Bálint György breviárium

Úgy megszerettem az idők folyamán Bálint Györgyöt, hogy nem feledhetem a gondolatait. Többször is átolvasom egy-egy könyvét, mintha kedvenc versekből merítkeznék. Folyton, folyvást. Nem elég, hogy napokkal ezelőtt alázatosan „lekoppintottam” Jégtáblák, könyvek, koldusok című cikkgyűjteményének előszavát, azzal az ürüggyel, hogy bár nyolcvan év telt el megírása óta, valahogy az én mai gondolataimat, életérzésemet foglalja össze, most úgy érzem, a könyv írásainak egy-egy összefüggő passzusát is kötelességem egyúttal aláhúznom és breviárium-szerűen felmutatnom. Ahogy azt korábban Kosztolányi Dezső vagy Antoine de Saint-Exupéry műveivel megtettem. Aki mindezt kevésnek tartja, az keressen rá a teljes Bálint György-életműre, akinek viszont elégséges élményt jelent ahhoz, hogy az 1936-37-38-ban megfogalmazottakat felelősen továbbgondolja, annak együttérző szeretettel ajánlom a figyelmébe.

A válogató szerkesztő

1.

Kérdés: érdemes-e jegyzeteket készíteni. Ez a kérdés tulajdonképpen a szakma alapvető kérdése most, az ujságírásé, sőt sok tekintetben általában az írásé. Érdemes-e feljegyezni, ami eszünkbe jut? Az anyag, amit leírunk, hosszú utat tesz meg, amíg a notesz lapjaira kerül. Jöhet kívülről és jöhet belülről, vagy jöhet (ez a leggyakoribb eset) nagy kerülőkkel, mindkét terület, a belső és a külső érintésével. Ami nagyon belülről jön, az magánügy. Nem tudom, okvetlenül szükséges-e ma feljegyezni magánügyeimet. Erős a gyanúm, hogy nem érdekelnek senkit (bár engem se érdekelnének!). Csak én használhatom őket és én se mindig. Mennél kevesebb maradandó nyomuk marad, annál jobb.

Fontosabbak, »közérdekűbbek« azok a jegyzetek, melyek a másik világról, a külső világról számolnak be. Szakmai szempontból ezek értékesíthetők leginkább. Megállapítások és vélemények a világról, megjegyzések az egyetemesről; az emberiség nagy, közös magánügyéről. Ez volna a publicista dolga, a »közíróé«. (Ettől a divatos, mesterséges szótól különben mindig irtóztam és mindig egy másik szó jut róla eszembe: »közveszélyes.«) Aki az utóbbi időben ezt a mesterséget űzi, egyre kínosabban érzi a munka mindinkább szűkülő esztétikai lehetőségeit. A »közíró« az egész világon egyhangúságra, egyszínűségre kényszerül. Egyre kevesebb lesz a témája, egyre kevesebb tényt állapíthat meg és egyre kevesebb megjegyeznivalója van róluk. Mindenki, aki rendszeresen ír a világ dolgairól, előbb-utóbb banalitásokat ír. Csak egészen nagy témák vannak már, csak egészen nagy sérelmei és fájdalmai vannak már a világnak. És ezért csak egészen nagy igazságokat lehet velük kapcsolatban megjegyezni. Az egészen nagy igazságok pedig végeredményben banalitások. Nincs laposabb közhely, mint például ez: »milliók éheznek«. Ezt már minden lehető módon elmondták, nem lehet többé variálni, színessé, érdekessé tenni. És mégis elmondják, elordítják újra meg újra. Banálisan hangzik, túl van minden esztétikai lehetőségen. Ugynevezett »elcsépelt téma«. És az élet ma csupa ilyen elcsépelt témával van tele. Emberek nagy tömege elcsépelt helyzetekben vergődik, elcsépelt témákról jajgat, elcsépelt igazságokba vagy igazságtalanságokba pusztul bele. (Világító jegyzetek)

2.

Néhány nappal ezelőtt pillantottam meg ezt a halat egy élelmiszerkereskedés kirakatában. Az egész találkozás nem tartott egy-két másodpercnél tovább, meg sem álltam a kirakat előtt, de a látványt sohasem fogom elfelejteni. Meglehetősen mindennapi kép volt: a szárazra tett hal lélegzeni próbált, kerek ponty-szája kétségbeesetten tátogott. Ilyet már sokszor láttam. De volt ennek a helyzetnek egy egészen különleges tragikuma. A fuldokló hal közvetlen közelében víz volt. Nagy haltartály fölött vergődött, egy felfüggesztett, láncokból font mérlegben. Alatta nagyszámú hal uszkált az éltető vízben. Láthatta ezeket a boldogabb lényeket, hallhatta a víz csobbanását, érezhette szagát - halálos kínjában az élet közelségét. Nyilvánvaló volt, hogy nem csupán pillanatnyi megpróbáltatás érte ezt az állatot, nem csak azért emelték ki, hogy valamelyik vevőnek megmutassák. Senki sem volt a közelében, látszott, hogy kiemelése végérvényes. Ezt a halat halálra ítélték, lassú és gyötrelmes halálra. Amint a kirakat előtt elmentem, tekintetem találkozott az övével. Most itt ülök az íróasztal mellett, kínzó tehetetlenségben és újra meg újra felvetem a kérdést: mit kellett volna tennem?

Jól tudom, hogy a többi, látszólag boldogabb hal sem örökéletű. Bármikor megvehetik őket és nem sokkal később megdicsőülten foglalnak helyet a tálban, különféle rejtélyes nevek alatt, melyeket csak az előkelő éttermek látogatói értenek. A halak élete is mulandó és a zsúfolt tartályban nem is nagyon kényelmes. De mégis csak élet és a víz mégis csak víz. Kétségtelen, hogy a kifogott halat végzetes kegyetlenség érte. Vádoló, üvegesedő pillantását örökké látni fogom. »Ki felelős ezért?« - kiáltott fel egyszer Tolsztoj, mikor megnézte a vágóhidat. Én most nem kiáltok fel és nem érintem az általános felelősség kérdését. Csak a magam felelőssége érdekel e pillanatban.

Igen: mit kellett volna tennem? Bemehettem volna az üzletbe és felszólíthattam volna a tulajdonost, hogy a fuldokló halat azonnal tegye vissza a vízbe. Bizonyára visszautasította volna az illetéktelen beavatkozást és eltanácsolt volna az üzletéből. Legjobb esetben, a béke és a reklám kedvéért, visszadobta volna a vízbe, hogy azután, amint elmentem, ismét kiemelje, eredeti szándéka szerint. Hogy ennek elejét vegyem, megvásárolhattam volna a halat. Most tovább kínlódott volna a hónom alatt egy papirosban, amíg a Dunához nem értem volna vele, ahol visszakaphatta volna szabadságát. Valószínű, hogy nem is bírta volna ki a hosszú utat. De ha véletlenül sikerül is ilymódon megmentenem, ki biztosít, hogy másnap egy másik halat nem fenyeget-e ugyanez a sors. Sőt, sokszáz halat sokszáz üzletben. Járjam sorra a halkereskedéseket, töltsem napjaimat fuldokló halak megsegítésével, míg végül tébolydába visznek, vagy esetleg börtönbe, felforgató törekvéseim miatt? Vagy igyekezzem általános elvi rendezést elérni, a kereskedelmi kamarával tárgyalni, esetleg néhány képviselőt megkörnyékezni, hogy a parlamentben hozzák szóba a dolgot? Sok víz fog lefolyni a Dunán és még több hal fog víz nélkül megfulladni, amíg ilyen módon eredményt érhetek el...

...Nem tehetek egyebet, mint hogy irok a dologról. Nincs más lehetőségem, nincs más vigaszom. Szűk lehetőség, sovány vigasz! Az életben - érzem - ez a végérvényes és visszavonhatatlan szerepem. Nem főszerep és nem is hálás. Valószínűleg sohasem lesz eredménye. Mégis, ez az egyetlen létjogosultságom és az egyetlen eszköz, ami még elviselhetővé teszi a világot. »Szavak, szavak« - mondom néha megvetően Hamlettel, de közben tudom, hogy a szavakon kívül már semmi sincs. (Elmélkedés a halról)

3.

Meg kellett tanulnom, hogy a hazugság sem használ. Nem elég teherbíró már a hazugság. Az is lehet, hogy a korom teszi: szerény és ügyetlen hazugságaim nem tudnak többé ellenállni a valóságnak. Már semmit sem tudok komolyan elhitetni magammal. Utolsó hazugságaim talán csak néhány napja roppantak össze a tények súlya alatt. Már csak néhány szilánkjuk van meg, ezek fájdalmasan hatoltak belém. Idővel ez is elmúlik. Ugylátszik, most már csakugyan felnőtt vagyok.

Mert senki sem felnőtt addig, amíg hazugsággal igyekszik enyhíteni életét. Senki sem felnőtt addig, amíg tovább akar érni a tényeknél, amíg az élet »értelmét« keresi, amíg rejtett szépségeket és értékeket magyaráz helyzetekbe és emberekbe. Lelke mélyén kiskorú mindenki, aki így vígasztalja magát: »kell, hogy valami mélyebb értelme legyen az egésznek, mert különben nem lehetne kibírni«. A felnőtt már tudja, hogy nincs semmi értelme, de valahogy mégiscsak kibírja. Abban a pillanatban válik felnőtté az ember, amikor nem érez többé csalódást...

...Már én is felnőtt vagyok. Bátor-e vagy gyáva, erős-e vagy gyenge: majd elválik. Tudomásul veszem a világot és a sorsomat. Látom lehetőségeim határait... Előfordulhat, hogy időközben, szerény eszközeimmel, tehetek valamit az emberiség érdekében is. Ehhez mindenesetre erő és elszántság kell, mert most már bizonyosnak látszik, hogy az emberiséget még a szabadságra is ökölcsapásokkal kell rákényszeríteni. Az emberiség többsége ugyanis nem felnőttekből áll. Egyszer már ezt is tudomásul kellett venni.

Ilyen derűs és bölcs gondolatokkal töltöm felnőttségem első napjait. Bennem és körülöttem csupa igazság. Most ismerkedem meg közelebbről a valósággal. Amikor behoztak, az egyik orvos egy pohár vizet mutatott és megkérdezte: mi ez? »Egy pohár víz« - feleltem szerényen. Az orvosok jelentősen néztek egymásra. Egyikük szomorúan mondta: »Teljesen elvesztette hallucináló képességét. Pohárnak tartja a poharat és víznek a vizet. Reménytelen eset.« (Egy elmebeteg naplójából)

4.

A mindenesnek mindent elő lehet írni és mindent meg lehet tiltani. Mint Bernard Shaw mondja, a mai kisembernek még a legliberálisabb országban is előírhatja a főnöke, hogy milyen színű ruhát viseljen. A mindenes mindenkinél kisebb. Van egy kisember, akinek a hivatalban csupa főnöke van, akinek mindenki parancsol. Mikor azután hazamegy a hivatalból, végre van valaki, akinek ő parancsolhat: a felesége. A felesége viszont, aki olyan kicsi, hogy még ő is parancsolhat neki, szintén talál valakit, aki még nála is kisebb. Ez a mindenes. Társadalmunkban tehát a mindenes fontos szerepet tölt be: ő enyhíti a legkisebb kispolgár kisebbrendűségi érzését. Ő az egyetlen, akinek főnöke megtilthatja, hogy udvarlója legyen...

Az utóbbi évtizedek egyik legszebb magyar regénye a mindenesekről szól: Kosztolányi Dezső »Édes Anná«-ja. Olyan csodálatos erővel és finomsággal írta meg Kosztolányi a magyar mindenes tragédiáját, hogy azóta is mindig eszembe jut egy kicsit a könyve, ha cselédet látok. Fellebbezhetetlenül bizonyítja be, hogy a cselédkérdésnek mennyire nincs megoldása. Többek között ez is olyan kérdés, melyre nincs felelet: magának a kérdésnek kell megszűnnie. Addig csak apróbb enyhítések történhetnek, de erre sincs sok kilátás. A magyar mindenesnek, kinek udvarlója nincs, legfeljebb csak munkaköre bővül. (Cselédek)

5.

Az élet patakzásának mérőegysége a perc, szorozható és osztható, kisebb az óránál és nagyobb a másodpercnél. Az első pillanatban ártalmatlannak tűnik. Azt a látszatot kelti, mintha nagyon sok volna belőle, mint a folyó cseppjeiből. De ha időm volna, kiszámíthatnám, hány percet éltem eddig. Pontos számadatot kapnék és vége volna a végtelenség illúziójának. Egyenletes tempóban jöttek a percek milliói, mindegyik egyformán és gépiesen, mint a katonák. Nem változtak soha, legfeljebb én változtam. Számomra nem is voltak mindig egyformák. Voltak egészen hosszúak, éveknek tetszők: a rémület vagy az undor percei. És voltak villámgyorsan felvillanók, melyek rövidebbnek tűntek egy másodpercnél. Ezek az öröm percei voltak. Végeredményben mindegyik ellenség volt, mert nagyon sokáig tartott vagy nagyon is kevés ideig.

Sok minden történhet egy perc alatt. A pulzus körülbelül nyolcvanat ver és egy jó repülőgép négy kilométert tesz meg, míg a percmutató a 60-astól visszaérkezik a 60-asig. Statisztikusok tudják, hogy ezalatt mennyivel növekszik Sir Henry Deterding, az olajkirály vagyona és a magyar gyermekhalandóság. Van, aki egy fél fillért keres ezalatt és van, aki tíz pengőt. Courths-Mahlerből két oldalt lehet elolvasni és James Joyceből két sort. Míg a sárga mutató egy kört leír, egy ügyesebb diktátor három gyujtó mondatot tud a rádióba mondani és egy szurony háromszor kényelmesen megfordul egy katona mellkasában. Általában sokan halnak meg egy perc alatt. Maga a halál jóval rövidebb: a percben már benne vannak az agónia végső pillanatai is, az egész drámai átmenet a léttől a megszűnésig. A mutató most a 20-as és a 30-as között jár. Aki a 20-asnál még volt, azóta megszűnt. Érverése megállott, politikai és tulajdonjogai elenyésztek. A 20-asnál még férj volt, apa, esetleg nagybácsi, főbérlő, gázfogyasztó, hírlapelőfizető, adóalany, alperes és ebtulajdonos. A 20-as utáni vonásnál már csak egyszerűen »megboldogult« vagy előnyösebb esetben »örökhagyó.« Sokan születnek is ezalatt. Aki a 20-asnál még magzat volt, melynek érdekeit a társadalom szigorúan védte, a 30-asnál már régen állampolgár, lényegesen lanyhább védelemmel. Sorsdöntőnek mondható percek ezek. (Egy perc)

6.

Jól tudták a görögök, miért kell művészettel enyhíteni a pénzt. De ma más világ van; ma nem a pénzbe csempésznek művészetet, hanem a művészetbe pénzt. A pénz ma már nem szép, de annál őszintébb. A görögöknél még nem voltak rajta számok: nagyságáról és rajzáról ismerték meg az értékét. Ma a szám a fontos rajta, a rajz háttérbe szorul. Nem kell Zeusszal jelképezni az erejét, hiszen aki eleget szerez belőle, azt Zeusszá teszi minden jelkép nélkül is. Nem szemérmes többé, mint a görögök korában. Lehet, hogy ma sincs szaga, de ha esetleg mégis volna és valaki finom műgonddal szagtalanítani akarná, az érdekeltek viharosan tiltakoznának. Nem engednék, hogy megfosszák őket a legkellemesebb illat élvezetétől. Szépíteni a pénzt? Hogyan lehetne szépíteni az egyetlent, amit még szépnek tartanak? (Pénz)

7.

Esik az eső, halk zizegéssel gombolyítja végtelen szürke fonalát. Szürke a világ és egészen szűk; nedves falak veszik körül a testet. Piszkos csíkok csurognak végig a házakon és az ázott felöltők rossz szagot árasztanak. Lehet, hogy ezért is húzódoznak egymástól az emberek. Mert esős időben mindenki visszahúzódik egyénisége nyirkos börtönébe. A kánikula heve sokszor megolvasztja az egyéniség határait, felszabadítja a nyájösztönt és az emberek felelőtlenül és kissé részegen öszekeverednek. De esőben mindenki elkülönül és dideregve hajol problémái fölé. Élesen és megoldhatatlanul merülnek fel ilyenkor a problémák. Reménytelennek és amellett még egy kissé szennyesnek is látszik minden. Sokat gondolunk a multunkra, főképpen a kellemetlen órák jutnak eszünkbe és nem tudjuk elképzelni, hogy valaha is sütött a nap. Egész multunkat elönti a szürke víz és egyetlen esős nappá változtatja. Cuppog a sár a cipő alatt és kételyeink vannak minden iránt. Az élet sötét, kínos és vontatott. Nem véletlen, hogy Ibsen Bergenben kezdett írni, Bergenben, ahol mindig esik az eső. Az eső nagy költője lett, a csapadék Shakespeare-je. Naphosszat ült egy bergeni gyógyszertárban, kinézett a szürke utcára és felfedezte a polgárság lelki betegségeit és a mindennapi élet tragédiáit...

...Zuhog a taxikra, a villanyórákra, a sínekre, az Operára és a parlamentre. Zuhog az állatkertre, ahol az éltes páviánok borzongva húzódnak össze és a magános, duzzogó orrszarvú melegházában megkövülten néz maga mellé, - mert maga elé nézni, sajnos, nem tud, túlságosan oldalt fekvő szemeivel. Zuhog az eső a közkórházakra, a betegek hátukon fekszenek a stráfos ágyneműben és órákon át szótlanul nézik a víz reszkető, szürke stráfjait. Zuhog az eső a börtönökre is. Megint egy esős évszak, mondják a foglyok, akik évszakokban számolnak, úgy, mint mi napokban. A fiatal fogoly, aki már egy éve van bent, talán már beletörődött. Napjai végtelen, ólmos sorokban hullanak, mint az esőcseppek. Sokezer napja van még hátra. Lassanként kezdi elfelejteni ismerőseinek arcát. Fel és alá sétál, a cseppek koppanását hallgatja és hirtelen megáll. »Milyen orra is van B-nek?« - gondolja tehetetlenül, azután vállatvon és tovább sétál. (Eső)

8.

Háború volt, amikor egy nemzetközi kis írócsoport Svájcban megszülte a dadaizmust. Hamarosan nagy sikere lett. Annyi hadüzenet után a dadaisták is hadat üzentek. A valóságnak üzentek hadat, annak a valóságnak, mely 1916-ban már régen elvesztette értelmét. Minden céltalan, minden humbug, - hirdették a dadaisták. Bizonyára hatással volt rájuk André Gide ragyogó regénye, a »Vatikán pincéi« is, melynek ifjú hőse értelmetlen cselekedettel egy céltalan gyilkossággal tüntet a polgári erkölcs ellen. A dadaisták egész működése ilyen »action gratuite«-ek, ilyen tüntetően céltalan cselekedetek sorozata volt. Ebben a céltalanságban azután teljesen céltudatosak voltak. Kiadtak egy folyóiratot, melynek címlapján a Mona Lisa díszlett, hatalmas kipödört bajusszal. Néha - mint Ribémont-Dessaignes írja - múzeumlátogatásokat vezettek. Nagy csoport érdeklődőt vittek a Louvre-ba; a vezető megállt az egyes klasszikus alkotások előtt és ünnepélyes hangon felolvasta a legújabb tőzsdei árfolyamokat. Néha az életbe is átvitték a dadaizmust. Egyikük az autobuszon kilopta egy pincér zsebéből a pénztárcát, mert a pincér papra emlékeztette. Később megbánta bűnét és három nap mulva visszaadta a tárcát egy ismeretlen embernek, aki véletlenül hasonlított a pincérre.

Így éltek és működtek a dadaisták, köztük néhány értékes író is, mint például Cocteau és Aragon. Sokáig természetesen nem lehetett ezt a játékot folytatni, mert unalmassá vált. Megszülettek a dadaista sablonok, melyeket egy idő mulva nem lehetett többé variálni. Végre is nincs túlsok lehetőség az arc-szőrzet terén. Mona Lisának a pödört bajusz után legfeljebb még pofaszakállat, vagy esetleg kecskeszakállat lehet adni és ezzel körülbelül ki is merül a műsor. (Dada)

9.

Útépítési munkálatok folynak azon a helyen, ahol a testes, méltóságteljes villanyóra állott és ezért kellett eltűnnie. Nem tudom, örökre távozott-e, vagy egy napon majd ugyanolyan hirtelen tér vissza, mint ahogy elment. Egy bizonyos: már régóta nem látom. Egy hétig vártam rá, azután, mint ahogy az eltüntekkel teszik, holtnak nyilvánítottam.

Nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy meggyászoltam. Elvesztése miatt nem öltöttem fekete karszalagot és nem fejeztem ki részvétemet a közeli téren álló óra előtt, melyhez, a rossz nyelvek szerint, titkos és szoros kapcsok fűzték. Megvallom: nem szerettem ezt az órát. Inkább féltem tőle és most úgy vagyok vele, mint azokkal a halottakkal, akiket még jóval elköltözésük után is megpillantani vélünk néha az utcán, szorongóbb perceinkben. Ha befordulok a sarkon, még sokszor nézek önkéntelenül az óra helyére. Aggódva, kényelmetlenül nézek oda, mint ahogy szoktam, aztán megkönnyebbülten eszmélek rá, hogy nincs ott. Amíg ott posztolt a sarkon, mindig feszengve és bűntudatosan tekintettem rá, mint valami komor és ünnepélyes rendőrőrmesterre, aki mindent lát és felelősségre von kihágásaim miatt. Általában szigorú volt ez az óra. Mutatói fagyosan és szemrehányóan jelezték, hogy megint elmulasztottam valamit. A mulasztások legsúlyosabbikát szoktam elkövetni: a késést. Általában mindig elkésem egy kicsit, minden vonatkozásban. Nem tudom megtanulni, hogy kell a percekkel takarékoskodni. Könnyelműen pocsékolom őket, öt percet csak úgy mellényzsebemből szórok ki, mint mondani szokás, holott köztudomású, hogy nincs olyan sok öt perc az életben. Abban a hitben ringatom magamat, hogy az idő végtelen - és csak az óra szokott kiábrándítani ebből. Kegyetlenül és kajánul várt rám a sarkon és némán mutatta, hogy az idő zárt kör, melyet kisebb rovátkák osztanak be. Ha rápillantottam, a tizenkét szám köre hirtelen bilinccsé változott és néha egészen tisztán hallottam a perc-rovátkák láncszemeinek vésztjósló csörgését.

És arra is figyelmeztetett az óra, hogy az idő, mellyel mindig kényelmesen és felelőtlenül szeretnék bánni, nem az enyém. A mutatók könyörtelen logikával intettek kötelességeimre. Naponként többször értesültem tőlük, félreérthetetlen módon, hogy az idő nem az enyém, sőt magam sem vagyok a magamé. A nap különböző óráiban és perceiben pontosan jelezték az óralapok számai, hogy éppen akkor ki a soros: ki tart kizárólagos igényt gondolataimra, szavaimra, a mozdulataimra, a lélekzetvételemre. Figyelmeztettek, hogy ha most valamivel lassabban szedem a lábamat, vagy valamivel kényelmesebben lóbálom a karomat, kit fosztok meg tulajdonjogától, melyet a hármas és az ötös közötti tízpercben fölöttem gyakorol, kit fosztok meg attól az árutól, melyet a hármas és az ötös között pontosan szállítanom kell és mely a kétlábú áruk hivatalos jegyzékében az én nevem alatt szerepel. Mennél többször mentem el a zord és méltóságteljes óra mellett, annál jobban vésődött emlékezetembe, hogy egy sereg embert és intézményt megillet az időm egy része, csak engem nem. (Az óra)

10.

Hideg fölénnyel úsznak Buda és Pest között. Egyfelől dombok, másfelől bérházak, fölöttük hidak, alattuk mélység, félhomály, halak. Néha egy-egy sirály vagy vadlúd telepszik rájuk tapintatlanul, de hamarosan újra felröppen, mert elkedvetlenítette a fagyos fogadtatás. A jégtáblák tovább úsznak, símán, szerényen, de határozottan.

Az élet, mely a partokon zajlik, érzéketlenül hagyja őket. Nem vesznek tudomást a zajról, mely kétfelől jön a Duna felé. Autóduda, telefóncsengés, közbenjárás, vád- és védőbeszéd, ítélet, alku, az üzlet és szenvedély ezer kiáltása és suttogása reménytelenül lepattan üvegszerű és kemény felületükről. Az irodalom nem érdekli őket, még ezek az elismerő sorok sem. Talán ezt becsülöm bennük a legtöbbre. Ha sokáig nézem őket, engem is kezdenek kevésbbé érdekelni köz- és magánügyeim. Sajnos, nem tudom őket elég sokáig nézni. Társadalmi helyzetem és emberi kapcsolataim alig hagynak időt jégtáblanézésre. Éjjel pedig, mikor inkább ráérnék, nem látszanak. E nehézségek leküzdhetetlenek. Le kell mondanom a jégtáblák társaságáról. Mást kell néznem: nyomtatott lapokat, emberi arcokat, festményt, színpadot, mozivásznat, kirakatot, menetrendet és az élet sokszáz gyanus termékének pongyolán fogalmazott használati utasításait. Problémákat kell megoldani, rejtett értelmeket megfejteni. Kérdezni és felelni - illetve a legtöbbször csak kérdezni és feleletet várni. És ami a legfontosabb: érdeklődni vagy legalább is érdeklődést mutatni. Holott már régóta akkor érzem magam a legjobban, ha semmi sem érdekel különösebben. Ezt persze legtöbbször titkolom, mert ez a legsúlyosabb bűn az emberi társadalom ellen. Itt a legszigorúbb érdeklődési kényszer uralkodik, szigorúbb, mint a vételkényszer az üzletekben. Néha, derűs és kiegyensúlyozott perceimben, szeretnék valami nagy áruházba menni, hogy az elárusítók buzgó kérdésére: »Mi érdekli uraságodat?« boldog fölénnyel válaszoljam: »Semmi«. Csodálatos pillanat volna, a legtökéletesebb felszabadulás. Ráérően sétálnék áruk, árusok és árak között és egyik sem érdekelne. Ismerőseimet az utcán lekötelező mosollyal így üdvözölném: »Nem érdekel, hogy van«. Az ujságokat könnyed mozdulattal fordítva venném kezembe és mélységes békével az agyamban és szívemben, gyönyörködve szemlélném a tótágast álló sorokat. Alkalomadtán benéznék a parlamentbe, a nyomatékosan szónokló politikust egy pillanatra félrehívnám és felajánlanám, hogy ingyen megtanítom szappanbuborékot fujni... Ugy járkálnék végre a világban, mint a jégtáblák a partok között. Valószínűleg én lennék a világ egyetlen boldog embere és hamarosan megválasztanának tiszteletbeli jégtáblának. (Jégtáblák)

11.

A rendcsináló tekintélyuralmak tökéletes rendetlenséget csináltak Európában. De nagyobb rend van-e határaikon belül, elrendezték-e azt a társadalmat, mely kezükbe került? Látszólag igen: viták zaja nem veri fel a csendet és a vonatok pontosan közlekednek. De ez még nem igazi rend. E rendszerek azt állítják, hogy véget vetettek minden rendetlenség főokának, a túlzott individualizmusnak. Eltekintve attól, hogy az okot szokásuk szerint most is felcserélik az okozattal, kissé szkeptikusan kérdezhetjük: csakugyan végetvetettek-e?

Kétségtelen, hogy az egyén mozgási szabadságát csökkentették, de ugyanakkor mintha elfelejtették volna létküzdelmeiben jobban segíteni. Megtiltották, hogy önmagát hathatósan támogassa, de ennek ellenében nem részesítik hathatósabb támogatásban. A kisember nem védekezhet szabadon az erősebbek ellen, - de az egzisztenciaszerzés és megtartás gondját továbbra is rábízza a hatalom. Egy falat kenyérért továbbra is harcolni kell és az élet ezer értékét és örömét feláldozni. Aki az anyaméhből, vagy az iskolából kikerül, most is támasz nélkül indul a küzdelembe, hogy egy talpalatnyi földet hódíthasson magának. A hatalom csak arra ügyel, hogy a kisember a maga harcát ne vívja túlságosan következetesen és hódításánál ne legyen szerénytelen. Az individualizmus hátrányai megmaradtak tehát, csak egykori előnyei szűntek meg. Igaz viszont, hogy az államhatalom jóindulattal közvetít a szembenálló erősek és gyengék között. Az erősek is hoznak egy kis áldozatot és a gyengék is. A nagybirtokos is lemond jövedelme egy hányadáról és a napszámos is. Ez volna a rend?

Pedig Európa mind erősebben sóvárog a rend után. Az európai ember mindjobban kétségbeesik, ha egy pillantást vet az újságokba, az utcára, vagy önmagába. Mindenütt zűrzavart lát és anarchiát. Nemzetközi szerződései époly megbízhatatlanok és vésztjóslóak, mint legbelső érzelmei. Egységes világra volna szüksége és egységes világképre. Nagy tömegeknek megint egyöntetűen kellene jónak és rossznak, szépnek és csunyának ítélniök bizonyos dolgokat. Svédországtól Görögországig megint mindenütt egyformán kellene reagálni egyforma behatásokra. Egyesek attól félnek, hogy az igazi rend uralma unalmas. Lehet: de nagy szükségünk van már végre egy kis jótékony unalomra. Kérdezzék csak meg Európát: mikor unatkozott utoljára? Ez az utopisztikus veszély különben sem fenyeget túlságosan. Hiszen nem kényszerített, hanem önként vállalt rendre van szükség, mellyel majd a győzelmes szabadság koronázza meg önmagát. A rabság és a rendetlenség napjaiban élünk és a szabadság és a rend korszakára vágyunk. Csak rabságunk megszüntetésével szüntethetjük meg a rendetlenséget, csak a szabadságon keresztül valósíthatjuk meg a rendet. És csak azok alkalmasak erre a feladatra, akik a legjobban szenvednek a rend és a szabadság hiányától, akiknek már mindennapi panaszává lett Európa új gyászéneke... (Rend és szabadság)

12.

Esténként tünődve sétálok a virágok között. Nézem őket és nézem vásárlóikat. A virágok nyugodtak és hidegek. Vevőik kezének szorongatását érzéketlenül tűrik és szagtalanul. Ősz van, ilyenkor még az ibolya is szagtalan. Nemrég a Belvárosban a sárba esett néhány csokor ibolya, mert rendőr tűnt fel a sarkon és a virágáruslánynak menekülnie kellett. Később visszatért és vettem tőle egy csokor sáros ibolyát. »Kínos az ilyesmi?« - kérdeztem az ibolyától. Nem felelt és nem látszott levertnek. A sarat époly fölénnyel viselte, mint a harmatot. Eszembe jutott, hogy az ibolya szerény. Aztán rögtön eszembe jutott, hogy ez nem igaz. Általában semmi sem igaz abból, amit a növényekre és az állatokra ráfognak. Az ibolya nem szerény, a macska nem ravasz, a muskátli nem meghitt, a liba nem buta és az orgona nem érzelmes. A növények és az állatok távol állnak az ilyen tulajdonságoktól. Egyszerűen csak lélegzenek, emésztenek és szaporodnak. Rejtelmesen néznek ránk és érzéketlenül. Félnek tőlünk, utálnak, esetleg belénktörődnek és kiszolgálnak, idővel talán úgy, ahogy megszeretnek: de semmiesetre sem érdekeljük őket.

Ezek az őszi virágok, mint mondottam, nem is illatoznak. A közönség mégis kedveli őket, méghozzá napról-napra erősebben. Mi ez? - kérdezem néha. Azelőtt csak a japánok szerették ennyire a virágokat. Most egész Budapest rajong értük, furcsa, csendes kultuszt űz belőlük. Vajjon miért szeretik egyszerre ilyen hevesen a virágot?...

Évtizedekig megvoltak nélküle, csak születésnapra vagy esküvőre használták, vagy szerelem és operáció esetén udvariasan házhozküldették. Most egyszerre mindennapi szükségletükké vált, csokorszámra. Az a gyanum, hogy sötét dolgokat akarnak vele leplezni. »Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet.« Erre jól emlékeznek még az iskolából. Úgylátszik ezért kell nekik a virág, alibinek. Szent Isten, mire készülhetnek ezek? (Virágok)

13.

Hatéves koromban láthattam az első filmet. Mielőtt útrakeltünk a mozi felé, szüleim elmagyarázták, hogy most olyan képeket fogok látni, melyek mozognak. Nem tudtam elképzelni a dolgot: azt hittem, falon függő, keretes képek mozognak a zene ritmusára. Kellemesen csalódtam. Első filmem hőse egy medve volt, mely ketrecéből elszabadulva, beugrott egy földszintes lakás ablakán. A szobában hölgy fésülte hosszú haját. Mikor a medvét meglátta, rémülten felugrott és kiszaladt: a medve utána. Ez volt a film. Csodálatos volt. Sokat adnék, ha mégegyszer láthatnám. (Általában szeretnék még sok régi filmet látni. Időnként régi ujságokat böngészek, első gyermekéveim napilapjait. Lázas izgalommal lapozom őket, keresek bennük valamit. Azt a légkört szeretném felidézni, ami akkor körülvett. Csak homályos hangulat- és élményfoszlányaim maradtak abból az időből, ami az első eszmélet és az elemi között telt el. Gyötör a vágy, hogy kiegészítsem őket, hogy megelevenítsem akkori napjaimat, mint a felújított ősfilm Jaurès mozdulatait. Döntő dolgok történtek ekkor velem, melyek örökre elmerültek. Csak én tudtam őket - és most már én sem. Kínlódva igyekszem felidézni őket, régi filmeken, régi lapokon át. Tudom, hogy hiába kínlódom, nem kerülnek elő soha. De ez már magánügy.) (Film I)

14.

Nagyon ritka az olyan amerikai színes hír, mely komolyan elgondolkoztatna. A napokban érkezett egy ilyen. Egy hölgyről szól, akit egy vidéki mozi elősírónak alkalmazott. Ez a hölgy kívánatra, bármilyen helyzetben oly kitűnően tud sírni, hogy megható filmeknél óriási hatása lehet a közönségre. Sok mozi tart már előnevetőt és most végre van elősíró is. A hölgyet jól megfizetik, úgyhogy könnyeiből vidáman élhet.

Ebben nem annyira maga a puszta tény figyelemre méltó, mint inkább a háttere. Az előnevetőnek és az elősírónak az ad létjogosultságot, hogy az emberek nehezen nevetnek és nehezen fakadnak sírva. A közvetlen hatás, a kiváltó ok nem elég, még külön biztatás is kell hozzá, mint ahogyan az étvágytalan gyermeknek is szüksége van az előevő serkentő példájára. Valószínű, hogy fokozatosan jutottak el az emberek ehhez az állapothoz: először a nevetést felejtették el, azután a sírást. Az amerikaiak, akik sok tekintetben naiv emberek, egy darabig még kitartottak az európaiak letörése után, de úgylátszik, most már ők is egyre nehezebben kaphatók az egyszerű és spontán érzelmi kitörésekre.

Ez meglehetősen sajnálatos. Ha meggondoljuk, hogy nem is olyan régen, a »Werther« korában komoly felnőtt férfiak és nők délutánonként olyan lelkesen ültek össze sírni, ahogy most bridzsezni szoktak - a visszafejlődés szembetűnően gyors. Akkoriban meglett, pocakos államtanácsosok kimentek a kertbe, megszagoltak egy rózsát és máris könnyen, kellemesen sírtak. Ma serdülő fiatal lányok órákig nézik és hallgatják a moziban Zukor Adolf legszívhezszólóbb alkotásait, egyetlen könnycsepp nélkül. A nevetés ugyanilyen nehezen jön létre. Ma már csak egészen kis gyerekek tudnak gördülékenyen sírni és nevetni. Az érzelmek spontaneitásának kora elmúlt, anélkül, hogy az értelem uralmának kora eljött volna. Ma már a legszerencsétlenebb emberek sem sírnak: a betegek és a rabok sem. Rousseaunak idült hólyagbaja volt, de még ez a meglehetősen költőietlen betegség sem akadályozta a fájdalmas és szép, mondhatnánk, művészi tökélyű sírásokban. Silvio Pellico, aki tíz esztendőt töltött fegyházban mint politikai fogoly, símán és kiadósan sírt, ha szüleire, nagybátyjára, sógornőire és a pacsirtákra gondolt cellájában. Napjainkban a rabok nem igen sírnak, bár ez az egyetlen, amit még megengednek nekik. A betegek sem hullatnak könnyet, még a legköltőibb lelki bajnak, a neurózisnak áldozatai sem - sőt, ezek a legkevésbbé. A könnyzacskó idővel olyan hatáskörnélküli szervvé csökevényesedik majd, mint a féregnyúlvány, melynek egykori szerepét már nem is ismerjük.

Úgylátszik az emberekből kezd kiveszni a vidámság mellett a szomorúság is - és ez nagyon szomorú. Aki szomorú, akit egy bizonyos helyzet megríkat, az tulajdonképpen hisz egy másik, egy jobb, egy derűsebb helyzetben és azért sír, mert ez a jobb helyzet pillanatnyilag elérhetetlen. A kalitkába zárt madár azért szomorú, mert ragaszkodik ahhoz a világhoz, melytől megfosztották, hisz benne, rabságát folyton összehasonlítja vele. Amikor Silvio Pellico a porkoláb társaságában sírvafakadt, nagybátyját sírta vissza, aki úgylátszik, kellemesebb ember volt, mint a porkoláb. Mi most nem sírunk, mert a helyzetünket nincs mihez hasonlítanunk. Lassanként már el sem tudunk képzelni más világot. Az ember mindig valami után sír - mi után sírhatnánk mi? Ezért nem is sírunk és ezt az időszerűtlen tevékenységet átengedjük a »Szomorú vasárnap« kitűnő szerzőjének. A mi vasárnapjaink és hétköznapjaink nem szomorúak. Sokkal lesujtóbb: kellemetlenek. És nincsenek - sőt a mai nemzedék számára nem is voltak - olyan vasárnapok és hétköznapok, melyeknek nosztalgiás szemlélése megríkathatna bennünket. Ezért nem ismerjük a szomorúságot, csak az undort, ezért nem könnyezünk, csak az orrunkat fintorítjuk. (Könnyek alkonya)

15.

Jóindulattal vettem kezembe az angol bűnügyi regényt. Utóvégre ez is könyv, gondoltam és találomra felnyitottam. »Hány órakor hagyta el az épületet?« - kérdezte szigorúan Mulholland. Mulholland általában mindent szigorúan kérdez. Bágyadtan csuktam be a könyvet. Lehet, hogy az én hibám, de nem tehetek róla: nem tartom fontosnak, hánykor hagyta el Cobb az épületet? Pedig mennyi izgalmas titok van egy ilyen épületelhagyás mögött! De ezekről az igazi izgalmakról és igazi titkokról nem beszél a detektívregény. Sajnos. Mulhollandnak csak az a fontos, hány órakor távozott Cobb a házból. Csak az időpont számít ebben a vonatkozásban. Ezt kell tudnia Mulhollandnak és ezt kell megjegyeznem nekem is, hogy aztán legombolyíthassam a rejtély fonalát. Adva van néhány ismert adat, kiszámítandók az ismeretlenek. Megjegyzek néhány időpontot és végül az utolsó oldalon megtudom, ki volt a tettes. Néha az ilyen elmesport is jó, de akkor már jobb szeretem a találós kérdéseket és rejtvényeket. Könyvben mást keresek.

Hogy mit? Hát elsősorban azt: hogyan hagyta el az épületet Cobb? Ez nagyon fontos. Milyen lelkiállapotban távozott, mit érzett, miközben kilépett a kapun? Milyen képzettársításai voltak ebben a döntő pillanatban? (Az életnek minden egyes pillanata döntő és végzetes.) Milyen élménysorozat vezette odáig, hogy kilépjen az utcára? És egyáltalában miért lépett ki? Mit jelentett számára ez az épület? Munkáját végezte-e benne és ha igen, milyen kapcsolatok fűzték munkájához, kollégáihoz, főnökéhez és rajtuk keresztül az egész társadalomhoz? Megtalálta-e munkájában az erőkifejtésnek, a tevékenységnek azt az örömét, melyre minden felnőtt embernek szüksége van és melyet oly kevesen tudnak elérni? Vagy, hogy kisebb igényű legyek: elég fizetést kap-e munkájáért, biztosították-e az épületben, hogy maga és családja emberi módon élhessenek? Ha már a családnál tartunk: hátha a magánlakása volt ebben az épületben! Micsoda titkok és izgalmak lehetősége! Sürgősen tudnom kell, milyen rejtett és bonyolult belső kapcsok fűzik feleségéhez, gyermekeihez, szüleihez, rokonaihoz és fontosabb bútordarabjaihoz? Hogyan tudja elviselni a családot és ha nem tudja, hogy igyekszik védekezni ellene? Tud-e erősen szeretni és erősen gyűlölni ilyen vonatkozásokban? Vannak-e mozdulatok, melyektől elfelejti napi kínjait; hangok, melyek felháborítják és szagok, melyek gyermekkori bűnökre emlékeztetik?

És ha már a bűnnél tartunk: hátha bűnt követett el az épületben! Millió lehetősége van a bűnnek és még több a bűnhödésnek. Hogy állunk ezekkel a dolgokkal, Cobb úr? Nem gyilkolt ön ebben az épületben? (Bűnügyi regény)

16.

Ilyenkor tavasszal mindig menekülni szeretnék. Évek óta elfog ez az érzés a tél utolsó napjaiban, amikor nedves szagokat kezd hozni a szél. Az idén erősebb ez a vágy, mint máskor. Az előbb erkélyemről a Dunát láttam egészen mély távlatokkal és csillogóan. Szigeteket láttam és hegyeket. Tudom, hogy menekülnöm kellene, távolabbi szigetek és hegyek felé. A folyó útját kellene követni és azután elveszett nyomát keresni a tengeren. Vagy a folyó iránya ellen indulni, a források felé és végül eltévedni a hegyekben. Végeredményben mindegy, hogy merre megy az ember. A fontos csak a menekülés. Talán még nem késő, gondolom ilyenkor. Veszélyek hangtalan gyülekezését érzem...

Menekülni kellene a csend elől és menekülni kellene a fergeteg elől. Talán ha most, azonnal indulnék, még eljutnék valahová. Csomag nélkül kellene menni, mult nélkül és szükségletek nélkül. Óvatosan és mégis merészen elmenni és vissza sem nézni a kanyarodónál. Nem vinni mást, csak egy husángot és egy könyvet, üres lapokkal. Ha nem lesz szerencsém, teleírhatom majd viszontagságaim naplójával, ha szerencsém van, üresen marad. Talán sikerül elvergődnöm egy puszta szigetre, ahol maguk közé fogadnak az állatok és a fák. Mások is elmenekültek már így, másoknak is sikerült. Még én is megpróbálhatnám, itt az utolsóelőtti pillanat...

Jó volna ez? Jó volna az exotikus sziget napos partján vagy az erdő védett sűrűjében? Félek, hogy kissé unalmas volna. Azt hiszem, nem tudnék már méltó társa lenni állatnak és növénynek. Ehhez már romlott vagyok; korábban kellett volna kezdenem. Nem tudom, meddig bírnám a természet békéjét és szabadságát, a testi, csak testi lét ősi és gondtalan derűjét. És aztán, nagy a gyanúm, szégyelném is magamat. Eszembejutna mindez, amitől megmenekültem, amitől csak én menekültem meg. Miért éppen én? Ha mindenki elpusztul, miért kell éppen nekem megmenekülnöm? És ha nem pusztulnak mind el, ha egyszer majd győznek, ha nélkülem győznek - milyen megalázó lenne!

Ma eszembejutott Madách. Mindig nagyon szerettem az »Ember tragédiájá«-t, csak utolsó mondatával nem tudtam soha kibékülni. Annyi céltalan küzdelem után mégis: »Ember küzdj és bízva bízzál!« Mindig úgy éreztem, hogy Madách ezt a mondatot meggyőződés nélkül írta a nagy mű végére, csak azért, hogy eleget tegyen az optimizmus illemszabályainak. Most, nem is tudom hogyan, ezen a kora tavaszi napon ráeszméltem, hogy ez a mondat az egész mű lényege. Küzdelem magáért a küzdelemért: ez az élet. Madách nem hiába nevelődött Hegelen, dialektikus volt, megértette, hogy élni annyi, mint küzdeni és ezért a küzdelem jó. Bízva bízni: ez kissé nehéz és nem mindig sikerül. Küzdeni viszont olyan természetes és nélkülözhetetlen, mint lélegzetet venni. Küzdeni még bizakodás nélkül is lehet.

Besötétedett, hűvösen lebben a szél, most kellene menekülni, ki tudja, lehet-e még, mire megint világos lesz. Maradok. (Menekülés?)

17.

Elfogódottan és szótlanul állnak az emberek Csontváry Tivadar képei előtt. Egyes vásznakról sokáig nem tudják levenni a pillantásukat: mintha valami rendkívüli, titokzatos és talán kétségbeejtő esemény játszódna le előttük. Csontváry képei szuggesztívek, mint az őrület.

Ez a nagy festő, mint tudjuk, elmebeteg volt. Szkizofréniája aránylag enyhe volt, nem szakította el egészen az emberektől. Dúlt és sötét világot hordozott magában, de közben eljárt a Japán-kávéházba. Szörnyű víziói lehettek egy csésze fekete mellett, de, mint életrajzaiból és a személyes ismerősök elbeszéléseiből értesülünk, egyéniségéből hiányzott az őrület félelmes pátosza. Inkább komikus figurának számított a kávéházban. Megnyilatkozásai szórakozást nyujtottak, mint például az a terve, hogy életnagyságú tájképet készít a Magas Tátráról vagy sürgönye, amit Ferenc József náthájának hírére küldött a kabinetirodának: »Királyt a napra kitenni. Csontváry.« Művészkollégái éveken át sokat nevettek rajta. Azután meghalt, többé-kevésbé éhen, majd néhány év mulva kiderült, hogy megelőzte korát és képei ezreket érnek. Én már többször láttam a kepeit és minden alkalommal félek tőlük. Zseniálisak és irtózatosak.

...Kedvenc témája az alkony. Valami, ami e pillanatban még világos, már kezd elborulni. A táj egyrésze még vakítóan fényes, másrésze már alig észrevehetően elhomályosul. Néma kozmikus harc folyik a világosság és a sötétség között. A levegő fullasztó, tele elektromos feszültséggel. Még egy perc és helyrehozhatatlanul sötét lesz.

Borzalmas kínok közt élhetett Csontváry Tivadar, miközben korát megelőzte. Valószínű, hogy e megelőzés nem sikerült volna neki eszelős szorongása nélkül. De azért még valami kellett hozzá: tehetség. Mert tájképei nemcsak úgy egyszerűen, bolondmódra háborognak, hanem tehetségesen is háborognak. Sok őrült fest nyugtalanítóan, de nem mindegyik fest jól. Az ősbolondok nem érnek többet, mint az őstehetségek. Láttam egyszer egy paranoiás vasalónő képeit és megerősítettek abban, amit különben is sejtettem: hogy a bolondok között is vannak dilettánsok. Az igazi tehetség rejtélyes. Több a józan észnél, de több az elmebajnál is. (Csontváry)

18.

Hogy az ember alaptermészete jó-e vagy rossz, efölött már sokan vitatkoztak. Ugy tudom, eddig még senkinek sem sikerült kielégítő módon megfelelnie a fogas kérdésre. Minden jel amellett szól, hogy az ember jó is meg rossz is. Ha szabad még egy hasonlattal élni: eredetileg mindkét kéz egyformán használható. Később a nevelés a jobbkéz ügyességét és erejét kifejleszti, a balkézét pedig elhanyagolja. Ugyanezt fordítva is el lehetne képzelni, de bizonyos okok a jobboldal mellett szólnak. A jobbkéz tehát ügyes - az ember rossz. A baloldal és a jóság kiesik a számításból. Természetesen mindig akadtak gondolkozók, akik az emberi rosszaságot nem helyeselték és mindenképpen rá akarták beszélni földünk vagy legalább is földrészünk lakóit, hogy legyenek jók. A rábeszélés eddig feltűnően csekély eredménnyel járt. Ugy tudom, hogy legutoljára Dosztojevszkij és Tolsztoj fordultak ezirányban az emberiséghez. Tolsztoj halála után négy évvel kitört a világháború. Azóta már senki sem meri komolyan kérni az embereket, hogy jók legyenek. Pedig határozottan tanulságos kísérlet volna. Csak az csökkentené érdekességét, hogy a válasz előrelátható. Bárki tehet egy próbát. Szólítsuk meg az utcán a legelső szembejövő idősebb embert és kérjük meg, hogy legyen jó. Biztos, hogy ezt válaszolja: »De uram, nekem három gyereket kell eltartanom!« Mindenkitől ezt a feleletet fogjuk kapni, csak az eltartandó családtagok számában lesz eltérés. A legtöbben meg is fognak sértődni. A vízbefuló is megsértődne, ha mentés helyett odakiáltanánk neki, hogy sürgősen énekeljen el néhány hangulatos népdalt.

Valószínű, hogy az emberek nagy része szívesen lenne jó, vagy legalább is mérsékelné rosszaságát, ha módjában állna. Sajnos, a jósághoz nagyon sok nyugalom kell és gondtalan élet. (Jóság?)

19.

A művész négy óra után néhány perccel jelent meg az uccán, ablakom alatt. Megjelenésében nem volt semmi erőltetetten és elcsépelten »művészies«, nem viselt kihajtott nyakú inget és lobogó csokornyakkendőt. Valószínűleg hosszú fürtjei sem voltak, bár erről nem volt alkalmam meggyőződni. Fejét gyűrött és kissé zsíros puhakalap fedte. Öltönye is gyűrött volt - jóval túljutott már a legszebb férfi-, illetve férfiruhakoron. Lekonyuló, vastag bajusza volt a művésznek és balkarján sétabot lógott. Ez képviselte nála a könnyedséget és az eleganciát. Wilde Oszkár és Ady is szerette az ilyen sétabotokat. Virág viszont nem volt a művész gomblyukában. Mindent összevetve: olyan volt, mint egy idősebb és kissé tönkrement fuvaros.

Megállt az ucca közepén és tekintete gyorsan végigsiklott a magas bérházak oromfalain. A nagy hegedűsök tekintenek így végig a hatalmas terem tömött széksorain az első hang előtti büvös és feszült pillanatban. Mikor látta, hogy néhányan kinézünk az ablakon és hogy az uccán is akad egy-két ácsorgó és ráérő járókelő, hirtelen tapsolni kezdett. Először meglepődtem: úgy tudtam eddig, hogy a taps a közönség dolga és nem a művészé. Talán így előlegezi magának a sikert, gondoltam aztán, vagy talán a közönség megnyeréséért tapsol, tekintettel szerény viszonyaira. De aztán folytatódott a taps: a művész ritmusban tapsolt. Kiderült, hogy ez a taps nem is taps tulajdonképpen, hanem maga az előadás. Ez a taps zene.

Ismert slágerdarabokat tapsolt a vastagbajuszú, fuvaroskülsejű művész. Két nehézkes tenyere hangszerré nemesült. Nemcsak ritmus volt ezekben a tenyerekben, hanem melódia is. Hol lapos, hol domború tenyérrel tapsolt, hol ujjheggyel ütött, hol teljes tenyérrel. A hús, a csont, a bőr és az egyes ujjak új szerephez jutottak: egy meglehetősen bonyolult hangszer finom alkatrészeivé váltak. Hangok és ritmusok gazdagon patakzottak a művész két kezéből. Érzelmes tangót tapsolt, majd harsány indulót. Keze hol halkan pendült, mint egy gitár húrja, hol erélyesen csattant, mint egy pofon. Kissé szárazak voltak ugyan a hangok, - de ki kívánhat két ilyen tenyértől különösebb érzéki fülledtséget. Álmélkodva hallgattam a furcsa szabadkézi zenét, aztán szinte felujjongtam.

Végre, mondtam magamban, végre tudom, mi a művészet. Mennyit írtak és beszéltek erről a kérdésről, mennyi meddő és ingerült vitában vettem részt magam is. Mi a művészet lényege, mi teszi a művészt művésszé? Hát, íme itt a felelet. Itt egy ember, gyűrött ruhában, minden eszköz nélkül és ritmust, dallamot teremt a semmiből. Lehet, hogy valamikor szerencsésebb sorsú zenész volt, hangszerrel megáldva. Aztán jöttek a bajok és elvették tőle a zongorát, a hegedűt vagy szakszofónt. Nem maradt semmije, csak a két puszta keze. És akkor puszta kézzel csinálta tovább. Minden eszköz nélkül szólaltatja meg magát: nincs semmije, de formát teremt annak, ami benne él és »kihozza«. Ha egyszer le találják vágni a kezét, talán majd a lábával folytatja. Miért nem tanulnak tőle a többiek, a szerencsésebbek? Miért nem tanulnak tőle egyszerűséget, miért nem ismerik fel, hogy a művészethez nem kell külsőség, nagy apparátus, hatástkeltő ötletek színpompája - hanem csak a mondanivaló bősége és a formák fegyelme. (Művész)

20.

Jávai utazásom, azt hiszem, az idén is elmarad. Kár, mert már régen számítok rá és az összeköttetés Budapest és Jáva között kitűnő. Az ember Mátyásföldön beül az amszterdam-jávai repülőgépbe és öt nap mulva Jávában van. Közvetlen kocsi repül, átszállás nincs. Már többízben elindultam erre az útra, de csak Mátyásföldig jutottam. Odakint kedvező szél volt és a távirász jó légköri viszonyokról kapott jelentést Bagdadból. Valaki elsőrendű szállodát ajánlott Karachiban, ahol szintén megszállunk egy éjszakára. Mások megnyugtattak, hogy a kényszerleszállás nem minden dzsungelben veszélyes. Kisvártatva megjött az ezüstös gép Amszterdamból. Néhány pirospozsgás öregúr szállt ki nyujtózkodva és ásványvizet kért. Elnéztem őket, illő tisztelettel. Mához egy hétre talán már tigrisre vadásznak és este a rádió mellett Szurabájából hallgatnak könnyű zenét. Néhány perc mulva indultak tovább. Mire felocsudtam, már túl voltak Cinkotán is. Később megint kimentem a jávai géphez, de valahogy ismét lemaradtam. Az idén is biztosan így járok. Mindamellett büszke vagyok rá, hogy ilyen közel vagyunk Jávához. Büszke vagyok századunkra, melynek e csoda köszönhető. Százegynéhány évvel ezelőtt Podolinba vitt annyi idő alatt a postakocsi, mint most Jávába a repülőgép - Karachiról nem is szólva. Bagdad pedig csak egy ugrás az Oktogontól. Amíg az »Ezeregy éjszaká«-ból néhány mesét elolvasok Harun-al-Rasidról, azalatt már ott is lehetek a híres kalifa városában és egyszerű turistának öltözve vegyülhetek el a bagdadi kalmárok és szállodaportások tarka seregében. Allah hosszúra növesztette a menetrendet és ez jól van így. Még néhány év és Honoluluba is eljut az ember egy hét alatt. A pesti utazási irodákban maláj és tungúz társalgási nyelvtanokat árulnak majd. A távolságok valóban megszűnnek, sőt már meg is szűntek. Már régóta lehet Budapestről Új-Zélandba telefonálni és az aucklandi terménytőzsde felavató ünnepélyéről néhány óra alatt közvetíti a jólsikerült felvételeket a képrádió. Elég ok, hogy az ember büszke legyen. Nincs ugyan semmi részem e vívmányokban és az aucklandi terménytőzsde sem érdekel, de azért mégis büszke vagyok. A korlátlan lehetőségek korában élek - gondolom elégedetten, mialatt a 6-os villamosra várok a berlinitéri huroknál. (Távol-Kelet, II.)

21.

Kenyában, Anglia keletafrikai gyarmatán, tavaly azzal vádoltak egy angol nőt, hogy agyonverte egyik alkalmazottját. A kerületi orvosnő szakvéleményében ezt mondta a törvényszék előtt: »Nem hiszem, hogy az illető a pneumatik-belsőrésztől származó ütések következtében halt volna meg. Mi a környéken mindig ezzel verjük a négereinket, de még sohasem történt baj.« Más vidékeken vízilóbőr-korbáccsal verik a benszülötteket és szintén nem történik baj. És ha történik, az se baj. Holland-Indiában ököllel ütnek a gumiültetvények kulijainak szemébe. Madelon Lulofs, a kitűnő hollandi írónő helyszíni regényeiből megtudjuk, hogy minden benszülöttnek mélyen meg kell hajolnia a fehér-lakta házak előtt, a részvénytársaságok épületeit is beleértve. Ha benszülött fehér emberrel jön szembe az utcán, tíz méterrel előtte le kell lépnie a járdáról és csak tíz méterrel utána léphet fel újra. Ha kocsin megy a maláji, le kell ugrania és mellette futnia. A kínai textilgyárakban apró gyermekek dolgoznak Angliából hozott szövőgépekkel, melyek a 19. század közepetájáról maradtak, abból az időből, mikor Angliában még nem volt tilos a gyermekmunka. Közép-Afrikában... de nem akarom folytatni. Csak vérről, éhségről, terrorról és emberirtásról számolnak be a gyarmati útleírások. Ilyen helyekre meneküljünk Európából? Hiszen csupa európai dolog történik ott, ezerszeres intenzitással és cinikus nyiltsággal. A Húsvét-szigetekről eddig nem olvastam. Őszintén szólva nem is tudom merre vannak. Elővehetném a lexikont, de felesleges. Nem vagyok kíváncsi a Húsvét-szigetekre - mindegy, milyen szigeten él az ember. Nincs többé menekülés, helyben kell maradni, itt kell vállalni az életet, vállalni minden veszélyével együtt és átalakításán dolgozni, amíg engedik. »Igazi« Húsvét-szigetek úgy sincsenek többé, a jóságos vademberek világa eltűnt, mindenütt a vad kultúremberek világa áll. (Távol-Kelet, III.)

22.

Kicsomagoltam a földgömböt, melyet kéz alatt vettem, jutányos áron. Régi vágyam teljesült ezzel, örömmel forgatom a glóbust acéltengelye körül. Kissé kopott már helyenként, de azért még elég jó karban van, akárcsak az eredeti. Európa a legmegviseltebb része; úgylátszik, ezt nagyon sokan használták. Különben is nyugtalanítóan hat: kicsiny, zsúfolt és centiméterenként új színek uralkodnak rajta. Nem szeretem ezeket a színeket, rikítóak, valósággal ütik egymást. Gyorsan elfordítom Európát.

Afrika nagyon csinos, kitűnően mutat a déli féltekén. Alakja kissé telt, de nem idomtalan. Déli csücskén szerényen húzódik meg a Jóreménység foka. Azon a helyen, mint Vernétől tudjuk (számomra mindig csak Verne Gyula marad, sohasem lesz Zsül Vern), állandóak a heves viharok és a jó reménység, melyet a fok neve hirdet, egyáltalában nem jogosult. Keleten impozánsan tűnik fel Abesszínia: vastag kék határvonalak jelzik többezeréves függetlenségét. Ide most be kellene írni valamit, gondolom tanárosan, ha a használt földgömb haladna a korral. Aztán mégsem írok rá semmit. Annyi bejegyzés kellene mindenütt, miért tegyem tönkre, hiszen csak most szereztem. Lassan forgatom, szeretettel vizsgálom Afrikát. Azt hiszem, egészen kisgyermekkorom óta vágyódom Afrikába. Régi elképzelésem, hogy Afrikában nagyon meleg van és azért ott mindent szabad. A gólyák, amelyek kettős életet élnek, télen lemennek Afrikába és itthon sohasem számolnak be exotikus élményeikről. Az elterjedt mese szerint ott szerzik be a gyerekeket. Ez mindenesetre Afrika mellett szól. Más, komolyabb történetek szerint Afrikában a fehérek verik, éheztetik és gyilkolják a négereket. Már csak azért is le kellene mennem: oda mennék felháborodni, mert ott állítólag még szabad. Legalább is nekem. A középeurópainak Afrikában szabad felháborodnia, az amerikainak Közép-Európában, a déleurópainak Amerikában. Ezt ügyesen elrendezték a földgömbgyárban. (Használt földgömb)

23.

Bűnökből és büntetésekből áll az élet ebben a társadalomban. Melyik az igazi bűn, és melyik a hamis: ki ér rá, hogy ezt kutassa? És hogy melyik a nagyobb bűn és melyik a kisebb: ezt is kevesen kérdezik. A legtöbb bűnöző nem érzi magát bűnösnek abban, amivel a törvény, vagy az erkölcs vádolja - és talán egészen más, hivatalosan nem is létező bűnökért hordoz magában lelkiismeretfurdalást a sírig. Én magam is, mint a legtöbb ember, elkövettem már bűnt, a törvény és a hivatalos erkölcs ellen és nem éreztem sem bűntudatot, sem szégyent: de szakadatlanul bűnösnek érzem magamat gyermekkorom óta, valamiért, amire már nem emlékszem, amiből csak az önvád maradt meg. Igen, mindenki bűnözik és mindenki bűnhödik, csak az összefüggés hiányzik legtöbbször. És hiányzik az arány is. (Két gengszter)

24.

Azt hiszem, a sziklákat szerettem legjobban. Néha megmásztam őket, először bizonytalanul, városias és szemüveges félszegséggel, később bátrabban, bizakodóbban. A sziklák először símának és megmászhatatlannak tűnnek. Olyanok, mint valami bonyolult rajzú rejtvény, melynek nincs egyetlen ismerős eleme sem. Aztán a láb valahol támaszt talál: kis, kiugró darabot, mely fel sem tűnt az előbb. Az imént még reménytelenül vontad a vállad: most pedig már a sziklán állsz. Megvan a támasz, a kiindulópont. Lábad, kezed tapogatózva nyomul tovább és újabb megfogható, ráléphető pontokat talál. Aztán már csak számítás dolga az egész. Tudod, hol állsz és tudod, mi következik. Fokról-fokra biztosan, nyugodtan haladsz a bevehetetlennek látszó kősíkokon. Egy bizonyos helyzetből csak egy bizonyos lépés következik, amiben aztán nem lehet csalódni. Olyan ez, mint a nagyon fejlett sakkjáték, sőt mi több: mint a logika. Kemény, tiszta és csalhatatlan. Mennyivel biztosabb ez, mint a kövezet. Az utca kőkockasíkján nincsenek értelmes szabályok. Tévutak, kisiklások, bukások fenyegetnek. A sziklán tudod hová jutsz, a kövezeten soha. A sziklán csak az anyag számít, - a kövezeten csak az, ami mögötte, fölötte, körülötte van; csupa megfoghatatlan, hazug és veszélyes jelenség.

...Mindezt... a kövezeten gondolom. Por, szemét, köpések borítják az elfajzott kőkulik mezejét. Kilométerek ezreit jártam már rajtuk, ennyi lépéssel körüljárhattam volna a földet. Egymillió ember tapos még rajtuk. Néha fellocsolják, vagy lesöprik őket. Ilyenkor valószínűleg azt hiszik magukról, hogy tiszták. És ha valamelyikük már nagyon elúnja magát, kissé lesüpped vagy kicsorbul és ilyenkor egy járókelő kitöri a lábát. Ez a kövezetkocka egyetlen, ritka öröme. Hát igen, így is lehet élni. (Kövek)

25.

Egy ködös este végigmentünk a Dunaparton. A parlament alig látszott, pedig fontos tárgyalások folytak benne. Később a Várban jártunk, néma kis utcákban. Sejtettük, hogy nem messze tőlünk zajlik a város rendes élete. Körülhullámzott ez az élet, hallottuk távoli moraját. Lehet, hogy keresett minket, de túljártunk eszén, bevettük magunkat a ködbe, nem talált meg. Néha viszont magam lepem meg ilyenkor a világot. Időnként előugrom a ködből és rajtaütésszerű razziákat rendezek. Sajnos, minden a helyén van, nem fedezek fel semmi változást, semmi rendellenességet. Találomra ugrom a világosságra és soha nem ér csalódás. Olyan ez, mint mikor rég nem látott, de ismerős tájra utazunk és minden hegycsúcsot, folyót vagy épületet ott találunk, ahol legutóbb, mondjuk tíz évvel ezelőtt hagytuk. Igen, ez is olyan, csak sokkal kevésbbé vígasztaló. Az irodalmi kávéház neonfényű ablakában még mindig ott ül az ismert alanyi költő és még mindig epés gúnnyal mosolyog. A moziban, ahová betévedek, éppen hiradót pergetnek és éppen tankok vonulnak fel, úgy mint legutóbb. Az egyik utcasarkon változatlanul ott áll a koldus, akihez még mindig közvetlenül juttatom el adományomat; nem annak ellenére, hanem éppen azért, mert üzletszerűen koldul. Úgy koldul, ahogy én írok, ahogy a suszter kalapál, ahogy a tőzsdés spekulál, üzletszerűen, mert ebből él. Ha csak amatőralapon koldulna, ha közben titokban cikkeket írna, cipőt készítene, vagy hosszra spekulálna, nem adnék neki semmit. Igy azonban, bár üzletágát nem helyeslem, mégis támogatom, aztán gyorsan visszalépek a ködbe. Továbbmegyek és később megint kilépek valahol a lámpa alá és felfedezek valamilyen kedves középületet, mely szintén megvan még, teljes épségben. Benézek boltok és irodák ablakán: az alkalmazottak még mindig ott ülnek, különös, feszült figyelemmel, halálos komolysággal végzik örök-egyforma mozdulataikat. Hogyan, hát nem tudják, hogy köd van? Uraim és hölgyeim, szeretném bekiáltani, kitört a köd, meg lehet szökni, el lehet tűnni a sötétben, semmit sem kell többé komolyan venni, a kutya se veszi észre! Aztán meggondolom magamat (talán nem volna sikerem ezzel a javaslattal) és egyedül tűnök el. A pályaudvarok kísérteties, imbolygó fénypontjai felé megyek, ellenállhatatlanul vonzanak. Kékesfehér füstöt lengetnek a mozdonyok, a vasúti kocsik ablaka világos, nemsokára indulnak a csillogó üvegtető alól, ki a koromsötét szabadba. Még van néhány perc, még el lehetne menni, legrosszabb esetben mint potyautas. Nemsokára láthatatlan hidak kattognak alattuk és ők felszabadultan sivítanak a ködbe. Természetesen nem szállok fel, a kijáratnál engedelmesen átnyujtom perronjegyemet, villamosra ülök, megmaradok a főútvonalakon, benézek a könyvkereskedőhöz, nem tudok ellenállni egy új tanulmánykötetnek, később ujságot veszek, töprengek, miről lehetne holnap írni, a ködről teljesen megfeledkezem, úgylátszik, reménytelen eset vagyok, nem lehet rajtam segíteni. (Köd)

26.

Van köztetek, aki nem tud felháborodni - vagy aki mindenen egyformán háborodik fel. Van, aki elviselhetőnek találja, hogy az erős Péter fejbeüti a gyenge Pált - és van, akit az is fel¬háborít, hogy Pál vissza meri ütni Pétert. Az előbbiekről, a rendíthetetlenekről, a »bölcsek«-ről most ne essék szó - ők azok a silány és hasznavehetetlen intellektuelek, akikre találóan áll Wilde Oszkár mondása: »A bölcs ember mély nyugalommal tűri a csapásokat, melyek felebarátját érik.« Fontosabbak és veszélyesebbek a túlnyugtalanok, a túlháborodók. Sokan vannak és rossz a szemmértékük. Az erős Péter támadó ütése és a gyenge Pál védekező ütése számukra egyforma. Ütni nem szabad, mondják, még visszaütni sem. Az ő szellemük diktálta a közelmult egy híressé vált riport-címét, mely így kezdődött: »Példátlan brutalitással védekeznek...« Ők azok, akik egyformán sajnálják a letaglózott borjút és a mészárost, aki izomlázat kap a taglózástól. Ők azok, akik mindkét félnek megértést ajánlanak, mikor az egyik már fojtogatja a másikat, ők azok, akik mindkét féllel szemben megőrzik szigorú semle¬gességüket akkor is, mikor a gyengébb már alig piheg az erősebb markában. Ők azok, akik nem ismernek különbséget erőszak és erőszak között - és akik nem ismerik fel a nagy hason¬ló¬ságokat sem. Mert nem minden erőszak szemmellátható, nem minden gyilkosság jár vérrel. Az éhség van olyan kegyetlen gyilok, mint a kés. André Gide naplójában csodálkozik azokon, akiket megdöbbent egy uccai zavargás néhány áldozata, de érintetlenül hagy százezer ember tengődő, lassú ínség-pusztulása. Ifjú intellektuelek, ne kövessétek ezeket. Tanuljátok meg jól, hová kell irányítani felháborodástokat. Drága fegyver, bűnt követ el, aki helytelenül és felületesen használja. Ifjú intellektuelek, legyetek igazságosak: ne mérjetek egyenlő mértékkel! (Felháborodom, tehát vagyok)

27.

Mi a tanulság Tolsztoj halálából, gondoltam az asztapovói tragédia huszonötödik fordulóján, mi az, amit az úgynevezett szellemi embereknek meg kell jegyezniök belőle? A válasz nehéz volt. Azután újra elolvastam gyönyörű és szimbólikus novelláját Szergej atyáról, a nagy »sztarec«-ről, a szent remetéről, a lelkek szuggesztív oktatójáról, akinek cellájához ezers¬zámra zarándokoltak tanításért a hívők. Szergej atya néhány évtized után kételkedni kezdett tanítása és remetesége erkölcsi értelmében. Elvándorolt tehát és felkereste unokahúgát. Öreg asszonyt talált a régi házban, fáradt és mégis sokat dolgozó öregasszonyt, aki felnevelt egy sereg gyereket, egy sereg unokát, és most nagy erőfeszítésekkel maga tartja el egész családját. Szergej atya hosszan beszélget vele és azután felismeri a nagy igazságot: nem ő volt az igazi, hanem ez az asszony. »Igen - mondja - egyetlen jócselekedet, egyetlen pohár víz, amit jutalom gondolata nélkül adunk - drágább mindennél, amit én tettem az embereknek.« Igen, azt hiszem, ez a kis novella meggyőzőbb és mélyebb tanulságot ad, mint Tolsztoj elvonulása és halála. Ottmaradni a helyszínen, résztvenni, mélyen bent dolgozni a mindennapi élet közepén, napi problémákkal szemben érvényesíteni az eszmét, a részleteken keresztültörni az utat a cél felé - nem pedig félrehúzódni és a távolból tanítani. A lemondás, hamis szerénység: aki a világról lemond, az lemond a küzdelemről is. Elvonultan könnyű hűnek maradni az elvhez - bent a forgatagban kell hűnek maradni hozzá, az a nehéz és az az igazi. (Szergej atya példázata)

28.

Nagybetűs reklámtábla állítja meg a járókelőket a körúton. Egy borkereskedés újdonságait hirdetik a színes betűk. A főhelyen ez áll: „Furmint 80 fillér, Életkedv!” Utána más attrakciók következnek, többek között mosoly hetven fillérért és egészség hatvanért. Az életkedv tehát a legdrágább, amiben bölcs és célszerű kalkulációt látok, mert végtére mégis csak ez a legfon-tosabb, még az egészségnél is többet ér. Nyolcvan fillért igazán szívesen megad az ember azért, hogy kedve teljék az életben, ha csak egy-két órára is. Gondoltam, bemegyek az üzletbe és veszek nyolcvanért életkedvet, de aztán eszembe jutott, hogy késő van már és sok a dolgom.

A kereskedőt azért nem féltem. Biztos, hogy sokan vásárolnak az italából. Aránylag sok jókedvű embert látni, de milyen kevesen vannak, akiknek igazán kedvük van az élethez. Furcsa, gyanus dolgok húzódnak meg egy-egy hangos nevetés mögött: őszinte életkedv csak a legritkább esetben. Mert egészen kevesen vannak, akiknek okuk van erre. Az élet, helyesebben az aktuális valóságmennyiség, amit annak neveznek, tompa és súlyos nyomással nehezedik most a legtöbb emberre. Három módszerrel lehet erre a nyomásra felelni. Vagy kiegyezünk vele, vagy öngyilkosok leszünk, vagy fellázadunk és megváltoztatására törekszünk (Az idő rabságában, 1935. január 8.)

29.

Minden hazafias szolidarításom ellenére is kénytelen vagyok kijelenteni: úgy kellett annak a bécsi magyar birkozóbajnoknak, akit a cirkuszi elefánt földhözteremtett! Cseppet sem sajná-lom, amiért a haragos állat megfenyítette. A birkozóbajnok, aki szintén abban a cirkuszban lép fel, ahol az elefánt, tréfából paprikásszalonnával kínálta meg és védett helyről jót mulatott megdöbbent és elkeseredett prüszkölésén. Amikor egy hét múlva ismét a közelébe került, a vastag bőre ellenére is érzékeny elefánt megismerte és megbüntette inkollégiális eljárásáért. A paprikásszalonna furcsa propagálója komoly verést kapott az elefánttól. Őszintén remélem, hogy ez a lecke használt neki és máskor majd jobban megnézi, hogy kit kínál meg az egyéb-ként kitűnő, ízes étellel.

Mert bármilyen világnézet alapján álljunk is, egy kérdésben azt hiszem, mindnyájan egyet-értünk: elefántnak paprikásszalonnát adni elvetemültség. Az emberek nagy találékonysággal és alapossággal kínozzák egymást és rabszolgáikat, az állatokat, de nem hinném, hogy a kegyet-lenkedésekben oly gazdag világtörténelem során már másnak is eszébe jutott volna elefántot paprikásszalonnával etetni. Ennek a nerói ötletnek szerzősége, eddigi adataink alapján, bécsi honfitársunkat illeti, akire egyáltalában nem vagyunk büszkék. Nem ismerjük a multját, nem tudjuk, milyen kapcsolatai voltak más állatokkal, de a történtek után még azon sem lepődnénk meg, ha egyszer kiderülne róla, hogy szegedi halászlét adott egy fókának, vagy szilvás¬gom-bóc¬cal tömte tele egy kenguru erszényét. Nyugodtan tehetne ilyesmit, mert a középeurópai törvények nem üldözik komolyan a szadizmus leggyávább fajtáját, az állatkínzást, maguk az állatok pedig nem mind olyan haragtartók és erélyesek, mint az elefánt. (Az idő rabságában, 1935. február 14.)

30.

Az emberek legnagyobbrésze meglehetősen rosszul érzi magát napjainkban és ez teljesen érthető. Az is érthető, ha szívesen emlékeznek vissza az úgynevezett régi jó időkre, fiatalságukra, vagy meglett korukra, amikor még megvolt életük biztos célja és tartalma. Teljesen érthető, - bár teljesen terméketlen és céltalan - ha a mai 50 éves hivatalnok üres óráiban a háborúelőtti évekbe emigrál, abba az időbe, amikor még 20-30 éves volt, kétszerannyi fizetést kapott, mint ma és még nem kínozta köszvény. Az ilyen esetben az emigráció nem is egészen szentimentális és nem is egészen azonos annak az öregúrnak a sóhajával, aki kultúrpolitikai kérdésekhez szólva megjegyezte: „Hiába, mégis csak Trefort volt a legnagyobb magyar kultuszminiszter, mert az ő idejében nyolc krigli sört tudtam meginni együltömben”. El kell ismerni, hogy nemcsak a mai ifjúság, hanem a mai öregség problémája is megoldásra szorul és hogy a mai öregek egyrészének élete és helyzete minden tekintetben sokkal előnyösebb volt az úgynevezett régi jó időkben. E sorok írója annál készségesebben elismeri ezt, mert szerény személyének is hasonlók a tapasztalatai: a régi jó idők utolsó éveit csecsemői, majd később elemistai minőségben töltötte, tehát lényegesen irigylésreméltóbb helyzetben volt, mint ma. E meglehetősen erős érzelmi megkötöttség ellenére is van benne azonban annyi tárgyilagosság, hogy a leghatározottabban állást foglaljon azokkal szemben, akik egyre nagyobb dühvel fordítanak hátat napjainknak és emigrálnak a letünt korokba, a szellemi sötétség jótékony leple alatt. (Az idő rabságában, 1935. március 29.)

31.

Egy ember ül a Visegrádi uccában és sír. Kapualjban ül, felhúzott térddel a kövön. Tenyerébe temeti arcát, válla vonaglik és aki közelébe megy, hallhatja a sírását. Egyenletesen, ritmikusa, kissé vonítva sír, mint aki verést kapott. Hatósági műszóval élve: munkáskülsejű ember...

Lehet, hogy valami nagy baj érte, valami váratlan lelki vagy testi fájdalom. Az ilyen munkás-külsejű embert könnyen érhetnek efféle bajok, könnyebben mint mást. Lehet, hogy elveszített egy pengőt. Valószínűleg érzékenyebb ilyen dolgokban, mint mások. Az ilyesmi egyébként teljesen egyéni: egyeseknek százezer pengőt kell elveszíteniük, hogy sírjanak és még akkor is olyan tartózkodóak, hogy külföldre szöknek sírni, ahol senki sem látja őket.

De az is lehet, hogy nem valami ehhez hasonló, hirtelen ok váltotta ki belőle a sírást. Talán csak valami csekélység történt, ami önmagában nem is fontos, de mégis alkalmas arra, hogy egy embert egyszerre, mintegy összefoglalóan emlékeztessen egész helyzetére és arra a szerepre, amit az életben és a társadalomban betölt. Igen, lehetséges, hogy ez az ember most csak nagy általánosságban sír, elvi alapon. Lehet, hogy valaki megkérdezte tőle: hogy van? - és erre eszébe jutott állapota és sírni kezdett. Eszébe jutott a gyermekkora, a jelene és a jövője, eszébe jutottak a lehetőségei. Talán az jutott eszébe, hogy már negyvenéves és még sohasem volt jó dolga. Talán gondolkozni kezdett és nem jutott eszébe, hogy mikor örült utoljára. Nem lehet megállapítani róla, munkanélküli-e, vagy „tisztességes”, állandó jövedel¬me van, mely rendszeres ágyrajárást biztosít számára és gondnélküli mindennapi levest. Azt sem lehet megállapítani, értesült-e már, hogy nemsokára megalakulnak az érdekképviseletek, melyek az ő méltányos érdekeit fogják képviselni anélkül, hogy a kartellek ugyancsak „mél¬tá¬nyos” érdekeit sértenék. Igy, első pillantásra meglehetősen elhagyatottnak és elkeseredettnek látszik. Tenyerébe hajtott feje görcsösen vonaglik, hangja halk, vékony, segítséget kérő, mint egy kis gyermeké. Fölötte négy emelet tornyosul. Üzlethelyiségek, irodák, hálószobák, ebédlők, úriszobák, szalónok és összes mellékhelységek emelkednek fölötte, mérhetetlen magasságokban. Antennák, távíródrótok és éterhullámok kavarognak fölötte és távoli repülő-gépek morajlanak. Millió szó, millió cselekedet és millió paragrafus. Az élet gazdag rendet-lensége és a törvény gazdag rendje. Pár óra mulva este lesz és akkor ragyogni fog fölötte a világ. Mindig, minden csak fölötte. Miért sírhat ez az ember? (Az idő rabságában, 1935. április 14.)

32.

A társadalmi, gazdasági, politikai, tudományos, művészi és erkölcsi élet minden ágában erősen érvényesül a butaság. A világpolitika és világgazdaság terén vezető szerepet játszik. Hívei részben impozáns konferenciákon, részben bizalmas és döntő jellegű megbeszéléseken szereznek érvényt irányvonalainak. Nagy történelmi szerepe, mint mindig, most is az, hogy bebalzsamozzon és élőnek tüntessen fel rég elhunyt hagyományokat és konvenciókat, hogy megakadályozza annak megvalósítását, amit a tömegeket megtévesztő józan ész felismer és követel. Gondosan őrködik, hogy az emberek ne tehessék azt, ami jólesik nekik és hogy huzamosabb ideig senki se érezhesse magát jól. Ilymódon megóvja az embereket a könnyelműségtől és rendetlenségtől. Ugyanakkor igyekszik megakadályozni az egyetlen természetes fegyelmet is: az emberek egymásrautaltsági érzéséből kifejlődő építő- és cselekvőképes szolidaritást. Szerető, de erélyes apai kézzel formálja az emberek gondolatvilágát. Elmagya-rázza neki, hogy a Nap szorgalmas polgárember módjára reggel felkel és este lefekszik és hogy a német munkanélküliek érdeke, hogy a munkatáborokban kaszárnyalakás és ellátás érdekében ingyenmunkát végezzenek, mint az ókori rabszolgák. Elmagyarázza a férfiaknak és nőknek, hogy nem jó nekik, ha együtt mennek strandra; a kínai és japán katonáknak, hogy jó neki, ha agyon lőhetik egymást; a mozilátogatóknak, hogy megható, ha a nagyherceg felesé¬gül veszi a kalaposlányt; a csirkének, hogy boldog lehet, ha kirántják és a pápuának, hogy milyen nyomasztó érzés meztelenül járni a trópikus tengerparton. Annyi mindent magyaráz meg olyan érthetően és kézenfekvően, hogy híveinek száma nem csekély. Hatása megnyugtató, a mai zavaros és idegesítő világban egyenesen áldásos. Stabilizáló és zsongító erejével szemben csak az az aggály merülhet fel, hogy eddig még egyszer sem tudta végleg feltartóztatni az eseményeket. (Az idő rabságában, 1935. május 18.)

33.

Fiatal kínait állnak körül az emberek a Rákóczi úton. A kínai micisapkát visel és színes papír-virágokkal játszik. Ez a játék a keleti találékonyság komoly teljesítménye. Laposra préselt sokszínű papírharmonika, két vékony pálcika van a végén. Egy ügyes mozdulat a pálcikákkal és a lapos harmonikából exotikus virág lesz. Ha megrázzuk egy kicsit a virágot, új alakot vesz fel és ha megint megrázzuk, megint más lesz az alakja és más színeket mutat. Ez az egész. Olyan egyszerű és rafinált, hogy nem lehet abbahagyni. Piros, zöld, narancs és fehér papírt vágtak ki és ragasztottak össze valami rejtélyes rítus szerint, hogy azután egy billentésre mindig tarka és különös formájú virág nyíljon ki a pálcikák végében. Csak keletiek találhatták ezt ki, keletiek, akik a végtelenségig türelmesek és sokra értékelik a haszontalan dolgokat. (...)

A fiatal kínai ferde szemére húzott sapkában áll a járda szélén, háttal a kocsiútnak és pontosan ugyanazzal a mozdulattal varázsolja elő ugyanazokat a virágokat. Időnként varázsigét hallat. „Tiz fillél” – mondja csengő hangon és „l”-lel, mert a kínaiak sok mindenhez értenek ugyan, de az „r” betűt nem tudják kiejteni. Mindenki vesz tőle virágot. Egyik kezével játszik, a másikkal villámgyorsan odaad egy játékot és elveszi a pénzt. Komoly felnőttek állják körül, gyanakvó, nehéz pesti emberek. Ünnepélyes arccal játszik és ők ünnepélyes arccal nézik. Szótlanul, csodálkozva addig bámulják a kínai játékot, amíg végül vállat vonnak és megveszik. Aztán lassan megindulnak és mélyen elgondolkozva, nehézkes kézzel billegetik a kis virágokat. Mi történt itt, miért vették meg és miért játszanak elmerülten, – ezt senki sem tudja.

A kínai egész nap ezt csinálja, valószínűleg már évek óta. Eljött Kínából és most idegen országokban vándorol apró játékaival. Körülbillegeti a Földet, mozdulatlan arcával és hiányos nyelvtudásával és csendesen, feltűnés nélkül játszani tanítja az embereket. Beszélni nem lehet vele. „Tíz fillél” – feleli kissé zárkózottan a hozzá intézett kérdésekre. Semmi derű, semmi ellágyulás nem játszik rajta játék közben. Ez érthető is: kínainak lenni nem a legkellemesebb dolog. Előnyösebb helyzetek is vannak az életben. A legtöbb kínai szomorúnak látszik. Sohasem felejtem el azt a rongyosruhájú, idős kínait, akivel egy idegen város postahivatalában találkoztam, a „Poste Restante”-ablak előtt. Nekem két levelem jött, neki egy se. Egy pillanatig lesujtottan állt, elképzelhetetlenül magányosan, tétova, szerény mosollyal, aztán elment. Szerettem volna nekiadni az egyik levelemet, de attól tartottam, hogy nem sok hasznát venné. (…)

A kínai hirtelen abbahagyja a játékot, zsebre vágja a virágokat, ijedten pislant hátra és gyorsan eltűnik a tömegben, mint egy üldözéshez szokott ideges, apró erdei állat a fák között. Rendőr közeledik a sarok felől. Mire ideér, már semmit sem talál, csak egy-két járókelőt, kínai virággal a kezükben. Nagyon gyanakodva, nagyon bizalmatlanul nézi a színes kis holmit, aztán lassan tovább megy, de időnkint még visszafordul, összevont szemöldökkel. Én is tovább megyek. Ugy látszik, hiába minden. Hiába a játék naív és művészi értelmetlensége, – a gyanú elől nem menekül. Szerzőjének kár volt ügyelnie, hogy ne fejezzen ki semmit. Hat, – tehát megbízhatatlan. Ez a szabály: Világos és kikezdhetetlen, mint egy természeti törvény. (Az idő rabságában, 1935. május 30.)

34.

Tintahalat ettünk a tenger partján. A dalmát tenger vakítóan kék volt, a tintahal viszont, nevét megcáfolva, egyáltalán nem volt kék. Feldarabolva feküdt a tányéron, sülten, kissé metéltszerűen. Kis csápjai is voltak, egészen vékonyak és szomorúak. Ezeket szintén megettük. Jó volt a tintahal, édeskés ugyan, de néhány csepp citrom különös, fanyar ízt adott neki.

– Miért tintahal? – kérdeztem a pincértől.

– Tintával védekezik – válaszolta.

Ez kissé szomorúan hangzott. Tintával védekezik és mégis megettük. Ennyit ér a tinta védelme? (Az idő rabságában. 1935. június 5.)

35.

Faluról falura, fürdőhelyről fürdőhelyre jár társulatával a vidéki bűvész és szabadtéri előadásokat rendez, melyeket izgalmas, színes plakátokon hirdet. Társulata egy magas, szőke, tuberkulotikusnak látszó asszonyból, egy fiatal gömbölyűbb nőből és két kis gyerekből áll. Mutatványait nagy szóbőséggel hirdeti a plakát, mely a produkciót így foglalja össze tömören és sokatigérőn: „Rettenetes csodák!” Körülbelül huszan ülünk a nézőtér deszkapadjain a Mátra tövében, részint pesti turisták, részint negyedik gimnazisták a közeli városból…

Kissé megzöldült frakkot visel a bűvész, itt kint a zöldben. A frakk szárnya rövid, úgylátszik pár évvel ezelőtt kirojtosodott és ezért levágta a végét. Kis fekete bottal hadonászik és szakadatlanul darálja a vicces szöveget. Magyarázza a trükkjeit, humorosan a dolgok mellé beszél, mosolyog, legyint, mint multszázadbeli francia vígjátékok „kozőrjei” és rettenetesen fáradtnak látszik. Beesett arcú fekete fiatalember és valamikor igazi humora lehetett, körút-széli, de nem kellemetlen, sajátos pesti humora. De most a nevetése néha megtévesztésig hasonlít a köhögéshez. „Ugyebár – mondja gyakran és indokolatlanul – rohan az élet, úgyebár, hölgyeim és uraim, ezt tessék utánam csinálni, gyerekjáték az egész” – hadarja, miközben tojást ver és lisztet hint egy zavartan mosolygó legény kalapjába és aztán kész süteményt emel ki belőle. Ügyesen dolgozik, nagyon tudja a bonyolult és örök bűvésztrükköket, melyeknek évszázados hagyományai vannak és mégis mindig meglepőek. Könnyedén veri a tojást a kalapba, hanyagul tüntet el zsebórákat a tenyerében és húzza ki őket egy Klein úr nevű riadt, pápaszemes gimnazista hóna alól, aki egy meggondolatlan pillanatában égő füllel jelentkezett médiumnak a nézőtérről. Minden mozdulata hanyag és könnyed, és minden mozdulata mögött érezni a lihegő robotot, a görcsös erőlködést, a vándorlást, a ritka és gyenge étkezéseket…

A rettenetes csoda most is, mint mindig, az élet. Másszóval: a munka, az erőlködés, a kínlódás, a trükk. Rettenetes csoda maga az a tény, hogy e csúcshurutos bűvészek még élnek, szomorú feleségükkel és satnya gyerekeikkel – és más, még rettenetesebb csodák teszik lehetővé az életüket. Az élet általában nem díjmentes. Szigorú illetékeket kell leróniok az embereknek, hogy bebizonyítsák létjogosultságukat. Mutatványokat kell végezni, mert különben könnyen bajba kerülhet az ember. Ott szemközt a tölgyeknek könnyebb a dolguk, minden tavasszal bemutatják ismert számukat a zöld levelekkel és senki sem zaklatja őket. Néha ráadást adnak szívességből, ha fúj a szél, ügyesen zizegtetik a leveleiket – ennyi az egész. Az embereknek azonban bonyolultabb csodákkal kell szolgálniok. (Az idő rabságában. 1935. június 21.)

36.

Marci, a csodamajom apró kerékpáron ül és fel-alá biciklizik az állatszínház előtt. Késő van, éjfélre jár az idő, rendes majomnak ilyenkor már régen aludnia kellene. Ázsia, Afrika fáin és bozótjain mélyen alszanak már a majmok, de Marci, a csodamajom, mely akkora, mint egy vézna pincsi-kutya, a kis biciklin robotol. Délután hattól éjfélutánig szaladgál fel és alá az állatszínház előtt. Más állatok is vannak itt. Néhány ember áll komor és kissé kiéhezett arcú majomcsiszárok. Halk morgással, rövid vezényszavakat csördítenek a kis állatokra. Leveszik Marcit a bicikliről, hangosan szólnak a közönséghez: „Itt látható...” – mondják – „...az előadás kezdetét veszi” – mondják. Egy apró ló bólint. Egy majom vezényszóra a ló hátára ugrik. Az előadás kezdetét veszi, az előadást nem várom meg, elsétálok a tömegben és nemsokára ismét hallom, amint Marci a csodamajom egyhangú biciklitúráját végzi a színház előtt.

Évekkel ezelőtt már láttam ugyanezt, ugyanilyen kis csodamajom dolgozott ugyanilyen kis biciklin. Azt is Marcinak hívták, általában így hívják a csodamajmokat, mint ahogy az inast mindig Jean-nak hívják az arisztokrataviccekben. De Marci nem viccfigura, hanem eleven valóság. Ül a biciklin, ráugrik a kis lóra, délután hattól éjfélutánig. Arca ráncos és fonnyadt, háta görbe, mozdulatai fáradtak. Körülötte kíváncsi nézők és agresszív tuberkulózisbacillusok. Minden európai majom gyilkosai ezek a bacillusok. Marci is megkapja őket, pedig ő csodamajom. Egy, legfeljebb két évig élhet, – majmoknak nem tesz jót a sok biciklizés és a tbc.. Árt nekik a kultúra – és Marci meg fog halni. Nem tudom, milyen lehet a robotos kis majom halála a komédiás bódéban, csak az biztos, hogy Marci helye nem fog kihülni a bicikli nyergén. Másnap új Marci ül majd a kerékpáron és az előadás kezdetét veszi. (Az idő rabságában. 1935. augusztus 7.)

37.

Most nem olyan művészetre van szükség, amely nyugtalanít, hanem olyanra, amely vigasztal! – jelentette ki egy rendőrtiszt, egy közeli ország fővárosában. A megállapítás rendkívül hasznos, mert a szakértők már Arisztotelész óta hiába vitatkoznak azon, hogy mi a művészet célja és most végre közigazgatási úton „nyert megállapítást”, hogy a művészet célja a vigasz. Ez a bűnügyi tisztviselő a maga hivatalos munkáján keresztül sokat láthat az életből és ő tudhatja a legjobban, hogy az emberek valóban vigasztalásra szorulnak. Nem csoda tehát, hogy útbaigazítással szolgál a művészeknek, bár viszontszolgálatra nem igen számíthat, mert művészek aránylag igen ritkán nyilatkoznak a rendőrség céljairól és arról, hogy mi a betörő-fogás legjobb módszere. Egyébként nálunk is elég gyakran hallani most a legkülönbözőbb foglalkozású emberektől, még irodalomtanároktól és kritikusoktól is olyan véleményeket, hogy a művészet rendeltetése tulajdonképpen a vigasztalás. Hagyjuk most figyelmen kívül azt, hogy ez az elv a művészetet az alkohollal, a box- és futballmeccsekkel és egyéb vigasztaló és kábítószerekkel helyezi egy szintre – hagyjuk ezt figyelmen kívül és fogadjuk el, hogy a művészet feladata valóban az, hogy az embereket megvigasztalja.(…)

Vigasztalóan hat az a mű, amely megmutatja a világ millió igazi arcát. Megvigasztal az a művész, aki megmutatja, hogy az élet nem olyan szép, édes, egyszerű és olcsó, mint nyáron egy tízfilléres fagylalttölcsér és télen egy happy-endes operett. Megvigasztal az a művész, aki megmutatja, hogy az élet bonyolult, nehéz és gazdag, kínokban, válságokban, fájdalmakban és harcokban gazdag. Megvigasztal az a művész, aki elégedetlen, aki azt hirdeti, hogy tenni kell valamit (és ezzel már tett is valamit). Megvigasztal az elégedetlenség, mert elégedetlenség nélkül nincs tett, tett nélkül nincs fejlődés, fejlődés nélkül nincs kultúra és kultúra nélkül nincs művészet. Faust a „logosz”-t végső fokon „tett”-nek fordította. Talán még egy lépéssel tovább lehetne menni, mondván: „Kezdetben volt az elégedetlenség.” Mert elégedetlenség nélkül nincs tett és a tett a legnagyobb vigasztalás. (Az idő rabságában. 1935. szeptember 12.)

38.

Tíz fillér egy menet a szamárfogaton, alig drágább egy villamos kisszakasznál és mennyivel kellemesebb. Csinos állat a szamár, karcsú lába van és nagyon szép szeme. Nagy, dióbarna, merengő és szomorú szem. Jó húsban van, szürke szőre sima és tiszta. Gazdája, egy jólöltözött fiatalember, sokra becsüli és ezért poétikus nevet adott neki. Madár – így hívják ezt a szamarat, mely gyermekeket visz kocsikázni a Dunaparton és környékén, jutányos áron. Kis piros kocsit vontat könnyedén. Most már kevés a munka, mert itt az ősz és a gyerekek nem igen járnak a parkba. Beülünk a kocsiba és egy nénike utánunk szól: „Szerencsés utat!”

Kellemesen gördül a kocsi az aszfalton. Az emberek megállnak a járdán és gyanakodva tekintenek utánunk. Gyerekek ujjal mutogatnak, egy földszinti ablakból idősebb hölgy néz ki elképedve. A nap langyosan süt és a tulsó parton szinte anyagtalanul kékek a hegyek. A fogat tulajdonosa álmatagon ül a bakon. „Felnőttebb házaspárok nem szoktak felülni?” – érdeklődünk kissé feszengve. „Dehogynem! Viszünk mi nagyapákat is” – mondja jóindulattal. Ez megnyugtat. A kocsi most kikanyarodik a Pozsonyi útra. Az élet itt már mozgalmasabb.

Mozgalmas az élet és kissé új színben mutatkozik, innét a szamárfogatból. Mint tudjuk, sok múlik az arányokon. Repülőgépből nézve semmivé csökkennek az emberi dolgok, az élet felülnézetből lapos, lassú és nagyvonalúan stilizált. Hiányoznak belőlük a felesleges részletek és minden részlet feleslegesnek bizonyul. Másképpen látszik az egész a kis kocsi üléséről, mely a dolgok rendes szintjénél alacsonyabb…

Az emberekre kissé fel kell nézni. Furcsa érzés ez. Madártávlatból egészen kicsinyek az emberek, szamártávlatból feltünően nagyok, a magasból eltűnnek a részletek, innét viszont csak a részletek látszanak, perspektíva nélkül és a hatás mégis csaknem azonos. Mindkét szemszögből jelentéktelennek tűnik, amit csinálnak. Aktatáskákat, csomagokat visznek komoly arccal. Szavakat váltanak, melyek teljesen elvesztik értelmüket, mire a hangok leérnek ide az alacsony régióba. Fontos dolgokat mondanak egymásnak és mégis úgy tűnik, mintha szájuk hangtalanul mozogna, mint a halaké. Csodálkozva nézzük őket és nem értjük: mit számíthat az, ami harminc centiméterrel a fejünk felett történik. Ha egyszerűen magunk elé nézünk, csak mellénykivágásokat vagy brosstűket látunk. Itt végződnek az emberek, a fejük már valószínűtlen, talán csak optikai csalódás, ha akarjuk, elhisszük, ha nem akarjuk, nem. (Az idő rabságában. 1935. szeptember 23.)

39.

Sokféle börtön van Itáliában, minden korból, minden kultúrából és mégis mindig egyféle stílben. Ez az első, ami feltűnik: a házak, melyeknek pincéjében a börtönök meghúzódnak, a legkülönbözőbbek, a börtönök egyformák. Az egészen régi római Carcer Mamertinus pontosan ugyanolyan, mint a Velence virágkorából való „fegyintézet” és a reneszánsz-pápák, akik teljesen modernizálták a Hadrián-mauzoleumból lett Angyalvár épületének belsejét, változatlanul hagyták a pincében a börtönt, mely 1500-ban éppúgy megfelelt céljának, mint 150-ben. Az antik börtönök közös sajátosságai közé tartozik, hogy egyiknek sincs rácsos ablaka. Mi több: egyáltalában nincsenek ablakaik. Egyik-másik helyiség alacsony mennyezetén apró, kerek szellőző és világítónyílás, melyen keresztül halvány fény dereng le a felsőbb pincehelyiségből. Egészen alacsony, sötét kőodukból áll a klasszikus börtönök cellasora. Nedves, szűk, kemény barlangok: az egyik fölött korintuszi oszlopok, a másik fölött gót csúcs-ívek, a harmadik fölött szép, nemes reneszánsz homlokzatok…

„Le mie Prigioni” ezt a címet adta klasszikus börtönemlékiratainak a mult században Silvio Pellico, a nagyszerű olasz író és carbonari-összeesküvő. „Börtöneim” – írta jogos büszkeség¬gel, miután alaposan végigült néhány börtönt. A magáénak vallhatta őket, de azért mégsem egészen. Mert nemcsak az ő börtönei voltak azok, hanem mindannyiunké. Szinte közkincsek ma már ezek a börtönök, melyeket a haladás számára építettek vastag falakból. A mi börtö-neink ezek, valamennyien valamennyiünké. Az egyikre a Capitolium épült, a másikra a Doge-palota, a harmadikra az Angyalvár. Egyforma börtönökre épültek, a stílus és kivitel változott, az alap mindig a régi maradt. A pince és az emelet ugyanarról a kultúráról beszél nekünk, csak mást mond róla az egyik és mást mond a másik. Ezek a börtönök éppúgy a mieink, mint a remekművek, melyeket föléjük emeltek. Igen, ezek a mi börtöneink. (Az idő rabságában. 1935. november 5., Róma)

40.

Nápoly és Pozzuoli között van a világ legszebb öble. Zuhog az őszi eső a világ legszebb öblében, a tenger fekete és tarajos. Felhő borítja a Vezuv csúcsát. Valahol messze sötét sziklafok emelkedik ki a vízből: Capri. A közelben kisebb sziklasziget, valamikor Lucullus villája volt itt, most fegyházépület díszíti. Mondják, hogy most nem olyan kellemes a tartóz-kodás a szigeten, mint Lucullus korában. Az öböl mentén halad az autóút. Csöpp falvakon megy át, szürke, vakolatlan düledező viskók között. Rongyos, vézna kis gyerekek nyüzsögnek a sárban, különösebb lelkesedés nélkül. Ugylátszik, nem tudják, hogy a világ legszebb öblé¬ben laknak.

...Így mentünk egy sötét, skandináv hangulatú délután a Solfatara felé.

A Solfatara a nápolyiak fiókvezúvja, kisebb, olcsóbb és hozzáférhetőbb, mint a főüzem. Miniatűr-pokol, akkora területen, mint a Szabadság tér. Kietlen hely, forró, bűzös gőzök gomolyognak lyukakból és az üreges föld kong a lábak alatt. Kövek, sár, homok, sehol egy fűszál. Egy helyen felszakadt a talaj: szurokfekete sűrű folyadék – folyékony láva – forr, bugyborékol és füstöl. Távolabb egy kis gödörben, homok forr szárazon. Cseppnyi víz sincs benne mégis olyan, mint forró víz az üstben. Fájdalmasan perzseli a tenyeret ez a homok. Apró földhasadékok fölé tartod kezedet: izzó levegőt lehell rá a föld. Minden göröngy gyanús, fojtott gőzök törnek ki alóla. Forrong minden a föld alatt és a levegőben folyton terjeng a kénszag: a veszély szaga.

Itt él ezen az aláaknázott talajon, egy kis házban, a vulkánidomító.

Nyugodt fiatalember, egyedül él itt. A nyitott ajtón át belátni az egyszobás kis házba. Díván van benne, asztal, rajta levelezőlapok, bögrék, poharak, zsebóra és más békés tárgyak. A vulkánidomító több nyelven beszél, pártjelvényt visel és a turisták előtt bemutatja idomított vulkánját. Mozdulatai öntudatosak, mint az állatszelídítőké. Ostor helyett fáklyát vesz kezébe, meggyujtja és lóbálni kezdi. Pokoli jelenet következik (a szó ősi értelmében pokoli): egyszerre ötven helyen ugranak ki füstoszlopok a földből. Lefogyott erők szabadulnak ki, vadul gomolyognak a láng körül. Az idomító félreugrik, elrántja a fáklyát – eltűnik a füst és látszólag helyreáll a nyugalom. Csak a föld kong fenyegetően és a levegőben úszik alig észrevehetően a veszély finoman kesernyés szaga.

A vulkánidomító pénzt kér mutatványáért. Apró láva- és kénkődarabokat is elad, amiket a szelidített vulkán termel a számára. Őrzi a vulkánt, mely már ősidők óta kialudt ugyan, de azért sohasem lehet tudni. Időnként mindig életjelt ad magáról, tölcsérek nyílnak a földben, kiárad a láva: ezt figyelni kell. Ki tudja, mi jut egyszer eszébe egy ilyen vulkánnak? (Az idő rabságában. 1935. november 20., Nápoly)

41.

Nápolytól Rómáig utaztunk együtt az ismeretlen olasz katonával. Pár órával előbb még Herculanaeumban és Pompeiben mászkáltunk, halott uccák nagy, szürke kövein. Tető- és ablak nélküli házsorok között mentünk az esős, hűvös őszi délutánban. Csupasz atriumokat, ebédlőket és hálószobákat tekintettünk meg, kíváncsian és elfogódottan, mint a lakáskeresők. Herculanaeumban a lelkiismeretes őr megmutatta egy patricius villa patinás illemhelyét, Pompeiban rákönyököltünk egy uccára-nyiló söntés bárpultjára és belenéztünk a mélyesztett tartályba, melyből vagy tizenkilenc évszázad óta nem mértek bort. Ellátogattunk a Vettiusok házába is, megnéztük szép és pajzán falfestményeit. Végigjártuk az egész lefejezett várost, melyben minden épségben maradt, csak a tető hiányzott mindenütt. Steril, kemény és kissé félelmetes volt ez a megdermedt község, melyben csak egészen halkan mertünk beszélni, mint valami múzeumban, temetőben vagy orvosi várószobában, bár szebb és szuggesztívebb volt, mint ezek.

Szemben ült velünk a fapadon, erős öklére hajtott fejjel. Fölötte a csomagtartóban tornyosodott egész felszerelése. Sovány, fekete, latin fiú volt és hamarosan megbarátkozott velünk. Cigarettával kínálta meg feleségemet és elmondta, hogy szabadsága lejártával visszautazik ezredéhez egy északolasz városba. Személyvonaton megy, két éjszakát fog a fapadon tölteni. A mi utunk iránt érdeklődött és mikor megtudta, hogy Magyarországról jöttünk, elgondolkozott. Általában, sokat gondolkozott és aránylag keveset beszélt. Az olasz munkásoknál és parasztoknál hiába keressük azt a könnyed bőbeszédűséget és kissé lelkes önbizalmat, melyet a világ, az olasz polgárság egy rétege után ítélve, az egész fajta sajátosságának hisz. Ez a katona is, mint általában a „popolo”, a nép emberei (hacsak nem idegenvezetők), eléggé kevésbeszédű, de nagyon szívélyes volt, rögtön szolidaritást ajánló és kérő. Egy nép szociális érzésének legjobb próbaköve a vasúti utazás: zsúfolt vasúti fülkében, különösen késő este, csak nagyon kevesen tudnak segítők és együttérzők maradni. Ez a fiatal katona, mint minden olasz munkás, akivel találkoztunk, itt is megmaradt szociálisnak.

Lehet, hogy nemsokára Afrikába kell indulnia az ismeretlen katonának és az sem lehetetlen, hogy egyszer majd igazi Ismeretlen Katona lesz belőle az abesszíniai határon. Furcsa elképzelni róla, hogy gyarmati érdekei vannak és furcsa elképzelni, amint valami forró, trópikus sziklán fekszik félrebillent fejjel, ugyanúgy, mint itt a vonaton és mégsem egészen úgy. (Az idő rabságában. 1935. december 17.)

42.

A sokezeréves műemlékek látványát megszoktuk, az ókori tojás viszont egy kissé elakasztja a lélegzetet. Intellektuális gőgünkben csak a műalkotások halhatatlanságát ismerjük el; az „ércnél maradandóbb” tojás és borsó látványa olyan, mint valami szentségtörő lázadás a szellem szuverénitása ellen. Milyen jogon vagytok itt? – kérdezzük sápadtan és sértődötten az örökkévalóságba jutott ételektől. Mai tojásokra és főzelékfélékre gondolok, melyek szintén túlélhetnek bennünket, valamilyen jól sikerült elemi csapás segítségével. Az ételnek, ha megtette kötelességét, el kell tűnnie, meg kell semmisülnie a biológiai Nirvánában. Ezek az ételek nem tették meg a kötelességüket és tetejébe még át is mentették magukat a halhatatlanságba, koruk legszebb szobrai és képei közé. És ami a legsúlyosabb: pontosan olyanok, mint a mai tojások, diók és kenyerek. Csak ábrázolásuk stílusa változott két ezredév alatt, ők maguk nem. További kétezer év mulva is ilyenek lesznek. Fütyülnek a művészi stílusokra és általában mindarra, amire mi oly büszkék vagyunk. Gondolataink idővel elavulnak, nevetségessé válnak, főzelékféléink soha. A borsó halhatatlanabb, mint Cicero... (Búcsú az értelemtől, 1937. július 11., Nápoly)

43.

Délutánonként különös menettel lehet találkozni a falu keskeny, meredek uccáin. Parasztasszonyok mennek libasorban, lassú, királynői járással. Nagy, nyers kőkocka mindegyiknek a fején. Máskor vidámak, nagyszavúak – most szótlanul, merev arccal menetelnek a nyomasztó súly alatt. Már Gregorovius is leírta ezt a menetet. Amióta csak Capriban házak állnak, mindegyiknek a köveit asszonyok vitték a fejükön. Így szállítják még ma is az építőanyagot. Ma is a női fej a legolcsóbb szállítási eszköz, úgy, mint mikor a pogány Tiberius palotája, vagy a karthauzi kolostor épült. Most egy luxusszálloda új szárnyához viszik a köveket az eleven kariatídok. Szegények itt az emberek. Kövek közt tengődnek, szárazon és majdnem semmiből, mint társaik, a kaktuszok.

*

Hadihajó járt a sziget közelében és naftával öntözte meg a tengert. Másnap petróleumfoltosan jöttek ki a vízből az amerikai, francia, német, hollandi, magyar, svéd és olasz fürdővendégek. Minden nemzet képviselői egyformán piszkosak lettek a sűrű fekete anyagtól. Valaki – nem tudni, milyen nemzetiségű, – rájött, hogy a növényi olaj eltünteti a foltokat. Percek alatt mindenki ott tolongott körülötte. Amerikaiak, franciák, németek, hollandiak, magyarok, svédek, olaszok szolgálatkészen adták egymás kezébe az olajos üveget és segítettek egymásnak a piszkos anyag ellen. Sohasem láttam még ilyen spontán és őszinte nemzetközi szolidaritást. Nem lehetne ugyanezt, nagyobb vonatkozásokban is? És főleg hadihajó nélkül? (Búcsú az értelemtől, 1937. július 15., Capri)

44.

A tengervízből vídám emberek nyúlnak kényelmesen a part felé. De a parton túl újabb tenger kezdődik – és ennek már nem látni a partját. A tengervíz, melyből a jókedvű emberek a part felé nyúlnak, a hajó úszómedencéjében hullámzik. A partot ügyes és jóízlésű hajóácsok építették a fedélzet közepére. Uszoda a tenger közepén – ez első pillanatban pleonazmusnak látszik, de nem egészen az. Eltekintve kézzelfogható testi kellemességeitől, azt hiszem, mélyebb, öntudatlanabb szükségleteket is szolgál. A parttalan tenger láttára az emberben néha felébred a vágy valami szűkebb, valami körülhatároltabb iránt. A végtelent nem lehet sokáig elviselni. Partok kellenek, keretek, lemérhető távolságok, lezárt perspektívák. Az egész gyakran félelmetes – részletek kellenek, melyeket el lehet választani és külön-külön, kényelmesen felhasználni kisebb-nagyobb emberi céljainkra. A részletek számítanak csak, amióta Dionyzoszt széttépték a féltékeny titánok….

Tudjuk jól, a teljes szabadság, a teljes formátlanság: halál. De az üres forma, melynek kereteiből kiveszett a végtelenség-darab, rosszabb a halálnál. Szép, sima, erős márványpartok kellenek a tengeri hajó közepére épített uszodának; de értelmetlenekké válnak, ha elpárolog közöttük a tenger sós vize. A végtelen és a forma küzdelmének sohasem szabad eldőlnie, mert bármelyik fél győzelme katasztrófa. Éljenek az emberkéz formálta partok, melyek megvédenek a formátlan végtelentől – de éljen a szüntelen vágy is, mely a partok ellen lázad és a végtelent követeli! (Búcsú az értelemtől, 1937. július 20., hajón)

45.

...Nagyon hézagos tudósítások érkeztek Athénből, a káromkodás elleni nemzetközi kongresszus munkájáról. A főbb előadásokból csak egy-két mondatot idéztek a riportok és mindössze arra a vitára terjeszkedtek ki egy kissé részletesebben, hogy azért éri-e a világot annyi baj, mert az emberek sokat káromkodnak, vagy megfordítva…

A nemes célkitűzésű kongresszust egyébként nagyon megnyugtathatta volna egy kitűnő kis könyv, melyet nem ártott volna nyilvánosan felolvasni. Robert Graves, a híres „Claudius”-regények szerzője írta körülbelül másfél évvel ezelőtt, „A káromkodás jövője” címen. Graves úgy találja, hogy a káromkodás alkonyodóban van… Őszintén sajnálja a káromkodás hanyatlását és ebben az érzésében magam is osztozom. A káromkodás nem mindig kegyeletsértő. Egyrészt csak az esetek kis hányadában érint teológiai vonatkozásokat, másrészt bármiről szóljon is, nem a betűt kell nézni benne, hanem a szándékot. Ez pedig rendszerint nagyon ártalmatlan. A káromkodás alapvető célja a hirtelen fellobbanó indulat tömör és plasztikus szavakba foglalása: tehát a lírai műfajokhoz tartozik. Azt hiszem, az epigrammához áll a legközelebb. Graves „a szegény ember költészetének” nevezi és ebben sok az igazság.

Az igazi, spontán káromkodás nem szolgál gyakorlati célokat, nem akarja a szerző vagy előadó presztízsét emelni, vagy a címzett becsületét sérteni, vagy éppen a cselekedeteit befolyásolni. Az igazi káromkodás se nem gorombaság, se nem felszólítás vagy megbízás. Én például, ha időnként káromkodom, sohasem akarom ezzel a Beszkár-t rábirni, hogy több kocsit járasson a főbb útvonalakon. Ez súlyos visszaélés volna a műfaj szellemével. A magas színvonalú káromkodás, mint Graves is megállapítja, nem akar mást szolgálni, mint az örök szépséget. Pillanatnyi ihletben születik, szív van benne és lelkesedés. Még az ismert, bevett formulákat is friss motívumokkal, fínom ötletes árnyalatokkal gazdagítja a tehetséges káromkodó. Egész egyéniségét beleviszi a rövid, de átérzett szövegbe: úgy káromkodik, ahogy a madár dalol. (Búcsú az értelemtől, 1937. október 24.)

46.

Utoljára a római futballpályán győztem, de ezt nem vettem észre. Késő este hallottam az uccán, hogy milyen fényes diadalt arattam, mialatt gyanútlanul ültem otthon. „No igen”, – mondtam lelkesen és másra gondoltam. Pedig őszintén „kollektív” lény vagyok és a közügyek jobban érdekelnek sokszor, mint magánügyeim. Alig egy héttel később Szent-Györgyi professzor megkapta a Nobel-díjat. Az egész ország örült és én is örültem, fenntartás nélkül feloldódva ebben a közösségi érzésben, mintha valami személyes szerencse vagy meg-tiszteltetés ért volna…

*

A régóta esedékes magyar Nobel-kitüntetés soha jobbkor nem jöhetett volna és nem érhetett volna alkalmasabb embert. Jobb így, mintha író kapta volna: az irodalom ma – csekély kivétellel – sajnos, egyre közelebb áll a kábítószer-kereskedelemhez, mint a vitaminkutatáshoz. Ha pedig nem: könnyen kikezdhető és üldözhető. A Nobel-díjas magyar tudós helyzete biztatóbb, világítóbb, bátorítóbb. A C-vitamin, melyhez legnagyobb felfedezése fűződik, a skorbutot gyógyítja, a P-vitamin pedig, melyet egyedül neki köszönhet a világ, a vérzékenység bizonyos eseteit. Senki sem fogja felelősségre vonni, hogy miért kutat ilyen irányban, senki sem fogja a szemére vetni, hogy elfogultan támadja a betegségeket, senki sem fogja üldözni, amiért „tendenciózusan” figyelmen kívül hagyta, hogy a skorbutnak és a vérzékenységnek vannak „jó oldalai”, sőt, „érdemei” is. Ilyen veszélyek nem fenyegethetik: szaktárgyának és világtekintélyének kettős immunitása védi és vele együtt, rajta keresztül védi az elvet, a kutatás szabadságának oly sokszor és sokfelől veszélyeztetett elvét. Ünneplik, lelkesednek érte és ki tudja, egyszer talán még tanulnak is tőle. (Búcsú az értelemtől, 1937. november 7.)

47.

Az intellektuel, ha polgári öntudat nélkül polgári módon él, többé-kevésbé szigeten él: minden „egyéniség” vagy legjobb esetben min¬den család egy-egy sziget. Hogy enyhítsük ezt az elszigeteltséget, időnként (például ma is) felkeressük egymást. Társadalmi közösség híján legalább a társas közösséget keressük. Ezért vagyunk most tízen-tizenketten egy lakásban. Valamennyien vacsoráztunk otthon, a vendégségben mégis enni kapunk. Vannak, akik ezt helytelen túlzásnak tartják, - én nem. Az evés gyakran enyhíti a társas együttlét megpróbáltatásait. Különben is, megvannak ősi indokai az ünnepélyes kollektív táplálkozásnak. A ősember, ha idegen kereste fel, a jelek szerint vagy megette, vagy enni adott neki. Kezdetben, azt hiszem, inkább megette vendégét. A civilizáció alighanem ott kezdődött, mikor leguggolt a vendéggel a tűz mellé és megkínálta. (Hogy mivel, illetve kivel kínálta meg, az más kérdés.)

...Az értelem hívői egyre kevesebben vannak. Mind rezignáltabban ülik körül a gyengén melegítő tüzet és kevés bizakodással néznek a holnap elé. E pillanatban kissé fáradtan vitatkoznak korunk egyik csendes, de intenzív szégyenéről, a cselédkérdésről. Egy hölgy, aki különben „szociális érzékűnek” vallja magát, csalódottan panaszolja, hogy cselédje lop.

– Csodálom, hogy ezen felháborodik – szól közben valaki. – Érezzen inkább elégtételt. Aki lop, elismeri függőségét, kiszolgáltatottságát. Aki lop: kiegyezik. Belátja, hogy reménytelenül rabszolga, hogy nincs joga semmihez és ezért titokban, szerényen, mondhatnám „lopva” próbál enyhíteni a sorsán. Mindig csak az lop, aki kulinak érzi magát. Az ön baja akkor kezdődne, ha cselédje nem lopna, hanem erélyesen lépne fel. Ha az alkalmazott csak a „Ne lopj!”-parancsolat ellen vét, akkor még sértetlen a polgári tekintély. Csak akkor fordul komolyra a dolog, ha már a tizenegyedik és legfontosabb parancsolatot sem tartják tiszteletben, azt, amelyik így hangzik: „Ne kívánj magasabb munkabért!” (Búcsú az értelemtől, 1937. december 20.)

48.

Egy ember ittasan ment végig az uccán ünnepnap délelőtt. Lába gyerekes-gyámoltalanul imbolygott, szeszélyes cik-cakkokban a járda két széle között; de magas törzse büszkén, szinte kihívóan feszült meg és mongolos metszésű, szép, fiatal arca öntudatos volt, kemény, csaknem fenyegető. Néhányan megmosolyogták jellegzetes járását: ezekre olyan súlyos, átható pillantást vetett, hogy arcukra fagyott a fölény. Csak percek mulva ismertük fel: az uccaseprő volt, aki mindennap megjelenik ezen a tájon formaruhában, józanul és észrevétlenül.

Pirosbetűs nap és néhány pohár szesz kell hozzá, hogy az uccaseprő a kocsiútról a járdára lépjen és felemelje a fejét. Hat napon át a kocsiúton él és pillantását a kövezetre szegezi. Az ő világa a kövezet és annak is legsivárabb része: az a sekély és szennyes szöglet, amit a kocsiút vízszintese és a járda párcentiméteres függőlegese alkot. Sekély, de nagyon hosszú ez a szeglet, szinte végtelen. Uccasaroktól uccasarokig ér, de ott sem ér véget. Megtörik, tovább fut és kiismerhetetlen labirintus-vonalával telerajzolja a várost. Az uccaseprő ezzel vívja legnehezebb harcait. A város szennye beveszi magát ebbe a zugba és sokáig ellenáll a seprű támadásainak. Az uccaseprő dolga „gusztustalan” foglalkozás és mint ilyen, a civilizáció alapja. Nélküle nem lehetnénk európai kultúremberek. Bölcselők és költők a legvadabb Kelet-Ázsiában is voltak mindig: uccaseprők csak Európában vannak. Ez a magas fiatal férfi napi nyolc óra hosszat szagolja a piszkot, hogy büszkék lehessünk Európára. (Búcsú az értelemtől, 1937. december 25.)

49.

Naponta sokszázszor hangzik el Budapesten a kérdés: „Hová jár mostanában?” Olyan ismerősök kérdik egymástól az uccán és villamoson, akik hosszabb idő után találkoznak. A válasz sokféle. „Operába járok” – mondják egyesek. „Uszodába járok” – mondják mások. Van-nak, akik bridzsezni járnak, vannak, akik színházba, kirándulásra, tüntetésre és futball¬meccsre járnak. Hölgyek sűrűn járnak kozmetikushoz, mulatós emberek gyakran járnak budai kiskocsmákba és van egy kitűnő barátom, aki sakkörbe jár. Elég sokfelé járnak tehát az emberek, de eddig még egyszer sem hallottam, hogy a barátságos érdeklődésre így felelt volna valaki: „Mostanában ágyra járok.” Ez a jelenség egyrészt meglepő, hiszen Budapesten a legújabb statisztika szerint 44.000 ágyrajáró van, másrészt viszont érthető, mert az ágyrajárókat általában nem szokták kérdezni. Nyilatkozataikra senki sem kíváncsi, politikai nézeteik iránt senki sem érdeklődik, ami elég igazságtalan, ha tekintetbe vesszük, hogy sokkal kisebb csoportoknak milyen döntő szavuk van gyakran. Negyvennégyezer ember még egy milliós városban sem „elhanyagolható mennyiség”. Mégis elhanyagolják őket, még hozzá alaposan. Még sohasem hallottunk jelentéseket arról, hogy az ágyrajárók higgadtan ítélik meg a helyzetet, vagy hogy mértékadó ágyrajárói körökben kedvezően fogadtak valamilyen törvény-javaslatot. Igaz, hogy ennek az ellenkezőjét sem jelentik soha. Az ágyrajárókról, akik pedig vannak, nem esik szó. (Búcsú az értelemtől. 1938. április 10.)

50.

...A szigetek között természetesen felmerül a vágy: milyen jó volna szigeten élni, kettesben, vagy szűk baráti körben. Kibérelni egy apró szigetet, halászni, az őstermelés egyéb forrásait művelni, fürödni és aludni, távol ama bizonyos komoly történelemtől, mely egyre hangosabb lesz. Halakkal, madarakkal, juhokkal és maszatos gyerekekkel társalognánk és az egész szigeten nem volna rádió. Nagyszerű élet volna, annyi bizonyos; valóságos új paradicsom. És, hiába, mégsem volna az „igazi”. Már elkéstünk az egyszerű élet és az egyszerű örömök lehetőségétől. Halászás közben hirtelen, orvtámadásszerűen hiányozni kezdenek a könyvek. Máskor, a fügefa árnyas tövében kétségbeesetten jutna eszünkbe a mozi. Egy idő mulva pedig olthatatlanul hiányozna az emberek tömege, a közösség, mely gyakran kelt csalódást, sőt utálatot, de mégis csak melegít. Nem, nem a szigetlakás az igazi. Az ember éljen az emberek között, ez a természet parancsa, ez a végzet. A rossz, fájdalmas közösség is többet ad, mint a megnyugtató magány. A sziget csak kábítószer, súlyos visszahatásokkal... És különben: nincs is pénzünk szigetet bérelni. (Búcsú az értelemtől. 1938. július 24.)

51.

Edgar Poe szürkén úszik a szürke Dunán a szürke felhők alatt. Lapos testén kiugró, alacsony acéltömbök, egyébként sima és egyöntetű. Egy asszony megy rajta végig, piros kendő a fején. Lassú ringó járással megy, nyomában kis fehér kutya szalad. Hátul kiemelkedő fehér kajüt, előtte kis asztal mellett két férfi, sötétkék tányérsapkában. Még hátrább rövid árbocon angol lobogó. „Edgar Poe” (most már illendően idézőjelben) angol uszályhajó, melyet egy kis angol gőzös vontat felfelé a Dunán. Az angolok mindenütt járatnak hajókat, a Csendes-óceánon, a Jeges-tengeren, a Jang-Ce-n és a Dunán. Nem meglepő tehát, hogy az ablakon kitekintve brit lobogót látok. Csak az a meglepő, hogy éppen Edgar Allan Poeról nevezték el egyik uszály-hajójukat, Poeról, aki nem volt angol és akinek semmi köze sem volt a kereskedelmi hajózáshoz.

Lassan, hangtalanul vonul el az amerikai költő neve a két part között. A verseire gondolok, e gyönyörű és őrült versekre és még őrültebb novelláira, melyek oly sokszor elevenítik meg a néma pillanatok iszonyú feszültségét. Szürke rongyokként függenek a felhők a komor Duna fölött, különös véletlen, hogy éppen most néztem ki az ablakon. Poe neve hirtelen tűnt fel és Poe-hangulatot teremtett…

Lassan, lassan vonul Poe különös emlékműve a Dunán, lomhán siklik a költészet az összekötő vasúti híd felé, – de végül mégis itt hagy, már csak kis szürke pont, azután teljesen eltűnik, a ritmikus részegség elillan, a tökéletes formák hangtalanul elenyésznek és én itt maradtam napjaink érdes, vaskos, csikorgó fájdalmaival és borzalmaival – a nyersanyaggal. (Búcsú az értelemtől, 1938. szeptember 4.)

52.

„A rádió összekapcsolja önt az egész világgal” – mondta egy régi hirdetés. Lehet, hogy ezért nincs rádióm. Aránylag ritkán találkozom e fontos műszerrel és ilyenkor mindig újra felfedezem. Izgalmas és veszélyes játékszer, végzetes, kétélű ajándéka a sorsnak. Minden félévben új típust hoznak forgalomba. A készülékek egyre szebbek, egyre áramvonalasabbak, egyre hibátlanabbul kapcsolnak össze az egész világgal. Emlékszem, tizenöt évvel ezelőtt hallgattam először rádiót. Amatőrkészülék volt és dróttalanságához képest feltűnően sok összegabalyodott drót volt körülötte. Ijesztően recsegett, de egyszerre elhalkult a robaj és néhány pillanatig zenét lehetett hallani, erőtlenül, de tisztán. „Róma” – mondták mellettem. Megvallom, meghatódtam. Úgy éreztem, egészen nagy dolognak voltam tanuja. Azóta sem volt ilyen rádióélményem. (Búcsú az értelemtől, 1939. február 12.)

53.

Eltorzultan és problematikusan feküsznek a mélyben a „Thetis” halottai. Láthatatlanok és fenyegetőek odalenn a tenger alatt; láthatatlanok és fenyegetőek, mint az elfojtott rémület a lélek mélyén. Fölöttük a víz hullámzik egyhangú ritmusban, mint az idő. Távolabb Európa csikorog nyugtalanul. A kilencvenkilenc halott feszülten vár valamire az elsüllyedt tengeralattjáróban. „Mint gondolatjel, vízszintes a tested” – írta József Attila egy halottról. A liverpooli öbölben kilencvenkilenc gondolatjel szaggatja meg és teszi drámaivá a különben oly pátosz-mentes angol szöveget.

A tenger hullámai után most a viták hullámai csapnak össze fölöttük. Egész Anglia róluk vitázik, még a parlament is. Maga a miniszterelnök is nyilatkozott: aztán majd nyilvános vizsgálat következik, főtárgyalás-szerűen, mint a nagy bűnügyekben. „Meg lehetett volna menteni őket?” – e kérdés kínozza a brit közvéleményt...

...Nincs könnyebb, mint ölni és nincs nehezebb, mint menteni. Csodálatosan tudunk ölni, bravúros mesterségbeli tudással, játékos eleganciával. Már mindent elértünk ezen a téren, mindent, ami a legmerészebb képzelőerő kitalálhat. De menteni még mindig alig tudunk. A legegyszerűbb esetekben is csődöt mondunk: ahol csak egy kis mozdulat kellene, éppen csak erre a kis mozdulatra nem futja erőnkből és eszünkből. Ugy termeljük a halált, mint a vérbő és zseniális művészek a remekműveket – és úgy kísérletezünk a segítséggel, a mentéssel, a gyógyítással, mint ahogyan ügyetlen és tehetségtelen dilettánsok küszködnek az alkotás nehézségeivel. „Ők nem várták meg a háborút” – írja egy angol lap a „Thetis” halottairól. Előre mentek és most odalent várnak, feszülten, drámaian, mint a gondolatjelek. Várják, hogy mi következik, hogy ki megy majd utánuk, hol és mikor. Fölöttük a halak végzik néma és részvétlen őrjárataikat. És a halakon túl és a partokon túl Európa alussza zaklatott, verejtékes álmát egy iszonyú reggel bódult előérzetével. (Búcsú az értelemtől, 1939. június 11, London)

54.

Az athéni lány hirtelen úgy állt előttem a British Museum meghitt szobájában, mint egy rég elveszített nagy pillanat, ami egyszerre csak újra felbukkan az idő mélyéből. Hűvösen, és mégis barátságosan állt magas talapzatán, méltóságteljesen és mégis könnyedén, meglepően és mégis ismerősen, mint egy Goethe-idézet. Erővel és gyengédséggel töltötte be a szobát, ahol már egy évszázad óta áll társtalanul és kissé számkivetetten. Testvérei Athénban maradtak, az Akropoliszon. Az Erechteion tetejét tartják a fejükön megbízhatóan és fáradhatatlanul. Kariatidoknak hívja őket a világ; így hívják ezt az egyet is, aki Londonban szakadt közülük. Fején még ott van a márványgerenda egy darabja. De ez már nem számít: a múzeum mennyezetének súlyát nem ő hordozza. Nem felelős már semmiért és nincs többé a helyén. Hogy utazott idáig és hogy érzi itt magát? Ez nem derül ki a látogatás során.

A többiek most is ott állnak az Akropoliszon, úgy mint két és félezer évvel ezelőtt. Fölöttük vakítóan kék az ég, a lábuknál idegen turisták nyüzsögnek. Lent, a hegy alatt a város kavarog, lármásan, rendetlenül, gépkocsikkal súlyosbítva, de mégiscsak görögül. Arcukat egyformán érik két és félezer év óta a sós tengeri szél langyos, nagy szárnycsapásai. Benne vannak minden művészettörténeti kézikönyvben; a világ minden nagyvárosában akadnak középületek torz, hamis utánzataikkal - de mindez nem zavarja őket. Athén zajlik alattuk, otthon vannak.

Csak ez az egy társuk áll itt idegenben, előkelően, tisztán és értelmetlenül. Körülötte néhány ismerős: domborművek a Parthenon homlokzatáról. Ismerősök, de nem közeliek: ők egymásközött vannak, többé-kevésbé harmonikus és zárt egységben, ősi kompozícióban. A Kariatidnak nincs nagyon sok köze hozzájuk: ő végképp és teljesen kiesett a kompozícióból. Körülötte, a többi szobában és teremben idegen világ... (Búcsú az értelemtől, 1939. június 18, London)

55.

Már mindent sokszor elmondtam, különösebb eredmény nélkül. Hosszú időn át mindig ugyanazt mondtam, mert mindig ugyanabban hittem. Még most is hiszek, de már nem beszélek. Vannak helyzetek, mikor a beszéd céltalanná válik és amellett fizikailag is megnehezítik azok, akik nem szívesen hallják. Ilyenkor jönnek divatba a máglyák és a méregpoharak. Giordano Bruno máglyára ment, Szokratész mérget ivott. Én nem vagyok mély és fínom bölcselő, mint Bruno és Szokratész. Sohasem mondtam olyan nagyszabású dolgokat¸ mint ők, csak azt ismételtem makacsul, éveken át, hogy kétszer kettő az négy. Ezt a tanítást eleinte bűnös tévtannak nyilvánították. A felháborodás, amit szerény megállapításom kiváltott, további makacs kitartásra izgatott. Most már azonban ezen is túl vagyunk. Ma már, ha azt mondom, hogy kétszer kettő az négy, fölényesen nevetnek rajtam és csaknem elnézően jegyzik meg, hogy soha életükben nem hallottak ilyen képtelen ostobaságot. A máglyát és a méregpoharat még csak vállalnám, de nevetségessé válni nincs kedvem. Nem mintha bántana, hogy nevetnek rajtam, egyszerűen csak nem szeretem a hiábavaló dolgokat. Nincs kietlenebb érzés, mint fölöslegesnek lenni...

A nap hanyatlik, nemsokára indulnom kell. Három könyv és néhány fénykép: ez minden, amit magammal viszek. Nem sok, de talán ennyire sem lesz szükségem. Az út kimenetele nem nagyon érdekel - ami érdekelt, az nagyjából elmúlt. Szerettem volna mélyebb, őszintébb, szabadabb értelmet adni az életnek, a magaménak és a többiekének. Szerettem volna megérni, hogy a civilizáció többet jelentsen, mint kifogástalanul működő jégszekrényeket és modern mellékhelyiségeket. Amiért éltem, az most nem időszerű. Minden jel amellett szól, hogy hiába éltem. De azért, bevallom, voltak nagyon szép napjaim is. Az életnek vannak apró, jelentéktelen szépségei, melyek váratlanul napfényessé és örökemlékűvé tudnak tenni egy-egy „eseménytelen”, „szürke” órát is. Hála Istennek, akadtak ilyen óráim. Ezek természetesen kivételek voltak - talán azért is olyan szépek és felejthetetlenek. Az órák többsége, ha nem is volt rossz, többé-kevésbé kínos volt. Van egy érzésem, melytől nyilván sohasem fogok szabadulni. Ez az érzés ott van minden hangulatnak mélyén. Zavart, bizonytalan érzés, mintha elvesztettem volna valamit; mintha reggel elfelejtettem volna magamhoz venni valami döntően fontosat, ami nélkül nem teljes az élet... (Búcsú az értelemtől, 1939. augusztus 6.)

56.

...Csak az él veszedelmesen, aki a maga életét és a maga veszélyeit éli. Aki vállalja a küzdelmek minden lehetőségét, aki szabad elhatározással vállal kockázatokat. A veszedelmes élet elszakadással, kivonulással kezdődik, különvéleménnyel, bálványrombolással. A veszedelmes élet a mai „totalizmus” szöges ellentéte. Ez az irányzat csodálatos segítség a gondolkozni, sőt érezni sem tudó gyámoltalanok számára. Azt jelenti számukra, amit a „vastüdő”, a modern orvosi csoda a gyermekparalízis áldozatai számára; de végzetes hatással lehet az egészségesekre. Kilépni a vastüdőből, a magunk tüdejével lélegzeni: így kezdődik a veszedelmes élet. Ma csak nagyon kevesen tehetik ezt, mert a totalizmus vastüdejéből alig lehet kilépni. Vasrácsai vannak és drótsövényei. Tehetetlenül kell bevárni benne a veszélyt.

A mai emberek legnagyobb része teljes kiszolgáltatottságban várja az eseményeket. Nem szólhat bele semmibe, nem dönthet semmiről. Amellett még naphosszat azt kell hallgatnia, hogy ez így jó neki, ez szolgálja a legjobban az érdekeit. Róla van szó, az életéről, de az egész ügy mégsem „tartozik rá”. (Búcsú az értelemtől, 1939. augusztus 20.)

57.

Az egyetemes, mindent felölelő veszélyek korát éljük, a régi érdemek nem mentesítenek és nem védenek senkit. Praxitelész-nek és Rodin-nek, Lionardo-nak és Degas-nak is menekülnie kell. És nagy kérdés, hogy sikerül-e valamennyiüknek túlélniük az elkövetkező idők megpróbáltatásait.

Az irodalom helyzete jobb és megnyugtatóbb. Könyvtárak ezreit pusztíthatja el a bomba és tűzvész: a szöveg azért valahol mégis csak megmarad. Sok mindent el lehet venni az emberiségtől, meg lehet fosztani mindentől, ami életét értelmessé és érdemessé tette. Csak egyet nem lehet most már kiirtani: a szöveget. A szavak megmaradnak, az emberiség legszebb és legokosabb mondatai többé már nem veszhetnek el. Lehet, hogy évekig, évtizedekig nem akad senki, aki elolvassa vagy megértse őket, lehet, hogy évszázadokon át értelmetlenül merednek majd rájuk az új barbárság fiai – de ez nem baj. Az a fontos, hogy megmaradnak számos példányban, olvasható állapotban. Előbb-utóbb megint csak akadnak majd olvasóik. A görögök és a rómaiak, akik már átéltek néhány ilyen nehéz korszakot, majd megvigasztalják Goethét és Dosztojevszkijt, megnyugtatják őket, hogy az átmeneti barbárság nem szokott sokáig tartani, mindössze néhány röpke évszázadig.

De azért ne higyjük, hogy az emberiség örök, nagy szavait nem éri bántódás a kultúra nagy kataklizmájában. A barbárság ma már nem olyan csiszolatlanul egyszerű, mint például a népvándorlás korában. A legmodernebb, leghatásosabb közlési eszközök állnak szolgálatában: a rádió, a mozi, a televízió – nem is szólva a már szinte patinás könyvnyomtatásról és a sajtóról. Csodálatos sebességgel és pontossággal rohanja meg a korszerű barbárság a koponyák százmillióit. Percről-percre tökéletesednek a nagyszerű technikai eszközök, melyek a leggyorsabban és legbiztosabban röpítik szét a legbárgyúbb közhelyeket és a legvaskosabb hazugságokat. A világ legjobb gépei terjesztik a világ legsilányabb szövegét. (Búcsú az értelemtől, 1939. augusztus 31.)

58.

1939. szeptember 3 – ismételtem magamban e dátumot, mely szürkén és ártalmatlanul hangzott még, de azután történelmi csengést kezdett kapni, ahogy múltak az órák. 1939. szeptember 3: nemsokára már úgy beszélnek majd e napról, mint valami fontos határkőről az emberiség életében. „Ha jól emlékszem, még 1939. szeptember 3. előtt találkoztam X-szel” – mondja majd valaki néhány év mulva. Esetleg úgy mondja: „Igen, még békében történt, szeptember előtt.” Száz év mulva egy tanár szigorúan kérdezi majd: „Nem készült? Nem tudja mi történt 1939. szeptember 3-án?” Magam sem készültem, meg kell vallanom. Nem tudom egészen pontosan, mi történt tegnap. Nem tudom, hogy egy régi világ halt-e meg, vagy egy új született. Nem tudom, hogy érvényes-e még mindaz, amiben 1939 szeptember 3. előtt sokan hittünk, nem tudom, hogy megértjük-e egymást valaha azokkal, akik most anyjuk oldalán tipegnek gyanútlanul és akikből egyszer majd „háború-utáni nemzedék” és „mai ifjúság” lesz. Emlékszem: huszonöt évvel ezelőtt kissé dermedt kíváncsisággal és elemista jóhiszeműséggel figyeltem az izgatott és titokzatos lapcímeket és beszélgetéseket. Nem tudtam pontosan, mi történik körülöttem. Később „háborúutáni ifjúság” lett belőlem egy időre.

Aztán elmult az ifjúság és később elmult a „háborúutániság” is. Azt hiszem, nagyjából minden lényeges elmult: az úgynevezett „legszebb évek” gyorsan, bizonytalanul és eredménytelenül gurultak el két történelmi dátum között. Most már nagyjából mindegy, – gondoltam szeptember 3-án délután az esőben. Haza akartam menni a könyvekhez, de éreztem, hogy felesleges, mert egyelőre a könyvek is érvénytelenek. A könyvek magyaráznak és most hosszú időre időszerűtlen minden magyarázat, mert a tények korszaka kezdődött el 1939. szeptember 3-án. A tények most keményen zuhognak a világra, kíméletlenül és elháríthatatlanul, mint eső a kövezetre. Meg kell szokni ezt; egyelőre tények között kell élnünk, magyarázat és értelmezés nélkül. Európa egyelőre nem táj, nem környezet, hanem egyszerűen csak terep. (Búcsú az értelemtől, 1939. szeptember 4.)

59.

Mikor utoljára léptem be a londoni állatkert hüllőházának titokzatos, kék-zöld fényei közé, Európa már nem volt messze a háborútól. London járókelői mind feszültebben figyelték a parkokban az óvóhelyek építését és a néma rikkancsok nyakában izgalmakat hirdettek az ujságplakátok. Az óriási város higgadt volt, mint mindig, szótlanul és határozottan készült a veszélyre. Sokat ültem a nagy parkok zöldjében, ujságokkal a kezemben.

Ha a feszültség már nagy volt, elmentem az állatkertbe. Megnéztem a pandát, a fekete-fehér foltos tibeti óriás mackót, az angol gyerekek kedvencét. Sokat időztem a pingvineknél, melyek komolyan álldogáltak fekete frakkban, szelíd fehér pocakkal és halkan és bölcsen vitatták meg a helyzetet. Felkerestem az orangutánokat, a gorillákat, a csimpánzokat, eltűnődtem a fejlődés furcsa játékán és felvetettem a kérdést, hogy jobb-e így nekem? Üldögéltem a szelíd oroszlánokkal szemben egy padon, melyet egy kis emléktábla szövege szerint egy Robertson nevű úr alapított barátjának Jacknek emlékére, aki tizenkét évig élte a ketrecben a nyugateurópai oroszlánok eseménytelen életét. Végül a hüllőkhöz mentem, misztikus házukba, a csend és a mozdulatlanság házába, a zavartalan, fülledt béke otthonába. Sokáig néztem a nehéz nevű kígyókat és gyíkokat. Egyesek visszanéztek köveik és páfrányaik közül, félighúnyt, ferde szemmel. Az óriáskígyót különösen szerettem.

Nem osztozom a legtöbb ember kígyó-iszonyatában, csodálatosan szépnek találom a kígyók ősi egyszerű vonalát és lassú, izmos hullámzását. Az óriáskígyó egyszer sétára indult hatalmas tartályában. Lassan, végtelenül lassan hömpölygött előre, mint valami természeti folyamat. Feje már rég célhoz érve pihent, amikor a farka elindult. Hipnotikus erővel hatott a lassúsága, a kényelemszeretete. Lomha hullámai meggyőzően hirdették, hogy semmi sem sürgős. És ezt az állatot irtották ki a háború első hetében. Álmatag ázsiai óriás volt, semmi köze nem volt Európához és az európai konfliktusokhoz. Biztosan tudom, hogy nem voltak területi igényei és még a presztizs-szempontokat is megvetette. (Búcsú az értelemtől, 1939. szeptember 12.)

60.

Mostanában sokszor eszembe jut egyetlen mély és átható emlékem, mely a régi világháborúhoz fűződik és ilyenkor, huszonegynéhány év távolságán át is elfog a szégyen és a tehetetlenség érzése. Olyankor érezzük ezt, amikor a régi élmény még mindig a pillanat frisseségével hat, mikor még mindig jelen van, közvetlen közel hozzánk a lélek földrajzában, de mégis oly mérhetetlenül távol, hogy már nem változtathatunk, nem javíthatunk rajta...

A téren történt, ahová játszani jártam minden délután... A háború valahol valószínűtlen messzeségben zakatolt és zaja nemigen hallatszott a térre: legalábbis a magam elemista akusztikájával alig volt kivehető. Természetesen tudtam, hogy háború van, hallottam, sőt néha olvastam is a hadihíreket, kíváncsi részvéttel néztem a sebesült katonákat és néha sorbaálltam a közeli fűszerüzlet előtt. De mindez kissé távoli és elméleti volt: a háború még nem vált személyes élménnyé, egészen addig a koraőszi napig.

Akkor hűvös volt már, lehullott vadgesztenyék hevertek a kavicsos utakon és kevesen jártak a téren. Magányosan játszottam, gondolatok és izgalmak nélkül, kényelmesen és kissé szórakozottan. Nem messze egy virágágyon orosz hadifoglyok dolgoztak, barna tányérsapkás fejük alázatosan hajolt a föld felé. Én a sima, fényes vadgesztenyéket szedegettem fel a fűből, kivettem őket felhasadt, tüskés burkukból és teleraktam velük a zsebemet. Később eluntam a gyüjtögetést és hajigálni kezdtem a kerek, kemény gyümölcsöket. Távoli fák és elérhetetlen madarak felé dobáltam őket, célzás nélkül, könnyedén, nem is azért, hogy találjak, hanem pusztán a mozdulat öröméért. Teljesen elfelejtettem, hogy emberek is vannak a parkban és ez csak akkor jutott ismét eszembe, mikor egyik gesztenyém teljes lendülettel eltalálta egy orosz fejét.

Dermedtem álltam a kavicsos úton. A fogoly fájdalmasan kapott a fejéhez, kiegyenesedett, megfordult és szemrehányóan nézett rám. Lehet, hogy rövid pillantása nem is volt szemrehányó, csak szomorú. Mindegy - én sohasem felejtem el. Arcom kipirult a szégyentől: láttam, hogy azt hiszi, szándékosan tettem. Láttam, hogy azt hiszi: visszaéltem a helyzetével és kényelmesen, veszélytelenül bántani akartam a fogoly ellenséget. Égő arccal néztem rá vissza, messze volt tőlem, nem tudtam oroszul, nem volt rá semmi mód, hogy megmagyarázzam neki, mi történt.

Az őszi park álmatag és felelőtlen hangulatának vége volt: kínlódva és felnőtten álltam szemben az orosszal és ekkor éreztem először életemben, hogy felelős vagyok valamiért. Tudtam, hogy ártatlan vagyok, ismertem szándékaim jóságát, de tudtam azt is, hogy mindez nem számít és felelős vagyok valamiért, amit nem akartam. És végül tudtam azt is, hogy nem oszlathatom el a félreértést, mert a döntő félreértéseket nem lehet kimagyarázni. Sem azelőtt, sem soha azután nem fűződött még ilyen intenzív kapcsolat idegen emberhez – talán abban a döntő, mondhatnám történelmi pillanatban tanultam meg, hogy milyen reménytelen minden emberi kapcsolat.

A fogoly csak néhány pillanatig nézett rám szomorúan és szótlanul, azután ismét a föld felé hajolt és folytatta munkáját. Én lassan, nagyon lassan kifelé indultam a parkból és öntudatlan, gépies mozdulatokkal kiszórtam zsebemből a gesztenyéket. (Búcsú az értelemtől, 1939. szeptember 26.)

61.

Nehéz olvasni olyankor, amikor a valóság sohasem észlelt erővel nehezedik az öntudatra. Nehéz az élet összefoglalásába és magyarázatába merülni olyankor, amikor a puszta tények kíméletlen energiával özönlik el az eszméletet. Az ember ilyenkor nem olvas, a szó rendes értelmében, legfeljebb csak olvasgat, itt-ott felnyit egy-egy régi és örök szöveget, szinte csak azért, hogy meggyőződjön: helyükön vannak-e még azok a mondatok, melyek kezdettől fogva úgy hozzátartoztak belső tájunkhoz, mint a külső tájhoz a hidak és a kupolák. Az ilyen ötletszerű olvasgatás tulajdonképpen féltő őrjárat az irodalomtörténetben: azzal a titkos félelemmel lapozzuk fel például Vörösmartyt, hogy a „Gondolatok a könyvtárban” helyén esetleg valami aktuális röpiratszöveget találunk.

Tegnap minden idők legjobb és legmegbízhatóbb német szövegében, a „Faust”-ban lapozgattam két hadijelentés között. A második rész ötödik felvonását nyitottam fel, azt a felvonást, mely nemcsak a „Faust”-nak, hanem, azt hiszem, Goethe életművének is koronája. „Auch hier geschieht, was längst geschah” - olvastam az egyik lap élénk a mefisztói mondást, mely megnyugtat: nincsen semmi új a nap alatt. Azután színváltozás következett és Lynceus, a toronyőr ott állt őrhelyén az éjszakában. Sok mindent látott e magaslati pontról, nagyjából mindent látott. És mégsem érzett sem kiábrándulást, sem undort, szerencsésnek nevezte a szemét, amiért egyáltalában láthatott, mert, úgylátszik, a szemlélet mély és igazi örömforrás, amit csak Goethe és a görögök tudtak igazán méltányolni... Arra született, hogy lásson, arra rendeltetett, hogy nézzen, hűséget esküdött a toronynak és végeredményben szépnek találta a világot, amikor visszapillantott a multra. Európa toronyőrei, ha elgondolkoznak élményeiken, hasonló érzésekkel várhatják az éjszakát, kisebb-nagyobb magaslataikon. Aki arra született, hogy lásson, aki arra rendeltetett, hogy nézzen, akit esküje kötött őrhelyéhez, az nem panaszkodhat. A világ csakugyan szép volt, minden válságával és minden szörnyűségével együtt. Szép volt, a szónak magasabb, mondhatnánk toronyőri értelmében, mert ebben az értelemben szép mindaz, ami valódi, ami él, ami mozog, ami áttekinthető. (Búcsú az értelemtől, 1939. október 6.)

62.

Április 22-én volt a gázháború születésnapja. Most lett huszonegy éves. 1915. április 22-én rendezték meg az első gáztámadást a németek a francia fronton. Két nevezetes dokumentum emeli ennek a születésnapnak ünnepélyességét.

Az angol belügyminisztérium elkészítette azoknak a gázálarcoknak a végleges mintáját, amelyekből harmincmilliót fognak szétosztani a lakosság körében. A minden komforttal berendezett gázálarcok alkalmasak arra, hogy férfiak, nők és gyermekek kényelmesen viselhessék őket. A másik dokumentum az amerikai szenátus jelentése a magán-hadianyaggyártásról. A jelentés megállapítja, hogy a fegyver- és lőszergyárosok ügynökei komolyan veszélyeztetik a békét, mert más nemzeteket hivatalnokaik megvesztegetésével aggasztó méretű túlfegyverkezésre bírnak... Egy amerikai fegyvergyáros büszkén jelentette ki: „Olyan óriási fegyverkészletekkel rendelkezünk, hogy eladásuk megváltoztathatja a kisebb államok közti hatalmi egyensúlyt.” Egy napra ennyi elég, még egy születésnapra is. (A halál születésnapja. 1936. április 24.)

63.

Kedves figyelem a posta részéről, hogy különböző kedvezményekben részesíti a budapesti telefon hatvanezredik előfizetőjét. A hatvanezredik előfizető ingyen folytathat néhány interurbán beszélgetést, ingyen ébresztik fel néhányszor, és egyéb kedvezményekben részesítik. Bejelentette a posta azt is, hogy a hetvenezredik előfizető majd hasonló ajándékot kap. Ez nagyon szép, és már előre irigyeljük a boldog hetvenezrediket. De mi lesz a kevésbé boldog közbeeső tízezerrel, és az eddigi hatvanezerrel? Ezek nem kapnak semmit, pedig a telefon belőlük él... (Halló, itt hatvanezer előfizető! 1936. április 26.)

64.

A svéd sebész felnyitotta Karinthy Frigyes koponyáját, és beletekint agyába. Egy nagy író agyát látja, ezer ragyogó és mély gondolat műszerét. A műtét még tart ebben a pillanatban... Karinthy agya, ez a nyugtalan és teremtő agy, ezer barázdájával, és ezer ötletével, órákig tartó műtét „alanya”. Mit láthat benne a sebész és mit érez és gondol közben az író-páciens? Nem altatták el: az agy, melyet operálnak, nem pihen ezalatt. Végigfigyeli önmaga műtétét, szinte önmagába néz. A világosságnak és az öntudatnak milyen válságosan nagy pillanatai ezek – és milyen igazi Karinthy-téma az egész! Mintha nem is vele történne min dez, hanem ő írta volna! (Karinthy agyműtéte. 1936. május 5.)

65.

A török kormány megszüntette a „hamal”-ok, a teherhordó emberek intézményét. Súlyos terheket ezentúl csak járműveken szabad szállítani, mert a teher alatt görnyedő ember látványa sérti az emberi méltóságot...

Nálunk nincsenek ugyan hamalok, akik hátukon hordják a terheket, de néhányan vannak, akik húzzák őket, négykerekű kocsikon. Évről évre több az autó; nálunk évről évre több a hocsit húzó emnber. És mennyi más jelenség sérti az emberi méltóságot nálunk és az egész világon! (Teherhordás és méltóság. 1936. május 6.)

66.

Magyarország egy lakosa évenként átlag fél pár, helyesebben 0.48 pár cipőt vásárol, a magyar cipőkereskedők kimutatása szerint. Amerikában egy lakosra évenként három pár cipő jut, Angliában 2.25 pár. Németországban egy pár – Magyarországon fél pár. De még annyi sem, mert míg az amerikai ember három pár új cipője valóban cipő, addig a magyar fél párban már benne van az évi papucsfogyasztás is. A magyar embernek tehát még a fél lábára sem jut egy egész cipő. Nincs ezen mit szépíteni, mezítlábas ország vagyunk.. Időszerűtlenné lett a jóindulatú kérdés: „Hol szorít a csizma?” Erre a kérdésre nem lehet választ adni... (0.48 pár cipő. 1936. május 15.)

67.

Megszoktuk már, hogy nálunk az élet minden vonatkozásában több-kevesebb szerepe van a protekciónak. Sok mindent el lehet érni vele, csak egy ponton marad v égeredményben céltalan – az irodalomban. A könyvtárak megvehetik a protekciós írók könyvét – de az olvasók nm ismernek protekciót. Nem fogják X. vagy Y. író úr művét összeköttetéseire való tekintettel elolvasni. Vagy ha egyszer elolvasták, nem veszik többet a közükbe. (Mit olvasson a nép? 1936. május 21.)

68.

Az utóbbi években... ünnepély- és bankettláz dühöng az országban.Mint a székesfehérvári polgármester megjegyezte: „Valaki rájön, hogy öt-tíz-tizenöt éve elnöke valamelyik kis egyesületnek, és ezen a címen rögtön nyélbe ütnek egy ünnepséget.” Azelőtt ötvenéves vagy legjobb esetben huszonöt éves jubileumokat szoktak megünnepelni. Ma gyakoriak az ötéves jubileumok. Ki tudja, mi lesz huszonöt év múlva – gondolják előrelátóan az érdekeltek, és sürgősen ünnepeltetik magukat, amíg lehet. Kipirult arcú szónokok öblös hangon méltatják a fehér asztal mellett a különböző egyesületi díszelnökök és védnökök nagyságát. Soha ennyi nagy ember nem élt még az országban – ha igaz, ami a banketteken elhangzik. És soha ilyen jó dolgunk nem volt, soha ennyi ok nem volt még a harsány és borízű örömünnepekre. Az ember ámulva olvassa el a rengeteg bankettbeszédet, és végül kedvet kap, hogy önmagát is ünnepelje egy kicsit. (Túlteng a fehér asztal. 1936. május 23.)

69.

A lelkiismeretesség tragédiája játszódott le tegnap Kemecsén. Áldozata Szakács Lajos, akiről most, szomorú halálesete után, nyugodtan elmondhatjuk, hogy Európa leglelkiismeretesebb embere volt. Szakács Lajost pályaőrnek nevezte ki a vasút. Mikor a kinevezést megkapta, felakasztotta magát. Azért lett öngyilkos, mert félt, hogy nem lesz alkalmas új hivatásának betöltésére. „Nem akarom, hogy csalatkozzanak bennem" – írta megható búcsúsoraiban. Öngyilkossága bizonyos fokig a harakirire emlékeztet, a japán becsülethalálra. A modern lélektanban járatosak talán legyintenek, és Szakács esetét egyszerűen besorozzák a „kisebbrendűségi érzés” rovatába. Igen, ez valóban a kisebbrendűségi érzés csúcsteljesítménye. Amióta eszünket tudjuk, nem emlékszünk rá, hogy valaki öngyilkos lett volna, mert előre félt, hogy hivatalos állásában nem fog megfelelni, hogy nem lesz méltó a beléje vetett bizalomra. Nagyobb, felelősségteljesebb állások viselőiről sem hallottunk soha ilyesmit. Még akkor sem mutattak különösebb hajlandóságot az önítélkezésre, amikor az egész világ előtt bebizonyosodott, hogy nem voltak rátermettek, amikor megbízóik és támogatóik keserűen és véresen csalódtak bennük. Feltűnő, hogy ezek a nagy emberek mennyire bíznak magukban, és milyen ritkán kedvetlenednek el. Elkedvetlenedni csak követőik és áldozataik szoktak. Ki tudja, milyen más lenne a világ, ha Szakács Lajos kisebbrendűségi érzésének csak egytizede megvolna bennük? Milyen gyönyörű címer volna a legmagasabb hivatalok kapuja fölött: zöld asztal mellett ül egy államférfi, és kételkedik magában! (Ó, szent kisebbrendűség! 1936. június 4.)

70.

Szín: a konstanzai tengerpart. Idő: 1936 májusa, amikor a világválság állítólag már túl van a mélyponton. Szereplők: a konstanzai narancsimportőrök és a Fekete-tenger. Első felvonás: a narancs ára esik. Az importőrök kezüket tördelik. Második felvonás: a nagykereskedőknek mentőötletük támad. Az ötlet nem egészen új, alkalmazták már kávéval, heringekkel, búzával és egyéb élelmiszerekkel szemben is. Nem új, de hasznos. A narancsot a tengerbe kell dobni, nehogy az emberek olcsó narancshoz jussanak. Tízmillió narancsot hajóra raknak, kivisznek a nyílt tengerre, s a vízbe öntik. Mind a tízmilliót. Egy darabnak sem szabad belőle a szegény emberek kezébe kerülnie. Most következik a harmadik felvonás, a váratlan fordulat. A tenger háborogni kezd, napokig tartó vihar támad. A lázongó hullámok visszasodorják a narancsot a konstanzai partra. A szegény emberek elözönlik a partot, és ingyen narancsra halásznak. A narancs, ha kissé vizes és sós is, mégiscsak narancs. Azok, akik elől a vízbe dobták, mégis hozzájutnak, méghozzá nem olcsón, hanem egészen ingyen. Az importőrök a hajukat tépik. Egyelőre függöny. Olyan az egész, mint egy mitológiai dráma. A tenger fellázad egy megkótyagosodott világrend esztelensége ellen, és rendet teremt. (A tenger lázadása. 1936. június 5.)

71.

Rövid idő alatt négy ember veszett a Dunába a kiszélesedő Margithídról. Úgy látszik, hogy a híd szélesedésével egyenes arányban szélesedik halálozási statisztikája is. Mind a négy tragédia a híd-munkálatokkal kapcsolatos, és mind a négyet el lehetett volna kerülni. Általában alig vannak az életben olyan tragédiák, amelyeket több-kevesebb jóindulattal, gonddal és elővigyázatossággal ne lehetne megakadályozni. Talán elkerülhetetlen, hogy a hídépítő munkások közül néhányan a Dunába essenek. De miért kell sok ember szeme láttára, fényes nappal, borzalmas vergődések után a vízbe fulladniok? Ezt a hidat több millió pengős befektetéssel építik át. Mi lenne, ha még néhány pengőt ráköltenének, és az építkezés színhelye alatt állandóan néhány mentőcsónakot tartanának, gyakorlott mentőszemélyzettel? A rendőrség már néhány évvel ezelőtt jó példával járt elöl, és a Duna egyes pontjain motoros mentőállomásokat rendezett be. Ezt a példát kellene követniök azoknak, akik a hídépítésért és ezzel együtt a hídépítő emberek életbiztonságáért felelősek. Ha csónakok álltak volna készenlétben a Margithíd alatt, ez a négy ember megmenekülhetett volna. (Elég volt a „hídavatás”-ból. 1936. június 6.)

72.

Kissé megáll az eszünk a budapesti idegklinikával kapcsolatban. Furcsa, nagyon furcsa „vihar” támadt a budapesti egyetem e fontos intézménye és tanszéke körül. A kormány Benedek László professzort, a debreceni egyetem világhírű tanárát nevezte ki a megüresedett budapesti katedrára. Ez csodálatosképpen nem tetszett egyeseknek. Benedek professzor talán nem elég nagy tudós, nem európai jelentőségű úttörője a szakmájának? Ezt senki sem merte mondani. Mást kifogásoltak a gáncsoskodók. Szerintük Benedek tanár azért nem alkalmas a budapesti tanszék elfoglalására, mert - református. „Katolikus egyetemen katolikus tanár tanítson” – ezt követelik a zúgolódók. (...) Lehet a tudománynak vallása? Befolyásolja-e egy nagy orvos gyógyító, kutató és tanító munkáját, hogy melyik felekezet kötelékébe tartozik? Nem is akarunk belemenni ebbe a vitába, csak egyet akarunk a zúgolódók figyelmébe ajánlani. A debreceni egyetem, melyen eddig Benedek tanított, elismerten „református” egyetem. A 350 éves református kollégium jogutódja. És ennek a református főiskolának orvosi karán tizennégy tanár közül tizenegy római katolikus, egy evangélikus, és csak kettő református. Efölött soha senki nem ütközött meg a debreceni kálvinisták közül – mint ahogy nem ütközik meg Benedek professzor kinevezése fölött a budapesti katolikusok túlnyomó többsége sem. A tudomány csak tudósokat ismer, a beteg csak orvosokat – a többi a teológiai fakultásra tartozik, és csakis arra. (A tudós vallása. 1936. augusztus 5.)

73.

A paralízis csodálatos teljesítményétől hangos most a város. Napokig keresték egy bonyolult és vakmerő bankcsalás tettesét, és most megkerült a tettes, egy paralitikus öreg néni személyében. Az idős hölgy tébolydában lakik: innen járt ki szabad idejében csalni, avatott pártfogók bölcs útmutatása és vezetése mellett. A laikus azt hinné, hogy egy olyan bonyolult pénzügyi művelethez, mint amilyen egy 100 000 pengős csalás, nagy találékonyság, sőt intelligencia kell. Hiszen még azt a rendőrségi osztályt, mely a csalókat üldözi, még azt is „intellektuális osztálynak” nevezik. Most kiderült a titok: a pénzszerzéshez sem kell nagy intelligencia. Sőt: vannak nagyon intelligens emberek, akik tisztességes úton száz pengő hitelt sem tudnak szerezni, hiába járnak a bankokhoz. Aztán jön egy öreg nő, szépen fejlett paralízisével, bárgyún mosolyog, és megkapja a 100 000 pengőt. Igaz, hogy mögötte néhány „okos ember” állott – de esete mégis szép és elgondolkoztató. (A hülyeség diadala. 1936. augusztus 27.)

74.

Kitörő örömmel értesülünk egy New York-i táviratból a benzedrin születéséről. A szép nevű szer Myerson dr. bostoni orvos találmánya. A tudós az amerikai ideggyógyász-szövetség értekezletén bejelentette, hogy szere csodálatos idegmegnyugtató, megszünteti a csüggedtséget, a búskomorságot, és „Még az öngyilkossági szándék ellenszerének is használható”. A legjobb időben találta fel ezt a nagyszerű szert a bostoni orvos. Meg kell vallanunk, az utóbbi időben már kezdtünk elcsüggedni, méghozzá egyre számosabban. Ez a csüggedés meglehetősen nemzetközi jellegű, az egész világon sűrűn akadnak csüggedő emberek, sőt búskomorok is. Az öngyilkossági járvány, melyről annyit írtak és szavaltak az utóbbi két évtizedben, szintén sűrűn szedi áldozatait. Igen, az emberek nagy általánosságban kedvetlenek – igazán nem is sejtjük, miért? Hiszen csupa vigasztaló hírt hall az ember a világ minden részéből, mindenütt nagy a haladás, a legtöbb ember jól él, napról napra jobban. Ennek a megmagyarázhatatlan jelenségnek most majd valószínűleg egy csapásra véget vet a benzedrin. Egy-két injekció, és a csüggedtek, a búskomorak ujjongani fognak, az öngyilkosjelöltek pedig családot alapítanak... (Nincs többé csüggedés! 1936. szeptember 10.)

75.

Lloyds, a híres biztosító „nem vállal többé háborús kockázatot". A kitűnő angol vállalat híres arról, hogy a világon minden ellen biztosítja az embereket. Szenvedélyes vadászokat elmaradt falkavadászát ellen biztosít, bálrendezőket leszakadt csillár ellen, hitveseket válás ellen, sőt kellő díjazásért talán még kisgyerekeket is biztosít kanyaró ellen. Minden kockázatot vállal – de háború ellen ma már nem hajlandó biztosítani senkit. „Az idők jele”, mondhatjuk kissé nagyképűen és nagyon szomorúan. Mihez fogunk most mi, európai emberek? Lloyds nem vállalja a háborús kockázatot – nekünk esetleg vállalnunk kell... Talán csak túlságosan óvatos az angol biztosító társaság. Mi, európaiak, még élünk, szeretünk is élni – ami a mai viszonyok között, elismerjük, talán meglepő. De még mindig jobb kellemetlen viszonyok között élni, mint meghalni. (Biztosítsuk magunkat! 1936. december 10.)

76.

Egy budapesti tanár az újév első tanítási napján meginterjúvolta gimnáziumi diákjait, hogy mit várnak 1937-től. A kis gimnazisták jóslatait Az Estben adta közre... Csaknem valamennyien háborút várnak. „Attól tartok, háború lesz, pedig ebben minden elpusztul, győztes és legyőzött egyaránt” – írja az egyik. Egy másik gyerek szerint „német-orosz háború lóg a levegőben”. Az ifjú jós talán nem is tudja, milyen jó szóképet használt. A háborúk mostanában nemcsak hogy a levegőben lógnak, hanem a levegőben is zajlanak. Csak éppen a hatásuk érezhető az alacsonyabb régiókban is, sajnos. A gyerekek egyébként érdekes új technikai találmányokat is várnak, tehát fejlődést és katasztrófát egyaránt. Aránylag jó szemük van és jó történelmi érzékük: meglátják a fejlődés és a katasztrófák összefüggését. A komor jóslatok között aránylag még enyhe és optimista a következő: „A költők és poéták száma megcsappan. Egyes állatfajok kipusztulnak.” Ennél derűsebb jövendölés nem akad a gyermekjóslatok között. Bizonyítványt állítottak ki a felnőttek világának a diákgyerekek. A maguk egyszerű, őszinte és naiv stílusában megállapították, hogy a felnőttek világa a legtöbb tárgyból elégtelenre áll, magaviselete pedig a lehető legkevésbé „szabályszerű”. (Általános elégtelen. 1937. január 9.)

77.

Az Est mai londoni riportjában olvassuk, az angol államnak 17 000 pengőjébe került egy hajósortűz. Egyik hadihajóján kilenc ágyú van, és ha a kilenc ágyút egyszerre elsütik, ezért 17 000 pengőt kell fizetnie az államnak. Igaz viszont – mondják az angol szakértők –, hogy „20 tengeri mérföldnyi távolságig érvényesül a lövegek pusztító hatása”. Ilyen körülmények között nyilván nem mondható drágának ez a passzió. Húsz mérföldnyi távolságra lehet pusztítani – ez csak megér 17 000 pengőt? Természetesen, majd ha nagyban megy a dolog, akkor drágább is lesz ez a játék. Ha majd egyszerre több száz hajó ad sortüzet, és a szárazföldön és a levegőben is eldördülnek az ágyúk, és robbannak a bombák. Ki kellene számítani, hogy mennyibe kerülhet egy kisebbfajta világháború. Jó volna pontos kalkulációt készíteni, mielőtt hozzáfognának. Hátha akadnak minden országban skótok, akik szívesen lemondanának erről a drága sportról? (Drága passzió, 1937. január 29. )

78.

A négerek mérgezett nyíllal ölnek. Félelmes fegyverek ezek, ahová egyszer behatolnak, ott biztos a halál. Ellenfeleik pajzsa nehezen tud nekik ellenállni. De van mégis valami, ami elhárítja őket. A budapesti vámhivatal. Azok a néger nyilak, melyeket egy budapesti egyetemi tanársegéd kapott londoni tudós barátjától, megérkeztek Budapestre, és itt csődöt mondott szúrós hegyük éppúgy, mint gyorsan ható mérgük. Mindenen simán keresztülhatolnak, csak a vámhivatalon nem. Tizenkilencféle vámot számítottak fel értük a lelkiismeretes hivatalnokok, akik alaposan átvizsgálták őket. Külön elvámolták a nyilak vashegyét, külön a kis piros posztódarabokat, melyekkel a művészi hajlandóságú kannibálok a tegezeket díszítették. Minden alkatrészt gondosan megvizsgáltak és elvámoltak. Így azután az afrikai dzsungel félelmes fegyverei reménytelenül, szárnyaszegetten elakadtak a budapesti vámdzsungelben. Talán sohase jutottak volna el a címzett tudós asztalára, ha nagy huzavona után nem fizette volna ki értük a tizenkilencszeres vámot. Nem akarunk különösen felháborodni e fölött az eset fölött, hiszen nem ez az egyetlen és főleg nem ez a legsúlyosabb európai vámügy. Már mások is panaszkodtak Európában a vámokra, komolyabb okokból. (Mérgezett nyilak. 1937. február 21.)

79.

Ernst Lajos tragédiája, amit Az Est ma megír, balzaci nagyvonalúságában a nagyvárosi élet, a kultúrember, az idegek, a pénz, az elferdült élet drámája. Egy úriember, világjáró műgyűjtő hetek óta nyomtalanul eltűnt, oly mesterien, oly tökéletesen eltüntette magát, hogy ehhez hasonlót a legregényesebb fantázia sem tud elképzelni. És mi van e mögött az eltűnés mögött! Egy érdekes ember drámájában a kor egész eposza, a háború utáni idők szörnyű anyagi rémregénye, kézen-közön elúszott vagyonok, elolvadt pénz, semmivé lett házak, hitelezői gyűlések, eposz a telekkönyvben, megtorpant fanatizmus, zátonyra került életmunka. És szörnyű bajlódásai közben is Ernst Lajos a gyűjtő és a rajongó szenvedélyével ragaszkodott, mint egy emberi testhez, gyűjteményéhez, képeihez, szobraihoz, antikvitásaihoz, becses magyar régiségeihez, nem magának, hanem az államnak, mert a pénzhez ennek az embernek, akinek kezén egész életén át annyi forgott meg, lelkileg, úgy látszik, semmi köze nem volt. Csak eszköz volt számára, hogy felhalmozza a szépet, várat és kastélyt építsen remekműveknek. A várépítő összeomlott. De a téglák, amelyekben az ő vére (mert új Kőmíves Kelemenként nem mást, magát falaztatta be), élnek és állnak. Az alkotó elvérzett, a mű marad. Egy ember drágán fizetett nobilis életszenvedélyéért. Utolsó tétként befizette az életét, amely regény volt, nagy kaland a művészet birodalmában. Tragédia. És talán...Talán nemcsak művésznek lenni tragikum, de műértőnek is. Mert kegyetlen bűbáj van a szépben, és aki eljegyezte magát a művészettel, halálon túlra is zálogba tette lelkét. (A zálogba tett lélek. 1937. április 14.)

[1. Meglepő fordulatot várnak Ernst eltűnési tragédiájában

Ernst állítólag él és vagy Apcon a bátyjánál vagy egy pesti ismerősénél bujkál- Ha előkerül, mindent rendezni lehet, sőt Ernst még nagycsomó készpénzhez is juthat - mondja báró Herzog András, a legnagyobb hitelező

Vasárnap délelőtt a Nagymező ucca 8. alatti híres Ernst- palotában megnyitott az 55 - ik Ernst művészeti vásár, amelyen mindazok részt vettek, akik ilyen művészeti aukciók elmaradhatatlan vásárlói. Csak egyetlen ember hiányzott, maga a múzeum tulajdonosa: Ernst Lajos, aki a lépcsőfeljárónál, vagy a hallban szokta üdvözölni szerény mosolyával a régi ismerősöket, a híres pesti műgyűjtőket, a művészeket és akinek minden komoly műgyűjtő számára volt egy-egy elrejtett művészi értéke, amelyet ilyenkor szokott nagy titokzatossággal megmutatni azoknak, akikről tudja, hogy a becses ritkaságok kedvelői.

Ernst Lajos helyett fia, Ernst Endre állott a kiállítás előcsarnokában és fogadta a részvétnyilvánításokat abból az alkalomból, hogy harmadik hete nyomtalanul eltűnt a híres műgyűjtő és nem ad életjelet magáról.

Azt kell hinnem, hogy tényleg öngyilkos lett az édesapám, - mondta a fiatal sápadtképű Ernst. - Valószínű, mert már kétszer megpróbálta, hogy a nyomasztó gondjait valahol a hűvösvölgyi erdőben dobja el magától, mert eltűnése előtt kétszer is nyakig sárosan érkezett haza, ő, aki a Városligetig nem ment ki soha, mert sem fizikuma, sem idegzete nem bírta el a hosszabb magános sétákat.

Sokan akik a boldogtalan Ernst Lajos családi körülményeit ismerik, úgy vélekednek, hogy az Ernst- fiú egészen biztosan tudja mi történt atyjával és ha él, hol tartózkodik. Az egyre tömegesebben érkező látogatókat most dr. Lázár Béla, a múzeum igazgatója fogadja, aki két héten keresztül cáfolta Ernst Lajos eltűnését.

- Sajnos, nekem az a kötelesség jutott, mondja Lázár Béla, hogy leplezzem, amennyire lehet, a drámát. Az érdeklődőknek azt mondtam, hogy Ernst Milanóban tartózkodik, ahonnan a hét végén hazajön Budapestre. Milanóból, most már megmondhatom, egyetlen szó sem igaz. Soha nem hittem volna, hogy Lajosban annyi energia van, hogy önkezével vet véget az életének és egy pillanatig sem tételeztem fel, hogy ennyire szívére veszi a dolgokat. Éppen, most beszéltem egy híres pesti műgyűjtővel, aki csodálkozva kérdezte, hogy miért nem fordult anyagi bajai közben Ernst hozzá, sőt, ha a tragédiát meglehet előzni, még most is szívesen ál rendelkezésére...

- Hogyan, hát még meg lehet előzni a tragédiát?- kérdeztük

- Ha Ernst Lajos nem követett el végzetes bolondságot, úgy igen...- mondotta Lázár Béla.

- Remény van arra, hogy Ernst életben van?

- Remény mindig van...

Nem lett öngyilkos

Általában a közvetlen hozzátartozókon és a legszűkebb baráti körön belül mintha az a remény uralkodna, hogy Ernst Lajos nem lett öngyilkos, nem végzett önmagával, csak bujkál. Vagy itt Pesten, vagy hozzátartozóinál a környéken. Nehéz elhinni, hogy ez a bujkálás hetekig tarthasson, vagy legalábbis addig, ameddig az egyezkedési tárgyalások lefolynak.

A hitelezők nem könnyen egyezkednek: a 700.000 pengős Ernst-féle tartozást 500.000 pengő műkincsbiztosíték fedezi a Nemzeti Múzeumban biztos helyen letéve.

Az állami és a bankhitelezőkkel lehetne is hamarosan egyezséget létrehozni, de – ahogy ezt Ernst közelállói hangoztatják- annál nehezebb a csetei Herzog-családdal, mert báró csetei Herzog András semmiféle egyezségbe nem akar belemenni.

Báró Herzog András édesapjától, báró Herzog Móric magánbankártól örökölte az Ernst -féle tartozásokat. Az öregúr, aki nagy műgyűjtő volt és Ernstnek barátja, üzleti összeköttetésben állott Ernst Lajossal és nagyobb összegű kölcsönöket bocsátott rendelkezésére. Ezek az összegek kamatokkal együtt 240.000 pengőre növekedtek fel, de mint ahogy azt a hitelezői védegyletnél dr. György Ernőnek, az egyezkedés irányítójának bejelentették, még esetleg ez az összeg sem a végleges követelés.

A kiállítás megnyitásán vasárnap délelőtt különben részt vett báró Herzog András a feleségével, de itt nem került szóba az egyezkedés kérdése. Ezt a kérdést kizárólag a báró ügyvédje, dr. Willheim Károly irányítja. Sajnos,- amint mondják- komplikálja a Herzogékkal való megegyezés lehetőségét, hogy Ernst Lajos a tartozás törlesztésére a Herzog- családnak 40.000 pengő értékben egy Tintoretto képet adott át és a kép tulajdonjoga körül bizonyos zavarok támadtak.

Mit mond báró Herzog András?

Munkatársunk kérdést intézett úgy báró Herzog András bankárhoz, mint a hitelezési ügyeket irányító ügyvédhez, akik meglepő képet adtak arról, hogy tulajdonképpen hogyan is áll a helyzet Ernst Lajos vagyonával, tartozásával és követeléseivel? A beszélgetésekből kiderül, hogy inkább az apró uzsorás hitelezők akadályozták meg az eddigi megegyezést, mint akár a báró, akár ez a bankház, amely a nagy hiteleket folyósította.

- Azzal kell kezdenem - mondja dr. Wilheim Károly ügyvéd - hogy báró Herzog Andrásnak semmi szerepe nincs ebben az ügyben, hiszen az egész dolog a Büchler és Társa bakházra tartozik. Magának az egyezkedési ügynek a lebolonyolítása unalmas sablon lett volna, hogyha nem adott volna szomorú szenzációt a dolognak Ernst eltűnése. Tényleg 240.000 pengővel tartozik a Büchler bankháznak Ernst Lajos. Erre az adósságra odaadott egy Tintoretto - képet fedezetül,

több lekötött értéke azonban nem került a családhoz. Sajnos, a Tintorettot ma értékesíteni roppant nehéz, de a család ezt nem is akarta eladni, hiszen egyébként is, eladhatatlan és aligha képviseli azt az értéket, amilyennek annak idején azt feltüntették.

A báró Herzog- család és Ernst Lajos között semmiféle differencia nincs és nem volt. Eddig azonban még a státus sincs készen, senki nem tudja, mik a köztartozások, mennyi a házbértartozás, amelyek egyezség esetén mindent megelőznek és így senki semtudja, milyen összegre számíthatnak a hitelezések. Természetes, ha a státus meg lesz állapítva, akkor kvótális alapon meg fogjuk az egyezségeket kötni.

A Büchler bankház ennek nem fog útjába állani. És az egyezkedési tárgyalások csak akkor kezdődhetnek, ha tisztázódik, hogy tényleg kell-e 500.000 pengőért az államnak az a műkincs- tömeg, amiből majd a hitelezők várhatják megállapodás szerinti kielégítésüket.

Báró Herzog András munkatársunknak a következőket mondotta:

- Én nem vagyok és nem voltam hitelező. Sőt, az én bankom se hitelezője Ernst Lajosnak. A hitelező a Büchler banhkáz, amelynél érdekeltségünk van. De hogy a Büchler bankház mennyire állot útjában az egyezségnek, arra jellemzésül csak azt tudom elmondani, hogy ezelőtt egy esztendővel, amikor még szó sem volt Ernst eltűnéséről, akkor a bankház felajánlotta, hogy minden további tárgyalás nélkül 60.000 pengővel csökkenti a követelését, jóllehet, az Ernst- gyűjtemény másik Tintoretto- képe. Szent István ( az egyik Tintoretto a családuknál van), a Corvin kódex és még néhány nagyon értékes műtárgy, kizárólag a Büchler és Társa bankház kölcsönének a biztosítására van lekötve. Sajnos azonban, akkor ez az egyezkedési tárgyalás nem fejeződött be szerencsésen, mert rengeteg apró kis uzsorás, akik a tárgyalások folyamán egyenként bukkantak elő és akikről senkinek tudomása nem volt, nem akart egyetlen fillért sem engedni a követeléséből.

Az akkori tárgyalásokat kizárólag az újra és újra felbukkanó uzsorások sötét követelései hiúsították meg. Eddig egyáltalán nem folytam bele az ügy irányításába, de ha rajtam múlik, hajlandó vagyok minden eszközzel oda hatni, hogy a megegyezés létrejöjjön. Ha ez sikerül, Ernst műkincseinek eladása után nemcsak a hitelezők lesznek teljesen kielégítve, hanem az előkerülő Ernst Lajos nagy csomó kézpénzhez is juthat.

Hol bujkál Ernst?

A regény másik részét - rendőrség hivatott tisztázni. Mert a rendőri nyomozás folyik.

Mértékadó helyen a rendőrségen az a vélemény, hogy Ernst Lajos Budapesten bujdosik. Az egyik híradás szerint egyik megbízható alkalmazottjánál húzódott meg arra az időre, amíg ezek a kínos egyezkedési tárgyalások lefolynak. Érdekes, hogy az egyik hitelező meg is nevezte azt az alkalmazottat, akinél szállást kapott volna Ernst Lajos. Ez az öreg altiszt, Szigeti bácsinak hívják, harminc esztendeje szolgálja a méltóságos urat.

Hogy nálam volna?... - kérdi erélyesen. - Ugyan kérem, boldog volnék, ha nálam volna. Ilyet még csak ki is találni?

A rendőrség nagyon nehéz munkát végez, mert hiszen a bejelentések nem maradnak el, amelyek például arról is tudni vélnek, hogy Ernst Lajos testvérénél, Ernst Sándornál, Apcon húzódik meg addig, amíg az egyezkedés lefolyik.

Tény az, hogy Ernst Lajos eltűnése előtt idefent volt a testvére, együtt is ebédeltek, azonban vasárnap délben Pestre érkezett Ernst Sándor apcoi földbirtokos fia, aki kijelentette Ernst pesti hozzátartozói előtt, hogy nem tud arról, hogy Ernst Lajos Apcon tartózkodna. Mindenesetre a hatóságok megkeresték az illetékes csendőrőrsöt, hogy nézzenek utána, nincs-e Apcon Ernst Lajos, mert lehetetlennek tartja a hatóság, hogy a jellegzetes külsejű, ismert figurájú műgyűjtőre valami módon rá ne akadjanak.

A hatóságok szerint vagy tényleg a főváros környékén barátnál, rokonnál húzódott meg Ernst Lajos, vagy pedig itt Pesten valami ismerősnél bújt el, amíg ügye egyenes vágányra kerül, mert az életvédelmi osztály nem nagyon hisz abban, hogy öngyilkos lehetett…

2. Harmadik napja fekszik temetetlenül a ráckevei vályog- halottasházban Ernst Lajos

,,Hát bizony ez kódis gyászszertartás, pedig azt mondják, méltóságos úr volt..”

Hat gyönyörű ezüst kandelláber a büszkesége és a ritkasága volt Ernst Lajos múzeumának, amelyet híres gyászszertartásokhoz nem egyszer kért kölcsön a főváros temetkezési intézménye. Ez a hat remekbe készült kandelláber is megborzongott volna talán, ha vasárnap délután a ráckevei temető vályog - halottasházának ajtajából megnézte volna azt a két kopott, pecsétes gyertyatartót, amely ott pislákol Ernst Lajos koporsója mellett és elnézte volna azt a két ráckevei virrasztót, akit, hogy a halott egyedül ne legyen, a község zsidó hitközöségnek elnöke, bizonyos Schlesinger úr rendelt oda kegyeletből a koporsó mellé...

Ilyen koldusszegényen aligha ravataloztak Ráczkevén is, mint a szomorú végű, világhíres, egykor milliomos műgyűjtőt a község kietlen halottasházában.

Három napja Ráczkeve lakója már a szerencsétlen Ernst Lajos. Három nap óta nem lehetett beszállítani Budapestre és örök pihenőre helyezni az igazán boldogtalan embert.

- Mert kérem- mondja az öreg sírásó-már mi itt ácsorgunk kora reggel óta. Aszonták, délelőtt jön a pesti autó és elviszi a koporsót, de most már késődélután van, még senki se jelentkezett. Este meg nem lehet kivinni a községből a halottat. Úgy látszik, az lesz ami szombat este volt, hogy majd csak ez a két fiatalember fog megint itt virrasztani egész éjszaka, mint ahogy virrasztottak ma hajnalig,-ha ugyan lesz valaki, aki megfizeti nekik a virrasztást...

- Nem volt itt senki Pestről, aki intézkedett volna a beszállítás iránt?

- Senki! Tegnap délután ugyan volt valaki kint, azt mondták, hogy majd vasárnap elviszik, de aztán többet nem érdeklődtek. A nagyságos dr. Zonda József körorvos úr a kórház hallotasházában

kiállította a bizonyítványt, én betettem ide a koporsóba, leszögeztük, idehoztuk és most várjuk, hogy vigyék innen tovább. Én szedtem ki a zsebéből az írásokat én találtam meg ingében a betűket, amikből a kilétét megállapították, mert bizony az arcából nagyon nehéz lett volna megállapítani, hogy kicsoda a megboldogult. Ilyen összetört arcot még életemben nem láttam, pedig idestova ez a harmincadik holttest, amelyet itt a kanyarban Ráczkeve alatt a Duna kivetett. Legalább két hete feküdt a vízben és amíg a víz sodorta bizony rettenetesen összerombolódott.

A hitközségi elnök úr hozatott két faggyúgyertyát, azt odaállítottuk a szegény ember fejéhez...Hát bizony ez kódisgyászszertatás, pedig aszondják, méltóságos úr volt...

A községházán vasárnap nem intézkednek a halott elszállításáról. Ráczkeve nagy eseménye a hallott Ernst Lajos, mindenki csak erről beszél. Valóságos népvándorlás indul meg a hegyoldalban fekvő homokos temető felé, hogy megnézzék a ravatalát...

Pénteken reggel fél kilenckor...

Szabó Sándor erdész egy parti bokor ágai között két emberi lábat látott, aztán mélyen a fövénybe belenyomódva arccal a föld felé elnyúlva egy emberi testet, amelyet a hullámok verdestek. Innen körülbelül 200-250 lépésre van Szepesváry főerdész lakása. Háromnegyed 9-kor futva érkezett az erdészlakhoz Szabó Sándor és riadtan jelentette, hogy milyen látványban volt része. Szepesváry térden felül gázolva a vízben, ment be a lelet mellé, amelyet mintha összekötözött volna a vékony cserje néhány vékony ága.

Azonnal a csendőrségre telefonáltam.- mondja Szepesváry - majd egy-két kővel megtámasztottam. Másfél óra telik el addig, amíg a faluból a csendőrjárőr ide kiérkezik. Tizenegy órakor érkezett Munkácsi törzsőrmester Rákóczi csendőrőrmesterrel, a községi halottkémmel, egy fuvarral, és két községi emberrel. Munkácsy törzsőrmester levélborítékot talált a halott zsebében, amely

méltóságos Ernst Lajos kormányfőtanácsos címére szólt és a borítékban levél is volt, de a szövegét lemosta a víz. A borítékban meg két 20 pengős bankjegy is meglapult. Néhány nyugta, egy-két hivatalos, teljesen elmosódott írás volt még a kabátzsebben. A nadrágzsebben viszont három pengő 74 fillér aprópénzt találtunk. Az órazsebből arany zsebóra került elő...

Már napok óta a hajtásban feküdhetett a holttest. Szinte már emberi formája sem volt a fejnek, annyira ütötte-marta a kő és a kavics itt a part mentén. Pénteken délután félháromkor már értesítés ment Budapestre, hogy Ráckevén ráakadtak Ernst Lajos holttestére.

Egészen érthetetlen, hogy szombaton késő délig senki nem jelentkezett a hallottért!

Dr Zonda József körorvos pénteken délután vizsgálta meg a halottat s elszállításáról akart gondoskodni, közben azonban beesteledett és miután péntek este volt, a zsidó temető hallottasházából nem lehetett továbbvinni a holttestet, csak szombaton este kerülhetett a sor arra, hogy Ernst Lajos holttestét a kórház halottasházából a ráckevei zsidótemető halottasházába átszállítsák.

Kedden vagy szerdán temetik Ernst Lajost

A ráckevei községházán szombaton délután jelentkeztek a hozzátartozók, akik minden kétséget kizáróan megállapították, hogy Ernst Lajos az, akit a schillingi uradalmi erdőnél a víz kivetett. Kérték az elszállítási engedélyt, amelyet minden további nélkül meg is kaptak és azzal távoztak el, hogy az elszállítás miatt Budapesten azonnal intézkednek. Ez az intézkedés vasárnap késő délutánig nem történt meg, a községházáról a hivatalos személyek el is távoztak, úgyhogy Ernst Lajos hazaszállítása legjobb esetben csak hétfőn délelőtt történhetik meg.

A rendőrség elrendelte Ernst Lajos boncolását és amint értesülünk, a család a hatóságokhoz azzal a kérelemmel fordult, hogy miután a személyazonosság meg van állapítva, a boncolást mellőzzék és így a temetésre kedden vagy szerdán kerül sor.

Kikre panaszkodott Ernst halála előtt

Művészeti körökben megdöbbenéssel beszélnek arról, hogy az Ernst-múzeum aukció-vállalkozói hétfőn délelőtt is folytatni akarják a most elkezdett árverést, még addig sem akarják szüneteltetni üzletüket, amíg a múzeum alapítója és tulajdonosa kiterítve fekszik.

Ernst baráti köre a leghatározottabban tiltakozott az ellen, hogy azt az üzleti tevékenységet a gyász óráiban se hagyják abba és ne legyenek tekintettel a halottra. Megrendüléssel beszélnek arról is, hogy Ernst Lajos közvetlen halála előtt különösen három személyre panaszkodott barátainak,

két olyan emberre akikkel üzleti összeköttetésben állott és egy harmadikra, akikhez családi kapcsolatok kötötték.

Kétmillió pengőt vesztett tíz év alatt

A művésztársadalom szeretettel és kegyelettel emlékszik meg Ernst Lajosról, aki tényleg százezreket költött művészi és kulturális célokra, akinek csillogó kis egérszeme holtbiztosan látta meg a tehetséget, aki lázban égve tanította a gazadagokat igazi értékek gyűjtésére és aki maga csak olyan holmit vásárolt, ami csak az ő és az egyetemes magyar kultúra számára volt érték. Szegény Ernst Lajos, mint ahogy az köztudomású volt, gyűjteményének egyetlen darabját soha el nem adta.

Kétségbeesetten ragaszkodott minden darabhoz, amit vásárolt, rengeteget fizetett rá a kiállításokra, ahol a fiataloknak mindig ingyen adott helyet és akit tulajdonképp a múzeum átadása körül keletkezett hercehurcák törtek teljesen össze.

Azok, akik anyagi helyzetét nagyon jól ismerik, azt mondják, hogy tíz esztendővel ezelőtt kétmillió pengő vagyona volt. Ezt a kétmillió pengőt vesztette el, rámentek házai, ingatlanai, ékszerei, bankbetétei, műkincsvásárló szenvedélyére, pedig ez a kétmillió pengő még 1927-ben is évi 70.000 pengőt jövedelmezett neki.

És az a csodálatos ízlésű ember, aki lakásában, múzeumában, irodájában műkincsekkel vette körül magát, most már három napja egy olyan vályogputriban fekszik kiterítve, amelynek minden bútordarabja egy durva kézzel összeácsolt szentmihálylova és két kopott gyertyatartó...

Forrás: Huszadik század, 1937 április]

80.

Kétféle izgalom érhet olvasás közben. Az egyiket akkor érezzük, ha a könyv nagyon is rólunk szól; a másikat akkor, ha egyáltalában nem rólunk. Ki tudja, talán az utóbbi az igazabb, a mélyebb. Egészen távol esik tőlem, mégis lenyűgöz: ez a legnagyobb eredmény, amit könyv elérhet. Veres Péter önéletrajza, a Számadás ilyen. A legtöbb könyv, amit az utóbbi időben olvastam, többé-kevésbé rólam szólt és a hozzám hasonlókról. A Számadás-ban végre egy más veretű ember ad számot fejlődéséről. Ő is entellektüel, legalább annyira, mint mi, de közben, mellékesen földmunkás. Az esszéírást vagy az olvasást időnként félbe kell szakítania a kapálás miatt. Nyáron hosszabb időre szünetel írói tevékenysége, mert ilyenkor arat. Természetesen elsősorban a mások földjén: egész életén át ezt tette. Veres Péter tudniillik zsellér, amit kifejezhetnék nagyobb szavakkal is, ha nem volna stílustalan hangzatos, nagy szavakat használni ilyen szűkszavú, puritán íróval kapcsolatban. Ő maga mindig kerüli a pátoszt, beszédben és írásban egyaránt. Sohasem olvastam még ilyen kimért önéletrajzot, mint a Számadás. Az utóbbi időben nagyon sokan írták meg szellemi és politikai fejlődésük naplószerű beszámolóját. E vallomások többnyire az önünneplés csodálatos teljesítményei. Még ha egyes helyeken vádolják és gáncsolják is magukat, még akkor is az önimádat benyomását keltik – hiszen, tudjuk jól, van negatív önimádat is. Veres Péter könyve, elejétől végig, önmagáról szól, és mégis feltűnően személytelen. A „ridegparaszt”, a kemény élethez szokott munkás hűvös és szigorú szemérmével kerül minden nárcisztikus megnyilatkozást. Ez nem az a bizonyos erőltetett és száraz „új tárgyilagosság”, ami egy időben divatos volt, hanem egy ösztönösen előkelő lélek őszinte, mondhatnám, spontán tartózkodása. Ugyanazt a méltóságteljes öntudatot találjuk meg benne, amit néha a szegényparasztok járásában és fejtartásában. Sok olvasó, akit elkényeztettek a mindinkább szaporodó lírai önéletrajzok, talán hidegnek és „kevésnek” fogja találni ezt a könyvet, és fanyalogva elfordul tőle. Én, aki, sajnos, néha magam is hajlamos vagyok a lírizálás bűnére, lelkesen és bizakodóan olvastam ezt a „személytelen” önéletírást. Íme, gondoltam örömmel, így is lehet fontos dolgokról beszélni. Félre is lehet tenni az érzelmeket, még olyankor is, amikor magunkról szólunk. (Jegyzetek egy könyvhöz. 1937. április 27.)

81.

Egyidőben találták fel a nyomtatott betűt és a puskaport – állapította meg a nemzetközi nyomdászkongresszus elnöke. Mind a két találmány a XV. század vívmánya. A kongresszus elnöke azt is megállapította, hogy a betű mennyivel hasznosabb találmány, mint a puskapor. Miután a puskaporkészítők nem szoktak kongresszusokat tartani, a nyomdászok elnökének senki sem mond ellent. Nem is lehet. Mindenki tökéletesen tudja, hogy milyen értéket jelent az emberiség számára a betű – és hogy milyen problematikusak a puskapor előnyei. Mindenki tudja, hogy nem a puskapor, hanem a betű vitte előre öt évszázadon át az emberiséget, hogy a betű igyekezett kiemelni a világot azokból a véres és sötét visszaesésekből, amelyeket a puskapor okozott. És mégis a puskapornak van nagyobb sikere ez idő szerint. Készítői csendesen dolgoznak, de biztosan. A harc egyenlőtlen. A betűnek egy kötelessége lehet csak ebben a küzdelemben: konokul kitartani a helyén. Ha a betű megtántorodik, és a puskapor szolgálatába áll, nemcsak az emberiség ellen követ el árulást, hanem a maga sírját is ássa. (Betű és puskapor. 1937. augusztus 26.)

82.

Egy laptársunk, amely közismerten a kormány támogatásából él, naponta közöl bűnügyi és egyéb híreket, melyeknek szereplői a Weis, Spiegel, Kohn és ezekhez hasonló nem árja neveket viselik. A törvényszéki, rendőri és egyéb krónikák esetrengetegéből naponta kihalászik egyet-kettőt, melyben ilyen nevek fordulnak elő, és szenzációs feltálalásban traktálja velük olvasóit… Ha bűnügy nem akad (mint például ma sem), egyéb ügy is jó. Ma egy jelentéktelen csónakszerencsétlenségről számol be, melynek során Wies és Spiegel urak kitörték a lábukat, Kohn úr pedig beverte az orrát… Én nem is törődnék az üggyel. A kormánylap azonban felfújja, mert nem múlhat el nap, hogy ilyen Kohn-történetekkel ne gazdagítaná hasábjait. (Weisz, Spiegel, Kohn. 1937. szeptember 2.)

83.

Hála istennek, végre Magyarországra is eljön vadászni a windsori herceg. Amikor néhány héttel ezelőtt arról beszéltek, hogy a Balaton mellé megy üdülni, már ez a hír is elég volt ahhoz, hogy egyes balatoni szállodák néhány szép új szobát építsenek. Most pedig, a borsodivánkai pár napos tartózkodás maradandó emlékekkel fogja gazdagítani ezt a kis magyar falut. Jobb utakat kap, bevezetik a villanyvilágítást, a vízvezetéket, jobb lesz a csatornázás, nagyobb lesz a köztisztaság, és egyéb hasznos reformok születnek meg. Itt volna végre az ideje, hogy a windsori herceg bejárja egész Magyarországot… Nekünk pedig, akik itt élünk Budapesten, csak egy kívánságunk van. Kimondjuk, bár tudjuk, hogy sohasem fog teljesülni. Jöjjön a világszerte népszerű windsori herceg néhány hétre Budapestre, és utazzon mindennap villamoson! (Szerény kívánság. 1937. szeptember 5.)

84.

A dégi nyilasgróf két fiát kínos kaland érte mondén szórakozásuk közben. A brassói autóversenyen először kőzáport zúdítottak a kocsijukra, aztán szitkozódva megrohanták őket, majd végül durva inzultusok kövcetkeztek. Az eset brutális és felháborító. Ezen kívül van még egy figyelemre méltó vonatkozása. Kik követték el az inzultusokat? A brassói hivatalos sajnálkozás szerint „néhány elvakult sovén román hazafi”. Magyarul: vasgárdisták, román nácik, a dégi gróf elvbarátai. A magyar nyilasvezér most elgondolkozhat. Fiai esetéből megtanulhatja, milyen az, ha a nemzeti szocialisták tűzbe jönnek. Ez a kis eset alkalmat adhatott nekik arra, hogy a másik oldalról, mondhatnánk, alulról tanulmányozza a szélsőjobboldali lelkiség változatos szépségeit. Mennyivel kellemesebb lett volna a magyar nyilasgrófnak, ha fiait Brassóban román demokraták támadták volna meg. Így azonban… a gróf úrnak aligha lesz mondanivalója az üggyel kapcsolatban. „Jean, borítson fátyolt erre az ügyre”, mondja majd könnyedén, aztán hanyag eleganciával megszervez még egy „rohamosztagot”. (Nácizmus – alulról. 1937. szeptember 15.)

85.

Negyvenkilenc tragikumában is negyvennyolc dicsőségét ünnepeljük: október hatban, a tizenhárom tábornok és gróf Batthyány Lajos miniszterelnök és számtalan névtelen hős és mártír napjában, és e nap múlhatatlan gyászában is március tizenötödikének fényét és ragyogását, Damjanich János és társai szomorú halálában is Kossuth Lajos győzelmét, a tragikus hanyatlásban is az eszményt, amely halhatatlan. És amely feltámadt. A negyvenkilences abszolutizmus október hatodikának gyászos hajnalán azt hitte, hogy országot temet. A történelem azóta megtanította rá, hogy önmagát temette. Az az ország, amelyért annyi nagyszerű magyar életét adta, ma él, az az abszolútizmus, amely akkor bitót ácsolt, elbukott… Semmi sem maradt meg belőle, és az ítélet, amelyet a történelem felette hozott, megsemmisítette az ítéletet, amit ő hozott a nép, nemzet, ország, a magyarság és Magyarország fölött. (48 és 49. 1937. október 6.)

86.

„Napilapok nélkül süket lennék, és 24 óráig sem tudnék kormányozni”, mondta Roosevelt egy pohárköszöntőben. „A napilapokból mindent meg lehet tudni, feltéve, ha a napisajtó szabad, és semmilyen módon nem korlátozza a hangját” - tette még hozzá Amerika elnöke. Más szavakkal annyit jelent ez, hogy az igazságra mindig szükségünk van, még akkor is, ha kellemetlen. Legalább is Amerikában ez a felfogás. („...Huszonnégy óráig sem tudnék kormányozni”. 1937. október 16.)

87.

„Pardon, csak egy kis antiszemita hecc volt!” - mondja az ifjú trafikrabló diák, és snájdigul összecsapja a bokáját. Semmi az egész, nem kell komolyan venni, nem kell megharagudni érte, csak egy kis kedélyes nyilasakció. A hatóságok természetesen kicsit nehézkesek, nehezen tudják magukat „átállítani” erre az újfajta jogi felfogásra, és ezért letartóztatták a trafikosnő rablóját. Nem nagy eset az egész, de jellemző. A múlt héten a bíróság előtt egy védőügyvéd kedvezményes elbánást követelt azon a címen, hogy nyilas, ma egy rabló akar megmenekülni a büntetéstől hasonló indoklással, és ki tudja, holnap talán már az összes élelmesebb s találékonyabb bűnözők és védőik az antiszemitizmusukra fognak hivatkozni mint nyomatékos mentő körülményre. (Enyhítő körülmény: náci hecc. 1937. november 7.)

88.

Mi lenne, ha az ember százkilencvenöt évig élhetne? Ezt a nyugtalanító kérdést vetette fel tegnapi előadásában Lobmayer Géza. A kiváló orvostanár szerint elvben nem lehetetlen, hogy az orvostudomány egyszer majd ilyen hosszúra nyújtja az emberi életkort. Ha ezt a vívmányt már régebben elérte volna az emberiség, akkor a magyar országgyűlésen e pillanatban Széchenyi, Kossuth és Deák Ferenc szólnának hozzá a felsőházi javaslathoz. Elképzelni is rossz, hogy milyen politikai botrányok zajlanának körülöttük. Mert nem csak ők élnének és szónokolnának természetesen, hanem itt volna azért a mai generáció is. Kérdés: akkor is ők lennének a legnagyobb magyarok? Hát… attól függ. Ha szépen megszavaznák a felsőházi javaslatot, ha lelkesen bólogatnának az új sajtótörvény-tervezethez, akkor talán igen. De ha nem… Ha például Kossuth felállna a Házban, és a kossuthi eszméket kezdené hirdetni! Ha Széchenyi megint leülne az íróasztalához és könyveket írna a mai magyar problémákról! Ha Deák a mai dolgokról mondaná el beszédeit! Hogy hullanának rájuk az elnöki rendreutasítások, a felháborodott közbeszólások és az ügyészi vádiratok. Milyen jó nekik, hogy mindez nem igaz, milyen jó nekik (és milyen rossz nekünk), hogy már régóta szobrok. (Mi lenne, ha? 1937. november 20.)

89.

Hogy mi a protekció, ahogy újabban magyarítva nevezik: „vadelőny”, azt mindenki tudja. Hogy milyen régi intézmény, azt eddig is sejtettük, de most már biztosan tudjuk. A napokban megjelent Baross Gábor életrajza, és ebből kiderül, hogy a nagy kereskedelmi miniszternek már ötven évvel ezelőtt is sok baja volt a protekcióval. „Nekem az ország valamennyi rosszul sikerült fiát alkalmaznom kell!” – így kiáltott fel egyszer panaszosan. A rosszul sikerült fiúkból azóta már rosszul sikerült apák, sőt rosszul sikerült nagyapák lettek. Eljött azóta a harmadik nemzedék, de a protekció még mindig friss, üde és fiatalos. Nem látszik meg rajta az idők múlása, sőt azóta csak erősödött, terebélyesedett. (A nagy múltú protekció. 1937. december 5.)

90.

Két figyelemre méltó párbajügyről hallottunk tegnap. Az egyik párbajt két cigánynak kellett volna megvívnia, a másikat két közüzemi igazgatónak. Egyelőre egyik párviadalból sem lett semmi, és ezt nem is nagyon bánjuk…

Legfeljebb csak a két cigányprímás tervezett párbajáról lehetne néhány elismerő szavunk. Ezek a derék muzsikusok ugyanis nem fegyverrel akartak megmérkőzni, hanem saját szerszámukkal. Hegedűpárbajt akartak vívni, hogy kiderüljön, melyikük tud jobban hegedülni. Ha az effajta párbajok általánosakká válnának, meg lennénk elégedve. Igen: csakis a munka párbajára van szüksége az életnek…

Mindenkinek jogában áll akár élete kockáztatásával is nagyot alkotni. Föltéve persze, ha tud. Javasoljuk az összes lovagiaskodóknak, hogy térjenek át erre a fegyvernemre. Tehetségpárbaj háromszori, tízszeri, vagy akár százszori alkotásváltással, végkimerülésig. (Tehetségpárbaj. 1938. január 13.)

91.

Április elseje van, a bolond tréfák és a torz telefonviccek napja. Egy sereg ember hívja majd fel egymást a Lipótmező vagy az Állatkert nevében, az ősi hagyományok szerint. Ilyenkor távoli ismerőseinkről is figyelmesen megemlékezünk: valami jó kellemetlen hírt közlünk velük., hogy utána annál jobban örüljenek. Soha jobbkor nem jöhetett április elseje, mint éppen most. A budapesti lakosság egy rétege már hetek óta szórakozik április elsejei tréfákkal. Végre lesz egy nap, amikor csakugyan jogosultak ezek a groteszk hírek és közlések. Ezen a napon legalább gátlástalanul kiélhetik magukat a fantasztikumok szerzői és terjesztői, ezen a napon hírek dolgában mindent szabad. De figyelmeztetünk mindenkit, hogy április elsejére, a természet ősi törvényei szerint, április másodika követketik. Április másodikán pedig a viccek és „link” hírek már teljesen időszerűtlenek. (Április bolondja. 1938. április 1.)

92.

Furcsa és távoli hang a Nobel-díjas Szent-Györgyi professzoré, aki most Szegeden beszélt. Szinte egzotikusan hatnak napjainkban az ilyen kijelentések: „Nem az a lényeg, hogy a magunk nemzetségét, faját vagy pártját helyezzük mindenki más fölé, hanem az, hogy a tudást helyezzük a tudatlanság fölé, a képességet, a szaktudást, a tehetséget a protekció és a poártérdek fölé, a szeretetet a gyűlölet, a megértést a marakodás, az építést a tombolás fölé.” A szellemi szabadságról is sok szó esett ebben a beszédben, mely – legyünk őszinték – szokatlan. Egészen ritka az értékelésnek ez a módja, mely nem származás és pártérdem szerint osztályozza az embereket, hanem tudás és képesség szerint. Kissé valószínűtlenül hat a szellemi szabadság követelése is ebben a korban, mely többre értékeli a vakhitet a kritikánál, az egyhangú helyeslést az őszinte véleménynyilvánításnál. És egyáltalán: ki törődik ma szellemi dolgokkal? Egészen másról van most szó, apró és heves indulatokról, gyűlölködésekről, szellemi és lelki elzárkózásokról. A türelmetlen szektaszellem nagy napjai ezek. Az emberek minden találékonyságukat és ötletességüket arra fordítják, hogy új lehetőségeket teremtsenek egymás elnyomására, bántalmazására, megrövidítésére. (A szektaszelklem ellen. 1938. április 8.)

93.

A „gnóm” szó meghatározása körül volt némi zavar ma délelőtt a törvényszéken. Az ifjú röpirat-cikkíró, aki „gnómokról” írt inkriminált művében, nem tudta megmondani a bíróság előtt, mi az a gnóm. Három évig járt egyetemre, de elfelejtette megtanulni. Mikor faggatták, hogy mégis írja körül ezt a fogalmat (ami, gyengébbek kedvéért, törpefélét jelent), ezt a klasszikus meghatározást adta: „A gnóm valami olyasféle minden lében kanál ember. Esetleg úgy is mondhatnám, hogy sokat akar a macska, de nem bírja a farka.” Hát ezt jól meghatározta az ifjú közíró. Szabatos, tömör szövegét meg kell jegyezni, és alkalomadtán fel kell eleveníteni. Az utóbbi időben egyre gyakrabban van szükség erre a nagyon találó és nagyon ötletes meghatározásra, mert a jeles cikkíró mondata nem illik ugyan a gnómra, de meglepően jól jellemzi magát a szerzőt és számos hasonló szerzőtársát. Gratulálunk. (Remek meghatározás. 1938. július 9.)

94.

A budapesti idegklinikára felszállítanak egy kocséri családot, melyet betegesnek találnak, mert egy év óta nem beszél. Valamilyen sérelem miatt önként némaságot fogadott ez a parasztcsalád, és azóta is kitart ebben a szótlanságban. E magatartás szokatlan, de talán nem egészen értelmetlen. Végre is mit mondhatnának a világnak ezek az emberek? A legtöbb szöveg, mely a világban elhangzik, többé-kevésbé felesleges és reménytelen. Mégis mindenki beszél, hangosan, lázasan, kiapadhatatlan szóbőséggel. Óriási könyvtárakat tölthetne meg az a sok felesleges szöveg, ami naponta elhangzik a világban. Rengeteg olyan ember beszél, aki jobban tenné, ha hallgatna. Az ilyenek azonban élvezettel hallgatják saját hangjukat, teleharsogják verle a levegőt, tönkreteszik vele a nyugalomra vágyók idegeit. Miért nem tanulnak egy kis csendességet a kocséri családtól? (Vegyenek példát! 1938. július 10.)

95.

Bizonyára mindenki osztatlan örömmel veszi tudomásul a vurstli századik születésnapját. Nem is hittük volna, hogy ennyi idős már ez a kedves, nép szórakozóhely. Az ilyen intézmények nem patinásak és nem ünnepélyesek, a mutatványosbódékat nem veszi körül a hagyomány légköre. És mivel mindig fiatalok járnak ide, az ember azt hiszi, hogy a hely is fiatal. Kétségkívül fiatal is: és hogy már száz éve fiatal, ez csak mellette szól. A centenárium alkalmából szeretettel gondolunk a ringlispílekre. A hintáslegényekre, a mindenkori Liliomokra, a kikiáltókra, a filléres színházak bohócaira és artistáira, akik kemény, nehéz munkával, gondokkal küzdve szórakoztatják naponta a szegényeket. Szeretettel gondolunk vissza a vurstli sok nevetésben, sok kedves, szerény örömben lezajlott évszázadára. Elmondhatjuk, hogy tudomásunk szerint ez az egyetlen intézmény, mely száz év alatt sohasem okozott senkinek csalódást vagy bánatot. (Egy százéves intézmény. 1938. július 14.)

96.

Napjaink legnagyobb építészéről, a francia Le Corbusier-ről közlünk tudósítást e lap más helyén. A modern építészetnek ez a bátor és zseniális úttörője négy év óta nem építhetett még egy kunyhót sem. Rajzasztalán bámulatos tervek hevernek: Párizs hatalmas részeinek művészi átrendezése, más francia és gyarmati nagyvárosok főtereinek átépítése, új középületek, impozáns, merész paloták, nagyszerű új lakótelepek, melyek levegőhöz, napfényhez, kényelemhez juttathatnának hatalmas tömegeket. E tervek nem válnak valóra: Le Corbusier-t, akinek nagyságát mindenki elismeri, nem foglalkoztatja senki. Nem is csoda: hiszen csak építeni akar. Más lenne a helyzet, ha tervei között városok romba döntése, házak felgyújtása, lakótelepek levegőbe röpítése szerepelne. Ma ennek a szakmának van konjunktúrája az egész világon… (Rossz szakma. 1938. augusztus 13.)

97.

A világ egyik legnagyobb műkincstárában, a British Museumban nemsokára fényképészek jelennek meg, és pontos felvételeket készítenek a megbecsülhetetlen értékű klasszikus képekről és szobrokról, az egyiptomi kéziratokról, az őskori leletekről. A képeket jól meg fogják őrizni, mert azt akarják, hogy ezeknek az örökbecsű kultúrkincseknek legalább a képe maradjon az utókorra, ha a múzeumot el találják pusztítani a légitámadások. Rengeteg háborút túléltek ezek az ősrégi remekművek, átvészelték az egyiptomi, a görög, a római kultúra pusztulását, mgúszták a középkor számos kisebb-nagyobb dúlását, sértetlenül hagyta őket az 1914-18-as világégés is: de az új háború aligha kíméli meg őket. Spanyolországban nemcsak katonák, nemcsak asszonyok és gyerekek esnek el, hanem műkincsek is. A spanyol háború pedig csak kis ízelítő. (Lássák, mit veszítettek. 1938. szeptember 4.)

98.

Október 21-én izgalmas napja lesz Angliának. Ekkor tartják meg az első hazugságversenyt. Az nyer, aki a legnagyobbat tudja hazudni. Csak egy kikötés van: a hazugságoknak valószínűen kell hangzaniuk. Bizonyos, hogy a nemes verseny zsűrijének nehéz dolga lesz, mert remek hazugságokban nem lesz hiány. Érdemes volna az effajta versenyeket minden országban meghonosítani, és időnként – legalább egyszer egy évben – nemzetközi hazugságolimpiászokat rendezni. Az emberek általában szívesen hazudnak, és hazugságaik többnyire elég valószínűen hangzanak. Nem ártana időnként elbírálni, hogy ki hazudja a legnagyobbat és a legsikerültebbet. Lehet, hogy nagy meglepetésekkel járna egy ilyen verseny: talán kiderülne, hogy a legnagyobb hazugság egy bizonyos helyzetben az volt, amikor valaki a szomszédjának szívélyes hangon azt mondta: „Jó napot kívánok.” A nemzetközi hazugságolimpiász bizottságának ügyelnie kellene arra, hogy nyilvánosan szereplő egyének lehetőleg ne vehessenek részt a versenyben, mert hiszen az olimpiász csak úgy ér valamit, ha szigorúan megőrzik amatőr jellegét. (Újfajta olimpiász. 1938. szeptember 17.)