kért Petrovics professzortól az apró incidensért – szintén magyarul.

IVANYENKO. Igen, ez is végérvényes: a XVI. Nemzetközi Tudománytörténeti Kongresszuson. Bukarestben részt vett Dmitrij Dmitrijevics is. Úgy is mondhatnánk, hogy a modem fizika élő története érkezett vele hozzánk, akiről gyermekeinknek majd – remélhetőleg egy olyan világban, amelyben a tudomány megszépíti és emberhez méltóvá teszi az életet – legendákat mesélünk. Neve csak a legeslegnagyobbakéval, közelebbről az anyag mai képének megalkotóival említhető egyszerre.

Ivanyenko az idén hetvenhét éves. Jövőre lesz ötven éve, hogy az atommag összetételében részt vevő semleges elemi rész, a neutron felfedezése után megfogalmazta az atommag mai napig érvényes modelljét. Tehát akkor huszonnyolc éves volt!

Hallgatjuk Ivanyenkót. Először a hozzászólását, aztán az előadását. Angolul beszél, lágy, oroszos kiejtéssel. Lendületesen, széles gesztusokkal. Rendkívül aktív: szinte mindenkinek az előadását meghallgatja, kérdéseket tesz föl, kiigazít, kiegészít. Öröm és büszkeség tölt el, amikor egy hozzászólásában régi ismerőse, Toró Tibor odavonatkozó dolgozatára hivatkozik. Az ilyen hivatkozások – különösen a „klasszikusok“ részéről – nagyon értékesek és sokatmondóak. Különben Torótól tudjuk meg, hogy szinte alig van modern európai nyelv, amelyet Ivanyenko professzor ne beszélne.

Jelenléte azért is örvendetes, mert a programban szereplő szovjet tudósok közül Kedrovnak, Dubinyinnek és Kapicának (mint megtudtuk, a nagy Kapica fiáról volt, illetve lett volna szó, aki maga is kimagasló munkásságú fizikus) nem sikerült eljönnie.

És a találkozás Ivanyenkóval! Két előadás közötti szünetben látjuk, hogy Toró odamegy hozzá, egymáshoz hajolva beszélgetnek, régi jó barátokként; utána Tibor feljön hozzánk: „elintézve“. Rohanunk ki, hogy majd ott várjuk őket. Amikor kijönnek s bemutatkozunk, azonnal olyan kedves és fesztelen hangulat alakul ki, hogy többen körülállnak, érdeklődve, áhítattal hallgatnak. Érthetően az sem zavar (ami egyébként igen), hogy Dmitrij Dmitrijevics beszéd közben hol az ember könyökét, hol kabátjának a hajtókáját fogja meg, láthatatlan pilléket seper le, és úgy fordul az emberhez, mintha régtől jól ismerné. Magatartásában a szerénység és az egyszerűség olyan fokú, ami csak a legnagyobb embereknek lehet sajátja.

Hanem amikor az interjút emlegetjük, megijeszt. Azt mondja: később. Rögtön hozzáteszi azonban: az a később csak néhány perc, amíg a folyosón, állva eszik valamit. Megnyugszunk, de azért „jó lesz minden lépését figyelni“ – gondoljuk. Ráadásul a magnó foglalt, mert volt rádiós és tévés rovattársunk „angol“ szerkesztő kollégánkkal együtt a sajtóteremben Joseph Needhammel készít interjút. Siettetjük őket, de közben eltűnik Ivanyenko. Kiderül, hogy sajtós riválisok elrabolták, és valahol beszéltetik. Helyiségekben és mellékhelyiségekben folyik a keresés, ráadásul a professzor személyi titkára is ijedten kutat tekintetével a sűrű tömegben. Végül Tibor találja meg, és ezzel végképp bebizonyítja, hogy nálunk ő a legnagyobb Ivanyenko-szakértő. Kérdezőnk van, magnósunk van, angolunk van, most már professzorunk is van – kezdődhet az interjú. Szövegének egy része e heti lapszámunkban olvasható.

LAJOS KEREKE. A hazai tudomány történetének számos ismert és kevésbé ismert mozzanatát mutatják be a folyosók, csarnokok falain ízlésesen elhelyezett, nem is túl szerénykedő, de nem is hivalkodó fénykép, és dokumentum-összeállítások. Az ilyen könnyen megvalósítható és mégis fontos ismeretterjesztés nem elhanyagolható lehetőség. És nem mentes tanulságoktól.

A hazai repüléstechnika úttörői között némi meglepetéssel, de annál nagyobb örömmel fedezzük fel Martin Lajos nevét. Egy szöveg Martin Lajos életét és eredményeit ismerteti röviden. (Martin Lajos, 1827 – 1897), akiről lapunk is írt, a kolozsvári egyetemen a felsőbb mennyiségtan tanára, 1895–96-ban az egyetem rektora volt; 1893-ban szabadalmat nyert a lebegő kerék nevű találmányára, amivel egyaránt előfutára a helikopter és a kormányozható léghajó feltalálásának.) A szöveg mellett egy kép Martin lebegő kerekét mutatja be. Aláírás: Lajos’ flying wheel (Lajos repülő kereke).

FEJLŐDÉSMODELLEK... a tudománynak a nyugat-európai intézményesedési mintája – amely a gazdaságilag fejlett országokban alakult ki – bár centrális, de nem egyetlen és ezért nem univerzális típusa a tudománynak. A tudománynak léteznek ettől eltérő, periférikus mintái is. amelyek egyike – a viszonylag elmaradott gazdasági és társadalmi fejlettségnek megfelelő – közép-keleteurópai típus. A tudomány intézményének egyetemes tulajdonságai ily módon olyan társadalmi sajátosságok közepette jelennek meg, amelyek módosítják azt az elméleti képet, amelyet a tudományszociológia az univerzálisnak tekintett tudományról képezett le...

1948 és 1957 között – egyrészt a hidegháború, másrészt a megalománia miatt – a kisebb szocialista országok is kopírozni kívánták a Szovjetunió tudományos potenciáljának azonos vertikumban való kiépítését. Magyarországon a ma létező 130 kutatóintézetből mintegy 100-at ebben az időben alapítottak, mennyiségileg felfejlesztették a tudományos bázist. Ezt neveznénk a mi nagy ugrásunknak a tudománypolitikában. E mögött az a – később nem igazolódott – tudománypolitikai koncepció húzódott meg, hogy a társadalmi-gazdasági fejlettséghez képest „megugrasztott“, felduzzasztott tudományos- és szakembergárda teljesítménye maga után fogja majd húzni a többi társadalmi alrendszer fejlődését is...

A tudomány intézményében végrehajtott „nagy ugrás“ nem idomult szervesen a társadalmi-gazdasági fejlődéshez és egy olyan túlnövesztett tudományt hozott létre, amely számos vonatkozásban diszfunkcionálisnak mutatkozott a későbbi gazdasági-társadalmi fejlődés során, így olyan tudományos bázis és potenciál alakult ki, amely extenzíve meg

nőtt ugyan, de intenzivitása, eredményessége erősen lecsökkent. Egyfelől – bizonyos szcientometrikus mutatókkal mérve – fejlettebbé vált mint az a társadalmi-gazdasági alap, amelyen létrejött, másfelől viszont még mindig – jó fajlagos mutatói ellenére – hatékonyságban elmaradt a nyugat-európai tudományhoz képest. [Farkas János és Tamás Pál (Magyarország) előadásából]

NEEDHAM ÉS TATON. Természetesen nem hiányozhatnak impresszióim gyűjteményéből a „hivatásosak“, az igazi tudománytörténészek, hiszen utóvégre tudománytörténeti összejövetelen vagyunk.

René Taton neve már akkor megdobogtatta a szívemet, amikor meghallottam, hogy eljön. A nagy francia neve bennem ugyanis kolozsvári nosztalgiákat ébreszt. Könyvéből, a híres Histoire générale des sciences-ból bő másfél évtizeddel ezelőtt egyszerre tanultam franciául és fizikatörténetet. A könyvet (négy kötetben románul is megjelent) a tudomány történetének alapmunkái között tartják számon. René Taton pedig a nemzetközi tudománytörténeti világfórum vezető személyiségei közé tartozik. Grigorian szovjet akadémikus előtt ő volt az elnöke, s most is egyik részlegének a vezetője.

Joseph Needham professzort mikrofonbajnok kollégánk úgy tudta meginterjúvolni (egyszer mindenképpen meginterjúvolta volna), hogy a legangolabb angol résztvevő egy olyan teremben készült egy előadást meghallgatni, amely terem csak a programban volt benne, az épületben nem. Ugyanis az idős professzor. a keleti tudományok, főképpen pedig Kína és Japán tudományának világhírű kutatója minden idejét percre beosztva előadások meghallgatására szánta. A csúszásokon ő bosszankodott, de volt, aki a csúszásnak örült. A szóban forgónak például mi, a sajtó fáradt harcosai. Igaz, hogy mi is csak a dolgok végén, mert interjú helyett Needham mindenáron kávézni akart – végül a kellemes és a hasznos klasszikus összefonását úgy biztosítottuk, hogy a műanyagpoháron át kezünket égető gőzölgő kávét odavittük a professzornak a PRESS feliratú szobába. Rostás kollégánk e hőstettéért kapott „az öregtől“ egy finom Sri Lanka-i bőrszivart, amit beszélgetésük közben el is szívott. Jómagam azt kaptam, hogy – mivel az ajtóban álltam, némiképp mindegyre siettetve őket – Needham idős kínai hölgy munkatársa, akivel mindenüvé együtt megy, végig erősen gyanakvóan méregetett.

HAMAVEC. Az első a megdöbbenés volt: amikor először megláttam és meghallottam (Ivanyenko professzor előadásához szólt hozzá a fizikatörténeti szekció keretében), egy pillanatig a mi felejthetetlen Földes Lászlónk képe villant fel bennem. Tulajdonképpen nem csupán és nem legfőképpen külső vonásai, hanem a tekintetéből egyidejűleg sugárzó erő és irónia miatt. (Ivanyenko megölelte és megköszönte neki a kiegészítést; később pedig interjúnk befejeztével ő kísérte el a moszkvai professzort Octav Onicescu akadémikushoz, a nagy matematikushoz, akivel az eszmecsere bizonnyal magasabb régiókban folytatódott.)

Akiről pedig szó van, munkássága, de egyénisége okán is megérdemelné, hogy a legszélesebb közönség (és így a mi olvasótáborunk is) közelebbről megismerje. Liviu Sofonea brassói műegyetemi fizikaprofesszort kétségtelenül a kongresszus legszínesebb egyéniséged közé sorolhatjuk. Tulajdonképpen fiatal ember: nagyjából ötven év körüli. Kedvenc kutatási témája: a modem fizika, általánosan a tudomány filozófiai kérdései. A kongresszuson nem kevesebb mint négy előadást tartott, azt a hármat, amelyet meghallgathattam, tiszta francia nyelven, de hallottam hozzászólni angolul, beszélgetni németül, oroszul és – ez csak természetes – magyarul. Az interjút románul készítjük. Mesélik róla, hogy ott van a legjelentősebb nemzetközi tudományos összejöveteleken, hogy például legutóbb saját költségén utazott el egy ilyen rendezvényre Karachiba, és útközben várótermekben aludt. A nemzetközi tudományos kapcsolatok fontosságának fanatikus hirdetője. Nem feltaláló, hanem a világot értelmező ember, de nekem Liviu Sofoneát hallgatva mégis az jut eszembe, hogy a perui indiánoknál a költőre és a feltalálóra egy szó volt: hamavec.

(Ágoston Hugó)