Mythológia

1.

Herakles* súlyos, de óvatos léptekkel haladt fölfelé az Erymanthos sűrűjében. Puha, nyersbőr csizmái alig adtak hangot a szikkadó talajon; tegezét gallyal tömködte szorosra a vállán, hogy a nyilak ne zöröghessenek. Szeme mindenfelé kémlelt, füle a legkisebb neszre hegyeződött, amint egy-egy állat surrant el jobbra vagy balra. Hatalmasa marka görcsösen fogta nehéz ívét. Szorosan követte az iszonyú Kannak csapását. Maga is valami rettenetes vadhoz hasonlított, egy erős és ügyes erdei állathoz, aki megfeszített léptekkel s éhes akarattal megy a zsákmány után.

Jól tudta, hol jár: hogy az Erymanthos a legveszedelmesebb vadak tanyája és hogy az üldözött Kanon kívül még ezer meg ezer állati rémmel találkozhatik itt. De rendíthetetlenül bízott erejében, és sok diadalának emléke fenntartotta. Nem volt a földön több olyan hős, mint ő! Akarata megedzett, szíve megkeményedett a sok küzdelemben: már meg se tudott volna tán élni enélkül. Szívből megvetette az Eurystheusokat, akik uralkodtak fölötte, és munkákat adtak neki: maguk pedig még egy kisebbfajta vaddal sem mertek volna szembeszállni. Szűk épületekbe, nagy kerítések mögé kell rejtőzködniök, fegyveres szolgákat tartani, ha nem akarnak elpusztulni.

Mert idekünn az élet csupa küzdelem, és csak az élhet meg, akinek ereje van. Mindenfelé ellenségek leselkednek, és minden ellensége mindennek. Éles szem kell észrevenni az ellenséget, gyors láb megelőzni, erős és ügyes kéz leteríteni. Karmok, fogak, óriás állkapcsok, mérges kígyók fullánkjai rejtőzhetnek minden borok mögött. És az élet maga erő és művészet.

Herakles büszke fölénnyel érezte erejét, amilyen még nem adatott halandónak. Szinte maga sem gondolta halandónak magát: az bizonyos, hogy nem az Amphitryo fia. Amphitryo maga is, mondhatni, tisztelettel bánt ővele mindig, és egyáltalán nem uralkodott rajta avval a hatalommal, amivel az Apák uralkodnak. Mert már gyermekkorában megmutatta ereje tüneményét, és Amphitryo hajlandó volt hinni, hogy valami isten látogatta meg az ő asszonyát. Herakles maga is hitte ezt. Egy lopott, isteni násznak, egy halhatatlan kéjekkel teli éjszakának gyümölcse lehet ő.

Herakles fölkacagott. Arra a gondolatra kacagott föl, hogy micsoda születési ajándékot kaphatott ő az istenektől – igen, ezt a nagy erőt; de ki tudja, mit nem még! Győzhetetlenséget, halhatatlanságot – titkos ajándékot, amiről neki még magának sincsen tudomása. Kárörvendve gondolt erre a biztosított Előnyre, amit testében érzett – és az állatokra és az emberekre, akik mit sem sejtve megmérkőznek vele: akiket ő még le fog teríteni! Kárörvendve gondolt a Vadkanra. Szinte kéjelgett a feladat nehézségében – kacagott, nevetett, nevette az ellenség erejét! Vele nevetett a nap, amint átsütött a lombokon. Vele nevetett az erdő. Láthatatlan madaraktól ujjongott, bogaraktól zengett, derűs-zöld színekben csillogott… Ó, jól ismerte ezt a derűt Herakles, jól tudta, mit takar. Éles szeme meglátta a rejtőző madarakat, észrevette a bokrok alatt a surranó zajok okozóit, bár zöldes, foltos színük egészen beolvadt a lombokéba. Füle meg tudta különböztetni az elvegyült zengésekben és vijjogásokban az üldöző és üldözött hangját, a rajtaért jajkiáltását, a diadalmas vagy fájdalomvonító jelentőségeket. Minden idegével érezte, hogy a borzasztó örök küzdelem, a kegyetlen mészárlás, egy pillanatra sem szűnik körülötte. Tudta, és kacagott! Mert mindez a sötét és küszködő élet derű és gyönyörűség annak, aki ereje tudatában és félelem nélkül nézheti.

De senki sem engedheti át magát gondtalan a gyönyörűségnek. Résen kell lenni minden pillanatban. Ki olyan erős, hogy titkos hatalmak tőrbe ne csalhatnák? Herakles is sokszor érezte ezt. Valami féltékeny istennő haragja üldözte tán azért a titkos éjszakáért, mely életét adta? Vagy maguk az istenek voltak irigyek erejére? Fukarok és féltékenyek az erősre és kiválóra; és ha másképp nem ejthetik tőrbe, a saját keblében ébresztenek rettenetes szenvedélyeket, hogy olyant tétessenek vele, amit később megbán.

Ez a legborzasztóbb, és Heraklesben még mindig megmelegedett a vér, még mindig hemperegni szeretett volna a földön, és tépni és ütni magamagát, amint arra gondolt, mikor egy iszonyú dührohamában agyonütötte a feleségét és a kisfiát. Bizonnyal egy ellenséges isten szállt beléje akkor. Nem tudott semmit, nem látott semmit, elöntötte a vér, a sűrű vér, és csak dühének a kéjét érezte, a verés kéjét a puha asszonyi és gyermeki húson; belemarkolni tépni! és nem gondolt arra, hogy rettenetes kezének egyetlen csapása halálos lehet a gyengékre!

És azután a kijózanodás iszonyai, amint a két holttestet látta maga előtt! Lefeküdt melléjük a porba, sírt és átkozódott, élesztgette őket, csókolta, tapogatta, és rettenetes szavakban szidta magát és az isteneket. Aztán kirohant a hegyre, az erdők közé, és egy egész hétig dühöngött ott. Gyökerestül tépte ki a fákat, egymással verte agyon az állatokat, fölragadva őket a magas levegő, és messze hajigálva mindent, ami a kezébe akadt. Még egy embert is agyonütött, aki közel talált menni hozzá, és békíteni próbálta. Még élesen a szemében volt, amint a véres agyveleje kiloccsant… Soha olyan örömet nem érzett azon, hogy megölt valakit, mint akkor.

Lassan lecsillapodott, és az ellenkező végletbe esett. Bután, komolyan, levert bikafejjel ment a jóshely felé, nagy bunkóját szorongatta a kezében, és senkivel sem állt szóba az úton. Érezte, hogy valamit cselekednie kell, és jósdától akarta megkérdezni, mit tegyen. A papok nem adtak azonnal feleletet. Herakles gyanúsnak találta ezt a hallgatást és a jóslatot, mely Eurystheus szolgálatára kötelezte. De mindegy volt neki. Ment, és hagyta magát vezetni, mintegy célvesztett, szelíden és gondolkodás nélkül, örülve, hogy van valami feladat előtte, valami határozott cselekvés, veszélyek, amikbe belefeledkezhet.

És azóta járja a hegyeket és sűrűségeket, hogy Eurysthusnak és barátainak erdeit megtisztítsa a fenevadaktól és szörnyetegektől. Éjjel különös rejtekhelyeken hál, nappal megmássza a meredélyeket, átgázolja a folyókat, gyönyörködik pompás erejében, és vigyázva követi az óriás vadak csapását.

2.

Egy helyen a Kan nyoma váratlanul kiszélesedett, az erdő szerte meg volt törve néhány lépésnyi kis kerületben, s a föld zúzva és taposva, mintha a vad ott táncra kerekedett volna. Herakles rögtön észrevette azt, ami a különös tüneményt megmagyarázhatta: a törés legszélén, félig beárnyékolva a lomboktól, egy fehér test feküdt.

Herakles lassan közeledett. Egy fiatalember hevert ott élettelen, jóformán meztelen, ruhája rongyokban letépve tagjairól. Combján és vállán meg volt sebesítve.

Herakles rögtön látta a vér színéről és abból, ahogy feküdt, hogy a fiú még él. S amint fölébe hajolt, egyszerre meleg szánalom futotta el szívét. A sebesült szinte gyermek volt még. Finom, tejes-rózsaszín arca egészen megsápadt, pelyhedző álla fölött vértelen ajk vont keskeny vonalat, hosszú selymes fürtei összetapadtak a sártól és a vértől.

Heraklest éppoly hirtelen és megokolatlan erővel ragadta meg olykor a részvét és a szeretet, mint a dührohamok. Alapjában csupa jószív volt ez az óriás, és ösztönös rokonérzéssel a gyengék és szelídek iránt. Fölkapta a sebesült fiút, és a forráshoz vitte. Könnyű volt neki, mint a pehely. Úgy vitte, mint egy beteg gyermeket, karjának ágyában, és furcsa gyengédséget érzett a finom, sima bőr érintésére.

Óvatosan letette a fiút, és kimosta sebeit. Nézte kissé szögletes fiús vállát és behunyt szemeit. A saját fiára gondolt, akit megölt. (Az is ilyenné nőtt volna azóta.)

Egyszerre a fiú is fölnyitotta a szemét, és visszanézte őt. Úgy nézte, mint az ébredő gyermek, aki nem tudja még, hogy nem álmodik-e. Végre megszólalt. Kedves és bizalmas szóval kért inni való vizet, és aztán mesélni kezdte a történetét. Elfogulatlanul, kissé még gyenge hangon, de barátságosan és bátran csevegett. Herakles nem volt hozzászokva ehhez a gyermeki bizalmassághoz. Őtőle mindenki félt, vele csak tisztelettel és elfogódva beszéltek. Míg otthona volt is: az egész háznépe reszketett előtte. Ennek a fiúnak azonban nem imponált sem a rettenetes izomzat, sem az oroszlánbőr, sem a nehéz bunkó.

– Ki vagy – kérdezte tőle –, ó, idegen, aki lemostad rólam a vért, és megmentetted életemet? Apám bizonnyal nagy jutalmat fog neked adni, mert az egész vidék királya ő. Ott lakunk a hegyek aljában, és én eltévedtem az erdőn vadászva. Most már jól vagyok egészen. Egy irtózatos szörnyeteg támadott meg, és majdnem elvette életemet. Sötétséget borított rám egy isten. Mily boldog vagy te, ó, idegen, hogy izmaid megvédenek a támadásoktól, és elijesztik az ellenséget.

És gyermekes érdeklődéssel nyúlt föl fekvőhelyén, megtapogatni a Herakles duzzadó karjait.

– Nagy király lehetsz, ó, idegen! Boldogok az erősek – ismételte mély meggyőződéssel.

Herakles szinte megigézve hallgatta. A fiú beszéde könnyű volt és finom, csevegő, mint egy lányé, és mégis volt benne valami rokonszenvesen férfias.

– Mi a neved, ó, ifjú, és hányszor láttál friss lombot az erdőn? – kérdezte Herakles.

– A nevem Hylas* – felelte az ifjú –, s anyám azt mondja, hogy tizennyolc tavaszt értem meg. De én azt hiszem, hogy sokkal öregebb vagyok már.

Próbálgatta megsérült karját és combja hajlását, hogy már forognak-e. De még nem tudott felállni, vissza kellett hevernie a pázsitra. Herakles tanyát keresett, ahol az éjjelre bizton lehessenek. Nem messze, csupasz szirtek közt, egy barlangot talált, amit el lehetett torlaszolni; oda vitte a fiút. Hylasnak tetszett ez, hogy egyszer csak fölkapják, mint valami könnyű kis állatot: lihegett és kacagott az óriás karjaiban. Herakles vadat ejtett, és tüzet csiholt kőből. A tőz nemsokára magasan lobogott, s Herakles nagy húsdarabokat tartott föléje. Este volt már. A hús szagára és a világosságra előjöttek az állatok az erdőből; itt is, ott is különös égő szemek bukkantak ki a sötét lombokból. De nem mertek közelebb jönni, amint a szokatlan, lobogó fényt látták, mintegy megigézve álltak meg a tisztás szélein. Csak a lepkék és bogarak szárnyas serege kerengett zúgó vergődéssel a láng körül; sercegve kapott el olykor egy-egy szárnyat a tüzes nyelv. Nagy vörös füstgomoly szállt föl a homályba. Herakles apró falatokat nyújtott a fiúnak, és maga is úgy falatozott, mint egy isten. Hylas folyton csevegett. Elmondta ifjúságának történetét, első vadászatait, beszélt apja gazdagságáról, nyájairól, melyeket annyit őrzött kis suhanc korában, a legelős lejtőkön. Egészen elérzékenyült egy-egy pillanatra, amint eltévedésére gondolt, és arra, hogy ki tudja, megtalálja-e még apja házát? De a következő pillanatban már megint nevetett, elfeledkezve mindenről, mintha öröktől fogva Herakles mellett vadászgatott volna. Teljesen otthon volt az óriás tanyáján. S Heraklest csodálatos nyugalom és kielégítettség érzése szállta meg, amint mellette ülve hallgatta. Régi idők óta először érezte jól magát cél, törtetés és küzdelem nélkül is. S először érezte, hogy nincsen egyedül. Sohasem volt még ember, akivel így beszélhetett volna: még saját felesége is mindig csak reszketve mert elébe kerülni. Ez a fiú nem félt tőle egy cseppet sem. S Herakles mérhetetlen gyengédséggel kezdte nézegetni halvány gyermekarcát, okos szemeit, melyek villogtak az éjben, mint egy fiatal vadnak szemei, s sebzett vállát, melyben volt valami ügyetlenül bájos, amint porcikánként remegni látszott a tűz meleg és piros gőze mögött. Meleg barátság ébredezett benne, oly érzés, melyet mindeddig nem ismert, mert mérhetetlenül maga alatt valóknak ítélte az embereket. Barátsága éppoly hirtelen, erős és ösztönös volt, mint dühe szokott lenni. S amint öntudatlan, de nyűgző igézetként megérezte a fiú szépségét, öröm volt elgondolnia, hogy Hylas is talán az istenektől származik, mint maga, és mindketten fölötte állnak e hitvány földi fajnak. Mert hogy lehet másképp, hogy a fiú nem félt tőle?

Hylas azonban lassanként lehunyta szemeit, és erőt vett rajta a gyengeség. Herakles sokáig hallgatta egyenletes, alvó lélegzését. Aztán torlaszt csinált a vadállatok ellen, elszórta a tüzet, és maga is lepihent. Nagy csillagok ragyogtak az égen, valami különös vonítás hangzott az erdőből, a szétszórt tűz még sokáig zizergett a földön.

3.

A fiú sebe hamarosan gyógyult. Herakles vigyázott rá, védte a vadaktól, eleséget hozott neki, mindenről elfeledkezett a kedvéért. Nagy, forró szeretet járta át a szívét, melyben szinte egészen fölolvadt. Nem unták egymást. Hylas oly közlékeny volt, hogy lassanként megismerkedett egész életével, minden gondolatával: a fiú mindig talált beszédtárgyat, egész napos együttléteikben, a barlang tüzénél, mikor ott kinn csobogott az eső, a helyről piszkosszürke patakok zúgtak alá, és Herakles nem vadászgatott az erdőn. De szép időben is visszatért a tanyára minduntalan, hogy beteg barátja el ne unja magát, sohasem kalandozott el messze; Eurystheus s a vadkan mintha nem is léteztek volna számára. Mintha minden engesztelődést meghozott volna már ez a barátság, és untig elég cél lenne ezentúl egy-egy vadat ejteni, amennyi elég élelemül kettejüknek, s aztán sietni vissza a tanyára, hallgatni tovább a meghitt, kiapadhatatlan csevegést, mely egészen új örömök ajtaját nyitotta halkan az óriás forró és vad lelke előtt.

Ő maga nehezebben viszonozta ezt a közlékenységet. Beszédre nem volt ügyes, és nehezére esett a múltja szenvedéseiben turkálni. Csak néha, este a tűznél, melegedett föl annyira, hogy durva nyelven és vad gesztusokkal elmondta valamelyik veszedelmes hőskalandját. A fiúnak ilyenkor fölragyogott a szeme, és leplezetlenül bámulta Heraklest, ami nagyon jólesett a hősnek. Herakles csak mutogatva tudott mesélni, és néha valósággal eljátszották a lernai hydra, a nemeai oroszlán vagy a keryneiai szarvas történetét. A beteg fiú is ágált karjaival, és nagy, izgatott árnyaik fantasztikusan hadonásztak a vörös sziklafalon.

Csak Eurystheusszal nem tudott kibékülni Hylas. Fölháborította az, hogy a gyáva és gyenge kényelmesen éljen a házában, míg a derék és erős szörnyű veszélyek között kénytelen küszködni. De Herakles máshogy fogta föl a dolgot. Neki nem is kellene az a puha élet.

– Az ember maga választja az életét – mondta –, és az istenek választása szerint rendelik azt neki. Engem is kecsegtettek a puhaság istennői. De én ezt választottam.

– Milyen hatalmas ember vagy te, ó, Herakles! – kiáltotta Hylas őszinte csodálattal. – Én is olyan szeretnék lenni, mint amilyen te vagy. Ki se mondhatom, hogy mennyire szeretlek!

Mikor a fiú jobban lett, elkísérte Heraklest a vadászataira. Herakles nem hagyta nagyon messzire kimenni, inkább maga is kisebb utakat tett, úgy vigyázott rá, mintha a fia lenne. Hylasnak a barangolások közt eszébe jutott az otthona, néha esténként rájött a sírás, máskor rá akarta bírni Heraklest, hogy engedje őt nagy útra, az apja házát fölkeresni. Tudta, hogy úgysem fogja ezt engedni, mégis, csupa nyugtalanságból elő-előhozta, és ezen sokszor egész komolyan összevesztek. Ilyenkor szenvedélyes barátsággal békültek ki megint, s aztán játékból kezdtek el birkózni, kacagtak, a földön hemperegtek, mint két fiatal oroszlán. Herakles vigyázott, hogy nagyon hozzá ne érjen fiatal társához. Hylas azonban karmolt, harapott, ahogy bírt.

De másnap az ifjú melankolikusan ébredt, és nem akarta elkísérni Heraklest a vadászatára, vagy pedig egyedül akart menni a veszélyes erdőbe. Kéjelgett a Herakles aggodalmain, amint ecsetelte neki, hogy micsoda kalandokra akar kiindulni – amiket képzeletében kiszínezett –, és néha még arra is mert célzást tenni, hogy egészen elhagyja a közös tanyát, és egyedül fog vadászni mindaddig, amíg apja házára rá nem akad. De végre mégis ott maradt lustán a barlangnál, sípot fúrt és kötözött bodzából, amit az apja pásztoraitól tanult, avval szórakozott egész nap.

Herakles nem tudta, hogy mi baja. De néha kezdett sejteni valamit. A fiú szóárja kiapadt, méla lett, egész nap a felhőket nézte, a madarakat, a dombok hajlását. Aztán minden ok nélkül eszébe jutott egy-egy otthoni történet, apjának egy cselédje, akit faunok* támadtak meg a mezőn, vagy egy béresfiú, aki nimfákat látott fürdeni a pataknál, mikor a csikókat itatta. Este, a tűz mellett, lányokról kezdte faggatni Heraklest, szerelmi kalandokat és vaskos eseteket szeretett volna hallani tőle, de nagyokat kacagott, mikor az óriás nehézkesen és bizonyos szeméremmel beszélt ezekről a dolgokról. Majd azt kérdezte, látott-e már nimfát? Hosszú erdei bolyongásaiban lehetetlen, hogy ne látott volna. Herakles csakugyan látott már najádokat* egy vízesésben lubickolva, szemébe szórták a vizet, és egészen elvakították őt. Driádot* csak tavasszal látott, messziről, a gyümölcsös domboknak élein, rövid, lobogó rózsaszín szoknyában táncolni; amint közelebb jött, megint virágzó fává változott a driád.

Hylas ezen nagyon eltűnődött. Ö is szeretett volna nimfát látni, sőt erősen állította, hogy ő megfogná és megölelné őket.

– Nem félsz Artemistől? – kérdezte Herakles, és elmondta neki Aktaeon történetét, akinek szarvakat növesztett a szűz és haragos istennő, mert nimfáit megleste. Hylas nagyokat kacagott ezen, de azért tovább is erősködött hősiessége mellett, mondván, hogy egy istenlány szerelme megér egy kis veszélyt.

Herakles azonban komolyan kezdett aggódni. Megtörtént, hogy a fiú megszökött a tanyáról, mialatt ő prédát keresni járt, messze elkóborgott az erdőben, és este avval jött vissza a féltő és haragvó Herakleshez, hogy látta a nimfákat. Kiszínezte aztán az egész találkozást, leírta testüket, tagjaikat, mozdulataikat, hangja melegen zengett, mint a vágy, szeme csillogott, mint a buja képzelet. Herakles lassankint hitt neki… lassankint észrevette, hogy a fiút csakugyan a nimfák kezdik behálózni, testetlen asszonyi erők, titkos hálójukkal. Hylas már mindenben őket látta. Az ég gyenge felhőiben asszonyi ruhák ezüst fodrai lobogtak, és eltakarták a nagy, férfi napot. A dombok hajlásaiban mintha erős és mégis lágy nősténycsípők nyújtózkodtak volna. A csillagok este mint tüzes és rejtelmes női szemek égtek. A szellő is különös, bódító nőstényillatokat röpített. A fák tömött lombruhája ingerlően susogott és lengett a sűrű levegőben. Néha mintha rálehelt volna valaki Hylas nyakára, néha a ruháját rántották meg láthatatlan kezek. s az ifjú nem merte ledobni ruháját a pataknál, hogy meztelenül fürödjön meg a habokban, mert úgy érezte, hogy tíz meg tíz éhes és szűz lányszem leskelődik a bokrok mögött, és kíváncsi testére. Herakles maga is érezte ezt. A nimfáknak megvolt az erejük, hogy titkos formákat öltsenek, és betöltsék az egész természetet, és amerre Hylas járt, mindenütt láthatatlan, de mégis mindig érzett, mohó és perzselő női vágyak vették körül. A szigorú Artemis bizonnyal csak ritkán járt ezen az erdőn; itt mindenütt forró és titkos érzékiség volt a levegőben, és a nimfák nem féltek a Kallistó büntetésétől. Szabad szemérmetlenséggel éreztették fojtott és sűrű vágyaikat a Természet éhez szüzei.

– El kell menni erről a vidékről – gondolta Herakles, és várta, hogy Hylasnak ismét eszébe jusson a szülői ház. A fiú azonban nem említette többet szüleit, és Herakles végre is maga hozta elő, hogy együtt induljanak útra, és ő segít fölkeresni Hylasnak atyja királyi palotáját.

A fiú ellenvetés nélkül, de látható öröm nélkül is engedelmeskedett. Egymáshoz alig szólva haladtak a lejtőn, a bátorságosabb helyeken pihenőt tartottak, és másnapra a hegy lábához érkeztek. amint sekélyedni látszott az erdő tengere, Hylas mindegyre izgatottabb lett. erre-arra kémlelt, majd egyszerre megállt, és fölütötte fejét, mint a kutya, ha nyomot talált.

– Ez az – mondta. – Ezt a tájat ismerem.

És meglódult, biztosan és egyenes irányban. Izgalma folyton növekedett: szinte látszott, amint egy régi én ébredezik benne, és minden úthajlásnál erősebb lesz. Azonban különös jeleket láttak az úton. Már kiértek az erdőből az alji legelőkhöz, de sehol nem látszott se pásztor, se nyáj. Néhány elvadult csikó legelt messze, és dobogva menekült előlük. Végre a karámhoz értek. A karám deszkái azonban törten és kidőlve hevertek, a vályút csak egy deszkaszál tartotta, végre megroppanva fityegett a levegőben, a szárnyék üres volt. Hylas kutatóan, mintegy szaglászva törtetett előre, emlékei után.

De mikor meglátták a házat romokban és üresen, közömbösen nézte, mintha valami idegen ház volna. A sivár, elpusztított, néma hely nem ébresztett föl benne semmi emléket. Megismerte gyermekkorának lakóhelyét, de csak az eszével: a szíve néma maradt. Herakles vigasztalni akarta, de a fiú egyáltalán nem látszott szomorúnak: inkább valami nagy megkönnyebbülést tükrözött az arca. Megszabadult az emlékeitől, a régi kapcsaitól, melyektől oly hamar és könnyen elszakadt, s melyek most, az úton, nyugtalanítólag kezdtek újra létezni számára. Most lehullatta őket, oly könnyen, mint a pálma a leszáradt tavalyi lombövét. Megfordult, és egyenesen, nagy léptekkel, indult vissza az erdő felé.

Herakles eltűnődve ballagott utána. Nem értette, szinte félelmetes volt előtte, mint egy fiúisten. Dobogó örömmel ment utána mégis: most már a fiú egyedül az övé lesz, az ő barátja, az ő gyermeke. Szerette volna valahogy ki is mondani ezt; de Hylas kitalálta gondolatát, és egyszerre megszólalt:

– Most külön utakra megyünk, ó, Herakles! Most már nem fogunk többet együtt vadászni; köszönöm szívességedet, de nem maradhatok veled.

Heraklesben szinte elszorult a lélek.

– Miért, Hylas? Ki fogja eztán gondodat viselni, ha én nem?

De Hylas egyszerre megszorította a Herakles kezét, és fölemelt fejével az erdő felé intett:

– Hallod?

Herakles hallotta. Elfojtott kacagás zengett a lomb közül, hívogató hangok, különös suhogások. Herakles hallotta. Mintha muzsikát hallott volna, asszonyi lihegések muzsikáját, ruhák zizegését. Már a buja erdőben voltak. Napfoltok vetődtek, inogtak, lengtek szerte, titkosan, mint messze táncok visszfényei. Fák paráznán hajladoztak a kéjben, duzzadt a föld, a levegő meleg fürdőként áramlott. És mindenfelé, beljebb, beljebb, a csengés, kacagás, suhanás…

– Hívnak a nimfák – mondta Hylas halkan, izgatottan.

És megindult, gyorsan, be, be a vadonba. Herakles utána. Hylas hátra sem nézett, ment, ment szótalan, és Herakles utána, hogy megvédje a vadállatoktól.

– Nem hagyhatlak el – mondta szinte könyörögve –, mert ki véd meg a vadállatoktól.

De az ifjú a nimfák védelme alatt látszott már állani. Amerre ment, seregestül surrantak szét a vadak. Egy párduc fektéből riadt föl, bámulva nézett tüzes szemeivel, és rezzenve húzódott a lombok közé a határozott léptek zajára. Hylas csak ment, tovább, egyenesen és szimatolva, mint a szarvas, aki nősténye után megy. És körülfogta mindkettőjüket a rettenetes, nőstény erdő. Este lett, sűrű meleg este. Hold nem volt, a csillagfény nem hatolt be a fák közé. Különös leheletek áramlottak, vad és buja szemek csillogtak a sűrűségben. Egy-egy ág megrántotta a sietők öltönyét. Hylas megrázkódott néha, mintha titkos és forró kezek cirógatnák. Alakja mind sötétebben olvadt bele az erdő feketéjébe, de rázkódásait megérezte Herakles valami csodálatos szimpátiával: mert ezek a rázkódások mintha átfutottak volna az egész nagy erdőn, mintha az erdő felelt volna rájuk, titkos és vágyó rázkódásával minden női erejének. A nimfák, a nimfák! Herakles egyszerre érezte, hogy itt vannak a nimfák, körös-körül, minden fa mögött, táncolnak, láncot fűznek körülöttük, ujjonganak a sötétben, közéjük suhannak, eltakarják egy-egy percre előle a Hylas alakját…

– Hylas! Hylas! – kiáltotta. De Hylas nem felelt, és Herakles jól tudta, hogy késő már minden, intés, figyelmeztetés: az ifjúban benn ég már, benn pusztít az asszony vágya, a nimfák hatalma, az a titkos, ellenséges, asszonyi erő, amely elönti az egész erdőt, a földet, a fákat, amely elönt mindent! A maga életére gondolt, az ő találkozásaira az asszonyi erővel, a feleségére, megértett most már mindent, megértette a nagy, ellenséges nősténységet, amely a nagy Dühöt kicsalta belőle, amely miatt megölte a nőt és gyermekét, a saját gyermekét!

– Hylas! Hylas! – kiáltotta egyre lankadtabban, bizalmatlanabbul. Az ifjú nem felelt, nem fordult meg, nem is látszott már, csak gyors lépte hallatszott, majd egyszer csak az sem. megállt volna? Herakles izgatottan lépett előre óriás lépteivel, hogy utolérje az előresietőt. Egypár lépést tett, és akkor megdobbant a szíve: Hylas nem mutatkozott sehol. Herakles megállt, és hallgatózott. Úgy tűnt föl neki, hogy hallja Hylas lélegzetét. Szoruló szívvel ment a hang után. Ekkor tovarebbenéseket hallott, valami sikoltást, messziről, kacagást, táncos surranásokat a földön, selymes szárnyveréseket. Újra megállt, és körülnézett. Semmi. Csak a sötétség zúg és liheg körös-körül. Két forró szem villan ki valahonnan, egy láthatatlan vad a prédáját tépi, párzó állatok fájdalmas-kéjes nyöszörgése hallatszik messzebbről.

– Hylas! Hylas! – kiált Herakles fojtottan és rémülten. Egy csomó madár rebben föl szavára, és a rebbenések távolabb hullámszerűen ismétlődnek. Iszonyú kórust ver a kéjes és kegyetlen erdő. Herakles jobbra tör, amerre világosságot vél látni az ágak közt. Egy tisztás van ott. És a hold éppen most kelt föl, vérrel öntve el a tájat, mint egy hős hódító. És ebben a vérvörös fényben Herakles még egyszer, másodszor, meglátta a nimfákat. A tisztás szélén lebbentek széjjel, habkönnyű, átlátszó ruhákban, kacagva. Aztán az óriás mögött táncoltak el, hirtelen, gúnyosan, de amint hátranézett, már eltűntek.

Ők voltak azok, akik az ifjú Hylast elragadták.

4.

– Hylas! Hylas! – kiáltotta Herakles, és hangjával fölrázta az erdőt. – Hylas! – Most, hogy kiért a sazbad tisztásra, fölszabadult a lenyűgöző varázs alól, és hangja kitört a messze ég alá, mint egy vadállat a gyenge ketrecből. – Hylas! Hylas! – Sakálok üvöltése felelt, különös ugatások, vonítások hangja, madárvijjogások. – Hylas! – Az erdők egymásnak adták át a hangot, ércesen zengtek a bércek, de a közeli lombokból mintha gyengédebb nimfahangok ismételték, sóhajtották, nyögték, dalolták, sikoltották volna: – Hylas! Hylas!

Két nap és két éjjel kereste Hylast Herakles. Lelkén iszonyú viharok zúgtak át. Mit ér az élet, mit ér az erő? Boldog az, aki csak önmagát szereti; de az ember olyan, mint az erdei növény, mely mindig a szomszéd növény felé tapogat szálaival. Ó, jaj, hogyan összenőttek a növények, és mennyire nem elég egyik sem magának! Összenőttek egymással és a talajukkal és a levegővel, éggel és földdel, és az egész világ egy fájó lánc. És mindig tépődik ez a lánc valahol: és mindig fáj belé az egész, kegyetlenül összefonódott mindenség. Egyedül lenni? De van-e az életnek értelme, van-e célja egyedül? Élet-e egyáltalán az élet egyedül? Egy test az egész világ, és minden elválás csak egy seb a világ testén.

És Herakles ordítva és fájva járta be a szakadékokat, és kereste Hylast, a barátját. – Hylas! Hylas! – Két nap és két éjjel visszhangzottak az erdők kiáltásaitól, míg végre kimerülten és megtörve ahhoz a barlanghoz ért, ahol együtt laktak. Fájdalma és dühe újult erővel szakadott föl erre, káromló hangon hívta a nimfákat, a gonosz istennőket, akik az Ember barátjára lesnek. Kéjes fantáziával képzelte el, hogyan bánna a nimfákkal, ha kezébe akadnának: hogyan csavarná hajukat öklére, hogyan verné álnok és puha mellüket. De jól tudta, hogy mindez hiába: mert a nimfák nem halandó lények, és nincsenek egyedül, az egész Természetet betöltik, ők, és hatalmuk több mint egy emberé, még ha istentől született is talán. Így az embernek nem marad más, mint a fájdalom, és a nimfáknak a kegyetlen kéj, mely ostobán kacag az erdőben.

Az óriás zokogott a meghitt emlékekkel teli barlangban, mint egy dühös és tehetetlen gyermek; aztán megindult onnan. De nem kifelé indult a világosság felé, hanem be, a barlang titkos mélyeibe, melyek a végtelenbe látszottak mindenfelé nyúlni s elágazni. A sötétséget kereste kétségbeesésében, míg azt sem tudta végre, nappal van-e vagy éj; tapogatózva haladt a szűk folyosókon, és olykor le kellett mélyen görbülnie, hogy el tudjon menni a kijegecesedett sziklák alatt.

Maga se tudta, mennyi időt bolyongott éhen-szomjan sötét barlangban. Néha elkiáltotta Hylas nevét, reménytelen, csak azért, hogy a tág üregek visszhangjában eddze fájdalmát. Végre világosságot látott derengeni messziről. Egy nagy sziklaterembe érkezett, melynek túlsó végén a tenger zúgott, és verdeste a barlang sziklatalpát. Erről az oldalról jött a világosság: egy tág kapu nyílt ott, melyen látni lehetett egy karéjt a napsütötte és azúr tengerből. Sirályok csapkodtak vígan a nyílás mögött, s a napsugaras vizek hátterében egészen sötéteknek látszottak a fehér madarak a sötét barlangból néző Herakles fénytől elszokott szemeinek.

A nagy nyílás előtt azonban, sötéten a fény között, egy különös, vastag és ormótlan, eleven alak állt. A földtől szügyéig hatalmas lónak látszott, erős farával fordulva Herakles felé, melyet nagy, bozontos farka szárnyával legyezett. Szügyétől fölfelé azonban, mint egy övtől, melyet kis szőrkoszorú jegyzett, izmos emberi hát emelkedett, nagy borzas emberi fejjel. Vastag karjait fölfelé tartotta, valami agyagedényt emelt szájához, és fejét hátraszegve, mohó kortyokkal ivott belőle. A szőrös karok durva körvonalát s a szőrövet a csípő két oldalán s nagy haját, mely lobogott a nyíláson beáramló tengeri szellőben, bearanyozta a messze napsugár, mint egy fekete sziluett kontúrját.

Herakles súlyos lépteire hátrafordult a különös teremtmény, levette ajkáról az öblös edényt, de csak éppen annyira, hogy száját fölszabadítsa és megszólalhasson:

– Ki vagy, ó, Ember, aki be mertél hatolni öblös barlangjainkba? – kérdezte, és Herakles felet visszhangos szavakkal:

– Én Herakles vagyok, sok földet bejártam, és sok állatot és csodalényt legyőztem. Az emberek legdicsőbbike vagyok. és isteni Nemzőtől származom.

Felelt erre a szörnyeteg:

– Én pedig Pholus vagyok, és apáim a kentaurok híres nemzetségéből eredtek. Jöjj közelebb, ó, Ember, és ízleld meg az isteni bort, melyből vendégajándékot fogok adni neked. Pirithous és Hippodamia híres lakodalmán zsákmányolták ezt az erős kentaurok, és magukkal hozták szellős barlangjaikba, tizenhat tömlővel és ugyanannyi amphorával. Pholus azonban okos volt, mert elrejtette társai elől a tömlőket, s elhúzódott velük ide, a tenger melletti barlangba, ahol nem fognak ráakadni. Most maga fogja meginni a bort vendégeivel, akiket maga választ majd magának: igyál, ó, Ember!

És elébe tartotta az agyagedényt. Herakles előbb egy keveset a földre loccsantott az istenek számára, s aztán ajkához vitte a sárga italt, melynek nehéz, édes szagát messziről érezte csodálatosan kifejlődött vadászszimatjával. Nagy kortyokat húzott belőle, és rögtön érezte fejét elborulni az erős bor hatása alatt.

– Jöjj közelebb, ó, Ember! – biztatta még Pholus.

Szembeültek egymással, és hol az egyik, hol a másik emelte ajkához az öblös agyagedényt. Estére mind a ketten mámorosak lettek. A kentaur szeme elhomályosodott, karjai különös, duhaj mozdulatokat tettek, vad és töredezett szavak jöttek ki a száján. Néha énekelni próbált rekedt hangon, és az éneke olyan volt, mint a föld moraja rengéskor. Néha pedig különös érzelgésbe lábadt, összecsókolózott Heraklesszel, s a könnyei potyogtak.

A barlangban mind hosszabbra nyúltak az árnyékok, a tenger mind közelebb jött az esti árral, hullámai locsogva törtek meg a sziklán, messze véres lett a víz a lemenő naptól. a nagy edény tartalma fogytán volt. Pholus hamis hunyorítással intett Heraklesnek, hogy nem kell félni: van még a drága italból. a szeme hólyagosan csillogott. Lassan, bizonytalanul megindult a cserépbutykossal a barlang sötétebb sikátorai felé. Az óriás tántorgó léptekkel követte. A barlanglakó kentaur otthonos volt a sötétben, és szeme jól látott, mint a tigriseké. Heraklesnek azonban tapogatózni kellett, és csak arról a folytonos zajról sejtette, merre kanyarodik vezetője, amit a kentaur trappolása csinált, és hosszú farka, mely folyton verdeste oldalát. Ide-oda kanyargott az öreg. A tenger zúgása lassankint elhalkult, és előttük egy másik zúgás erősbödött: azt lehetett volna hinni, hogy azon az oldalon is tenger van. De Herakles gyakorlott föle megismerte a lombzúgást, mely éppolyan örökös és mindent elborító itt, mint a habok zaja a tengeren. Nemsokára a sötétség egy kis karajában néhány vad tűzpont lobogott elébük, a messzeség szabad csillagai. Valami vékony állat surrant a fal mellett a visszhangzó emberléptektől fölriadva; s denevérek sodortak a barlang szádja fölött. Herakles mámoros fejét jótevően csapta meg a meleg, de szabad levegő, melyet a kifülledt lombok milliói leheltek arcába.

Körülnézett, és Pholust kereste. A szörnyeteg egy sötét oldalfülkéből bukkant elő, széles vigyorgással, óriási tömlőt cipelve, mint egy dudát, s egy másik borosedényt, fahordót rugdalva lába előtt.

– Segíts, ó, ember! – nyögte ügyetlenül, mert a teste nehézkes volt és hajlékonyság nélkül. Herakles felállította a hordót a barlang elején, és kiütötte a felső deszkáját. a kentaur megtörte elülső térdeit, és leereszkedett emberi részével a nagy hordó mellé; háta és fara ügyetlenül tornyosodott a térdeplő elülső része mögött. Nagy bajuszos fejét beleütötte a sűrű italba, és úgy szürcsölte azt, mint csikó rokonai a tavak enyhe vizét. Néha fölnézett, és nagyokat kurjantott.

5.

Herakles éber szimata az erdőt figyelte. Vak, holdtalan éjjel volt. A rengeteg sűrűje egyetlen, fölbonthatatlan tömeget mutatott, s kevésbé gyakorlott szem aligha vette volna észre, hogy a sötétségnek magva van. Herakles azonban nagy, idomtalan alakokat látott ólálkodni a lombok mögött. Óriási állatoknak látszottak; de az éles hallású vadász fölismert zörejükben valami emberit: a szándékosságban, ahogy kerülni akartak minden zajt, s az ügyetlenségben, amint nagy testük mégis meg-megreccsentette a lombokat, és minden reccsenés után ijedt csönd következett. A fejüket szokatlan magasságban tartották, és a törzsük furcsán egyenes volt. Herakles lassankint rájött: kentaurok voltak. Halkan figyelmeztette a magába feledkezett Pholust. Pholus megtorpant; kétszer-háromszor elcsuklott a térde, míg fel tudott emelkedni furcsa helyzetéből. Tigrisszeme a sötétbe kémlelt, és arca fölragyogott:

– Nessus! – kiáltott. – Nessus! Khiron! – Hiszen ezek Nessus és Khiron, jó cimborák! Jertek, cimborák, Pholus nektek is őriz bort. Pholusnak sok bora van! sok-sok bora van, és akár a földet is megitathatja! De nem ad a többi gőgös kentaurnak, hanem csak nektek, mert megéreztétek a szagát, hahaha! Jertek, jertek, itt van már Herakles, aki az emberek nemzetségéből származik, de olyan erős, akár a kentaurok. Jertek, mert úgy víg a mulatság, hogyha többen vannak! Nessust szeretem, mert ravasz, mint a kígyó, és Khiront is szeretem, mert ért a zenéhez, és régi történeteket tud mesélni.

A kentaurok körbegyülekeztek a hordó körül. Mások is jöttek, öt-hat kentaur, köztük egy kölyök is, egy kentaur-csikó, világospej szőrrel és furcsa, idétlen hangú. a kentaurok körülállták a hordót, mint a lovak a jászolyt az istállóban. Herakles, középen állva, fölkapta a súlyos hordót, és a kentaurok szája színéig emelte. A szörnyetegek egyszerre ittak, belehabzsolva, szürcsölve, belemártogatva fél arcukat és nagy bajszaikat. az ital gyorsan leapadt, végre már csak egyenként ihattak. Ekkor sorba adták az öblös faedényt, és egymás kezéből rángatták ki, mag mindannyi szemében mámor nem csillogott.

– Igyál te is, ember!! – kiáltott Pholus, beütve egy új hordónak tetejét.

Herakles könnyedén emelte ajkához, mint egy óriás poharat. a kentaurok elismerően morogtak, mindjárt kedvükbe fogadták Heraklest. Pholus azalatt tovább osztotta a borokat. a kölyök-kentaur egy tömlőt ügyetlenségében kihasított, és a nedű szétfolyt a földön. A gazda dühösen támadt rá:

– Te bugyuta! – üvöltött. – Nem kapsz többet! – és féltékenyen állt a barlang elé, hogy a többiek ki ne lessék a rejtekhely titkát. De mind részegek voltak már; Belus nagy zajjal megcsuklott patáin, és lenyújtózott a földre, a többiek izgatottan toporzékoltak patkótlan lábaikkal, szerették volna követni példáját, de tudták, milyen nehéz föltápászkodni a heverő kentaurnak.

Khiron büszkén mutogatta patkóit, melyekért messze kalandozott, az emberlakta falu kovácsáig. Ő volt az a kentaurok közül, aki legtöbbet érintkezett az emberekkel, sokszor elfogta az emberek fiait magányos útjaikon, zenélni tanította őket, vagy elmesélte nekik az istenek történeteit s a titánok harcait. Bölcs volt ő, és ismerte a természetnek titkos hangjait, ismerte a kövek életét, és tudott beszélni a goromba felhőkkel. a kentaurok muzsikát követeltek tőle. Khironnak furcsa, hétcsövű sípja volt, és dörmögő, rívó, hízelkedő és nyöszörgő hangokat tudott kiadni belőle. Herakles kábulva hallgatta a különös zenét, mely sírt, mint egy párzó állat, és hörgött, mint egy haldokló. Szédült, és a bor íze összefolyt benne a zene hangjával. A részeg kentaurok duhaj mozdulatokkal verték a taktust. Az éji állatok igézve csődültek a muzsika köré. A baglyok huhogtak. Pholus újra kezdte a duhaj éneket. A síp gajdolt, dödögött, nyihorászott. Különös madárhangok feleltek a nagy sötétségből,. Egy iszonyú vonítás hallatszott. Herakles tüzet akart gyújtani, hogy megijessze a vadakat. A kentaurok bámulva nézték, amint a rőzsét kereste. Khiron is levette szájáról a sípot. Herakles figyelmeztette a veszélyes sötétre, de Khiron megnyugtatta:

– A kentaurok a hegyek barlangjaiban születnek – mondta –, mint a folyók és források, és otthon érzik magukat a természet sötéteiben. Ha a kentauranya óráját érzi közeledni, a föld titkos rejtekeibe húzódik terhével, s ott szüli és neveli magzatát, a mély ívek alatt. Rokonok leszünk így a földdel és mindennel, amit a föld terem, és nem félünk a vadaktól. A kentaurok Ixion* unokái, aki a Föld gyermeke volt, és a vágtató felhőkkel szerelmeskedett. Erősek vagyunk, mint a barlangi oroszlán, gyorsabbak a vad paripánál s bölcsebbek, mint az ember!

– Igyál, ó, Ember! – kiáltott rá Pholus, s már kapta a hordót. S újra fölsírt a síp. A kentaurok azonban lakomához láttak. Az egyik megfogott egy csaholó sakált, amelyet a zene nagyon is közelre csábított. Csak úgy a karjával megkapta, csodálatos ösztönnel, mely egész fantasztikus volt az ügyetlen testben. a kentaurok marokkal széttépték a csúnya fenevadat. Nyersen falták a véres sakálhúst. a piros lé bajszukról csurgott, és lefolyt a könyökükön. Bort ittak rá, vedeltek, új meg új hordók kerültek elő a rejtekből. A vacsora eszükbe juttatta a Lagzit, ahonnan a bort elrabolták.

– Mesélje el Khiron! – kiáltott a kölyökkentaur.

És Khiron belefogott a történetbe. De már nem hallgathatták türelemmel, belekapkodtak a szavába, röhögve emlegették a lapithák neveit, Pirithoust és Hippodamiát, a menyasszonyt, a frissen lett királynét, akinek testét halálra szerették… Ujhajj! Az volt a dáridó! a kentaurok dicsérték az emberek borát és lányait. Ekkor rájöttek, hogy nem teljes a mulatság.

– Lyány kőne! – visított Nessus. Egykettő, senki sem tudta, honnan, került leány is. Mintha a földből nőttek volna ki, szemérmetlenül állottak a kentaurok elé, sejteni sem lehetett, emberlakta faluk lányai-e, vagy az erdők vad teremtményei. Furcsa mozdulatokkal tapogatták a kentaurokat, édes szemekkel bámulták lótestüket. Khiron újra kezdte a sípolást. Buja pöffenésekkel bugyogott ki a hang a nádcsövekből. „Bölcsebbek, mint az ember” – gondolta Herakles. A kölyökkentaur vad ugrálásokat vitt véghez, lába meg-megcsusszant a sziklás talajon, toporzékoló, trappos táncba kezdett. A nők is táncoltak. Bősz ütemben sivított a síphang. Az egyik nő Herakleshez simult puha és meleg combjaival. Heraklest elöntötte a vér, mámoros feje egy pillanatig Hylasra emlékezett, habozott, megölelje-e vagy megölje az asszonyt. Végre ledöntötte a földre. – Tam, tam – dongott a dob a hordó fenekén. Tam, tam – trappoltak a táncoló paták. Pholus kurjantott. A nő hangosan lihegett Herakles alatt. – „Ez, ez, csak ez van!” – gondolta Herakles . – Egy kentaur habzó borral öntözte a lányokat. Nagy kacagások hallatszottak. az erdőből sötét és féltékeny szemekkel kémlelt egy nőstény kentaur. Vágyódva nyújtotta hosszú karjait, egész ember- és lótestét. a kentaurok az emberlányokat szerették! a kentaurhímek az emberlányokkal mulattak! Észre sem vették a kentaurasszonyt. Nagy, szőrös markaikkal fogdosták az emberlányok dagadó formáit. És a lányok hancúrozva csimpaszkodtak az ormótlan testekbe. Az egyik Khironnak a hátára mászott. A kölyökkentaur magasra fölágaskodott hátulsó lábain, és fölkapott egy leányt. Az ocsúdó Herakles bámulva nézte iszonyú barátait. Lelkébe szörnyű káosz kavargott. A bor sárga gőze elfátyolozta a világot előtte. A szörnyetegek véres mulatsága, a lányok testei, a kentaurasszony, az erdőség rengeteg zúgása, éjjeli madarak és messze állathangok, az ázott szeszes szag, sima combok, vad visítások és kéjes lihegések, egyetlen szétválaszthatatlan tömegként főtt és erjedt az agyában. És minden, minden, egész világa, egész valója belecsomósodott ebbe a rengeteg kéj- és mámor- és émelygéscsomóba; és ami azonkívül volt, emlékek, múltak, bánatok, messzeségek mintha eltűntek, testetlen álommá foszlottak volna mind… csak a test maradt, az óriás teste, rengeteg érzéseivel, látományaival, kéjeivel, mámoraival és szédüléseivel. Hylas? Hol voltak már azok a napok, amelyeket Hylasszal töltött? Rettenetesen hátrasiklottak az idők végtelen mélyeibe, mintha csak ezer esztendővel ezelőtt lettek volna, mintha igazak sem lettek volna soha. Hylas fiatal testét is – villant meg hirtelen agyában – micsoda mámorba, micsoda kéjbe, micsoda szédülésbe fonhatták be azóta a Nimfák? Mit ér egymásba fogózni? És mit ér a múltba kapaszkodni? Mikor a jelen időnek istene muzsikál a testünkön, mint a hegedűn! „Bölcsebbek, mint az ember” – gondolta Herakles a kentaurokról, és nézte a hatalmas lényeket, melyek mindig engedelmesen olvadtak a jelenvalók nagy játékába; úgy érezte, hogy egyek a földdel, a fákkal, a sziklával,; a hegyek erejével, mely a bort adja; s a sötét Természet kéje elevenedett meg tagjaikban.

– Bölcsebbek, mint az ember! Hajrá! – és Herakles belevetette magát az ő mámorukba. Vértócsákon botlott, asszonyokon hentergett, duhajkodott a szörnyetegekkel, borral öntözködött. És olyan volt az orgia tere, mint egy vad csatatér. A kentaurok elszórtan hevertek, nem törődtek már semmivel, széles combjaik alá gyűrtek egy-egy asszonyt. Hüjj, hüjj, és akkor följött a holdvilág! Hüjj, hüjj, iszonyú rivalgások köszöntötték. És egyszerre megzendült az eredő. Itt is, ott is, körben mindenfelé, iszonyú, ismeretlen kentaurok vágtattak, dobogtak fenyegetőn a barlang felé. Mintha a holdfény teremtette volna őket, egyszerre villantak ki a sötétségből, óriás alakok, egyszerre dobbant föl a patáik zaja, egyszerre törtek meg, egyszerre reccsentek a nagy ágak és törzsek karjaik erejétől. Az orruk szimatolt, jöttek a borszagra. Vad csatakiáltás reszkettette meg a lombokat. Herakles izmai egyszerre megfeszültek, idegei megébredtek. Hüjj, hüjj, mi lesz itt? Körötte kétségbeesetten erőlködtek talpra ugrani a mámoros szörnyetegek. Bölcsebbek, mint az ember? a kő kicsúszott a patáik alól, csuklóban, térdben megroggyant a lábuk, szikrákat vert széjjel, rugdosta a földet, a heverő lányokat. Bokrosan ficánkoltak az ormótlan testek. A lányok rémülten szedelőzködtek fel, sikoltva menekültek a barlangba. Rettenetes sziklát tépett föl két karral a haragvó Pholus, és vakon dobta a hívatlan vendégek elé. Egy nagy fa tört ketté a sziklától, ágak reccsentek, szétfreccsent a föld, amerre leesett. A támadók kissé meghökkentek. Ekkor várat csináltak a mulatók. Hirtelen kijózanodva kapkodták a nagy köveket, hogy egymásra rakják. Az ostromlók lassan közeledtek, mert nekik nem volt védőbástyájuk. Pholus új köveket hányt. Az egyik kettétörte egy nagy kentaur derekát. Iszonyú volt látni, amint leesett holtan a hold matt fényében. a hold várt, nézte a harcot, nyugodtan, mint egy uralkodó. Fehér bundás fiatal felhők siettek föl mellé testőrökül.

Kezdődött végre az ostrom. A támadók minden oldalról egyszerre tódultak a kővár ellen, mintha az egész erdő harcra mozdult volna. Az előny azonban a védők részén volt, mert az ostromlóknak nem voltak kövek a kezük ügyében, hogy messziről hajíthattak volna. A várból pedig egész kőzápor zúdult már reájuk. Hideg ijedség ömlött a mámorra; tépték, fosztották a sziklát a barlang faláról. Nagy erővel, de ügyetlenül dobtak, és a kő hol közelebb esett a célnál, hol nagyon is messze, és csak az erdőt törte és a földet.

Herakles azonban a tegezét kereste. Nyilat választott ki, kicsinyt, de mérgezett hegyűet, és kiállt a rögtönzött bástya mögé, kifeszítve ívét. Alig vették észre az iszonyú rivalgások között. A támadók már oly közel jöttek, hogy szavukat érteni lehetett, s ekkor megkezdődött a szócsata, dörgő, rikácsoló, kurjantó állatemberi hangoknak csatája, melyek fölverték az egész erdőt, és halálra ijesztették a szegény madarakat. Közben egy-egy elvetett szikla rettenetes puffanása hallatszott a földön, tört fák jajgatása s a szünetekben a lányok borzadt szepegése a barlangból. Herakles lassan célzott; a húr megpendült, s a vessző elsurrant. Egy szörnyeteg holtan bukott föl, akit a kisded vessző ért. Pholus és társai mérhetetlen álmélkodással bámultak. Herakles újra és újra célzott. A mérges nyíl minden lövése halál volt. a támadók soraiban nagy zavar állott be. Dühös és halálos sivítások zengettek. A nagy lótestek megtorpantak, hátrahúzódtak, menhelyet kerestek. De nem hagyták abba az ostromot. Óriás fatörzseket halmoztak egymásra, földsáncokat hánytak. Úgy látszott, kiéheztetésre ítélték a barlangba szorultakat. Néhányan messzebb kerültek, a szikla másik oldalához, és köveket hoztak onnan. Nemsokára a vár mögé is potyogtak a kövek, beljebb kellett húzódni a borgőzös barlangba. Keserű józanság szállta meg az ittas szörnyetegeket, toporzékoltak, mint megvadult lovak, rugdalták a sikoltó lányokat, de azért a bort nem adták ki: védték állati makacssággal, csökönyösen.

A hold ismét elbútt, nem lehetett látni, nem volt érdemes a nyilat pazarolni. Elcsöndesült az éj, csak egy-egy puffanás hallatszott, egy-egy sikoltás, egy-egy iszonyú kiáltás. A támadók célja a kőbástya volt, egyikük el is találta egy nagy tömeg sziklával, nagy földrengető omlás zaja hallott akkor. Azután megint csönd, az erdő lihegett körös-körül, nagy sáskák zenéltek.

Egész éjjel tartott az ostrom. A sötétben nem is lehetett sejteni, kik haltak meg, és kik sebesültek. Reggel, amint szürkülni kezdett, Herakles kiállt az íjjal a bástyához. Tépett fátyol fedte a hegyeket, itt-ott csillant ki az erdő, mintha lassan nyitogatná a szemeit, és félne a gyűlölt nappaltól. Álmosan pillogatott a világ. Az ég tejszínű volt, piszkos felhőkkel, és nagy, komoly csókák kerengtek benne kimért ívekben. Hűvös volt, valami fázó borzongás ült mindenen, a nimfák a ködök alá búttak. Egy nagy fenyő a közelben kínosan terpesztette szét egyenes ágait, mint egy megfeszített. Az ellenség lappangott, és nem lehetett tudni, abbahagyta-e az ostromot. Kimondhatatlan üresség lengett az egész vidéken. Herakles szájában rossz íz volt, a szemei égtek. Hátrafordult. a kentaurok nyugtalanul trappoltak a barlang elkerített udvarában; s beljebb, a lecsöngő szikla alatt aludtak a nők, mezítelen, didergő bőrrel, csúnyán szétvetett tagokkal, és panaszosan nyögtek álmaikban. A földet bor- és vértócsák sározták. A kentaurkölyök a barlang sarkában iszonyú zajjal ökrendezett. Herakles bosszúsan nézte vad társait. „Állatok” – gondolta. És iszonyú elégedetlen volt önmagával, hogy köztük van. (Hajnal istennő emelte szigorú lámpáját.) Kezei az íjat szorongatták, s az emberi szerszám érintése egyszerre megtöltötte minden tudattal és minden szégyennel. az eltékozolt idő, az elvégzetlen munka, a régi bűn, melyet még meg nem engesztelt, néztek rá mindenhonnan a szürkülő reggel szemrehányásából. Kimondhatatlan üresség lengett az egész vidéken – itt-ott, a fák között foszlott el Hylas sápadt képe…

Nem volt ideje sokáig tűnődni. Egy ellenséges kentaur bukkant ki egy vastag fatörzs mögül. Önkéntelen éberséggel emelte rá íját. A hatalmas alak iszonyú nyögéssel esett le. Pholus és társai – akiket az éj baljóslatú csöndje zavartakká és tanácstalanokká tett – diadalmasan rivalltak föl, mint a hegszabadultak. Huj, huj! Megint kezdődik a csata! Itt már újra elemükben voltak. És körülállották Heraklest, a csodálatos lényt, aki egy kis vesszővel ölni tud. Levették a tegezt vállairól, kíváncsian tapogatták a nyilakat. a hős nyugodtan nézte, mint a felnőtt a gyermekeket. De Pholus egyszerre felordított. Megsértette a kezét egy nyíllal, és rettenetes fájdalmat érzett. Iszonyúan marta a kegyetlen méreg, amellyel Herakles a nyíl hegyét megedzette. Karja néhány perc alatt kékesen megdagadt, egész testén vad reszketések futottak át, tombolt és rugdalt fájdalmában. Kiáltásai fölverték az erdőt, és a fák mögül gyanús mozgolódások hallatszottak.

Nessus és a többiek fokozódó izgalommal nézték szenvedő társuk vonaglásait. Valami különös, szinte testi kapcsolat látszott lenni a természet e fura teremtményei közt; minden érzés egyszerre futott végig rajtuk, mint egy ménes fölkavarodik egyetlen csikó ijedelmén. Állati ösztönnel érezték egymás fájdalmait. Dühük Herakles ellen fordult most, s izgatott hadonászással vették körül az Ember fiát, akinek fegyvere oly rettenetesen megsebezte társukat. Nem tudták elképzelni, hogyan okozhat ily kis vesszőcske oly iszonyú fájdalmakat.

– Sárkányvér van rajta, sárkányvér! – kiáltották. Herakles ügyessége és okossága megrémítette és dühbe hozta őket. Gyanakodva, eltorzult arcokkal, tagolatlan kiáltásokkal tolongtak az Ember felé, mégis bizonyos távolból és folyton a kezére vigyázva, amelyben a nyíl volt. Herakles félelem nélkül, de valami belső undorral érezte közeledni a Nessus kidülledt szemeit, melyekben véres nyomokat hagyott az éj bujasága. Elhatározott fenyegetéssel emelte fel az íjat: aki közel jön, azt lelövi. a kentaurok vad félelemmel vonultak el tőle.

– Ekkor Nessus ravasz iramodással átugrott a kőbástyán, ott, ahol egy ellenség dobta szikla megtörte. Egyszerre csak kint állt, a szabad erdőben.

– Hej, társak! – kiáltott az ellenség felé. – Nessus ád nektek bort! Nessus minden borát odaadja! Jertek az ember ellen! Ő a kentaurok ellensége! Kis kínzóvesszőkkel öl bennünket agyon. Jertek, rugdaljuk őt halálra, tépjük szét! Jertek, jertek!

– Jertek, jertek! – verte vissza a barlang nagy torka, kiáltoztak Belus és Khiron is – Consus, Ascalaphus, Shilo, Bergion! Jertek mindannyian! Fornax, Thionous, Titan!

Az erdők utánuk ordították a vad neveket. És ekkor egyszerre megtörtént a támadás. Minden fatörzs megmozdult, innen is, onnan is szörnyetegek bújtak elő, de nem segítségre, hanem hajrá! neki! és minden oldalon egyszerre. Herakles megrezzenve nézte az iszonyú harcot. Mi történt? Az idegen kentaurok, ahelyett, hogy az Ember ellen mentek volna, felhasználták az alkalmat, hogy elbánjanak társaikkal, akik elrejtették előlük a zsákmányt. És megszabadulva a nyilak veszedelmétől, rettenetes támadásra szálltak. A föld dobogott és rengett a patáik alatt, a levegő reszketett a kiáltásaiktól. Összefogóztak az óriás testek, a karok egymásba fonódtak, mintha sohasem akarnák egymást elereszteni, a fehér fogak a fekete vállakba haraptak, téptek a körmök, a hátsó lábak toporzékolva hátraágaskodtak. Ledöntötték egymást a földre. Rugdalták egymás szügyét, kemény csontok puha szőrös húsokba vágódtak, összegomolyodtak egy tömeggé, iszonyatosan vergődtek a rengeteg testek, mint a fölfordított bogarak. Nemsokára egyetlen alaktalan gomolyag kavargott a barlang és erdő közt, amelyből patás vékony lábak ficánkoltak, lobogó farkak és hajak, véres fejek és karok nyúltak ki. Felismerhetetlenül, megkülönböztethetetlenül keveredtek az ember- és lótagok. A csontos paták csattogása, kurjantások, jajok betöltötték a völgyet. A meztelen nők felriadva a kőhalomra másztak, s úgy nézték a harcot. A nap véres csíkban tűnt föl két felhő mögött, és vérszínt öntött a fák csúcsaira.

Herakles még egy pillantást vetett a fantasztikus tömkelegre. „Bölcsebbek, mint az ember” – gondolta magában. A végső bölcsesség forrott ki előtte. A harc bezsúfolta már az egész tisztást, kiáradt az erdőbe, fölcsapott a magas levegőbe. A madarak kétségbeesetten visongtak, a fák összeverődtek a viadal szelében, ijedt és megvadult állatok rohantak ki a sűrűből. És más állatok meg berohantak a harcba! Nagy véres állatok, csíkos, foltos lények, apró szörnyetegek, gorgók és khimérák. A kentaurok szügyébe haraptak, nyakukba csimpaszkodtak, összefogóztak egy testté a nagy gomolyaggal. És még a bogarak is harcba szálltak, iszonyú felhőkben, a párolgó sebek, a kifordult bendők gőze fölött. És a nap is harcolni szállott, vérvörös pajzzsal! Minden harcolt már, a Természet harcolt, az istenek harcoltak. A vigyorgó Pán a hegy tetején ült, és irtózatos síppal nógatta a harcot.

Csak Herakles maga nem állt be a harcba. Mert ő ember volt, neki semmi köze sem volt az egészhez. Neki más harcai voltak, őrá cél és munka várt. Ő kiszakadt már az iszonyú sodorból, neki külön útja van. S szívét leírhatatlan büszkeség szállta meg. Kinyújtóztatta hatalmas izmait: friss volt, az álmatlanságot már nem is érezte. Aztán megfordult, íját a vállára vette, tegzét a hátára, és elindult útjára. Phöbus* kibontotta már lángoló hajzatát, s a dicső sugarak elágaztak a keleti égen, szélesen, mint egy óriás keréknek küllői. Herakles ment folytatni munkáit, ment keresni a Vadkan csapását. A küzdő kentaurok zaja lassan elhalkult mögötte. A ködök ritkultak, a fákon fölzengett a madarak hangos ujjongása, ezer csattogó, fütyülő, hetyke, csicsergő hang. a távolokban föltűnt még Hylas halvány képe, de az az erdőé volt, és Herakles egyedül volt, egyedül az egész erdő ellen.

Ment az erdő ellen!

A lombokon, a földön már a reggel aranyfoltjai ragyogtak. Minden élt, nevetett. Herakles azonban éberen, vigyázva ment a derű között; ismerte már a derűt. Ki olyan erős, hogy titkos hatalmak tőrbe ne csalhatnák?

1918