Kimentél a holdvilágra
űzni gondot s bánatot,
lelkedre a hold világa
tejszínű ruhát adott.
Holdfehéren, holtfehéren
nézted a nagy templomot,
mely setéten nyúlt a téren,
nézted a vén templomot.
S gondolád: „Milyen kegyetlen!
milyen zárt és mily nyomott!
mily erős és mily ügyetlen,
bírna bár sok ostromot.
Nyujtózik, mint súlyos állat,
hosszu nyakkal égbe néz,
mint nagy állat, mikor fáradt
s nyujtott nyakkal égbe néz.
Rég nem szállt és ránőtt szárnya –
furcsa madár, meghiszem,
s mintha döglött lelket zárna
a lehúnyt rozetta-szem.
Látod bő kapúja mellett
körmös két nagy oszlopát?
Látod-é csúf szügye mellett
csontos-körmös oszlopát?"
S addig nézted, míg előrébb
tornya görbült eleven
s rézsút nagy keresztes csőrét
légbe fúrta hirtelen,
érctetője tollrafoszlott
s meglebbent a barna szárny,
földről felszökött az oszlop
s fölrebbent a barna szárny.
Iszonyún zúgott a légben,
kőfelhőnek óriás.
Lenn a földön, törmelékben,
nyoma négyszög, semmi más.
Te kit kőporral behintett,
bámultál rá mint bolond,
mint ki új rémet tekintett,
mint egy holdruhás bolond.
Első megjelenés: A Holnap új versei antológiában, 1909.