Hitelesség

Nagyon fiatal koromban olvastam egy Robour-novellát, amiben a szobrokat egy idegen faj életre kelti egy sugárral, mert azt hiszik, az emberiség fogságban tartja őket. Aztán, amikor rájönnek a tévedésükre, visszacsinálják a dolgot egy másik sugárral. Közben meg megy a balhé a Földön, mert pl. egy őslénypanoptikumnál elég gáz, hogy a szobrok megmozdulnak.

Izgalmas sztori volt, de nem azért emlékszem rá, hanem mert nagyon fiatal korom dacára is átverve éreztem magam. Nem tudtam elhinni, hogy egy élettelen tárgy egyetlen sugárral élő, tanult és ösztönös ismeretekkel rendelkező lénnyé változtatható. Hiteltelen.

Alapvetően itt előbb tisztázni kell, hogy az írás nem öncélú dolog - a nem publikálásra szánt naplójegyzetek kivételével persze -, hanem egy olyan vállalkozás, ami az olvasó felé irányul. Arra kell törekedni, hogy a befogadó élvezettel át tudja magát adni annak az érzésnek, hangulatnak, világnak, amibe az olvasási folyamattal kerül, avagy olyan gondolatokat, érzelmeket ébresszen benne, amitől többé, jobbá válik. Katarzist, vagy legalább kellemes szórakozást vár.

A fantasy műfaja a mesés, misztikus elemek reális környezetbe ágyazásával könnyen el tudja érni azt, hogy az olvasó kiszakadjon a szürke hétköznapjaiból és képzelete szárnyán az olvasott világba repüljön, átélje amit a megismert, felépített, megszeretett hősei megélnek, együtt sírjon és nevessen velük küzdelmeik és vígságaik közepette. Ehhez viszont az kell, hogy amit olvas, azt el tudja hinni. Ellentétben a mesével, ahol végig tudjuk, hogy az csak mese, itt pont az a lényeg, hogy minden következetes és logikus. Okok, indítékok szülte következmények gördítik tova az eseményeket. Ha vannak csodás lények, azok szerves elemét alkotják a fantasy világnak, ha működik a mágia, annak rendszere van.

A realisztikus környezet még alattomosabb csapdákat rejt. Ha nem a saját, kitalált világunkat meséljük a történetünkben, bizony óhatatlanul is belefutunk majd azokba az olvasókba, akik képzett szakismerői az adott helynek, kornak, társadalomnak. Vagy legalábbis erről vannak meggyőződve. Náluk egyetlen stílusidegen ruhadarab, túl modern, vagy társadalomidegen kifejezés vagy kiszólás elegendő, hogy elveszítsék a varázst, és ennek okán érzett jogos felháborodásuknak kellemetlen nyilvánossággal adjanak hangot.

Nem hiányozhat a szerző saját tapasztalata, de mert ez sohasem lehet eléggé szerteágazó, kell, hogy ott legyen a kutatómunka is. Érdemes például minden olyan szerzőnek kipróbálnia az íjászatot és egy másfélkezes kard forgatását, aki történelmi, vagy historikus fantasy történetet ír. Bizonyára nem kell utána részleteznem, miért nem hihető, hogy pl. a kétkezes harc közben szellemes diskurzust folytatnak a szereplők, avagy száz ellenfél lenyilazása után "veszik tudomásul" egy íjász jelenlétét. A hadtudományokról szóló szárazabb tankönyveket is tudom ajánlani ez ügyben.

A filmélmények gyakorta a látványosság mögé rangsorolják az ésszerűségeket, ám amely logikai bakikon a film lendülete túlsodorja az egyszeri nézőt, azon az olvasó keményen fennakad, és akkor elillan a varázs, hiteltelenné válik az egész környezet és az író. A filmeket amúgy is nagy távolságtartással kell kezelni, amikor kutatómunkát végzünk, ugyanis mára külön iparága nőtt az “archív dokumentumok” gyártásának, egész kereskedelmi adóknak biztosítva filmanyagokat. Számomra a legdurvább élmény eddig a szovjet mamut-visszatelepítésről szóló áldokumentum bizonyult, de talán sokan emlékszünk még az “Olajfalók” című cseh filmremekre, vagy mások is láttak már “eredeti” második világháborús felvételeket, ahol a szépiaszínre varázsolt, szálkás, szálas kópia egyik-másik jelenetében modern épületek, századvégi autók villantak be...

A kutatás tehát egy lényeges munkafolyamat, ami a történetünk hitelessé tételéhez szükségeltetik. Két formáját nevezhetjük meg: a passzív és az aktív kutatást.

A passzív kutatás ma már mindenképpen a kényelmesebb, és ezzel együtt is eredménnyel kecsegtető módszer. A könyvtárak és az internet hatalmas tudásbázisa csupán egyetlen nehézséget állít elénk: a keresést. Ahhoz, hogy releváns találataink legyenek, tudnunk kell kérdezni, szűrni, kiemelni. Tárgyszavakat kell meghatároznunk a kutatásunk témájával kapcsolatosan, szűkítenünk kell időben, térben, megnevezésben.

Vegyünk példának egy történelmi regényt, amiben a főhősünknek a perzsa sivatagon kell átlovagolnia. Mivel a saját, európai lova kidőlt alóla, helyi kereskedőtől vásárol lovat. Időszak a 14. század, helyszín Perzsia, ami ma már Irán, azaz a célszavak: horse, iran, 1300. Íme, egy egész jó találat ahhoz, hogy hiteles leírását adhassuk hátasunknak: “http://www.museumofthehorse.org/journal/a-look-at-the-turkoman-horse-in-iran/”

Az aktív kutatás minden olyan témában helyénvaló lehet, ahol nem találunk dokumentált segítséget, vagy a talált anyag hitelessége megkérdőjelezhető. Ha egy ma létező városról és annak lakóiról kívánunk írni, érdemes elutazni oda. A tapasztalt hangulatot nem fogja tudni helyettesíteni akárhány útleírás elolvasása, sem a helyről szóló turisztikai reklámfilmek megtekintése.

Rendőrsztori, krimi írásához nem árt bejutni a rendőrségre, akár grátisz munkát elvállalva egy kis időre, de legalább egy rendőr ismerősre szert kell tennünk, akivel részleteiben átbeszélhetjük a munkájára vonatkozó jeleneteket. Egyéb szakmák hiteles leírásához is hatalmas segítség lehet, ha akár csak megfigyelőnek bejuthatunk egy mester, vagy cég műhelyébe.

Van, amit persze nem lehet élesben kipróbálni, vagy nem éri meg. A harci- és katasztrófa helyzeteket mindenképpen jobb, ha valamilyen hagyományőrző, vagy szimulációs környezetben tapasztaljuk meg, nem pedig ötéves hivatásos katonai szolgálatot vállalunk, éles bevetésekkel, hétvégénként tűzoltó és katasztrófaelhárító önkénteskedéssel.

A kutatás során szinte mindig vegyül a kétfajta módszer, a súlyozása csupán attól függ, milyen eszközöket tudunk igénybe venni.

A kutatás mélysége sem terjedhet túl azon, amit a saját munkánk, a tulajdonképpeni írás megkövetel. Tehát ne végezzünk el egy asztalosképzést csak azért, mert a készülő regényünk egyik fejezetében a szereplőnk betéved egy asztalosműhelybe. Ahhoz nekünk is elég annyit megtennünk, hogy egyszer bekukkantunk egybe.

Külön kell választani a karakterek tudását attól, amit mi tudunk. Ez elsőre nem tűnik nehéznek, mégis, számtalan esetben jelenthet problémát, és hiteltelenítheti el a történetünket, ha a mozgatott szereplők egyik-másika hirtelen, megmagyarázhatatlan módon új ismeretekre tesz szert. Ilyen lehet, ha egy harcban tapasztalatlan karakter kilátástalan küzdelemben mégis győzedelmeskedik, ha a faragatlan jobbágy írni, olvasni kezd, ha az akcióhősünk idegen civilizációk ismeretlen gépeit vezeti és irányítja kaszkadőröket megszégyenítő ügyességgel.

Mégis, a leggyakoribb hiba, amit el szoktak követni a szerzők az, amikor a leírásban megnevezett új szereplőt anélkül kezdik el nevén szólítani a többiek, hogy bemutatkozott volna. Vagy, amikor egy másik kultúra szülötteivel simán szót értenek a főszereplők.

Az is előfordul, hogy egy karakter csak azért jelenik meg a történetben, hogy információk tömkelegével árassza el a főszereplőket, akik aztán így játszi könnyedséggel oldják meg az alapvető- és mellékkonfliktusokat. Az ilyen informátor karakterek kezelése sokkal nagyobb körültekintést és előkészületet kíván, mint ahogy az gyakorta megtapasztalható.

Mindezen hibák kivédéséhez elengedhetetlen a karakterek és a világ megfelelően logikus és részletes felépítése, amit külön-külön modulokban részletezünk.