2. rész

Az Ur pediglen készitett vala

Jónásnak egy hatalmas cethalat*

s elküldte tátott szájjal hogy benyelné,

halat s vizet vederszám nyelve mellé

minek sodrán fejjel előre, hosszant

Jónás simán s egészben úgy lecsusszant

gyomrába hogy fején egy árva haj

nem görbült, s ájultából csakhamar

fél-ébren pislogott ocsúdva, kába

szemmel a lágy, vizes, halszagú éjszakába.

És így jutott a szörny-lét belsejébe

vak ringások eleven bölcsejébe,

és lakozék három nap, három éjjel

a cet hasában, hol éjfél a déllel

egyforma volt, s csupán a gondolatnak

égre-kigyózó lángjai gyuladtak,

mint fulladt mélyből pincetűz ha támad.

És könyörge Jónás az ő Urának

a halból, mondván: "Kiáltok Tehozzád,

hallj meg, Isten! Mélységből a magasság

felé kiáltok*, káromlok, könyörgök,

a koporsónak torkából üvöltök.

Mert dobtál vala engem a sötétbe

s tengered örvényébe vetteték be,

és körülvett a vízek veszedelme

és fű tekeredett az én fejemre,

bő hullámaid átnyargaltak rajtam,

és Egyetemed* fenekébe hulltam,

a világ alsó részeibe szállván,

ki fenn csücsültem vala koronáján!

Én aki Jónás voltam, ki vagyok már?

Ki titkaidat tudtam, mit tudok már?

Kényedre hány-vet hánykódó vized

s nyálkás hus-záraiba zárt a Cet."

S lélekze Jónás, mivelhogy kifulladt,

sürűn szíván kopoltyuját a Halnak,

mely csupa verdesés és lüktetés volt,

s a vízből-szürt lélekzet mind kevés volt,

a roppant haltest lihegve-dobogva

szokatlan terhét ide-oda dobta

kinjában, mig Jónás émelygve s étlen

tovább üvöltött a büzös sötétben,

s vonítva, mint a farkas a veremben,

nyögött: "Bezároltattál, Uram, engem!

Sarak aljába, sötétségbe tettél,

ragyogó szemed elől elvetettél.

Mindazonáltal szemeim vak odva

nem szűnik nézni te szent templomodra.

Sóvár tekintetem nyilát kilőttem

s a feketeség meghasadt előttem.

Éber figyelmem erős lett a hitben:

akárhogy elrejtőzöl, látlak, Isten!

Rejteztem én is elüled, hiába!

Utánam jöttél tenger viharába.

Engedetlen szolgádat meggyötörted,

magányos gőgöm szarvait letörted.

De mennél csúfabb mélybe hull le szolgád,

annál világosabb előtte orcád.

Most már tudom hogy nincs mód futni tőled

s ki nem akar szenvedni, kétszer szenved.

De te se futhatsz, Isten, énelőlem,

habár e halban sós hús lett belőlem!"

Ekkor nagyot ficánkodott a Cethal,

Jónás meg visszarugott dupla talppal.

S uj fájdalom vett mindkettőn hatalmat:

a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak.

És monda Jónás: "Ki táncoltat engem?

Ki az aki nem hágy pusztulni csendben?

Besóztál görgő tengered savával

és csapkodsz, mintha játszanál csigával*.

Mert megfogyatkozott bennem a lélek:

de az én Uram akará hogy éljek.

Ebének kíván engemet a Pásztor

és megszabadított a rothadástól.

Jössz már, Uram, jössz, záraim kizárod

s csahos szókkal futok zargatni nyájad.

Mert imádságom elhatott tehozzád

és végigjárta a Magasság hosszát.

Csapkodj hát, csapkodj, ostorozva bölcsen,

hogy amit megfogadtam, ne felejtsem,

mert aki éltét hazugságba veszti,

a boldogságtól magát elrekeszti."

Igy szóla Jónás, s eljött a negyednap

és akkor az Ur parancsolt a halnak,

ki Jónást a szárazra kivetette,

vért, zsírt, epét okádva körülötte.

cethal: a bibliai Jónás könyvének eredetijében csak nagy hal (דָּג גָדוֹל dág gádól), így szerepel Károlinál is. A Szeptuaginta a κήτος μέγα (kétosz mega) - hatalmas tengeri szörny - fordítást használja, a Vulgátában már ismét piscisként (hal) szerepel. Az újszövetségi koiné a Máté 12:40-ben szintén a kétoszt, ennek vulgátabeli fordítása a cetust használja. A modern fordítások váltakoznak a hal, cet és bálna között. (A jegyzet forrása: Wikipédia: >>>)

Mélységből a magasság felé kiáltok: a 130. zsoltár nevezetes kezdősorának (A mélységből kiáltok hozzád, Uram - De profundis clamavi ad te, Domine) megidézése

Egyetemed: értsd: a világegyetem, az Isten által teremtett világ egésze

csigával: ostorral pörgethető, orsó vagy kúp alakú játékszer, pörgőcsiga vagy peonza