Láttatás a leírásban

2. Tárgy, objektum, táj, személy, csoport leírása

2.1. Tárgyleírás

„Ha egy színdarabban az első felvonásban egy puska lóg a falon, akkor az a harmadikban el kell, hogy süljön.” / Anton Pavlovics Csehov /

A tárgyak leírásánál ez egy megszívlelendő meglátás.

Soha ne írjunk le feleslegesen tárgyakat, személyeket, objektumokat vagy tájat csak a saját szórakoztatásunkra, vagy, mert nem volt jobb ötletünk.

Persze, ezzel lehet trükközni: krimi esetén pl. érdemes „elrejteni” a lényegest a lényegtelen között, de ilyenkor nagyon kell vigyázni az arányokra, mert az olvasó nem hülye, kiszúrja az erőltetett figyelemelterelést.

Egy tárgy leírásakor nem csak az a fontos, hogy a jellegzetességeit próbáljuk megragadni, hanem az is igen lényeges, hogy a rezonőrnek milyen a pillanatnyi viszonya a tárgyhoz.

A leírást megelőző lépés itt is, mint az írás során mindig: az átgondolás:

– Mit tudunk a fizikai jellemzőkről? (Méret, anyag, szín, forma, stb.…)

– Milyen szituációban találkozik vele a rezonőr?

– Milyen érzést vált ki belőle?

– Mennyi ideje van megfigyelni?

2.2. Objektum leírása

Az objektum tulajdonképpen a tereptárgy. Olyan dolgokra kell itt gondolni, amik részei lehetnek a tájnak, mint pl. egy szikla vagy egy torony, de lehetnek ennél kisebb vagy éppen nagyobb dolgok is. Tulajdonképpen a látvány egy részlete, amit az író kiemel valamilyen okból. Erre akkor van szükség, ha hangulatot akarsz teremteni, vagy megjelenítesz egy külső – a szereplőn kívül eső – dolgot, aminek szerepe van a történetben. Azonban, ha leírsz pl. egy sziklát, aminek az égvilágon semmi szerepe sincs (nem kell megmászni, odébb tenni, vagy elbújni mögötte), nem az egyedüli a terepen (persze, ha nincs több szikla a környéken, akkor lehet jelentősége), akkor ne írd le. Unalmassá teheti a novellát az olvasó számára, vontatottá a cselekményt, és elvonja a figyelmet. Persze, ha a sziklát azért írod le, mert a hősnek megakad rajta a tekintete, aztán körbenézve azt látja, hogy ezer másik ugyanolyan szikla veszi körül, az megint más eset.

A lényeg az objektum leírásánál, hogy mire is kell az neked, tehát, hogy miért akarod leírn, illetve, hogy milyen a rezonőr viszonya a helyzethez.

2.3. Tájleírás

Tájleírásnál használni kell mindent, amit eddig tanultunk.

Nem elég a látványt, a formákat leírni, de színeket, hangokat, fényeket is meg kell jelenítenünk. Célszerű vigyázni az időjárás viszonyokra (ha vihar van, akkor a leírásban ne csillogjon a napfény a leveleken), a napszakokra (éjszaka nem látunk színeket, csak a fekete és szürke különböző árnyalatait – viszont ekkor lehet jobban játszani az árnyékokkal). Célszerű valamilyen koncepció (elgondolás) alapján bemutatni a tájat, pl. kezdve a nagy egésztől, a látképtől, haladva a kisebb dolgokig, vagy pont fordítva – de erről bővebben lesz szó a következő – a Közelítés, távolítás, fókusz – témakörben. Fontos még az érzékszervek sorrendisége is: ha előbb hallunk meg valamit, mint ahogy leírjuk a látnivalókat, a hanghoz köthető eseményt emeljük ki. Ha a hőmérséklet az első, akkor az kapjon majd lényeges szerepet a későbbi cselekményben.

2.4 Személy leírása

Személy leírásánál is fontos a koncepció (a leírás iránya), de ebben az esetben általában azzal szoktuk kezdeni, ami elsőként a szemünkbe ötlik. Fontos viszont, hogy ne általánosítsunk: a negatív hőseink ne legyenek ronda, ijesztő, visszataszító, avagy alamuszi pofák, és a pozitív hőseinknek sem kell nélkülöznie minden negatív külső jegyet. A takarítást végezhetik akár férfiak, az ablakban muskátli helyett viríthat esetleg pampafű - vagy látható, hogy nem rég focizhatták le a cserepet az udvaron focizó srácok.

A közvetlen jelzők használata helyett (szép, sötét, fényes, gonosz) azt fogalmazzuk meg, mitől és hogyan olyan, amilyen a leírásunk tárgya. Pl. “a fényes asztallap elvakított” helyett “a makulátlanul tiszta asztal lakkozott felszíne tükörként verte szemembe a délutáni nap sugarát” vagy “csuklott a fény, hunyorogtam én, midőn elidőzött pillantásom az asztal tetején” vagy “vallatófény lett az asztal”.

Fontos az idősíkok figyelembe vétele az egyedi leírásoknál is, hiszen a mesélő az időben mozogva is színesítheti a leírást, akár a cselekmény időpontjától a múltba, vagy egy múltbéli időponttól a jelen felé közelítve. Ember esetében kimondottan fontos a kora a leírásnál

Míg egy tárgynál gyakran csak a vadonat új állapotot és az antik kort különböztetjük meg kiemelten (A falra akasztva egy középkorú lovagkard függött... akarom mondani középkori :) ), addig az embernél eleinte szinte havonta, majd egyre nagyobb időközökkel tudjuk tagolni az életkort. Az újszülött hamar csecsemővé válik, lehet baba, vagy bébi, később gyermek, kisgyerek és kislány, gyerek, leányzó, kölyök, lurkó, kisiskolás korú majd kiskamasz, kiscsaj, utána kamasz süvölvény, süldő lány a bakfis, langaléta ífjú a szinte már kész fiatalember, avagy az ifjú hölgy ifiúrnak - kisasszony, és, ha a srácok, csajok felnőttek, akkor a fiatalembereket hol fazonnak, hol mókusnak említik, a nők pedig hamar lehetnek kismamák, fiatal anyukák, asszonykák. Ahogy érik az apa és az anya, úgy lesz belőlük uraság, asszonyság, foglalkozásnak, rangnak kijáró címmel, megszólítással. A középkorú asszony, ha nem asszony, akkor lassan vénlány, ami rosszabb csengésű, mint az agglegény, mert kort is tükröz. Ha viszont csak öreglány, az még sok mindent jelenthet. Idős úr és bácsi, anyó és vén szatyor - megannyi kifejezés az idős korú emberekre, ami átöleli a középkorúság utáni évtizedeket. Ami már a meglepő vénséget jelzi, az az aggastyán, a matuzsálem.

Ugyanígy az állatoknak, növényeknek is meg van a sajátos kormegjelölése a nyelvben, sokszor fajra lebontva.

A magonc, a csíra nő meg palántává, cserjévé, majd a fák sudarasodni kezdenek, míg a lágyszárúak levelet, virágot hajtani. Az utóbbiakból elvirágzott, száraz kórók, zörgő fű és haraszt lesz, a fákból ember módra vénségek, matuzsálemek válhatnak.

Az állatoknál a fiatal egyed nagyon sokféle. Macskának, kutyának kölyke, galambnak tyúknak fiókája van, de fiókát nevel a nyúl, a patkány is, ha lefialt. A birkának bárány, a kecskének gida, és az őznek is gida a kicsinye, de a szarvasnak, a szarvasmarhának, az elefántnak borja van. A vízilónak meg bébije. A bárányból jerke, a malacból süldő nő, a csikó viszont mindaddig csikó, amíg be nem tanul a hámba 3-4 éves koráig.

Az idős állatoknak ritkán van jelzője, bár némelyik többletjelentéssel bír. A vén róka, öreg sas, fogatlan oroszlán közismertek, a vén gebe, veterán csataló, kiszolgált kutya kicsit régiesebbek, de itt is egyértelmű a korjelzés.

Rövid ez a kis összefoglaló ahhoz, hogy minden lehetőséget kivesézzünk, de az olvasmányok úgyis hozzák a példákat.

2.5 Csoport, tömeg

Talán az egyik legnehezebb része a leírásoknak az, amikor egy csoportot vagy közösséget próbálsz megjeleníteni, mivel ebben az esetben sokkal nehezebb megragadni a lényeges elemeket. De – akárcsak a tájleírásnál – itt is pont ez a fontos: a lényeges vonások, a jellegzetes figurák kiemelése és megjelenítése. Ha belegondolsz, minden csoportban – a te osztályodban, munkahelyeden, lakókörzetedben is – megvannak azok, akikre a csoport/osztály említésekor elsőként gondolsz.

Általában kisebb csoportokra, klikkekre osztjuk a körülöttünk élőket, önkéntelenül is beskatulyázva az egyébként különálló egyéniségeket.

Leírásnál is ezt kell alkalmazni, hiszen az arctalan tömeg - ha jobban belegondolsz - nem is annyira arctalan.

Célszerű a nagy tömegeket előbb kisebb egységekre bontani és megragadni a csoport jellegzetességét (pl. öltözet, hanghordozás, jellegzetes kifejezések). Utána jöhetnek az egyének, például a hangadók, a vezéregyéniségek, a kötekedők, a főnökösködők és a háttérben manipulálók, azok, akik mindig bajba kerülnek, az okostojások, a visszahúzódók és az örök vesztesek. Akármilyen nagy is a közösség, az igazán jellegzetes figurákból csak 5-6 van. Őket kell „megragadni” és leírni.