Idősík dimenzió

Az elbeszélés során a történetnek is, illetve a mesélésnek is lehet többféle ideje: jelen, múlt és régmúlt. A jövő idő csak nagyon behatárolt körülmények között használható.

A következetes alkalmazásuk az alapja a történetünk élvezhetőségének. Az összekuszálódott idővonalak végzetesen és végérvényesen hitelrontók.

Nézzük a leggyakoribb eseteket:

Közvetlen múlt (közvetítés)

A történet éppen történik és az elmesélés folyamatosan követi azt. A mesélőnek nincs lehetősége felfedezni a közvetlen ok-okozati összefüggéseket, hiszen épp megéli azokat, a rezonőr csak a zsigeri reakcióit tolmácsolhatja. Nincs rálátásunk arra, hogy eseménynek milyen hatása lesz a későbbi eseményekre.

Elbeszélő múlt (jelentés)

A történet a múltban játszódik, a mesélés a jelenben. Ilyenkor egy nem túl régen megtörtént esemény összefoglalását, közlését adjuk, ahol az eltelt idő arra már elegendő volt, hogy a mesélő átgondolja a történteket, levonjon tanulságokat, hozzá fűzhesse magvas gondolatait, de még élénken él benne az összes átélt érzelem, még emlékszik a pillanatnyi, tűnő gondolataira is. Egy harc utáni elmesélés, egy napló vezetése vagy egy utazás élményeinek összefoglalása a vendéglátónál ilyen múltidejű elmesélést kíván. Sokszor a párbeszédes forma társul hozzá, amikor az egyik szereplő egy másiknak mondja el az élményeit.

Felidéző múlt (felidézés)

A történet a régmúltban játszódik, a mesélés a jelenben. Ekkor már lehetőség van a nagyobb összefüggések ismeretében úgy szerkeszteni az elbeszélést, hogy a lényegesebb elemek kiemelésre kerüljenek. A mesélő kiszólhat a történetből, utalva az eseményhez kapcsolódó másik eseményre, rávilágíthat összefüggésekre. Ismerheti a történetben szereplők gondolatait, véleményét, vagy a későbbi sorsukat. Eltűnnek viszont a pillanatnyi érzelmek, a bizonytalankodások, a váratlan fordulatok. A feszültségkeltés eszközei a késleltetett információközlés és az elhallgatás maradnak. Ebben az elmesélési formában már feltűnhet a színesítés, a mesei elemek, ugratások, és mindaz, amivel éreztethető, hogy a történet már egy megtörtént esemény szórakoztató felidézése.

Elmesélő régmúlt (legenda)

A történet és a mesélés is múltidejű – ez az elbeszélő múlt, ahol a jelenidejű mesélő egy már egyszer hallott, olvasott történetre utalgat vissza. Folyamatosan hivatkozva a könyvre, vagy elmesélőre folyik a közvetítés a jelenben, a megtörtént események és az egyes szereplők gondolatai, érzelmei mind másodkézből származó tények. Az ilyen fajta elbeszélések nagyon hitelesnek hatnak, épp ezért is használják olyan információk közlésénél, ahol a befogadónak okkal van joga kételkedni a hallottak igazában. Ezzel együtt jár az aktuális mesélő felelősségének hárítása is, hiszen “neki is csak mondták”. Az ilyen mendemondák valódi hitelét a forrás és a közvetítő mesélő együtt adják, ha bármelyik hiteltelen, a legendából szóbeszéd lesz.

A jelenidő

Általában egy történetet – függetlenül a rezonőr személyétől – múltidejű leírásban szoktunk olvasni. Vannak azonban olyan esetek, amikor célszerűbb jelenidőt alkalmazni. Ez lehet egy elmesélés kezdete, amikor egy jelenidejű történésből vált a mesélő a megtörtént esemény múltidejű elbeszélésébe. Vagy a múltidejű elmesélés fut ki a jelenbe és ezért válik jelenidejűvé. Vagy a több szálon futó cselekmény egyik szála a jelenben fut, miközben fashbackek tárják föl a háttérinformációkat. Vagy a nagyon pörgős akciójelenetek gyorsaságának érzékeltetésére használja az író a jelent, erre az időre felváltva a közvetlen múltat. Vagy a rezonőr éppen a jelenben átélt események hatásait közvetíti, miközben a mesélő leírja egy külső szempontból, ami történik közben - ez halálélmények leírásánál fordul elő, vagy párbeszédben, amikor a karakter konkrétan eseményt közvetít.

Egy egész történetet abszolút jelenidőben megírni elég sok feladással jár. Nagyon nehéz ugyanis kilépni a lineáris mesélésből, nincs lehetőség rávilágítani nagyobb összefüggésekre, ok-okozati kapcsolatokra. Leszűkíti a leírások lehetőségeit is, hiszen csak annyi információt adhatunk át, ami hihetően belefér a mesélő pillanatnyi megfigyelésébe.

Akármilyen okból is kell belemennünk a jelenidejű közlésbe, arra mindig figyelnünk kell, hogy ilyenkor ne keverjük a szövegben a múlt- és a jelenidő használatát, és csak akkor térjünk át a jelenidőre, ha az indokolt.

A jövőidő

Előfordul, hogy tudunk mesélni a jövőről, és most nem a jóslatokra és az időutazós sci-fi irodalomra gondolok. Ezeknél egyértelmű, hogy kialakítható ilyen szituáció. Viszont, amikor a mesélő egy régmúlt eseményt idéz fel, akkor azokon a lényeges pontokon, ahol a bekövetkező cselekmény döntő befolyással volt egy később bekövetkezett esemény létrejöttére, a mesélő megteheti, hogy kiszól a történetből, felhívja az olvasó figyelmét a momentumra, pár szóban elárulja, mi lesz ennek a momentumnak egy jövőbeni következménye, és így adja meg a szükséges nyomatékot a mondandójának. Ilyenkor arra érdemes ügyelni, hogy a kiszólás és a közölt információ ne rontsa el a történet élvezhetőségét, ne lőjön le későbbi poént, ne leplezze le a történet fordulatait. Jól alkalmazva kellemesen anekdotázós hangulatot adhat így az író a művének.