A humanizmus és korunk

Nemrég nemzetközi ankétot tartottak Budapesten, „a humanisztikus szellem feladatáról a mai lélek formálásában”. S egy folyóirat szerkesztője avval a kérdéssel fordul hozzám: mit mondtam volna, ha ezen az ankéton részt veszek?

A téma érdekel. Sőt izgat, mintha a saját ügyemről volna szó. Anch'io*... én is humanista vagyok. Titkos büszkeség fog el, mint egy magas cím és nemes hivatás választottját. De rögtön kételyeim támadnak: mi az a humanista? Mit jelent a „humanisztikus szellem”? Micsoda értelmet lehet adni ennek a szónak napjainkban? Ha őszinte vagyok, azt kell felelnem, amivel a híres Huizinga kezdte felszólalását a budapesti ankét ülésén: „Nem tudom.”

S mégis valahogyan nagyon jól tudom. Minden kétséget kizáróan érzem, mi köt össze ismeretlen emberekkel, akik szintén „humanisták”. S mi köti össze egymással a budapesti ankét legtöbb résztvevőjét is. A köznyelv humanitáson egyszerűen emberiességet, emberszeretetet szokott érteni. Ez a szimpla és köznapi értelmezés szóba se került az ankéton; mégis erre gondolok, amint az elhangzott beszédek szövegét lapozom. Holott mi köze ennek a humanizmus tudományos fogalmához? A történeti és kulturális humanizmus egészen más. Azt nem olyan könnyű értelmezni, legalább korunkhoz való vonatkozásában.

Valamikor könnyűnek látszhatott, s meghatározása nem okozott fejfájást. A humanista egészen különleges, pontosan felismerhető emberfaj volt: azoknak a kasztja, akik a klasszikus nyelvek birtokában az antik műveltség letéteményeseinek érezték magukat. Aki ma is így értené, jóformán csak a görög és latin professzorokat nevezhetné humanistáknak. A budapesti ankét azonban nem görög-latin professzorok ankétja volt, noha résztvevői között ilyenek is szerepeltek.

De a legjelentősebb szereplők némelyike, például Thomas Mann, nyíltan bevallotta a klasszikus nyelvekben való járatlanságát. S a felszólalók beszédeiből rendről rendre kitűnt, hogy a „humanista” szellemirányt, mely felé valamennyien áhítoznak, szinte egytől egyig különbözőképpen értik és képzelik. Gilbert Murray még a „hellénségben való időnkénti megmerülés” szükségét érzi. Thomas Mann számára a humanizmus már csak egy szellemi magatartás: a fanatizmus ellentéte. S Huizinga végül is nem tud más közös vonást találni a különböző értelmezések közt, mint azt, hogy valamennyi oly tárgyakkal való foglalkozásra vonatkozik, melyekről nem lehet egzakt módon ítélkezni. Minden ítélet az ítélkező egyéniségétől függ. A végső mérték maga az ember.

A nagynevű tudós okoskodása itt egy kicsit olyanfajta, mint amit a nyelvészet „népetimológiának” szokott nevezni. A történeti humanizmushoz ennek sincs több köze, mint akár a köznyelvi értelmezésnek, mely egyszerűen lefordítja a szót. Igaz, hogy humanizmus szó szerint emberiességet jelent. De ez eredetileg éppoly kevéssé vonatkozik valami emberies, azaz egzaktság nélküli tudományra, mint morális emberiességre. Egészen másfajta emberiességről van itt szó: kulturális emberiességről, amit egy tág körű és nemesen hagyományos irodalmi műveltség alakít ki a lélekben. Műveltség, mely az értelmet és érzelmet egyformán iskolázza, nem vet meg semmi emberit, nem mond le semmi megszerzettről vagy megszerezhetőről, s az átöröklött élményekkel egyre gazdagabban, azokat egyre bővítve, halad az emberi szellemnek mind nagyobb bonyolultsága és teljessége felé.

Már az ókorban megszületett a humanizmusnak ez a fogalma. Már a hellenisztikus időben elevenen élt az ideál: kiépíteni a lelki emberségnek ezt a teljességét az irodalmi hagyományból – a klasszikus görög irodalom alapján és annak folytatásával. A „humanizmus” szóban azóta is a szellemi hagyomány nosztalgiája kísért. A kultúra önfenntartási ösztöne.

Evvel a nosztalgiával fordult vissza a reneszánsz az antik műveltség tanulmányához. Ez reakció volt. A kereszténység nem állt a hagyomány alapján. Az Ágostonok megtagadták a Vergiliusokat, s a középkor zelótái oly hangon beszéltek a „pogány” kultúráról, ahogy ma a kommunisták szoktak a „polgári” kultúráról beszélni. Ők nem vágytak az „emberség” kiteljesítésére. Inkább legyőzni és megalázni kívántak mindent, ami pusztán „emberi”. Így jelenik meg a humanizmus valóban mint a fanatizmus ellentéte és ellenfele. Visszahatása. Kulturális ellenforradalom.

Mert a fanatizmus mindig forradalmi. Minden fanatikus tabula rasát szeretne csinálni, eltörölni a múltat, a létezőt, újraépíteni a világot a saját álma szerint. Ebben van valami rögeszmeszerű. A fanatikus a rögeszme embere, aki egyetlen célra függeszti tekintetét, egyetlen értéket ismer csak, ezen kívül hajlandó mindent kiirtani és sajnálkozás nélkül áldozatul dobni.

A humanista ezzel szemben a teljességre tör, és konzervatív. Ragaszkodik az átöröklött szellemi kincsekhez, visszatér hozzájuk, nem engedi ki őket kezéből semmiféle új célért, divatért vagy rögeszméért. Nem mintha ellensége volna az újnak vagy egyoldalú bálványozója a réginek. A reneszánsz humanistái nem elmaradt emberei voltak koruknak, hanem ellenkezőleg a legmodernebbek. Aki erre gondol, azonnal érzi, mennyire nem lehet a humanistát összetéveszteni a régiség szaktudósával: a görögtanárral, aki egy elmúlt kultúra emlékei közé bezárkózva megveti a jelent, és strucc módra bújik el a jövő elől. A humanista nem akarja elzárni a szellem útját. Inkább még nyitni akar neki utakat. Nem azért nyúl vissza a régihez, mert sokallja az újat, hanem azért, mert kevesli. A régivel is az újat gazdagítja. Nagyon téved az, aki a múlt eltüntetésével hiszi leginkább szolgálhatni a jövőt. Múlt nélkül nincs jövő, s mennél gazdagabb a múltad, annál több fonálon kapaszkodhatsz a jövőbe. A forradalmak kultúrája sivár és szegényes. A humanista, ahogy mondtam, kulturális ellenforradalmár. Ő az, aki a múlt szellemi gazdagságát érzi és őrzi, hogy a jövőt gazdagítsa vele.

Mi ok lehet, hogy csak az ókori irodalmak értőjére és ismerőjére korlátozzuk nevét? Thomas Mann úgy hiszi, hogy „tanácsos, sőt szükséges” volna már kiterjeszteni a fogalmat. Történetileg persze az első humanisták a klasszikus görögség avatottjai voltak. Akkor ez jelentette a „kincses múltat”, melyben a jövő csírái rejlettek. A reneszánsz idején az antik kultúra tanulmánya egy elvesztett birodalom visszahódítása. Akkor is, máskor is, a humanizmus határozott állásfoglalás, világnézet, mely mindig olyankor jelentkezik mozgalom és szekta gyanánt, ha az emberiség szellemi hagyományának valamely részét (vagy az egészet) feledés vagy pusztulás veszélye fenyegeti. A mai humanistának épp annyi oka van félteni a keresztény örökséget, mint az antikot. S európai műveltségünknek már réges-régen csak kisebb s látszatra közömbösebb részét teszi az antik hagyomány. Mégis a humanista – ma is, mint a reneszánsz idején – féltő aggodalmai közt elsősorban a görög-latin eredetű kultúra szükségességére és szerepére gondol.

Még Thomas Mann maga is arra gondol. Pedig ő nem is tud görögül. De hát a görög-latin kultúrának már jó ideje nem kizárólagos hordozói az ókori nyelvek. Schiller sem tudott görögül, mondja Mann. Tudjuk, hogy Keats sem tudott. Lelküket mégis átitatta Hellasz fénye és költészete. A virág, akármilyen messze van is a gyökértől, a fatető legkisebb ágán is, ugyanabból a nedvből kap, amelyet a gyökér szívott föl. De ha a gyökér elvész, a legtávolabbi virág is kihal. Aki a görög hagyományt félti, a gyökereket félti. Vagy, mondjuk: a törzset, amelyből egész európai kultúránk kihajtott, s amely egységet ád neki, ahogy a törzs ád egységet a fának. Az európai kultúra egységét félti. Amit éppen a görög-latin hagyomány fog eggyé.

Sohasem lehetett több joggal remegni ezért az egységért, mint napjainkban. Az európai kultúra mindig láthatóbban a szétszakadás jeleit mutatja. Egy könyvemben ezt példákon is megmutattam, nyomon követve az irodalom fejlődését. A naturalisztikus törekvések, a helyi színek kultusza, a nemzeti irányzatok, egyformán ebben az irányban hatottak. Mindezekből logikusan következett a közös gyökértől, az antik hagyománytól való elszakadás, amely viszont megkönnyítette ezeknek az irányzatoknak munkáját. S mindez nemcsak az irodalomra érvényes, hanem az egész szellemi életre. Az iskola, a művészetek, a tudományos és politikai élet mindjobban „megszabadul” a klasszikus formák nyűgétől, melyek nemrég még oly magától értetőek voltak. Lassanként hagyományos erkölcsünktől és logikánktól is megszabadulunk. Minden, ami kultúránkban közös, általános érvényű és összekapcsoló, tekintélyét veszti, s meglazul erejében. Így nyitunk utat – lemondva szellemi ellenállásunkról – a káosznak, a vak erőknek, melyek máris elpusztítással fenyegetnek.

Ahogy mondtam: kultúránk egységének (ami az életet jelenti) még sohasem volt ilyen válsága. Fanatikus képrombolások akadtak; de az új eszme, amelynek nevében a képrombolás történt, maga is a közös kultúra gyökeréből nőtt ki. A kereszténység fanatizmusa veszélyeztethette az antik örökség egy részét, de maga is antik örökség volt, benne is egység és hagyomány élt tovább, ha megszegényedve és megcsonkulva is. A humanistának nem volt egyéb feladata, mint kiteljesíteni és visszahódítani. Ma azonban magát az egység és hagyomány elvét kell megmenteni. A hely és pillanat lázadásának korát éljük. Nemzetek és társadalmi osztályok külön erkölcsöt s külön kultúrát igényelnek, s készek a közös hagyományt azonnal megtagadni, mihelyt ápolása nem szolgálja az ő külön érdekeiket. Maga a kor, a pillanat is szeretné megtagadni az átöröklött s minden következő korokra nézve érvényes kultúrát, s az újat, az életszerűt követeli, ami csak az övé legyen, a koré, az életé, a pillanaté! Egész országok, nagy birodalmak nyíltan, hivatalosan és hatalmi szóval kikapcsolták magukat a kulturális hagyomány évezredes folyamából, s oly kultúráról álmodnak, mely nem lenne egyéb küzdelmeiknek harci eszközénél.

Szóval műveltségünk egész területét a forradalom és fanatizmus szelleme borítja el. Ebben a válságos helyzetben halkan és félénken mégis (úgy érzem) bizonyos szektaszerűséggel, jelentkeznek a humanisztikus mozgalmak. A humanisták összetartanak, és megismerik egymást, akár valamikor a Petrarcák korában; de nem körmondataik szép latinságáról, hanem szellemük belső latinságáról. Az öröklött kultúra őrei ők: latinok, még ha nem is tudnak latinul. Humanisták mégha nem is tudják, mi az a humanizmus. Egyelőre azonban inkább hasonlítanak a középkori szerzeteshez, aki a fenyegető barbárság közepette cellájában dugdosta féltett latin könyveit, óva és tartogatva a szellemi kincset egy jobb jövendő számára, mely majdan ismét megbecsülni tudja, mint a reneszánsz gőgös literátorához, akinek tömegek tapsoltak, s fejedelmek hízelkedtek. Csendes őrök, csöppet sem harciasak; s a küzdő század gyermekei megvetik őket, és arról vádolják, hogy szökevény gyanánt kivonták magukat az Élet sodrából, s az Ember nagy ügyét cserbenhagyták.

Valójában nincs igazabb harcosa az Életnek, mint a humanista, az Ember ügyének nincs hasznosabb szolgája. A legveszélyeztetettebb pontot őrzi ő, s kulturális embersége mindinkább azonosul a morális emberséggel. Táborok állnak egymással szemben, fegyverek, melyek közül nem egy magában elegendő századok alkotásait napok alatt megsemmisíteni. Egy új háború talán nemcsak emberek tömegeinek kiirtója, hanem, ahogy mondani szokták, kultúránk végítélete lesz, az emberrel és kultúrájával azonban senki sem törődik! Nemzetek, osztályok, pártok és eszmék el vannak foglalva önmagukkal, a saját küzdelmeikkel és érdekeikkel. Az Ember ügye nem ügye senkinek. Minden kis országnak akad féltője; a „nemzeti kincs” és „nemzeti lélek” mindenütt fanatikus oltalmazókra, elszánt védőkre talál. A föld, a tornyok, a házak védőre találnak. De ki védi meg az Ember kincsét, az Ember lelkét, a kultúrát, amit pár évezred nagyszerű munkájával fölhalmozott, kiépített magának? A legmagasabbat, amit az ember alkotni bírt! S ami egészében maga az ember, az emberiség szelleme és öntudata! A kis csoport, amely ezeket védi, és kész őrizni s rejtegetni a kezdődő barbár idők viharai között, valóban megérdemli a „humanista” nevet, mert amit tesz, s amit képvisel, a legtisztább „humanizmus”, azaz emberiesség.

Ezt mondtam volna el, mentül hangosabban, ha a humanista ankét szónokai között hivatva lettem volna szavamat fölemelni.

1937