Központozás

A KÖZPONTOZÁSHOZ:

- Képzeld, szövegben a kiemelt rész akkor kap vesszőt - jegyzem meg nagy okosan -, amikor részmondatok közé kerül! A "képzeld" felszólítás miatt kapott felkiáltójelet az előbbi mondat, és a gondolatjeles kiemelés után tettem a vesszőt.

Másképp megfogalmazva:

- Amíg egy mondatnak tekinthető a szövegelésem, addig a kiemelt részek is beleépülnek, amikor pedig új mondatot ékelek a szövegbe, a gondolatjelek ellenére is teljesen különálló mondatként kezelem. - A táblához fordulok, és felírom rá:

"El kell olvasni azokat a nagyszerű blogbejegyzéseket, amiket Eve, Dori, Aardvark tolt fel a Karcolatra a témában!"

Érdemes vele elmolyolni az időt, és kiirtani a rossz beidegződéseket, mivel egy regény megírása alatt pont be is idegződnek a jó módszerek és akkor azt úgy nevezik - rutin.

Mielőtt a szabályokra és a példákra térnék, egy gyakori tévedésre illetve összemosásra hívnám fel az olvasó figyelmét: a központozás nem egyenlő a szépirodalmi művekben gyakran megtalálható párbeszédek megjelenítésével, ez csupán egy része a teljes anyagnak, bár a legtöbben pontosan erre kíváncsiak a leginkább. Valamint ki kell jelentenem, hogy az itt leírt szövegek, nem feltétlenül hibátlanok, magam is véthettem a helyesírás és más kevésbé definiált szabályok vagy ajánlások ellen, ezt kéretik nem a szememre vetni. (A javításra való buzdítást azért szívesen veszem.)

Központozásnak végül is azt nevezzük, ahogyan írásban kifejezzük a beszéd másként le nem írható részeit, mint pl. a ritmus, hanglejtés, érzelmek, szünet, tagolás és hangsúly.

Ennek a kifejezésmódnak alapvető építőkövei az írásjelek.

A TAGOLÁSRÓL:

A jó tagolás, figyelembe veszi a logikailag összefüggő gondolatokat. Az összetartozó mondatok egy egységeket képezzenek, az új információ, a párbeszédek új bekezdésbe kerüljenek! Sokkal kellemesebb lazán tagolt szöveget olvasni, amelynek „képe” van, mint a monoton egybefolyó szöveget. A legjobban sok olvasással lehet ezt elsajátítani. Elismerem, erre rá kell érezni, de idővel már könnyebben megy.

A tagolás fontos dolog, nem nézhet ki a szöveg úgy, mintha kiömlött volna a betűleves! Szükség van bekezdésekre, néha üres sorokra is, hogy rendesen elváljanak a részek. (Aki ezt nem érti, az tanuljon fuvolázni.)

Egy szöveg tagolása nem egyszerű feladat. Először mondatszinten kell kezdeni: hol végződjék az egyik mondat, hol kezdődjön a másik. Erre nincs semmiféle szabály, ahogy jólesik, illetve ahogy a szövegdinamika engedi. Általában egy mondatba egy fontos információ kerüljön, az a legbiztosabb - vagyis ne mindjárt az első mondatban akarja a TSZ elmondani, ki a főszereplő, hogy néz ki, mi célja van, hogy került oda, ahova (és mi ez az ahova), miféle családi háttérrel rendelkezik; majd még el is kezdje a cselekményt. Ez túl sok. Persze az meg túl kevés, hogy első mondat: név; második: becenév; harmadik: hajszín; negyedik: szemszín... Ezenfelül nem árt egyensúlyra törekedni. A túl sok rövid mondat szaggatottá teheti a szöveget, a túl sok hosszú között elveszik a lényeg, az olvashatóság. Egy rövid - egy hosszú (egy sima, egy fordított, mint a kötés) érdekes dinamikát kölcsönöz az írásnak, általában hátrányára, mint előnyére válik. (Az aktuális tagolás, lineráis kohézió részt itt nem tárgyalom.)

Egy információhoz tartozó részek, mondatok általában egy bekezdést képeznek. Azok, amik egy gondolatot fejtenek ki, ne váljanak el élesen egymástól, ez bizonyára érthető. De hol a határ? Jobbára ott, ahol a TSZ meghúzza azt. Hogy ez a határ egybeesik-e azzal, amit az olvasó (vagy a szerkesztő) is annak gondol, az gyakorlat és olvasottság kérdése. Sokan nem érzik a bekezdéseket, ezért gyakran átlóg egy-egy mondat; rosszabb esetben nincs egyáltalán bekezdésre tagolás (aki nem dolgozik, nem hibázhat alapon). Előbbi a kisebb baj, utóbbi azonnali korrektúrát igényel. Semmiféle szabály nincs a bekezdés hosszára, lehet egyetlen felkiáltójeltől a féloldalnyi szövegig bármennyi. Általában öt-tíz sor szokott lenni, de ez csak statisztikai adat, mivel mindent az adott szöveg határoz meg.

A bekezdések elválasztása néha nem elég. Regényekben a nagyobb részeket fejezeteknek nevezik, így is választják el: új oldal, gyakran címmel ellátva. Kisprózában megváltozik a helyzet: nem fejezetekre, hanem részekre kell tagolni a szöveget. Már ha kell tagolni, persze... egy féloldalas gondolatsort elég három bekezdésbe vágni, és kész. Egy tízoldalas írásnál már szükség lehet nagyobb blokkok elválasztására. Ilyenkor szokás az üres sorokhoz nyúlni, vagyis "beenterezni" a szöveget (szép magyar szóval élve), esetleg egy-egy nagyobb "fejezetet" lehet csillagokkal, ugráló nyuszifülekkel stb. elválasztani. Az ilyen esetekben általában éles váltás van: más nézőpont, más hely, más idő. Internetes szövegekben gyakran megesik, hogy egy nagyobb írást több részre kell szedni, mivel vagy nem lehet egy bizonyos karakterszámon felül feltölteni (karakterlimit), vagy egyszerűen nem olvassák el (szerkesztői időlimit). Ilyenkor gyakran a fentebb jelölt csillagos elválasztásoknál szokták "fejezetekre" bontani a szöveget. Ha ilyen nincs, akkor jöhet az önkényes határválasztás, ami vagy sikerül, vagy nem. Balul sikeredett esetben az egyik rész végén úgynevezett cliffhanger alakulhat ki (magyarul függővégnek nevezik). A neve 1914-ből jön, mikor egy némafilm úgy ért véget, hogy a főhős lógott egy szikláról. Főleg sorozatok jellemzője, írásban alkalmazni nem tanácsos, egyrészt, mert ilyenkor a TSZ-t az olvasók elküldik Dél-Amerikába forgatókönyvírónak, másrészt gyakran azt jelzi, hogy a TSZ-nek sincs ötlete, mi legyen a következő lépés, de szeretné, ha az olvasóközönség még maradna, amíg kitalálja. A "csak egy álom volt" befejezés mellett a legdurvább kitolás, amit író elkövethet.

A szöveg makroszerkezeti egységeiről is szót ejtek, mivel az is a tagolás része. Semmi bonyolult, bevezetés, tárgyalás, befejezés. Vagyis a szöveget el kell kezedni, aztán folytatni kell, végül befejezni. Aztán ott van még a cselekmény, és annak a szokásos felépítése (dramaturgiai Eve meg a többiek): expozíció, bonyodalom, kibontakozás, tetőpont, megoldás. Ezek mind az iskolai tanagyag részei (általános iskola, gyakran alsó tagozat), nem beszélek róluk. Itt nem.

A szemmozgást feltérképező módszereknek köszönhetően ma már azt is tudjuk, hogy a mai olvasó teljesen leszokott a lineáris olvasásról. Főleg a sorok elejét, a bekezdések tetejét figyeli, és minél hosszabb egy bekezdés, annál jobban bevadul a görgetőujja. Általában egybefüggő leírásból, 10-12 pixeles betűméretnél úgy hét sornyi leírás kerül figyelembe vételre, a többi nagyrészt elsikkad.

Főcímek, kiemelések vonzzák még a pillantást, az utána következő sor még kiemelt figyelmet kap, de utána ez rohamosan sorvadni kezd.

Ezek a tények a reklámkiadványok szerkesztői számára fontosak, de az elektromos szépirodalom esetében is tudnunk kell használni.

Ha nem akarjuk, hogy a művünk leírásait a legtöbben csak unottan végigpörgessék, akkor azt úgy kell megszerkesztenünk, hogy hat-hét soronként új bekezdést indítsunk. Erre nagyon jó a beszéltetés, amikor is a történetünk szereplői mintegy kommentálják a folyó leírást, párbeszédeikkel megszakítva azt.

Minden olyan esetben, amikor fontos információt hozunk be a történetbe, annak valamilyen bekezdés elején kel szerepelnie.

A mellékesen megjegyzett dolgok el fognak sikkadni.

A képekről, ábrákról jó tudni, hogy az ember tekintetét legjobban egy másik ember arca vonzza. Amennyiben illusztrált művünk van, a szöveg igazításánál figyeljünk arra, hogy a lényegi információk az arcok közelébe, azokkal egy magasságba kerüljenek. A képaláírások címként funkcionálnak, bár a kiemelésükben nehézséget jelent, hogy gyakran kisebb karakterméretet kapnak, mint a szövegtörzs.

Az ábrák második legvonzóbb formája a kör. A pecsétek, címerek, mandalák és az ehhez hasonló, koncentrikus ábrák sokkal nagyobb figyelmet kapnak, mint egy elnyúló grafika, vagy négyzetes ábra. Épp ezért, ha a szövegünkben használunk fejezeteket elválasztó kis piktogrammokat, érdemes kerülni a kerekded formákat, mivel itt pont nem az a cél, hogy elvonjuk a figyelmet a szövegről.

(Feladat: Adok egy egybe szerkesztett szöveget, és azt kell széttagolni, kitalálva az eredeti tagolást. Utána a folytatólagos szövegrészt összekevert bekezdésekkel adom meg, itt ki kell találni az előzményekből és a tagolásokból, hogy mi lett volna a helyes sorrend. Végül a harmadik folytatásban az összekevert bekezdések kerülnek összefolyatásra, és ezt kell kibogozni. Akinek sikerül, az már jól átlátja a tagolás lényegét.)

Párbeszédek, gondolatok

Meg is érkeztünk ahhoz a részhez, ami miatt legtöbben ezt a modult választják.

A központozás nevű varázslatot leggyakrabban akkor alkalmazzuk, amikor egy, vagy több szereplő kommunikál, és ezt idézzük. Azaz leginkább a párbeszédeknél jön elő. Fontos az Eve által említett szabályokon kívül a gondolatjel, ami nem kötőjel. Bár az oldal nem tesz különbséget, azért mégis: a gondolatjelnek is van külön HTML-kódja. Nem emlékszem, mi az, Wikipediában keressetek rá, aztán ott megtalálható. Nem kötelező azt alkalmazni, de ha nem teszitek, akkor jelezni kell, hogy nem kötőjelet tettetek. Fontos szabály: a gondolatjel előtt -mögött mindig, a kötőjel előtt-mögött sosincs szóköz! Ez minden esetben megkülönbözteti őket, Bates-féle mimikri esetén is.

Szövegszerkesztőben egyszerűbb a helyzet: a kötőjel a klaviatúrán található, a pont mellett. (Akinek az előbbi sem sikerült, inkább tanuljon fuvolázni.) A gondolatjel "normális" klaviatúrán, vagyis ott, ahol van NumPad (az a kis számokkal teli rész ott oldalt, bekapcsolt NumLock mellett) a Ctrl+szürke -, vagyis a numerikus mínuszjel kombinációja. Ahol nincs, mint például a laptopok (persze van, csak nehéz elővarázsolni); vagy ha a TSZ (nem téesz, hanem Tisztelt Szerző) úgy érzi, csuklómerevséget kap ettől a kombótól - ott is megoldható a helyezet. A szövegszerkesztőn be kell állítani, hogy a gondolatjelnek más legyen a billentyűparancsa. Word 2003 (és a többi verzió) esetén: Szimbólumtábla megnyitása (Beszúrás/Szimbólum menü), a felső füleken átnavigálni a Különleges karakterek része, ahol a gondolatajelet kiválasztva alul a Billentyűparancs gombbal át lehet írni. Én például a Ctrl+*-ot használom (a csillag a kötőjel...). Arra mindenki vigyázzon, nehogy egy meglévő kombinációt állítson be a gondolatjelnek (nem mintha engedné a porgram). Még egyszerűbb simán két kötőjelet használni (--) gondolatjel helyett, majd a végén egy sima cserével beilleszteni a helyükbe a gondolatjelet. Ezt még egy jegyzettömbben is megoldhatod.

A központozáshoz tartozik az a problémakör, hogy hol érjen véget a mondat. Lehetőleg egy gondolat kerüljön egy mondatba, vagy ha ez nem megy, lehetőleg egy információ-adag. Tudom, ez megérzés dolga... a lényeg az, hogy senki ne akarjon csak azért hosszú mondatokat írni, mert az kell egy műbe. Ha túl hosszú, az baj. Ha túl sok rövid van, az is... (Az átlag 13-14 cm :D )

A szépirodalmi művekben gyakori párbeszédeket és a szereplők gondolatait többféle módon hozhatjuk az olvasó tudtára. Itt most a leggyakoribb, és leginkább követhető formát fogom részletezni. Nincsen ugyan kőbe vésett szabály, de figyelembe kell vennünk a már kialakult szokásokat, így az attól való eltérés leginkább az olvashatóságot rontja, és ki az, aki arra törekszik, hogy nehéz legyen a művét elolvasni?

Foglaljuk össze tömören!

Párbeszédeknél a karakterek szövegeit gondolatjelek közé tesszük, ezzel jelezzük, mikor melyik beszél. Ezt a ctrl és a mínusz jel együttes lenyomásával kaphatjuk meg, de ez csak wordben és rtf-ben fontos, ezen az oldalon például nem látszik a különbség. De meg kell különböztetnünk a kötőjeltől!

A szereplők beszélgetését tulajdonképpen idézzük, mégsem idézőjellel, hanem gondolatjelekkel kezdjük. Amikor szereplőt váltunk, új sorban, új gondolatjellel jelezzük az olvasónak. A párbeszédet megelőzheti a magyarázat, az idéző mondat, amit kettősponttal zárunk:

Jóska megköszörülte a torkát:

– Tisztelt egybegyűltek!

– Maga csak hallgasson! – szakította félbe egy borízű hang.

Az idéző mondat és az idézet minden variációt felölelhet, mindazt, amit csak a közbevetéseknél láthattunk. Lehet elöl, lehet hátul és közben. A gondolatjelekkel itt is épp úgy kell bánni, mint az idézeteknél és a hosszú mondatok tagolásánál. A cikk végén lévő példatár – remélhetően – minden esetet lefed, így hosszú magyarázatok helyett ajánlom a gondos átböngészését.

Egyetlen dolog van még, amiről nem esett szó, ez a szereplők gondolatainak idézése. Ajánlott megkülönböztetni a kimondott és kimondatlan szavakat, és bár erre is több módszert használnak az írók, két főbb irányvonallal találkozhatunk a leggyakrabban. Az egyik szerint a kezdő gondolatjel elhagyása mutatja, hogy itt bizony gondolatokról van szó. Ennek az a hátránya, hogy egy hátravetett idéző mondat híján nehézkes lehet a szereplővel való összekötés, ezért elhagyhatatlan az idéző mondat:

Egy asszonnyal könnyebb lenne.

Egy asszonnyal könnyebb lenne – gondolta Ádám.

Ádám eltűnődött: egy asszonnyal könnyebb lenne.

A másik megoldás szerint idézőjelek közé zárjuk a szereplő idézett gondolatait. Itt a jelzés már önmagában is nyújt egy kis segítséget, de a magyarázatra – az idéző mondatra – azért itt is nagy szükség lehet.

„A férfiak miért utálják az almát?”

„A férfiak miért utálják az almát?” – töprengett Éva.

A szépirodalmi párbeszédek használata íróról íróra, néha azonos írónál akár művenként vagy művön belül is változhat. Van, aki nem különbözteti meg a gondolt szavakat a kimondottaktól, és van, aki egészen furcsa módszerrel teszi, mint például Jókai – ő zárójelek közé tette Tímár Mihály elmélkedését.

A központozás segíti az olvasót a szöveg értelmezésében.

Legjobb, ha példákon keresztül mutatjuk meg:

„– Tegnap délután esett az eső – jelentette ki Anna.”

Ha a második gondolatjel után igével folytatjuk a mondatot, a gondolatjel elé nem teszünk pontot, értelemszerűen nem ér véget a mondat ott. Viszont három pontot tehetünk.

„– Tegnap délután esett az eső? – kérdezte Anna."

„– Fogd már fel, hogy tegnap délután esett! – kiabált Anna.”

Hiába folytatjuk igével a második gondolatjel után, a kérdő- és felkiáltójeleket kitesszük, hogy érzékeltessük a mondanivaló súlyát.

„– Tegnap délután esett az eső. – Annát nem érdekelte túlzottan, hallja-e valaki.”

A második gondolatjel előtt pontot teszünk, mert véget ért a mondat. Az Annával kezdődő már új mondat.

„– Tegnap délután esett az eső. – Csapkodott és kiabált Anna, amikor látta, hogy senki nem figyel rá.”

Ez itt elég cseles helyzet, mert igaz, hogy ige következik a második gondolatjel után, de nem kapcsolódik szorosan a karakter mondanivalójához. Csak egy komment, egy új mondat, amelyben a narrátor jelzi, mi történik éppen. Kissé suta megoldás, jobb, ha a felvezetés tartalmazza a beszéd közben folyó cselekvést:

„Anna, amikor látta, hogy senki se figyel rá, csapkodni és kiabálni kezdett:

– Tegnap délután esett az eső!”

Viszont ez a komment akár új bekezdésben is következhet:

„– Tegnap délután esett az eső!

Anna csapkodott és kiabált, amikor látta, hogy senki nem figyel rá.”

(Tehát többféle technikai megoldás is lehet ugyanarra a kifejezésre – tessék választani!)

„– Tegnap délután esett az eső – közölte Anna kimérten –, de nem törődtem vele.”

A komment a szövegen belül helyezkedik el. A második gondolatjel után vessző szükséges, ezért úgy kell elhelyezni a kommentet, hogy ezzel lezáruljon egy tagmondat. A szerkesztők többsége nem szereti ezt a formát, mert összetéveszthető az egyéb gondolatjeles szövegekkel.

„Anna kinyitotta az ajtót és így szólt: – Tudsz róla, hogy tegnap esett az eső?”

Ha a komment van elől, és igére végződik, kettőspontot teszünk, majd ha legalább egyharmadnyi hely hátravan a sorból gondolatjellel ott folytatjuk. Viszont ha nincs elég hely, illetve drámaibb hatást akarunk elérni, új sorba kell tennünk.

További példák:

– Nem lesz itt semmi baj – mondta végre a tiszt. – Ugye, fiacskám?

– Lám, milyen profi lett. – Megint felvillantotta a szélesvásznú mosolyát, és Crawley még jobban lenyugodott.

– No – mondom –, mégiscsak lesz valami, ha már a bakterom is ennyire fölkészült... – Lett is.

,,A fogalmazás számára nyilvánvaló szükséglet és mélységes kielégülés – írja Ottlik Géza Márai Sándorról. – Mondatokat, fejezeteket, regényeket ír ilyen módon, s minthogy úgyszólván semmi más nem hajtja, mint az alkotás öröme, azt mondhatnám róla, társai közül ő az, akit leginkább lehet hivatásos művésznek, játékos, naiv, ösztönös művésznek nevezni."

– Nem megy el? – Élesen nézett rám. – Mi az, hogy nem megy el?

– Nem megy el? – nézett rám élesen. – Mi az, hogy nem megy el?

– Nem értem – fordult vissza a többiekhez. – Akkor most mit tegyünk?

– Nem értem. – Visszafordult a többiekhez. – Akkor most mit tegyünk?

– Pali nyolc nyelven hallgat – szokták róla mondani. (Babits: A gólyakalifa)

– Mit csináljak veled? Még ezt a szót sem tudod? – toporzékolt egy-egy nagyon is kétségbeejtő hibánál.

A nadrágzseb gondját hamar megoldotta. „Végül is – gondolta – ha nem mutogatom, senki sem fog rájönni, hogy hiányzik a jobb zsebem!”

– No – gondolom –, ezt se hittem vóna. [Rideg Sándor: Indul a bakterház]

Gondoltam: akkor lásson bicskát ez a kupec, mikor én hozok neki, akkor sokáig ott ül a lova mellett. [Rideg Sándor: Indul a bakterház]

– Eh, bizonyára természetes oka van ennek az egész ostobaságnak – gondoltam ásítva –, talán valamikor kisgyerek koromban láttam a mestert – valakit, aki hasonlíthatott Kincseshez, és talán nagyon féltem tőle mint kisgyerek, és ez a mély benyomás ébredt fel most újra. [Babits: Gólyakalifa]

"Őket jobban szereti" – gondolta magában. [Kosztolányi: Két világ]

Most biztosan megkérdezte, hogy iskolába járok - gondolta a kislány.[Móricz: Árvácska]

Csak az ördög elvinné már azt a disznót, gondolta a kislány.[Móricz: Árvácska]

– Hm, ez jó lesz – gondolta – legalább nem kell fáklyát égetni! [Mikszáth: Magyarország lovagvárai]

Hát ha még engem meglát! – gondolta Gergely.[Gárdonyi: Egri csillagok]

(Ah! tehát már egészen szegénnyé tették! – gondolá utána Timár, s olyan könnyebbülést érzett, mintha egyesztendei tanfolyamot elengedtek volna a tanpályájából.) [Jókai: Aranyember]

Bájos csemeték – gondolta Felix.[Rejtő: Egy bolond száz bajt csinál]

"Még jó – gondolta Evelyn –, hogy az eladási naplóból kitéptem a fontos lapot, és az írómappámba tettem, a nagyobbik bőröndömbe." [Rejtő: A szőke ciklon]

Kisbetű nagybetű

A szereplők szavai és az idéző mondatok váltakozása gyakran felveti azt a kérdést, hogy miként döntsük el, mikor kell a közbevetést kisbetűvel kezdeni, és mikor nagybetűvel?

– Jó napot – köszönt János –, van-e friss kenyér? – kérdezte.

Azért olyan zavaró a jelenség, mert a beszéd idézése közben az idéző mondatok olykor közbevetésként, olykor meg csupán egyszerű leírásként funkcionálnak. Az esetek felsorolása helyett inkább a működési elvet próbálom meg elmagyarázni, így valószínűbb, hogy helyesen tudjuk majd használni, ha szépirodalmi párbeszédeket írunk.

Ott lehet a legkönnyebben eltévedni, hogy a szereplő és az író szövegét mindig gondolatjel választja el, függetlenül attól, hogy az egy idéző mondat-e vagy sem. A lényeg tehát az, hogy az idézőjellel kezdett beszédet gondolatjelekkel tagoljuk, és a gondolatjelek mutatják meg, hogy éppen a szereplő vagy az író szövegét látjuk-e. Ezt még továbbbonyolíthatja, hogy mind az író, mind a szereplő élhet a közbevetés jogával, ami olyan gondolatjelek megjelenését eredményezheti, amelyek nem váltanak a narrátor és a szereplő között. Az ilyen esetekben az írónak föl kell kötnie a gatyáját vagy a szoknyáját, hogy egyértelművé tegye az olvasó számára, hogy mit is, kit is olvas éppen. Álljon itt erre egy gyenge példa, és aztán gyorsan felejtsük is el, vagy éppen jegyezzük meg, hogy mit érdemes elkerülni:

– Kedves barátaim és – ki kell mondanom – ellenségeim – kezdte el – mert hátában érezte a pisztoly csövét – szónoklatát Géza.

A fenti mondatszörnnyel talán nem kell összebarátkoznunk, de az alapokat érdemes áttekinteni. Ott dől el a nagybetű kérdése, hogy az idézés utáni mondat az idéző mondat-e vagy sem. De miről lehet ezt eldönteni?

Valójában az író az a személy, aki ténylegesen tudja a választ, hiszen ő írta oda a mondatot, mégis létezik azért néhány árulkodó jel, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül:

Az idéző mondat akkor tartozik szorosan az idézethez, ha az idézet nélkül értelmét veszti. Például: Mondta Zsuzsa, és levette a kabátját. Fordult a kérdezőhöz Gábor.

A fenti mondatoknál azonnal látszik, hogy csonkák, hiányzik az elejük. Ilyenkor az idézett szöveg végére a mondatzáró írásjelek közül a pontot nem tesszük ki, és a gondolatjel után kisbetűvel kezdjük a közbevetést. A legvégére kitesszük a pontot, ha az idézet nem folytatódik. Ha az idézetnek csak egy része lett a közbevetés előtt leírva, akkor a gondolatjelek és zárójelek használatánál leírtak szerint folytatjuk a szereplő beszédét, és ilyenkor a közbevetés végére csak akkor teszünk pontot, ha az idézet új mondattal folytatódik.

– Kérek egy hurkát – mondta Béla –, de ne véreset!

– Kérek egy hurkát, de ne véreset! – mondta Béla.

– Kérek egy hurkát, de ne véreset! – mondta Béla. – Májasat. Sok mustárral.

– Kérek egy hurkát. – Mondta volna Béla, hogy ne véreset adjanak, de elkésett.

Az utóbbi mondat csak azért született, hogy ne a gondolatjel után következő ige legyen a szamárvezető, hanem az említett csonkaság vizsgálata.