Veneto tartomány

Egykori cégünk,  a BTTV Műsorgyártó Alkotóközösség 2005-ben filmet forgatott hat művészről, akiket Velence szeretete kötött össze. Hisz mindannyian többször jártak itt, a várost múzsájuknak tekintették. És útjaik alatt és után több érdekes, kimagasló értékű kortárs festménnyel lepték meg rajongóikat. Tehát ahová ma tartunk az Velence, mely város a legismertebbek egyike a turisztika nagy forgószínpadán. A kirándulásunk igencsak virtuális, hiszen idegenvezetőink, ma kivételesen nem tartanak velünk. Egyszemélyes kalandozásaimat megelőzően meséltek nekem közös szerelmünkről, az észak itáliai lagúnák gyöngyszeméről. Művészi szemüvegükön keresztül egy picit én is másként látom Velencét.

Ez Európa legszebb szabad ég alatti szalonja. A látogatások első helyszíne. Mi is innen indulunk barátaimmal, hogy gondolataik  vezessenek minket utunk folyamán. Károlyi Ernő, aki egyébként is az olasz tájképfestészet egyik művelője. Turcsán Miklós, aki megjövendöli a város szomorú sorsát. Schéner Mihály, akinek mondhatni múzsája a karnevál forgataga. Hajnal Mihály, aki nem csoporttal, hanem egyedül szereti felfedezni témáját jelentő városát Angyalföldi Szabó Zoltán, aki monumentális képeken örökíti meg kirándulásainak emlékeit.  Mácsai István, akit egy híres félig elégett műremek kiegészítésének vágya állított festőállványa elé. Most elmondom, hogy nekik mi jutott eszükbe  Velencéről!

Turcsán Miklós festőművész: “Velencében az embert a történelmi levegő fogja meg, a régmúlt dicsősége, a gazdagság. Az omladozó paloták, a beszögelt ablakok. Tehát mi már egy olyan Velencét ismerünk ami annak a  hanyatló korszaka. Velence manapság olyan mint egy rivaldafényben úszó színpad, mindenki ott akar lenni. Olyanok is akik a felületes rétegeit képesek csak magukévá tenni. De ide tartozik a karnevál is ami az ö nagy aranykorszakát próbálja visszaidézni. De az is inkább olyan szomorúsággal tölti el az embert. Tehát nem a vidámság, hanem ez a rokokó szomorúság: a haláltánc, a pusztulás felé való hanyatló levegő üti meg az embert.”

Angyalföldi Szabó Zoltán festőművész: “Sok kis vázlatot csinálok, nem nagyokat. Színes ceruzát viszek magammal, az könnyen befér a zsebembe. Meg egy mappa.  Amit látok, naturálisan leskiccelem. Aztán azt én felnagyíttatom nagyobbra, és akkor csinálok róla  egy olajképet. Körülbelül tíz velencei nagyméretű  tájképet,  festettem. Akiknek eladtam egy ilyen képet, azok boldogan a lakásukban a  fő helyre rakták.  Úgy helyezték el, hogy az ágyból is éjjel nappal láthassák.  Én ott csak a szabadságot érzem! Lenyűgöznek az épületek, maga víz, ahogy együtt vannak  megkomponálva. Csodálom, ahogy a vízben, a tengerben állnak a házak. És nem dőltek össze már ezer éve. Nem fenséges,  csodálatos? “

Károlyi Ernő festőművész: “Az első hetven dolláros utazásom, 1965-ben Olaszországba vezetett, és ennek első állomása volt Velence. Bemászkáltam a különböző csatornáit, zeg – zugait. És hát megfestettem a gondolákat, Velence különböző hídjait. Ezek olyan témákat adnak ami szinte kimeríthetetlen.  Mivel Velence nagyon népszerű, ezért ezeket a képeket szinte kivétel nélkül el is adtam.  Végigéltem egy esti vihart a Szt. Márk téren, ahol a kivilágított lámpák a vizes aszfalton tükröződtek. Beálltam az árkádok alá az eső elöl. De ugyanakkor cikázott a villám,  szemben a Szt. Giorggio templom felett. És közben beúszott egy hatalmas tengerjáró hajó. Hát az valami egészen fantasztikus élmény volt.

Mácsai István festőművész: “Az élmény az feledhetetlen. És hát mit is lehetne mondani róla? Az volt a legérdekesebb hogy én nem abba a Velencébe kerültem bele amelyet az idegenforgalmi prospektusokból ismerünk, a napsütött, vidám, csodálatos színes Velencébe, Hanem egy ilyen ködös, őszi esős, hó lucskos Velencébe kerültem. A ki ő?  Mit tudjak mondani -rafinált prostituált. Az elmondhatatlan. Mert ez nem város, ez nem lakóhely, ez díszlet! A Canale Grande-n ezzel a tudatos rafinériával egymás mellé épített palota sor, ez elmondhatatlan hatást tett rám. Természetesen már azonnal vázlatkönyveket firkáltam össze azon az úton.

Schéner Mihály festőművész: Velence nekem a reneszánszot jelenti, a totális ember eszményt, és nem utolsó sorban azt a játékosságot amelyre én vágyom.  Ezeket a művészetemben mint tematikát használom fel. Ezeknek egy jó része a karneválról szól, a maskarákról, a maszkokról.Nem lehet megállapítani, hogy a női ruhákban nő van- e vagy pedig férfi. Csak a bütykös bokája árulkodik arról, hogy a gyönyörű reneszánsz  női ruhában  egy férfi rejtőzik. Nem szabad nekik megszólalni. És nem is válaszolnak arra, hogyha kérdezősködnek a vendégek. Ott vannak a Gand Canale partján. Nagyon udvariasan mórikálnak, pukedliznek. Állandóan fotózzák őket.

Munkám végeztével hajóra szállok. Egy távoli országba tartó komphajóra. Felidézem magamban Michal Hajnal festőművész szavait:Amikor megnyílottak az országhatárok, vagyis hát a „Bársonyos forradalom”  után – ahogy mondják a csehek-, akkor tudtam kijutni ezekbe a nyugati  országokba.  Velence az nekem nagyon – de nagyon imponált, mert én mindig arra vágytam, hogy megnézhessem a várost. Hogy inspiráljon engem  festészeti és rajzolási feladataimban. Énnekem Velence látnivalói  -azt lehet mondani-, hogy az egyik legnagyobb élményeim közé tartoznak. Mivel, ahova csak fordultam  és mentem, ahova léptem  ott mindenütt történelem és művészetbe botlottam.

E csodálatos városba 1987-ben jutottam el először. Főiskolai professzorom, később atyai barátom Hegedűs Géza író javasolta az olaszországi körutamat. Azt monda: “Péter! Már bebarangoltad szinte az egész világot. És még nem jártál Itáliában! Itt az ideje, hogy pótold ezt a hiányosságot!” Így került sor, hogy egy mai szemmel nagyon kedvezményes árú autóbuszos körút első állomásaként futottunk be a Piazza Roma nevű térre. Ahonnan már a híres Canal Grande-n vaporettóval hajóztunk tovább a szálláshelyünk felé. Akkor tanultam meg, hogy az egyes számú járatra kell ülni, mert ez mindenhol kiköt, így aztán van módunk páholyból csodálni Velence pompáját. Első utamat számos követte, ezekről szólnak beszámolóim.