Felépítés

Bevezetés, tárgyalás befejezés. A tárgyalásban; felvezetés, tetőpont, levezetés. Ezek az alapok, innen már nehéz nevén nevezni a finomításokat. A kimesélést a levezetés egyik formájának tekintem, ami átvisz a befejezésbe. A lezárás a cselekményre vonatkozik, itt inkább a filmes szakmával cseng össze. A leggyakoribb lezárások (end): answer (feloldás,megoldás), a cliffhanger (függőben hagyás), happy end (boldog vég), cut (megszakítás, vágás). A lezárási pont, ahol a történet cselekménye az előbbi módok valamelyikével (vagy másképp) véget ér. Utána még jöhet epilógus, köszönetnyilvánítás, ajánló, stb., de az már nem a történet cselekménye, csak kapcsolódhat hozzá.

Most akkor lássuk mindezeket részletesen:

Előszó származhat akárkitől: a kiadótól, a szerkesztőtől, rokontól, vagy a szerző által felkért ismerőstől, szakértőtől, és végül magától az írótól is. Általában a megírás, a kiadás körülményeire vonatkozó közlések kerülnek ide, az apropó, amiért a mű egyáltalán elkészült.

A köszöntő az olvasó megszólítása. Szintén nem szükséges, hogy a szerzőtől származzon, megfogalmazásában pedig törekedni kell arra, hogy általános érvényű legyen a megszólítás, nehogy egyes olvasói csoportok eleve kirekesztve érezhessék magukat - hacsak nem pont ez a cél.

A felvezetés egy olyan közlési fora, amiben a szerző a bevezetést megelőzően vázolja, miként jutott a történet megírásáig, milyen motivációs erők segítették a mű létrehozásában, és milyen események vezettek a mű cselekményének kezdőpontjáig. Gyakori elem a törénelmi témájú művekben, amikben fontos, hogy az olvasónak rálátása legyen a történelmi előzményekre.

Bevezetés:

A történet elkezdésének a módját befolyásolja egyrészt a mű kategóriája, az alkotó egyénisége és az olvasói célcsoport.

A gyerekeknek jellemzően a mesés bevezetőket alkalmazzuk mese, meseregény, mesei elemekre építő egyéb irodalmi alkotások esetén. Igen közismert szófordulatok használatosak.

A komolyabb irodalmi alkotások esetében a bevezetés egy funkcionális csoport, amiben a szerző által válogatva helyet kap a történet körülményeinek bemutatása. A kort, a helyszínt, a főbb szereplőket, a cselekmény bonyolításának egy lényeges pontját ismertetheti és fontos szerepet játszik a történet alaphangulatának kialakításában. Ezekkel az eszközökkel játszva a mester akár megvezetheti az olvasót, akár időben egy törzstörténethez képest jóval korábbi, vagy sokkal későbbi időpontot villanthat fel.

Írástechnikailag a bevezetés lehet leíró jellegű, ahol a környezettel való minél alaposabb azonosulást segíti az olvasó számára, de lehet akciódús jelenet is, amiben a gyorsan váltakozó körülmények szakítják ki az olvasót a saját környezetéből, és vonják bele az események sodrába.

Manapság ez utóbbi terjedt el, hiszen a kiadók számára fontos, hogy a beleolvasás élménye a vásárlót minél rövidebb idő alatt motiválja a könyv megvételére.

Ennek kényszerére alakult ki az a technika, amikor egy ókori technikával, "in medias res" - a dolgok közepébe vágva - kezdődik a történet, és csak egy később olvasható visszatekintésből (flashback) derülnek ki a leírósabb technikát követelő információk.

A bevezetés hossza pár mondattól egy-két fejezet hosszúságig terjed. Technikailag a tárgyalás előtt ér véget, ami tartalmilag egy olyan pont, ahonnan át lehet kötni az előzetes információkat a törzstörténet leírásába. Ennél a pontnál ugyanazokat a technikai eszközöket használhatjuk, amiket a fejezetek összekapcsolásánál, és amiket a Dimenziók témakörön belül tárgyalunk részletesebben. Gyakori a lezárás, de szívesen alkalmaznak cliffhanger technikákat is.

Tárgyalás:

Történetünk lényegi részét, a szereplők cselekményeinek javát az elbeszélés törzsanyagát a tárgyalásban fejtjük ki.

Felvezetés a neve annak a résznek, amiben az olvasó részletesebben megismerkedik a történet szereplőivel, és a környezetből, körülményekből kibontakozik a konfliktus. Természetesen egy történet több konfliktust is tartalmazhat, ezek futhatnak egymással párhuzamosan, de követhetik is egymást. Amikor egy konfliktus elérkezik abba az állapotába, ahol végleges megoldást kap, akkor érkeztünk a történet tetőpontjához.

Tetőpont szinte mindig drámai; ilyenkor beteljesedik valakinek a sorsa a szerelemben vagy a halálban. Ha a konfliktus megoldása ennél kisebb léptékű, akkor is minimum a történet főszereplőjének egész további sorsát kell, hogy meghatározza, különben magának a műnek az irodalmi értékét kérdőjelezi meg. Ha nem okoz ugyanis katarzist, erkölcsi megújulást, sem világnézeti megváltást az adott mű, akkor minek? Egy félig-meddig működő kapcsolat kialakulásának elmesélése, egy hétköznapi eset megjelenítése nem írói munka. Akkor sem, ha az ábrázolt világ bemutatása a fő cél, és így az alkotónak a cselekmény nem lényeges. A csehovi sóhajtozások maximum egy nagyon szűk irodalmi kört elégíthetnek ki, akinek ilyen l'art pour l'art írói ambíciói vannak, annak fölösleges hozzá megtanulnia a piacképes írói technológiákat. Mégis, van létjogosultsága a nem drámai tetőpontoknak is, hiszen a filmsorozatok világából ismerhetjük az epizódokra épülő történeteket, melyeknek az irodalmi elődei voltak azok a folytatásokban megjelenő, főleg újságokban közölt történetek, amik végül olyan klasszikus műveket szültek, mint pl. a Tamás bátya kunyhója. Ilyenkor viszont rendre találunk egy epizódokon keresztül ívelő dramaturgiai szálat - lehet ez egy életút, vagy egy jóval jelentősebb főkonfliktus -, aminek a kicsúcsosodása egy olyan tetőpont, ami jobbára az utolsó epizódban jelenik meg. Ezt követi ugyanis a levezetés.

Levezetés, kimesélés során az írónak illik elvarrni a mellékszálakat, erkölcsi kérdésekben segítenie kell az állásfoglalást, vissza kell igazolnia az olvasónak a döntései helyességét. Sokszor alkalmaznak egy nagytudású mellékszereplőt, aki valamilyen szituációban alkalmat kap, hogy elmesélhesse a háttérben húzódó nagyobb összefüggéseket, máskor egy későbbi időpontba ugorva kapunk egy távolabbi rátekintést a megtörténtekre, amikor már fény derült a cselekményt befolyásoló tényezőkre.

A tetőponton kialakuló megoldás az olvasót kisebb részben a saját személyisége, nagyobb részben az alkotó befolyásolása valamilyen erkölcsi, etikai, társadalmi választásra kényszeríti. Ennek a választásnak a megerősítését is érdemes a levezető részbe iktatni, főleg, ha ez a választás esetleg szembefordulást jelenthetett az olvasó korábbi világnézetével, meggyőződésével. Ezzel az erősítéssel még akkor is javítunk a művünk értékén, ha esetleg az olvasónk nem, vagy csak részben tudott azonosulni az értékrendünkkel.

Mese esetén, akárcsak a bevezetésben, itt is sematikus mesei elemek állnak a rendelkezésünkre, amikkel lehet élni, de természetesen nem muszáj. Ezek az elemek gyakran lezárásként is funkcionálnak (Aztán hatalmas lakodalmat csaptak, ma is élnek, ha meg nem haltak), ám a komolyabb írásokban a befejezés egy sokkal összetettebb technikai eszköz.

Befejezés:

Egy cselekményvonal megszakítása azzal a céllal, hogy egy másik cselekményszálat folytathassunk a történetben, vagy hogy lezárhassuk a művet. Módszerei nagyrészt átfedésben állnak a filmművészetben használt befejezési módszerekkel, ezért itt a közismertebb, filmes elnevezéseket is írom.

Lezárás: (end): A kimesélés vége. Az elvarrt mellékszálak és a főbb szereplők további sorsának informatív ismertetése jellemzi. A történet fő cselekményvonulata maradéktalanul véget ér, az olvasó joggal nem számol a történet folytatására. Az ilyen befejezést könnyezi meg az olvasó, amikor egy nagyszerű könyv végére ér, és a lezárással tudatosul benne, hogy ez az olvasási élmény nincs tovább.

Egy másik lehetőség az answer (feloldás, megoldás), amit sokszor bűnügyi írások végén találhatunk, de a novellaírásnak is gyakori eszköze. Itt a végszó a mindent felfedő, megoldó talány, sokszor egy név, vagy dátum, esetleg esemény, mely információ birtokában az addig olvasottak végre végső értelmet nyernek. Tragédiában egy másfajta megközelítéssel erkölcsi felmagasztalást, esetleg feloldozást ad a tragédia főhősének, kiosztja az erkölcsi győzelmet, vagy egy bosszú beteljesülését írja le. Olyan esetekben is alkalmazható, amikor a történet folyamán megtervezett, vagy előre látott eseménysor a végén bekövetkezik, és ennek objektív láttatása az író szándéka. Pl. egy helyszínről való sikeres menekülés után befejezésként láthatjuk a helyszín teljes megsemmisülését, igazolva ezáltal mindazt, amit a történet során a túlélők megtettek a menekülésük érdekében. Speciálisan még arra is jó lehet egy történet végi feloldás, hogy az így napvilágra kerülő információ tovább fűzze a történetet a következő részhez, fejezethez, epizódhoz. Erre azonban sokkal célszerűbb és közkedveltebb eszköz a cliffhanger (függőben hagyás) módszere, amikor is a cselekményszálat úgy szakítjuk meg, hogy az olvasó nem tudhatja, mi fog történni a veszélyben, döntéskényszerben hagyott szereplővel.

Persze leggyakrabban happy end (boldog vég) a történetek vége, aminél az író biztosítja az olvasóját, hogy a megszerettetett főhős és barátai boldogan éltek, amíg meg nem haltak, a gonoszok pedig mind megkapták méltó büntetésüket.

Kötet végén nagyon ritka a cut (megszakítás, vágás), és a történeten belül sem túl érdekfeszítő megoldás. Ilyenkor ugyanis a fejezet pontosan ott ér véget, ahol az adott eseménysor véget ér, a szereplő pedig pontosan innen folytatja a következő fejezetben a cselekményt. Egy történet lezárásaként csakis úgy van értelmezhetősége, ha kimondottan azt kívánja vele érzékeltetni az író, hogy a szereplő élete a továbbiakban ugyanúgy folytatódik tovább, mint korábban, semmi drámai változás nem következett be az elmeséltektől az életében. Ez erősen gyengíti a tetőpont és a levezetés értékét, ám vannak ilyen sztorik is.

Egy szerzőnek mindig kényes feladat a megfelelő lezárási pont meghatározása. Hiba, ha túl korai, és a cselekmény megszakítása még kérdéseket hagy megválaszolatlanul az olvasóban, elvarratlan szálak teszik befejezetlenné a történetet. Ha túl későn harapjuk el a sztori végét, akkor viszont a túlírás bűnébe esünk, az olvasó elvesztheti a varázst, a befejezés pedig egy frappáns lezárás helyett suta elhallgatással ér véget.

Függelékek:

Mindazok a fejezetek, amiknek a tartalma már nem tartozik a történet szorosan vett cselekményéhez, ám segítik annak megértését, plusz információkat szolgáltatnak a hátteréhez, függelékeknek tekinthetők. Leggyakoribb eleme az utószó, avagy epilógus, aminek az elhagyásával is kerek egészet alkot a történet, de olvasásával még egy kis irodalmi élményt nyújt. Gyakran a befejezés része, néha teljesen átvéve annak szerepét. A történettől kissé eltávolodóbb stílusú a köszönetnyilvánítás, mellyel a szerző tiszteleghet valós, vagy fiktív személyeknek a könyv megírásában nyújtott segítségükért. Az ajánló elkülönül a történettől, annak csak egy bizonyos témájához kapcsolódó másik olvasmányt - ritkábban másfajta dolgot, például egy helyszínt, vagy szolgáltatást - ajánl az olvasó figyelmébe, ami további információkhoz, élményekhez juttatja vele kapcsolatban.

Az írói munka kötelező melléktermékei a jegyzetek, amikből a szerző akár meg is oszthatja azokat, amikre az olvasó méltán tarthat igényt. Főleg dokumentációs anyagok lehetnek igazán értékesek, és akár tudományos szintre is emelhetnek egy nem mellesleg szórakoztató írást. A szöveg egyes részeihez rendelt jegyzeteket számozzuk egy felső indexes karakterezéssel, majd vagy lap alji lábjegyzetben, vagy a kötet végén, külön fejezetben adjuk közre. Idézetek alkalmazása esetén kötelező. A jegyzetek egy másik vetülete, amikor az anyaggyűjtéshez használt szakirodalom bibliográfiáját közli a szerző a könyv végi fejezetben.

Vannak olyan művek, amikben az előforduló nevek különleges fontossággal bírnak, esetleg olyan többletjelentés tartozik hozzájuk, hogy érdemes kigyűjteni őket egy külön névmutatóba, de ugyanez elmondható bármilyen egyéb tárgyszavak gyűjteményéről is, amik ebben az esetben tárgymutatót alkotnak. Ezeket szigorúan alfabetikus sorrendbe rendezve adjuk közre.

A dátumokat is gyűjthetjük függeléknek, ez lesz a kronológia, ahol a dátumok növekvő sorrendben követik egymást.

Kerülhet még a kötetbe térképmelléklet, amit gyakran a kemény borító belső felületére nyomtatnak, és különböző szinteken felelnek meg a kartográfia tudományának. Ugyanígy előfordulhatnak kimutatások, táblázatos vagy grafikonos formában, de akár társított művészetként lehet helye az illusztrációk számára is, akár a szöveg közben, akár külön lapon, vagy oldalon, de akár egy saját fejezetben grafikai mellékletként. Igényes művek esetén ezekről egy külön jegyzetanyag is helyet kap a kötetben, amiből az olvasó tájékozódhat az illusztrációk és azok készítőinek adatairól.

A legmagasabb szintű szakmunkát a tezaurusz elkészítése igényli, ami lényegében egy tárgyszóhoz kapcsolódó hierarchikus tárgyszó-gyűjtemény. Jelöli a kapcsolódó fogalmakat, a szinonimákat is, és utal a további kapcsolatokra. Egy komolyabb tezaurusz önmagában is kötet nagyságú szógyűjtemény lehet, habár manapság már az ilyeneket digitális formában, hipertextes szövegként adják meg. A számítástechnika fejlődésének köszönhetően egyre gyakoribb az is, hogy a nyomtatott kötet függelékei digitális melléklet formájában kerülnek közlésre a könyvhöz tartozó adathordozón, vagy csupán a kötet végén található internetes címen.

Szócikkek esetében a tárgymutatóhoz hasonló alfabetikus gyűjteményről beszélünk, ami kiegészül a tárgyszavak rövid definiálásaival. A szócikk tartalmazhatja a fonetikus kiejtés leírását, a szó eredetére utaló jelzést, a szinonímákat és az utalókat, továbbá a kötetben található előfordulásainak oldalszámait.

Tartalomjegyzék a kötet első, vagy utolsó oldalain fordul elő, esetleg a kötettől különálló formátumban. A kötet fejezeteinek megkülönböztetésére használt címeket és/vagy számozást tartalmazza, a hozzájuk tartozó oldalszámokkal.

Ez tehát egy kötet általános felépítése, amihez természetesen még további kiegészítésként járul a kiadó által beszerkesztett címoldal és verzó, a kolofon, a fülszöveg és esetenként még akár néhány reklámoldal a további kiadványokról, vagy a szponzorok termékeiről, a kiadó hírei stb.

Hogy mindez még lebilincselő is legyen, ahhoz az írói boszorkánykonyha különleges receptjei kellenek.