Emlékpadok a Barátság parkban

„Történjen bármi, mi egy vérből valók vagyunk.”

Augusztus 20-ától két új emlékpadon pihenhetnek meg az árnyas fák alatt hűsölni vágyók az erdélyi Barót testvérváros által ajándékozott székelykapun át belépve a Barátság parkban. Az ünnepnapon felavatott emléktábla mellett egy, a kárpátaljai Dercen testvérvárosból származó kis cédrusfa is tiszteleg az Erdélyi Baráti Kör tavaly elhunyt két erdővidéki barátjának emléke előtt.

„Voltak emberek. Ha nincsenek is, vannak még. Csodák. Nem téve semmit, nem akarva semmit hatnak tovább.” Az Erdélyi Baráti Kör – a Bakonyi Finnbarátok Körének együttműködésével szervezett – megemlékezésének bensőséges alaphangját Stenger Katalin adta meg Kosztolányi Dezső: Halottak című versével, és a közreműködő Ujvári Miklós – Ujvári László Lehel apa-fia páros hegedű, gitár zenével kísért dalokkal tette azt még meghittebbé.

Sztana Éva köszöntötte az egyesületek tagjait és a szépszámú vendéget, köztük Ottó Péter polgármestert és Benedek Jutkát, aki Kisbaconból érkezett közénk, hogy részt vegyen fia, Szabolcs emlékpadjának avatásán.

– Egy ír közmondás szerint a jó barát olyan, mint a négylevelű lóhere, nehéz megtalálni, de szerencsét hoz. Mi megtaláltuk őket, majd 900 km távolságra, és nagyon szerencsésnek érezzük magunkat, hogy a barátaik lehettünk. A két székely ember között emberöltőnyi korkülönbség volt, de amiben nem volt különbség köztük: a barátságot mindketten nagyon komolyan vették. Öröm volt velük találkozni, mindig tiszta, őszinte szeretettel fogadtak bennünket Erdővidéken, szűkebb hazájukban a Hargita lábánál fekvő Köpecen és Kisbaconban. Egyesületünk 2008-tól évente járt Barót testvérváros környékére turistajelzéseket festeni, meglévőket felújítani. Önkéntes munkánkkal Erdővidék csodálatos tájainak megismerését szerettük volna elősegíteni, hogy senki ne tévedjen el a Hargita rengetegében. Benedek Pál – vagy ahogy mi hívtuk, Palika – kapuja mindig nyitva állt előttünk: ha nem tudtunk menni, jött ő, és hozta a finomságokat, mert a barátsághoz a megvendégelés is hozzátartozott. Benedek Szabolcs, egyesületünk Szabija útikalauzunkként velünk járta az erdőt: annyira a természetben élt, hogy nem volt fa, fű, melynek a nevét és hasznosságát ne tudta volna, gyorsan futó hegyi patak, amelynek forrását ne ismerte volna, borvíz kút, amelynek gyógyhatására fel ne hívta volna a figyelmünket. Ki tudná azt a sok-sok közös élményt felsorolni, melyben – nekik köszönhetően – részünk volt! Kaszás Béla, aki a közös programokon is mindig szorgalmasan fotózott, mai megemlékezésünkre összeállított egy kis ízelítőt.

Benedek Palika emlékét Ujvári Ivett idézte fel:

– Emlékszem arra a kék, regiszteres telefonkönyvre, amibe Apukám 1997-ben, első erdélyi útjáról hazatérve beírta a 'B' betűhöz a Benedek Pál nevet. Idézeteket is írt mellé: „Adj Uram, könnyű utat neki!”, „Az én házam, a Te házad.” Pali bácsi! Próbálta valaha megszámolni, hány emberi szívet nyitott meg azzal, hogy megvendégelt bárkit, aki a kapujukon betért? A mi családunkban egészen biztos, hogy megnyílt négy… Én tíz éves voltam akkor és az ölembe hullott a magyar történelem egész kincsestára, Erdély minden gyöngyszeme úgy ért el hozzám, hogy élményekhez, kalandokhoz tudtam kötni, és minderre a Benedek család vendégszeretete tette rá az oldhatatlan pecsétet. Pali bácsi számára nem volt lehetetlen, mindent megszervezett, mindent megoldott. Akkor is, később is. Az esküvőnkre diófából faragtatott hordót, a kislányunknak népviseletet hozott. Eredeti székely ember volt, akihez ha nem jutottunk el Erdővidéken jártunkban, maga jött el hozzánk szekéren, hogy megvendégeljen a nyári melegben a mező közepén. Személyes élményeim töredékeivel próbálom átadni, mennyivel gazdagabb vagyok, mert volt egy ember, aki a könnyes kék szemével gyermeklelkembe énekelte a "Ki tudja merre, merre visz a végzet..." fájdalmasan őszinte embersorsát. Gazdagabb vagyok én, a családom, a gyermekem, a barátaim, és a város is, ahol felnőttem. Mert Zircen is áll egy kapu a Barátság park aljában. És faragott díszeivel hirdeti azoknak, akik még nem tapasztalták, és emlékezteti azokat, akik már megtapasztalták, hogy van még hely a világban, ahol egy kapu többet jelent puszta bejáratnál. Pali bácsi itt volt, mikor állították, ásta az alapját, közreműködője volt annak, hogy ez a testvérvárosi ajándék célba érjen. Magának a testvérvárosi kapcsolatnak Barót és Zirc között aktív alakítója és őrzője volt. Ha kellett a Bakonyban, ha kellett Erdővidéken. Egy székelykapu Zircen, amivel már nemcsak saját családjához nyitott utat, hanem az erdélyi magyarsághoz engedi közelebb minden alkalommal az alatta áthaladót. Ez a kapu mindig tárva van, mint a székelyek vendégszerető szíve, mint Pali bácsi nyílt, emberszerető szíve. Pali bácsi, látja fentről a vízgyűrűket? Látja mennyi kitörölhetetlen nyomot hagyott? Hogyan írjak arról, hogy nincs többé, mikor megszámlálhatatlanul sok emberben él tovább.

A fiatalon elhunyt Benedek Szabira Valler Szilvia emlékezett:

– Emlékezni jöttük ma ide. Emlékezni Benedek Szabolcs barátunkra, aki több mint egy esztendeje nincs már velünk. Szabolcs hősiesen harcolt a súlyos betegséggel, mindvégig bizakodott, nem adta fel, kitartóan küzdött, de végül a gyilkos kór diadalmaskodott. Szabi pótolhatatlan űrt hagyott maga után szülei, testvére, és kisfia, Endre számára. Méltatlanul fiatalon kellett elmenned, kevés időt kaptál. Küzdünk azzal, hogy elfogadjuk az elfogadhatatlant és felfogjuk a felfoghatatlant. Most, hogy itt állunk a Szabi emlékére állított pad mellett, nekem mégis azok a pillanatok jutnak eszembe, mikor Szabolcs önfeledten kacag, ízes, székely beszéde hangosan száll, felpattan a lovas szekérre, kisfiát terelgeti, rágyújt a szivarra, flekkent süt, vagy az esőben pityóka tokányt főz bográcsban. Szabolcs volt az, aki baráti körünket bevezette Erdővidék ösvényeire, és aki mindenki szívéhez megtalálta az odavezető utat. Határtalan volt tudása az erdőről, a vadakról, a növényekről, ismerte a természet minden rezdülését. Csodálattal hallgattunk szavait, közös túráink során, a túrajelek festésekor az ő tapasztalataira, tudására támaszkodtunk, mindig számíthattunk rá. Bár több száz kilométer volt köztünk, nem volt olyan esemény baráti körünk életében, mikor ne emlegetett volna fel valaki egy-egy történetet Szabiról. A távolság és a személyes találkozások hiányában is része volt életünknek. Minden túránkon velünk tartasz, és amit tőled kaptunk, visszük tovább a lábunkban és a szívünkben. Hálásak vagyunk, hogy a mai megemlékezésen Szabolcs édesanya személyesen is részt vesz, hiszen ő is tudja, mit jelent nekünk Szabi, és mit jelentett az ő számára Zirc, és a barátok. Szabi több alkalommal is járt Zircen. Első érkezésekor azt mondta, hogy Zirc felé közeledve, úgy érezte, mintha otthon lenne, mintha hazajött volna. Hasonlóságot látott Erdővidék és a Bakony között. Szabira emlékezve a köszönet jut eszembe: szeretném megköszönni neked, hogy a barátod lehettem, hogy megmutattad Erdővidék minden csodáját, hogy Zircen tetted le az állampolgársági esküt, hogy megismerhettem szerető szüleidet, hogy szeretted Zircet és a Bakonyt. Drága Szabolcs, neked nem csak az Erdővidék madarai, hanem a Bakony madarai is énekelnek. Neked nem csak Székelyföld örökzöld fenyői suhognak, hanem a Bakony öreg bükkösei is meghajlanak. Azért van így, mert te Zircen is otthon vagy!

Ujvári Ivett olvasta fel a Benedek Palika családjától érkezett levelet:

– Kedves Barátaink! Sajnáljuk, hogy nem lehetünk itt ezen a napon, de képzeletben itt vagyunk veletek, körbenézünk és csak vidám, tiszta tekintetű, mosolygós szempárokat látok, hisz Édesapám is csak ezt szeretné. Emlékezünk az együtt töltött boldog, vidám pillanatokra, az éjszakába nyúló, őszinte beszélgetésekre, az átmulatott éjszakákra. Édesapámnak a barátság mindent jelentett: őszinteséget, önzetlen szeretetet, kitartást, odafigyelést, de ha kellett, megdorgálást is, és ennek a barátságnak nem voltak határai, a több száz kilométer sem választhatta el. Ő most is itt van velünk, köztünk, látom a mosolygós arcát, szemét, ahogy ránk néz, és azt mondja: köszönöm, hogy ismertelek és a barátod lehettem. ,,Aki igaz barátjára néz, mintegy saját énjét szemléli benne. Azért az, akinek jó barátai vannak, távollétében is jelen van, akkor is bővelkedik, ha szükséget szenved, akkor is erős, ha gyengeség vesz erőt rajta. És ami még hihetetlenebb: holta után is él, mert életben maradt barátainak tisztelete, emlékezése, gyásza kíséri. Ezért van, hogy boldogok a megholtak, mert örökké élnek barátaik emlékezetében, és dicsők az élők, mert a síron túl is megtartották szeretetüket barátaik iránt.” Cicero szavaival kívánunk mindenkinek jó egészséget, békét és őszinte barátokat! Szeretettel: felesége Irénke, fia Palika, és leánya Bazsa

Dékány Árpád Sixtus ciszterci atya felidézte a székely emberekről szóló személyes emlékeit, majd megáldotta a padokat és az emléktáblát:

– Magam is nagyon szeretem Erdélyországot, sokat jártam ott, sok erdélyi ismerősöm, barátom van. Egy valamit meg lehet állapítani: az erdélyi ember egészen sajátosan nyitott, de nem akárki felé és nem akármikor. Kell hozzá, hogy valakinek a bizalmát, a személyes őszinte, tiszta karakterét megtapasztalja. Az erdélyi emberek mindenkivel kedvesek és türelmesek, de hogy kivel kerülnek családias kapcsolatba, ahhoz idő kell. Ahogy én tapasztaltam, az erdélyi emberek őszinte kapcsolata az maradandó. Nem a találkozások gyakorisága, hanem az őszinte emberség határozza meg. Ők valahogy sokkal jobban keresik az emberi kapcsolatokban a lényeget, sokkal hitelesebben törekednek arra, hogy kapcsolataik valóban emberi kapcsolatok legyenek, ne csak érdek kapcsolatok. És ha ebből a kapcsolatból nem születik valami értékes a jövőre nézve, valami előre mutató, akkor azt ők haszontalannak tartják, bár ez nem tudatos náluk. Nekünk is hálásak odaátról, ha látják, hogy értjük őket, és mi is hálásak lehetünk nekik, hogyha elfogadnak minket. Ha bárki ezekre a padokra majd leül, és gondol Pali bácsira vagy Szabolcsra, idézze föl azt az emberi karaktert, ami rájuk jellemző, általánosságban is. Legyen számunkra egy őszinte, előremutató bátorítás az ő személyes lelki karakterük. Olyan sok látszólagos emberi kapcsolatot ismerünk és tapasztaltunk már meg, hogy jól esik ilyen lényegre törő, lényeglátó emberi kapcsolatokat tudhatni magunkénak, még akkor is, ha már nincsenek velünk. Volt egy kedves barátom, aki betegségének végső stádiumában úgy döntött, hogy Erdélyben vásárolt házának almafája alá akar temetkezni. Utolsó útján aztán az egész falu összefogott: sorfalat álltak a templomtól a házig, a helyi huszárok felvették a díszruhájukat, és lovon kísérték őt. Államfőnek járó tiszteletadással vették körül azt, akinek a szeretetét így akarták megköszönni. Nemcsak a temetés volt megrendítő és megható, hanem az ottani embereknek ez őszinte megnyilvánulása. Nem beszélnek ők arról, hogyan szeretnek másokat, hanem amikor kell, akkor egyszerűen megmutatják. Ha valami, akkor ez nagyon is hitelessé teszi őket.

Az Erdélyi Baráti Kör Egyesület nevében Sztana Éva mondott köszönetet az emlékpadok alkotóinak, a támogatóknak és közreműködőknek:

– A padokat Jámbor Antal készítette, a szép motívumokat Mánya János bánffyhunyadi születésű, Zircen élő fafaragó művész faragta rájuk, a padok helyszíni beállítását a Gyurkó testvérek végezték el, mindnyájan önzetlenül, anyagi térítés nélkül segítettek.

– Gajdics Sándor baráti áron készítette el az emléktáblát, Horváth Henriett a szép meghívókat bocsátotta egyesületünk rendelkezésére.

– Pénzadománnyal járult hozzá a padok elkészüléséhez a Horváth család (Horváth István, Stenger Katalin, Ujvári Ivett és Ujvári Lehel), a Valler család (Valler János, Valler Szilvia, Ács Zoltán és Molnár Luca), Stohl Ilona, Wenczel Rita, Wenczel Zsuzsa, Koós Gábor, Surjányi József, Sztana Éva.

– Köszönet jár a Bakonyi Finnbarátok Köre Egyesületnek a Barátság park folyamatos rendben tartásáért, nem utolsó sorban Müller Istvánnak, aki nap mint nap sajátjaként gondozza és ügyeli a park rendjét.

Sztana Éva végül Eleanor Roosevelt gondolatát idézte: „Sok ember kisétál az életedből, de csak az igazi barátok hagynak lábnyomot a szívedben”. Erdélyi barátaink pótolhatatlan lábnyomot hagytak a szívünkben! Emlékükre megszólalt az Ismerős Arcok zenekar „Nélküled” című dala, melynek az emléktáblán is szerepelő „Történjen bármi, mi egy vérből valók vagyunk” refrénjét együtt énekelték a jelenlévők.

A megemlékezés után az egyesületek nevében Encz Ilona invitálta pohárköszöntőre és vacsorára a vendégeket:

– Egyesületeink mai összejövetelén a barátságot ünnepeljük együtt, és köszöntjük az államalapítás ünnepén kitüntetett társainkat. Büszkén emlékeztetlek benneteket arra, hogy mindkét egyesületünk maga is Pro Urbe díjas, és tagjaink sorában már van öt díszpolgár, négy Pro Urbe díjas, három „Zirc Városért” szakmai kitüntetett, két „Zirc Város Elismerő Oklevele” díjazott, és egy „Zirc Város Megkülönböztetett Elismerést Kiérdemelt Polgára” címet kapott jóbarátunk. Zirc Városi Önkormányzat ma újabb díszpolgári címet és Pro Urbe díjat adományozott két tagtársunknak, életútjuk méltatása elhangzott a délelőtti városi ünnepségen. Szívesen felolvasnám a két egyesületünk által benyújtott ajánlások teljes szövegét, hiszen Sztana Éva és – az egészségi okból most távol lévő – Orémusz József életútja példaértékű mindannyiunk számára. De mert a ma kitüntetett két barátunk életében van szerencsénk nap mint nap osztozni, inkább a Kormorán együttes egyik csodálatos dalának részletével foglalnám össze a róluk eszembe jutó gondolatokat. Köszöntsük őket, és legyünk büszkék a közös munkáinkra, programjainkra, és az egyesületeink által elért, Zirc városát és testvérvárosi kapcsolatainkat is gazdagító eredményeinkre!

„…Ki szívét osztja szét,

Ő lesz a remény.

Ki szívét osztja szét,

Az élet csak övé.

Ki szívét osztja szét,

Követik, merre jár.

Hegyeken és tengereken túl

Értik majd szavát…

Az légy, ki sose fél,

Ki szívek melegét

Összegyűjti két karjába,

Mit nem téphet senki szét…”

Egyesületeink, és valamennyi jelenlévő nevében is gratulálok Sztana Éva és Orémusz József megérdemelt kitüntetéséhez! Emeljük poharunkat rájuk, és a barátság, a szeretet mindenen átsegítő erejére!

A programokat követő vacsora, a baráti beszélgetések és a közös éneklés tették teljessé egyesületeink és vendégeink ünnepnapi estéjét. Ettől a naptól a Barátság park fái súgják tovább barátaink üzenetét, amit a szívünkben mindig tisztán hallunk:

„…A csend beszél tovább, helyettem Ő mondja el,

A csend beszél tovább, helyettem Ő énekel…

Akkor is hallod a hangomat, hogyha fáj, hogyha nem szabad,

Mindig itt vagy, és ott leszek, ahol a szél zúg, a nap nevet...

Elbúcsúzom, de ott leszek, ahol a szél zúg, a nap nevet,

Elbúcsúzom, de itt marad belőlem néhány pillanat...” (Republic)

Szöveg, fotók: Encz Ilona

Fotók: Kaszás Béla