Szóhasználat

Káromkodások, szleng

Kényes kérdés, elismerem. Van, aki a kiskorúakat védi, van, aki a jó ízlést, mások a realitást. Elméletben semmilyen szabály nincs a káromkodás használata ellen, a modern irodalom is előszeretettel él vele. (Ezt azért nem kell bemutatnom, ha jól sejtem...)

Inkább csak egyes karakterek beszédstílusára jellemző, ritkán az elmesélőére, így aztán a narrációból gyakorta hiányzik a durva beszéd, inkább a párbeszédekben jelenik meg. E/1.-es elbeszélés esetén megjelenhet a narrációban is, de ez már a Karakterépítés modul tárgya.

Stilisztikailag az szokott gondot okozni, ha nem szükséges a használata, mert megoldható más irodalmi eszközzel is. Ilyenkor komoly súrlódások léphetnek fel a szerző és a szerkesztő között. Az is egy jellemzés, hogy valaki káromkodik, mint a kocsis, de ilyen elbeszélőt senki sem szeretne látni, halljuk eleget az utcán. Épp ezért azt javaslom a TSZ-nek, hogy ne nagyon alkalmazza a durva nyelvezetet. Ez csak javaslat, aki okkal és ésszel képes használni, annak szabad a pálya.

Ha már káromkodások (a magyar rendkívül gazdag erős kifejezésekben, világelsők vagyunk): vannak különféle kifejezések. Vicces, durva, hétköznapi, elcsépelt, régies stb. Bármelyik használható, de mivel magát a káromkodást is a realitás, a jobb jellemzés miatt alkalmazza a TSZ, a megszólaló közegének megfelelő formát kell kiválasztania. Vagyis egy XXI. századi lakótelepi suttyó ne úgy mérgelődjön, hogy “Azt a kutyafáját!”.

A szleng nem egyenlő a káromkodással. A modernizált rétegnyelv olyan dolgok megnevezésére is használ sajátos szavakat, amikben semmi pejoratív nincs. Mivel azonban folyamatosan épülnek be a hétköznapi szóhasználatba szleng kifejezések, ügyelnünk kell, hogy a leírásainkba véletlenül se kerüljön bele valami hangulatromboló kifejezés, és a szereplőink szájába se adjunk kultúridegen szavakat. PL, ma már nagyon idegen a “Dicsértessék!” köszönési forma, a középkori utazók pedig nem “beugranak az útszéli csárdába egy hambira”, a betyár pedig nem egy “skulót küld az ellenség fejébe”.

Helyesírás, tájszólás, szóalkotás

A végére hagytam a legeslegeslegfontosabbat. Helyesírási hiba nem kerülhet ki nyomtatásba. Minősíti az írót, a szerkesztőt, az egész kiadót, vagy azt az internetes blogot, oldalt, közösséget, amelyik megjelenteti.

Akinek saját magának kell megbirkóznia a magyar helyesírás megannyi nüanszával, annak hegyekben állnak a segédletek. Akinek pedig komoly elmaradásai vannak az általános iskolából, annak íróként szakmai kötelessége törekednie a hátránya mielőbbi lefaragására!

Ehhez szintén nem ez az oktatási anyag ad lehetőséget, ide már elvárás a megbízható helyesírás.

Csakis ezzel felvértezve tudunk ugyanis nekivágni egy másik hatalmas írói küldetésünknek, a nyelvújításnak. Nyelvi hagyományaink tisztelete nem jelentheti azt, hogy benne kell ragadnunk egy akadémikus nyelvhasználat berkeiben, hanem éppen nekünk adatott meg, hogy a szükséges továbblépéseket, kísérletezéseket megtegyük. ...

Ami még nem számít hibának, az a másik, múltba és népi egyszerűségbe irányuló munkánk írásban rögzített eredménye. A régies kifejezések, tájszavak, tájszólások megjelenítése - ha helyesen használt eszköze az írásunknak - ugyanolyan értékes, mint a legpazarabb szóképeink...