Rezonőr

Ahhoz, hogy működős leírást alkothassunk, tudnunk kell hangulatot teremteni. A leírásos rész végére az olvasónknak olyan lelkiállapotba kell kerülnie, hogy a soron következő cselekmények a számára is teljesen magától érthetők, hitelesek legyenek.

A hangulatkeltéshez azonban nem elég csak az érzékszerveinkkel felfogható tényeket közölni, hanem az ehhez társuló érzéseket és gondolatokat is közvetíteni kell valaki által.

Ez a valaki a rezonőr.

A rezonőr arra való, hogy vigye a cselekmény non-verbális részeit, így a gondolatok, érzelmek közvetítőcsatornája legyen. Az olvasó az ő szemszögét kapja meg, és ebből a szemszögből építi fel magában a történet valóságát, környezetét, a szereplők viszonyait. Ha ez változik, akkor az olvasónak "költözködnie" kell, az új rezonőr szemléletét, értékítéletét, viszonyait, stb. átvenni, ezért az olvasási élmény megtörik. Ahol pont ez a cél, ott nagyszerű eszköz (pl. több szálon vagy több idősíkon futó történet esetében), viszont ilyenkor új fejezettel, vagy ritkábban új bekezdéssel együtt vezetjük fel a rezonőrváltást.

Ezek alapján egy rövidebb írásban csak nagyon indokolt esetben jó alkalmazni, és akkor is csak módjával (kivéve mondjuk egy pont erre épített technikai írást), különben idegen marad számunkra a történet, lévén az olvasó nem tud azonosulni vele.

A rezonőr alapvetően háromféle lehet: az elbeszélő, aki a történet résztvevője, külső mesélő, vagy valamelyik szereplő.

Ha az elmesélő a történet szereplője, akkor igen nehéz kimozdítani a rezonőr szerepből.

Amikor egy külső mesélő adja át a történetet, akkor lehet a "mindentudó" szerepében, de akár kevésbé bennfentes közvetítő is. Ha "mindentudó", akkor közvetítheti a szereplők érzelmeit, gondolatait is, de akkor "meseszagúvá" lesz történet, kibukik, hogy a történet csupán fikció, ami egy elmében született, minden szereplőjével egyetemben. Ha a külső mesélő nem merül bele a szereplői fejébe, akkor ez a távolságtartás segíti a hitelesebb történet formálását, viszont más eszközökhöz kell nyúlnia.

Mielőtt e más eszközöket venném, még a harmadik rezonőrtípusról: Ha egy szereplő a rezonőr, azzal eleve értékítéletre szólítod fel az olvasót. Érdekes lenne végigolvasni a Star Warst Palpatin szemszögéből, de akkor kéretik mindenkitől átülni a sötét oldalra! Ha választottál, akkor az olvasóid azon felét, akik nem tudják elfogadni a "főhős" értékítéletét, elvesztetted. Persze a másik felének így tudsz nagyobb élményt nyújtani, ami azért szerintem lényegesebb, mint populárisnak maradni.

Az iménti leírás példájánál maradva, a két fenti példa a külső rezonőr példáját mutatta. Ha a mindenttudó rezonőr szerepében írom le, akkor nem csak az eseményeket, hanem a közben felmerülő lényeges gondolatokat, érzelmeket is tolmácsolni tudom:

A felhők mögül előbukkanó nap arannyal festette be a városka nedvesen csillogó főútját, amin a megélénkülő délutáni forgalom lovaskocsik patacsattogós zörgésétől, és az ernyőiket rázogató, vidáman vagy épp bosszankodva tovasiető emberektől lett ismét zajossá. Közöttük egy kalapos dámákból, cilinderes urakból álló, elkésett csapat próbált épp átevickélni a Jugend utca sarkánál, amikor visongó, karikát kergető gyerkőcök csoportja keveredett a türelmetlen társaság elé. Ebbe a hirtelen támadt kavarodásba csörrent bele fülsértően a sarki fűszeres ajtaja fölötti csengő, és egy jól megtermett asszonyság egyensúlyozott elő a boltból, karjában dugig pakolt kosárral, fejében a vacsorához valók hosszú listáját ellenőrizve.

Érezhető, hogy kissé túlírt? Tudjuk az utca emberének hangulatát, tudjuk, hogy a csapat épp késében van, és türelmetlenek, tudjuk, hogy a közelben állók fülét sértő a csengő éles hangja,és még a szakácsnő gondolatait is olvashatjuk. Kisgyerekeknek írt történetben elfogadható ez a fajta “mindentláttatás”, de komolyabb írásműnél elfogadhatatlan. Ha kell a hangulati elem, akkor inkább az elmesélő közvetítse a sajátjait:

Szeretem nézni, ahogy a felhők mögül előbukkanó nap arannyal festeti be a városka nedvesen csillogó főútját. Figyelem a megélénkülő délutáni forgalmat: lovaskocsik patacsattogós zörgésétől, és az ernyőiket rázogató, összecsukó emberektől lesz ismét zajossá. Feltűnik egy kalapos-cilinderes kis csapat, sietősen próbálnak átevickélni a Jugend utca sarkánál, ám aggasztó módon épp egy visongó, karikát kergető gyerkőchad keveredik eléjük. Ebbe a türelmetlen kavarodásba hirtelen, fülbántóan belecsörren a sarki fűszeres ajtócsengője, és egy terebélyes asszonyság fordul ki a boltból, karjában dugig pakolt kosárral.

A rezonőrséggel akár folyamatosan érzékeltethetjük, hogy valaki meséli neki a történetet. Ez egyfajta távolságtartást is ad, hiszen az olvasó így nem válhat teljesen eggyé a főszereplővel: egy már megtörtént esemény hallgatója csupán. Ilyen esetben akkor az egyik szereplőt kell kiválasztanunk, és azt kell rezonőrünkké tennünk:

Örült a felhők mögül előbukkanó napnak, ami azonnal vakító arannyal festette be a városka nedvesen csillogó főútját. Visszább fogta lovait, mert a megélénkülő délutáni forgalom óvatosságra intette: körülötte lovaskocsik patacsattogós zörgésétől, és az ernyőiket rázogató, összecsukó emberektől lett ismét zajossá a zsúfolt kereszteződés. Fel is tűnt neki egy kalapos-cilinderes kis csapat, amelyik épp sietősen próbált átevickélni a Jugend utca sarkánál, és látta, ahogy visongó, karikát kergető gyerkőcök csoportja keveredett eléjük. Ebbe a hirtelen támadt kavarodásba érkezett, és már a féket taposva próbált megállni, amikor a lovait megriasztó, éles csörrenéssel kivágódott a sarki fűszeres ajtaja, amit egy jól megtermett asszonyság lökött ki a farával, karjában dugig pakolt kosarat egyensúlyozva.

Ugye? Így már kezdünk a részeseivé válni az eseményeknek! A legközvetlenebb, amikor a velünk történő eseményeket meséljük el a leírásunkkal:

Gyönyörködtem a felhők mögül előbukkanó nap csodás arany színeiben, ami a friss tócsákról visszatükröződve úgy elvakított, hogy jobbnak láttam visszábbfogni a lovakat. A megélénkülő délutáni forgalom egyre hangosodott körülöttem: a többi lovaskocsi klappogása, zörgése, az ernyőiket rázogató, összecsukó emberek mind zavarták az én két derék, vidékhez szokott lovamat, így azok már igencsak prüszkölve, fülüket forgatva mentek bele a következő zsúfolt kereszteződésbe. Feltűnt nekem egy kalapos-cilinderes társaság, amelyik épp sietősen próbált átevickélni előttem a túloldalra, és láttam azt is, hogy az a visongó, karikát kergető gyerkőccsapat pont a lábuk elé keveredik. Sietve tapostam hát a fékbe, nehogy ebbe a hirtelen támadt kavarodásba érkezzek, de ekkor ijesztő csörrenéssel kivágódott a sarki fűszeres ajtaja, a durva zaj pedig megugrasztotta a lovaimat.

Azt, hogy ki okozta a zajt, ebben az esetben már nem láthatjuk. Azt esetleg egy másik rezonőrrel szemléltetve tudnánk leírni, viszont a korábban említett eseteket kivéve, egy jeleneten belül nem szabad váltani a rezonőrt.

Mégis át kéne adni valamit egy másik szereplő gondolataiból, érzelmeiből is?

Van rá néhány megoldás, de mindegyikkel vigyázni kell, mert csak finoman alkalmazva simul bele az írásba:

- Kiszólás: Amikor a másik fél elmondja, amit gondol, indulatosan kiszól, csalódott megjegyzést tesz... magyarán verbálissá teszi, ami nem az. (Hiba lehet: monologizálás, amikor a tetőponton mindent elmond a főhős, vagy a főgonosz, amolyan tanárbácsis stílusban.) Erről bővebben a párbeszédekről szóló modulban olvashatsz! Ritkább módja a beavatás, ami a monologizálás egy rejtettebb formája, általában szereplők egymás közötti bizalmasabb információcseréjéből áll, vagy a személyes levél, illetve egyéb írás, ami az olvasó elé kerül, stb.

- Találgatás: Ha valaki akkora koponya, olyan empatikus jellem, hogy a másik gesztusaiból, tapasztalatai, emberismerete alapján leveszi, hogy mire gondolhat, mit érezhet a másik. (Nagyszerű bemutatása olvasható ennek a Mester és Margarétában, a Jézus és Pilátus beszélgetése során.) Vigyázni kell, ne menjen át a dolog gondolatolvasásba.

- Elhallgatás: Amikor a külső szemlélőnek is látható jeleket (mimikát, hangsúlyt, viselkedést, szóhasználatot, stb.) írjuk csak le, megfelelően súlyozva azokat az elemeket, amikből az olvasó dolga kitalálni, mire gondolhatott, miként érezhetett a szereplő. Lutri, de az előzővel ötvözve érdekes irodalmi eszköz.

Ezek a technikák néhol keverednek, van, ahol a rezonőr bevonásával él velük az író. A lényeg az, hogy számos módja van a rezonőrváltás elkerülésének, ezért ahol csak lehet, élni kell velük.