Benedek Szabit búcsúztatjuk

Közzététel dátuma: 2020.05.28. 19:03:45

Szabolcs. Benedek Szabi. Szamóca

Turistautak jelzéseit festettük Erdélyben. Mikor először találkoztam vele, a Kakukk-hegyen barangoltunk. Minden mesterségeset hátrahagyva költöztünk fel egy víz és áram nélküli vadászházba, hogy reggelente onnan indulhassunk útnak és jelzetté tegyük a még jelzetlen útvonalat a Csíki medence és Erdővidék között. Szabolcs volt a kísérőnk a hegy alatti faluból, Kisbaconból.

Minden rezdülését ismerte az erdőknek. Egy darabon szekérrel vitt minket fel az édesapja a hegyre. Zötykölődtünk. Szabi egyszer csak leugrott a szekérről és percekre eltűnt az erdőben. Mikor visszatért gombával volt tele a keze.

Nem cipelt vízzel teli palackokat magával, ha szomjas volt lehasalt a patak mellé és úgy ivott, mint a szarvasok.

Egy szempillantás alatt vágta rendre a fát az esti főzéshez és tábortűzhöz.

Tőle tanultam meg, hogy a műanyag palackot vízzel telve nyugodtan a tűzre dobhatom. Nem olvad el, felmelegszik benne a víz. Így főztük a kávét.

Egyidősek voltunk.

A legjellemzőbb különbség akkor mutatkozott meg köztünk, mikor a jelzéseket kellett számolni: én elővettem a hátizsákomból egy tollat és a karomra húztam vonalakat, Szabinál volt egy bot, meg egy bicska. A botba véste a strigulákat.

Napokig kalauzolt minket az erdei utakon és közben ő maga is utat talált maréknyi csapatunk minden egyes tagjához. Része lett a Baráti Körünknek, az erdélyi látogatásainknak, az életünknek.

Még Zircig is eljött, hogy magyar állampolgár lehessen és megtisztelt minket azzal, hogy a jelenlétünkben tette le állampolgársági esküjét.

Nem telt el ünnep úgy, hogy ne köszöntsük egymást. Ha medvét, vagy farkast látott az erdőn, lefotózta és elküldte a képet. Egyenes, nyíltszívű és őszinte ember volt. Igazi szíjas, izmos székely legény az erdélyi rengetegben.

Néhány évvel ezelőtt Erdővidéken, Bodvajban egy építőtáborban kitisztítottunk egy régi temetőt, felújítottuk a sírokat. Közösen festettük át a feliratokat a fejfákon.

Ma az ő neve is felkerült egy fejfára. Túl fiatalon, túl gyorsan, túl hirtelen.

Pihen.

Soha többet nem látja már úgy az imádott erdőket, mint mi, akik még maradtunk, nem úgy hallja a madarakat sem... De biztos vagyok benne, hogy mostantól Erdővidéken ő hinti le éjszaka a harmatot a fűre, és majd ő rázza le a fák leveleit ősszel. És amikor az első virág kinyílik az erdőn tavasszal ő ott fog állni mellette és megfesti a szirmait. Együtt száll a madarakkal és az ujjai megérintik a fenyőtűk hegyét és azok csillogni fognak tőle a napban. Csobogni fog a patakokkal és benne lesz a szénaillatú erdélyi nyárban.

És bennünk is megmarad. Mert a barátságával a szívünkbe is belevésett egy felejthetetlen, örök strigulát.

Az emlékezést Ivett írta. Nem is lehetne hitelesebb szerző.