30. A világosság udvara

Értőknek, nem félreértőknek. Csonka világtükör volna a művészet, ha a rútat mindig kikerülné. Aki más szempontot keres a naturalista költeményekben, mint tisztán művészit, ne olvassa a verset, melyben egyébként semmi pikantéria nem lesz.

Ismeritek a bérházak fonákját,

mely valamely üres telekre hátall,

a függőlegesen leszelt tetővel

– akár az utca hasadt volna szét –

a nyirkos aljat s lépcsős tűzfalat,

s köztük a puszta, sápadt, síma sárgát,

amelyen nem fog semmi napsugár,

s a szomszéd ház egyenes árnyékának

éles vonala elomlik, elolvad?

Ismeritek a négyszög-mélyedést

a hosszú, keskeny, apró ablakokkal,

melyeknek barna, szűk keretjei

egymás fölé ritkásan sorakoznak?

Ismeritek zugán a tört árnyékot,

hová lihegve jőnek meghüsűlni

az utcakölykök nyári délután,

akik kiszedték a kerítés lécét

s gazos tagon métázva gondtalan,

kalap hiján a nap fejükre tűzött?

Ismeritek az árnyas mélyedést,

hol egymagában, hűsebb alkonyattal

lábat emelt s usgyé! a kóbor eb!

Jöttek egy reggel hosszu mérőfával,

spárgával, léccel; – ástak, keritettek

s meg' méricséltek; póznát vertek szerte

s táblát aggattak: „Bemenet tilos!” –

Majd ujra jöttek malterral, kalánnal,

téglával és szekérrel: ástak, raktak,

fából nagy állványokat eszkábáltak,

léces hágókat, deszkaemelettel,

azon dongott sark, csoszogott papucs,

nyikorgott a talyiga kereke;

görrent a csigás téglaemelőgép

s párosan hordta piros útasát, –

Majd szűnt a munka; nyult a téglamű

csokrot s fedélt nyert; eltisztult az állvány,

leszállt a hágók kettős emeletje,

deszkánként hordta hosszu tengely el –

és meztelen maradt egy friss uj háznak

még szűziesen fehér homloka.

Száradt a ház. A lakók beköltöztek,

uj számozást kapott az utcasor

s a mélyedést mindenki elfeledte.

Csak a házmesterné, ha reggelente

seprő s lapáttal végigjárt hatalma

szemektől elrejtettebb szögein

míg nyelve is lapátként hánya piszkot –

vagy a cseléd, mikor kiszórta a

frissen tört váza drága cserepét

– ügyetlensége kárát palástolni –

ama hosszúkás keskeny ablak résén –

vagy, eleinte, még az asszony is,

ha gyertya nélkül, mert a gyertya drága,

kamrában néha szerte rakosgatván

levert a polcról hébért, köcsögöt,

s bosszankodék a szomszéd uj falára

mely árnyékával kis tárát betölté –

csak ők emlékeztek hálásan olykor

e csöpp szögletnek létezésire

s nevezték német szóval, mely be sem megy

versembe: Világosság Udvarának.

Lucus a non lucendo – mert valóban

a világosság nem hatott ide

s mélyét nem érte soha napsugár,

csak oly kevéssé mint a kútak mélyét,

csak peremén vetett rövid szegélyt

napszak szerint, felváltva, más falára.

Mélyén tojáshéj, váza cserepe,

csont, konyharongy, üvegnyak, toll, szemét

és ujságfoszlány, széttépett levél

– ki tudja kinek az írása rajta? –

szüz összevisszaság között hever

szemtől bizonytalan időre rejtve.

Mert bárha néha, lakomák után

egy kábult fej és felkavart gyomor

émelygésében frissebb légre vágyva

kinyitná rése homályüvegét,

tekintete idáig el nem érne,

sötétben veszne el e szurdokalj.

S így míg a nagy ház hármas emeletjén

folyton folyik az élet üzleti

s tenyérnyi hely sincs hol lakó ne nyüzsgjön

a földszint boltjától a tűzhelyig,

melynél unottan gubbad a család,

az első emelet úrilakáig

és a poloskás ágyakig, melyekben

nyomor nyög avagy céda gyönyör izzad:

addig van a háznak egy szöglete

– mint régi kastély titkos rejteki –

hová láb, fény és mozgás el nem ér,

mely némán gyüjti egy jövendő napra

folyton növekvő piszka halmazát;

egy kis hely az élet zajától mentve,

még jobban mentve, mint a temető.

Miért mondám el ezt? Nem is tudom,

csak gyakran oly nyomasztón jut eszembe,

ha járok a bérházak folyosóin

s kinézek holmi keskeny ablakon, –

s nem tehetém, hogy egyszer el ne mondjam –

Mi van benne? Mi bánt úgy engem benne?

mottó: az első megjelenés helyén, A Holnap új versei antológiában szerepelt a mottó a vers élén, a Levelek Iris koszorújából kötetben már elhagyta a szerző.)