Anglia

“Az én Angliám”

Egy teljesen különleges viszonyban vagyok ezzel a csodálatos országgal. 1969-ben sikerült megkapnom az ide szóló útlevelemet, vízumomat A kiutazásomat megelőzően  már volt szerencsém repülni, de azért még ehhez sem volt igazán rutinom. Szeretném érzékeltetni, hogy milyenek volt a kor nagyon kezdetleges szervezési módszertana. Még papír alapú volt a háromezer forintért vásárolt repülőjegyem. A belvárosi MALÉV irodában is le lehetett adni a bőröndöt. Amit szakszerűen kezelve, tettek a gép gyomrába. Nagybátyám , mint egyetemi hallgató és katona keveredett a II. Világháború vége felé a brit hadsereg kötelékébe. Aztán Londonban telepedhetett le, és alapított családot. Utazásom idején meghívó levéllel és öt dollár költőpénzzel könnyebb volt meglátogatni őket, mintha turistaként tettem volna ugyanezt. Tehát számomra ez volt az első lehetőség, hogy egy nyugati ország földjére léphessek. Első látásra szerelem volt ez. Bár később több hivatalos és jó pár magán utam vezetett ide, ennek az elsőnek megtapasztalt élményeimet visszaidézni igen, újra megélni módomban nem volt. Hiszen megérintett ennek az országnak és népnek akkor még megőrzött hangulata. Családom Londontól vonattal megközelíthető Purley-ben lakott. Egy tipikus kisváros ez, kertes házai mind-mind ugyanabban a stílusban épültek fel. Az itt töltött harminc nap igazi ajándék volt ahhoz képest, akik társasúttal pár napra érkezhettek ide. Nagynéném minden reggel összecsomagolta az aznapra szánt szendvicseket, palackban az innivalót. Ezek ízei ma is felidézhetők és felidézendők. Egy röpke húsz perces séta volt eljutni a helyi  vasútállomásra. Vidáman tettem meg ezt, nap mint nap. Útközben egy élelmiszerbolt kültéri csokoládé automatájából vettem egy szelet  helyi édességet. Ha ritkán ide sütött a nap, akkor a gép a megolvadt és össze töppedt csokoládékból akár hármat is kiadott egy helyett. Még Budapesten vettem öt Purley-London-Purley előre váltott vonatjegyet. Ez olyan idegen volt a kalauzok számára, hogy nem kezelték azokat.  Ezért aztán egy jeggyel jártam be  naponta a fővárosba. Sok pénzt spóroltam meg ezzel. Nem voltam potyautas, csak szerencsém volt. A hatvanas évek utolsó éveiben még azok a járművek járták az angol utakat és síneket, melyeket ma már csak a Közlekedési Múzeumban láthatunk. Így a helyi járatokon olyan vasúti kocsik közlekedtek, melyek nyolc főre méretezett kupéiba  saját  ajtókon lehetett beszállni. Még az urak elegáns öltönyökben, felöltőkben, kalapban jártak munkába. Elhagyhatatlan kellékük volt az esernyő. Helyet foglalva a párnás ülésekben, kinyitották a számomra felfoghatatlan méretű reggeli, hazafelé a délutáni napilapokat.   A húsz alakalom elég volt arra, hogy lassan kipipáljam a legfontosabb látnivalókat. Most is az a véleményem, hogy a kötelező körök letudása után lehet igazán megismerkedni egy ilyen nagyságú világvárossal. Azóta is így próbálom utazásaimat megélni. Úgy éltem mint a londoniak. Ebéd idején kiheveredtem egy közeli parkba. Ott fogyasztottam el az elemózsiámat. Akkoriban a Leicester Square egyik mozija volt az Odeon. Itt minden nap délidőben egy órában hosszú előzeteseket vetítettek a premier filmekből. Ingyen. Sokan jöttek ezekre az előadásokra. Én mint filmes gyakornok, nagyon élveztem ezt a lehetőséget. Ami segített abban, hogy kiválasszam azt a filmet, amire aztán jegyet is váltottam. A mozikban szokás volt dohányozni. Minden film végén eljátszották a himnuszt. Így aki ezt nem kívánta végigállni, az a vége főcím előtt gyorsan elhagyta a termet. A szocializmustól távol, hatalmas élmény volt minden üzlet. Rácsodálkoztam és vásároltam az idehaza hiánycikknek számító farmerekből. Már ezeknek az áruházaknak az illata is megdobogtatta az ember szívét. Hát még a kínálat bősége. A műszaki cikkek is ott kínálták magukat a lépten - nyomon egymást követő szaküzletek kirakatában. Engem elsősorban a fotós - filmes masinák világa izgatott. Melyeket a magazinok lapjain láthattunk, azok itt most karnyújtásnyi távolságba kerültek. Elég  sokszor  tértem vissza ezekhez az üzletekhez, próbáltam rögzíteni magamban a látottakat. Fiatal emberként fáradhatatlanul róttam a londoni utcákat. Betértem a múzeumokba. Felkészültem, hogy mi az ami érdekelt ebből a számunkra hihetetlenül gazdag kínálatból. Például a British Múzeumban a távol keleti gyűjteményt néztem meg, mert azon tavasszal a MAFILM-nél egy ilyen témájú filmet forgattunk. Tehát fel voltam készülve. A régi Tate Múzeumban, néhai Z. Gács György képzőművész ajánlására az akkor izgalmasnak számító mobil szobrokkal ismerkedtem. És persze, mert már akkor is nagyon szerettem, hosszan időztem Turner festményeinél. Egy turista számára nem adatik meg a lehetőség, hogy megismerkedjen az átlagos angol családok átlagos napjaival.  Az dolgozók, tanulók délben szendvicset fogyasztanak. Így a fő étkezés családi körben késő délután történik. Ilyenkor körbeülik az ebédlő méretes asztalát. Nagynéném tipikus angol ételeket készített. Nem vitte túlzásba. Minden személyre egy-egy szelet húst sütött, krumplival, zöldségekkel körítette. Mit nem mondjak, az angolok nem a gasztronómia éllovasai. Étteremben is a nemzeti konyhák adják a változatosságot. Tehát aki változatosságra vágyik, az keresse fel ezeket. Nincs olyan nemzeti konyha, mely  nem képviselteti magát ebben a hatalmas világvárosban. Visszatérve a családi életre, esténként mindenki a televízió műsorát nézte. Ekkor a BBC mellett már volt egy-két privát csatorna. Ami nagy újdonság volt a számomra. Volt három hétvége, melyet együtt tölthettünk. Kirándultunk, például Brighton-ba. Ami egy fontos tengerparti üdülőváros. A nagynéném aktív teniszezőként nyert versenyt. Mi is ott szurkoltunk számára. A nagyobb fiú modellezett, megjegyzem mára, idős korára nemzetközi versenyeket nyer. Idehaza, Békéscsabán is meglátogattuk, amikor itt állt a startvonalhoz. A kisebb két fiú bábozással szórakoztatták magukat.  Gyorsan eltelt ez a hónap. Nagyon nagy fájdalmam volt a hazautazás. Ám csodák-csodájára, kevesebb mint egy évre rá, ismét róhattam London utcáit. Ez már a Főiskolás koromban történt, és rövidebbre terveztem az angol vakációt. Ugyanis vonattal indultam hazafelé. Párizs, Svájc, Bécs meglátogatása volt a programom. Hiába volt remek útitervem, egész úton hiányzott Anglia. Az én Angliám. Például az a kirándulás, amikor Oxfordban kipróbálhattam, hogy mi az a Puntolás. Ami lényegében nem más, mint az alacsony merülésű  csónakok mozgatásának eme fura módja. 1977-ben már a magyar Televízió operatőreként érkeztem Londonba. Egy NATO csúcstalálkozóról tudósíthattunk kollégáimmal. Már komoly helyismerettel mozogtam a városban. Két évvel később családi kirándulás keretében a ZT 84-84 rendszámú Polski Fiat gépkocsinkkal érkeztünk Angliába.  Nagyon furcsa volt vezetni az út bal oldalán. De eljutottunk ide, komppal átkelve a Csatornán. Van egy fotóm, amin a VIII. Henrik Hampton Court kastélyának parkolójából gördülök ki nagy büszkén.  Ilyen ma már nem fordulhatna elő. De 1979-ben igen. Egy európai körutunk fénypontja volt ez a hét. Az 1969-es utam alatt készült néhány fényképet szeretnék még megmutatni, melyeket a híres  Piccadilly téren készítettem. Ez volt számomra London virágkora. Akinek sikerült felkeltem az érdeklődését a régmúlt időkről, javaslom nézze meg az Anglia című, több díjat is nyert amatőrfilmemet.  Aki meg a napjaink látnivalóira kíváncsi, nos nekik készült a friss videós összefoglaló.