Szakdolgozat.Témavezető: Dr. Sipos Lajos docens, Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, XX. századi Magyar Irodalmi Tanszék, 1995
BEVEZETŐ
Munkámban, Babits Mihály A gólyakalifa című regényének elemzésében arra keresem a választ, több-e a regény egy elmekórtani eset bemutatásánál, a tudat kettéhasadásának illusztrációjánál; ha több, mennyiben; valamint arra, miként ülteti át Babits az irodalom nyelvére mind a kórképet, mind az esetleges többletet. Dolgozatom ennek megfelelően a következő részekre tagolódik:
1. Hány test, hány lélek? - A regény elbeszélő-főszereplőjének megfejtési kísérletei saját esetére; a szöveg azon elemei, amelyek e kísérlet egyes stádiumainak eredményeit alátámasztják, illetve megkérdőjelezik.
2. "Egymás" felé - A személyiség két felének közelítését kísérő motivikus, azaz nem-tematikus szövegelemek.
3. Hány gólya, hány kalifa? - Értelmezések; a szakirodaloméi és a sajátom. Mennyiben több a regény, mint a Freud által leírt orvosi esetek egyikének illusztrációja?
Munkamódszerem alapja az az irodalmi szöveginterpretáció, mely a leírás tárgyát és a leírás nyelvét egyaránt a kifejezés eszközének tekinti, és ebből következően a leírás nyelvét is mint az írói szándék hordozóját kezeli. A szöveg megformáltságának mikéntje e felfogás szerint szükségképpen ugyanazt a mögöttes információt tartalmazza, mint amit a cselekmény alapos (motívum)elemzésével kapunk az írói szándékról. A szüzsészint (tematika) és a szövegszint (szemantika) által együttesen létrehozott világ (a mű egésze) értelmezi, és nemcsak képileg-tematikusan, hanem szemantikailag is feltárja önmagát.
Az elemzés közben szem előtt tartottam azt a narratológiai megoldást, amelyet Babits alkalmazott e regényében: az utolsó fejezetet kivéve az elbeszélő - bármilyen életrajzi párhuzamokat mutat is Babitscsal - Tábory Elemér, azaz a tematikát ő alakítja, az elhangzó vélemények, ítéletek az övéi. Ezeket azonban Babits öntötte nyelvi formába, az ismétlődések, a regény motivikus szerkezete Babits műve. A 11. fejezetben megszólaló írót sem tekintem feltétlenül azonosnak Babitscsal; azt azonban lényegesnek kell tartani, hogy a neveket megváltoztatta a történetben. Amikor tehát egyes neveket bevonok az értelmezésbe - nem véletlenszerű, hanem valamilyen fokon beszélő nevekként kezelem őket - tudom, hogy az író (akár Babits, akár a 11. fejezet elbeszélője) a történethez alakíthatta azokat.
I. FEJEZET HÁNY TEST, HÁNY LÉLEK?
1.1. Test-lélek anomália
Amennyire kétségtelen, hogy Babits regényének [1] főszereplője, Tábory Elemér valamilyen módon két ember, annyira nem kézenfekvő, hogy egy vagy két lelke él egy vagy két testben; azaz, hogy két teste ugyanaz a test-e, illetve hogy két lelke ugyanaz a lélek-e [2]. Elemér elbeszélésének előrehaladtával e kérdésről neki magának is változik az elképzelése, ahogy újabb és újabb tapasztalatokat szerez 'álombéli' és 'valódi' énjének egyezéseiről és különbségeiről.
Arról is többször változik véleménye, hogy tekintheti-e egyik vagy másik énjét egyértelműen 'valódinak', illetve 'álombélinek': "Ki biztosít róla, hogy éppen ez a szép élet a valóság - és nem az a másik?" [3] - kérdezi magától az első tudatossá váló álom után. "Nem, ez egyik sem álom: ez kétféle élet. Kétféle emlékek." [4] - gondolja Velencében, mikor újból emlékezni kezd álom-életére. "És végre komolyan kezdtem hinni, hogy a díjnoké az igazi életem, és Elemért csak álmodom" [5] - ez a stádium Budapesten következik, miután Elemér visszatért külföldi útjáról. És, közvetlenül ezután: "bebizonyítom neki [értsd: a díjnoknak], hogy én élek, és ő az álom - bebizonyítom önmagamnak. [...] Meglássuk, melyik az életebb." [6] Családjához visszatérve a Dunántúlra úgy érzi, sikerült bebizonyítania magának, hogy "mégis Elemér az igazi, élő, amaz csak egy árnyék, köd." [7]
A regény elején, de az elbeszélt történethez képest utólag, élete utolsó éjszakáján fogalmaz így Elemér: "Ó, bár lett volna az életem szerencsétlen, és az álmaim lettek volna szépek!" [8] Ez ugyan egyértelmű állásfoglalás amellett, hogy Elemér az 'igazi', és a díjnok az 'álom', arról azonban nem szabad megfeledkezni, hogy az alcím említette önéletírás Tábory Eleméré - ha a két figura egyenrangú is, az "aktákat" a főszereplő Elemér-fele készítette és állította össze a regény szövegévé. (Ez az írói megoldás nem véletlen: hiszen a főszereplő díjnok-énje csak homályosan emlékszik Elemér-énjére, ezért még akkor sem készíthetne jegyzeteket róla, ha egyébként, életkörülményeiből adódóan, módjában állna.)
[1] Babits Mihály: A gólyakalifa. Első megjelenés: Nyugat, 1913. december. A lábjegyzetekben forrás megjelölése nélkül szereplő oldalszámok a következő szövegkiadásra vonatkoznak: Babits Mihály: A gólyakalifa - Kártyavár. A magyar próza klasszikusai, 12. kötet. Unikornis Kiadó, Budapest, 1994. (a kötet az 1982-es, Szépirodalmi Könyvkiadó által, Belia György szerkesztésében megjelent szövegkiadás edícióját követi, amely a Babits életében megjelent utolsó (1937-es) kiadás szövegén alapul.)
[2] Ezért használom a test-lélek anomália kifejezést a szakirodalomban általában emlegetett skizofrénia vagy tudathasadás helyett - az ugyanis egyértelműen egy testre és két lélekre utal.
[3] 40. old.
[4] 97. old.
[5] 115. old.
[6] uo.
[7] 124. old.
[8] 9. old.
1.1.1. Hány test?
Tekinthető-e két különböző testnek az Elemér-én és a díjnok-én teste? A különbözőségre utal a következő néhány szövegrészlet: "Vajon ugyanebben a testben voltam akkor is? mintha sokkal soványabb lettem volna és csúnyább." [9] "Csúnya voltam (valóban, ebben az életben csúnya voltam), nőket nem ismertem" [10] "De a díjnok teste egészen más volt, mint Eleméré. A díjnoké egy rút, sovány és piszkos test volt, és valahol egészen máshol élt, valahol messze." [11] "Szemközt volt egy tükör, az arcomat néztem. Tiszta, telt, ifjú arc, te vagy az én arcom? Jaj, egy másik arcot is ismerek, amely szintén az enyém, [...] egy kiálló pofacsontú, nagy ádámcsutkájú, vizenyős szemű, pattanásokkal teli, ellenszenves arcot. [...] Egy másik testem is van, valahol messze, egy perverz, szennyes test." [12] "Borzadva néztem a kezeimet. Pedig nem ezek voltak [ti. azok, amikkel a díjnok megfojtotta Etelka álombéli mását.]" [13]
Ugyanakkor kétségtelenül van valami közvetlen kapcsolat e két test között. A legnyilvánvalóbb az, hogy az egyik test akkor alszik, mikor a másik ébren van. "Muszáj korán elaludnom - hisz az asztalosinas feltette magában, hogy ma korán felkel." [14] Ez a jelenség így tudatosodik később Elemérben: "Megértettem azt a különös, titokzatos erőt is, amely egész más volt, mint az álmosság, és amely szinte kényszerített, hogy bármennyire is féltem az álomtól, nagyon korán, tizenegy óra felé majdnem mindig lefeküdjek és elaludjak. [...] a díjnoknak reggel jókor hivatalba kellett menni, ezért Tábory Elemér kényszerült korán elaludni." [15] A két testnek ez az egymásra hatása később még nyilvánvalóbb (és zavaróbb) lesz, így válhat Elemér kezében eszközzé a díjnok-én elpusztításához.
A cselekmény mintegy törvényszerűen alakul úgy, hogy mikor az Elemér-test tengeribeteg, a díjnok-testet is hasonló érzetek bántják - de életkörülményeiből kifolyólag más okokból -: az ő gyomra a részegségtől fordult fel. [16] Ezt Elemér is felfedezi: "Úgy tűnt nekem, hogy a díjnok katasztrófája az Elemérét is magával fogja vonni. Hisz minden testi változásunk közös volt: mikor a díjnok fáradt volt, én is, mikor beteg, én is, az émelygések, a vágyak, egész érzéki életünk párhuzamosnak látszott. [...] Ha a díjnok meghal, nekem is veszni kell. [17] Ugyanekkor veszi észre Elemér, hogy már nincs is akkora különbség a két test külseje között: "Féltem a tükröktől: kezdtem hasonlítani a díjnokhoz." [18]
A végső bizonyíték a két test összefüggésére, valamiféle egységére természetesen az, hogy Elemér félelme beigazolódik, és a díjnok pusztulása az övét is jelenti. "Ma a díjnok megöli magát." és: "halva találták őt [Tábory Elemért] szobájában, a homlokán lőtt sebbel, és semmiféle fegyver sem volt körülötte." [19] Figyelemre méltó, hogy a halál oka, a lőtt seb megegyezik Elemér és a díjnok testén.
A két test a szöveg tanúsága szerint tehát egyrészt nem azonos, másrészt valamilyen módon mégis egy; mégpedig egyszerre ugyanaz és nem ugyanaz a kettő. (Ez a megoldás a Szentháromság misztikájával rokon; a Mellékletben idézett első Babits-vers a tanúság arra, hogy az írótól nem idegen a téma és annak efféle kezelése.)
Elemér először konkrét testet, és ehhez konkrét helyszínt keres mint díjnok-énjének testét és díjnok-életének színterét.
[9] 68. old.
[10] 96. old.
[11] 100. old.
[12] 100.-101. old.
[13] 142. old.
[14] 50. old.; a kurzív szedés itt a regényszöveg tulajdonsága, nem az én kiemelésem.
[15] 92. old.
[16] 112. old.
[17] 114. old.
[18] 115. old.
[19] 147. old.
1.1.2. Hány tudat?
1.1.2.1. Tudás, tudatosság, tudatosítás
Talán az első tudatos válasz és annak szintén tudatos elvetése (lásd: látogatás Darvasnál) az oka annak, hogy az álom tudatossá válása Elemér életének ezen a pontján ideiglenesen megszűnik.
A díjnok-éntől való megszabadulást reméli Elemér is a tudatosítástól: "Az bizonyos, hogy ez a második múltam nem egyéb, mint egy rossz álom, talán most már többet elő sem jön, kitudom magamból." [20] A furcsa szóhasználat is fölhívja a figyelmet a tudatosság, tudatosítás fontosságára.
"Egy fővárosi, népszerű tudományos folyóirat hozta az álmokról szóló filozofikus dolgozatomat." [21] Később is megfigyelhető - az álom tudatosságának szünetében -, hogy Elemér igyekszik filozofikus síkra terelni álombéli életét. "A tézisem volt: «Ez az élet csak alkalom arra, hogy a világ részben öntudatra jusson.» - És így nem mindegy - kérdeztem magamtól -, hogy X-nek vagy Y-nak az élete-e? Egyszerűen egy más részét éli át a világnak." [22] (Elemér díjnok-énje valóban más részét éli át a világnak - ezt tartom a regény egyik kulcsgondolatának, értelmezésére még visszatérek.) Később: "Filozofálni kezdtem: [...] A valóságban minden szépet és jót a csúnyának és rossznak valami köde és háttere vesz körül." [23] Szintén filozofikus érvényű megjegyzés: "Milyen hálátlan is az ember: hogyha már semmi baja, csinál magának, ha másból nem, hát egy rossz álomból." [24]
[20] 42. old. - a kiemelés tőlem való.
[21] 69. old.
[22] 69. old.
[23] 77. old.
[24] 79. old.
1.1.2.2. Emlékezés
A díjnok-én számára - részben kényszerű okokból, hiszen csak az Elemér-én tudásából meríthet - az emlékezés ugyanazt jelenti, mint az Elemér-én számára a tudás; de az egymást álmodó két én egymáshoz való viszonyában is kiemelt szerepe van az emlékezésnek illetve a nem emlékezésnek, a felejtésnek. A tematikus (cselekménybeli) fontosságra a regény nyelvi szintjén e szavak ismétlése hívja fel a figyelmet.
Mikor az álom tudatossá válása megszűnik, Tábory így ír: "én ezeket el nem feledhettem többé, mert ezek az emlékek nem egy álom emlékei voltak, hanem éppoly intenzív, valóságos emlékek, mint a többi." [25]
A díjnok-én fő problémája pont az, hogy ő nem emlékszi Elemért: "De olyan ostoba voltam! Olyan tudatlan! Olyan nyomott volt a fejem... a lelkem... Úgy éreztem, mintha most minden sötéten rám csukódott volna, ami még előbb tág volt és látás és messzeség." [26] "Álmomban [...] megnyílt előttem a világ, megnyílt a világosság. Azért olyan keserű most ez a sötétség." [27] És, mikor az elnöki szolga megszidja a helytelenül írt szavakért: "- Tudtam már, de elfelejtettem! - [...] eszembe jutott, hogy csak álmomban tudtam, és rettenetes sötétségbe felejtettem." [28] A díjnok-én tudatlansága (illetve nem tudása) az Elemér-én tudásához képest válik tehát érzékelhető problémává, és ahhoz képest nem tudásként, hanem emlékezésként jelentkezik. A teljes emlékezés hiányától érzi sorsát szerencsétlennek a díjnok: "Csak legalább bírnám ezt az álmot, csak emlékezném reá igazán!" [29] Az emlékezés tehát azonosul a birtoklással. A díjnok-én egy későbbi állapotában is ez a gondolat érhető tetten: "Csak addig [a lebukásig] éljek egyszer valami nagyon szépet, csak egyszer tudjam érezni, hogy most tudok mindent, emlékszem mindenre. Egy pillanat kell csak, egy szó: meglelni az élet varázsszavát, s ha ezt a pillanatot átélem, mit bánom én az egész többi életet?" [30] A varázsszó meglelése utalás a gólyakalifáról szóló mesére, ahol a gólyává önszántából átváltozó kalifa gólyaként elfelejti a visszaváltozáshoz szükséges varázsszót - a probléma megoldása itt tehát szintén az emlékezésben van.
Az emlékezés az elbeszélt történet első felében Elemér számára is fontos: "Ah, most megfogtam! Most az egyszer emlékszem mindenre!" [31] - írja, miután először tudatossá válik az álma. A díjnok-én élete számára szintén emlékezés, egy álom emléke. Később elutasítja ezeknek az emlékeknek a tudatosítását: "Már akkor kibányásztam, amennyit csak tudtam, és le is írtam, hogy el ne felejtsem megint. Bár ne tettem volna!" [32] A kiemelt megjegyzést nyilvánvalóan az "akták rendezésének" idején teszi az Elemér-én. Testet öltött tudatalattijának emlékeivel megismerkedve, és azok által megkínozva tehát az Elemér-én tudatosan utasítja el a díjnok-én életét.
[25] 68. old. - a kiemelések tőlem valóak.
[26] 11. old.
[27] 84. old.
[28] 89. old.
[29] 85. old. - az első szó a regény szövegében is ki van emelve, a másodikat én jelöltem kurzívval.
[30] 116. old.
[31] 40. old.
[32] 41. old. - a kiemelés tőlem való.
1.1.3. Hány lélek?
A test-lélek anomália ábrázolásának hitelességéhez hozzájárul, hogy a főhős mindkét alakjánál időről időre megfigyelhető egy-egy olyan vonás, amely a másik ént idézi fel; egy gondolatsor, egy cselekedet, amely elsősorban a másik én jelleméből fakad.
1.1.3.1. Elemérben a díjnok
"Össze akarom állítani életem aktáit" [33] - kezdi vallomását Tábory Elemér; nem tartom véletlennek, hogy az önéletírást éppen a díjnok-én életéhez tartozó akták összeállításához hasonlítja az elbeszélő.
A majálisra készülő diákfiú szégyell anyja előtt öltözködni. "Amikor megláttam azt a szép, nemes arcot, amelyhez, mondják, egészen hasonlít az enyém, azt az előkelő termetet drágaszép pongyolában; úgy huzakodtam a paplan alá, mint a csiga a házába." [34] A szégyellősség motivációja a díjnok-én életének egy párhuzamos mozzanata lehet: "Mintha sokszor láttam volna az anyámat alsónadrágban, egy ingben, vagy egész meztelenül is, és mintha borzasztó kínos, gyötrő volna erre gondolni." [35] Az anyáéhoz hasonló arc még inkább valószínűsíti ezt a motivációt.
Elemér első tudatos álma után így ír: "Ez az a köd, ami leülepedik mindig életem mélyén, mint a kávé alja a tisztogatatlan csésze fenekén." [36] A hasonlathoz felhasznált kép az asztalosinas életéből való: a koszos, legyes konyhából, ahol "piszkos munkák" várnak az inasra, "a konyhaajtó előtt a girbegurba téglajárdán cégérnek sorba rakva" [37], és ahol a legyek "a viaszosvásznon egy reggeli kávéfoltba mártogatták a szívókáikat" [38].
Az álom lejegyzése közben "a betűk is mintha kelletlenül, restelkedve sorakoztak volna." [39] Az írással nem Elemérnek, hanem az asztalosinasnak vannak nehézségei.
A puszta érzékiséget Elemér mindig furcsállja magában: "Nem voltam barátja a kislányoknak. Némelyiknek úgy izzadt a keze! Aztán csak ostobaságokról lehetett velük beszélni. Jobban szerettem a nagylányokat, akiket néha mohó szemekkel néztem." [40] Elemér intellektusának tehát nincs mit kezdenie a kislányokkal; a mohó szemek pedig mintha nem is az eddig megismert Elemér szemei volnának. Később az utcalányt meglátogató ifjú Elemér már egyértelműen a díjnokra hasonlít: "Egyszerre őrült, vad vágy támadt bennem, nem láttam többé a környezetből semmit, nem gondoltam többé szépségre, csúnyaságra, nem láttam, éreztem mást, mint a meztelen húst, a női húst mellettem, alattam. Egyszerre, mintha kicseréltek volna, nem voltam más több, mint párzó állat, mely a buta kéjt figyeli." [41] (Ekkor a díjnok felébred "bemocskolt ágyában" - ez a mozzanat is arról tanúskodik, hogy Elemér és a díjnok teste összefügg egymással.) Az utcalánynál tett látogatását ugyanakkor Elemér intellektualizálja magában.
Később Silviát, Elemértől idegen módon pusztán egy női testnek tekinti: "Ez a hölgy aztán a szeretőm lett, és velem utazott. Az ő teste mellett akartam elszórakozni, az ő teste mellett lehetőleg átvirrasztani az éjszakákat. Azt hittem, ha egy szép női test fog mellettem szunnyadni, akkor talán nem lesz időm másról álmodni, mint róla." [42]
Nemcsak az érzékiségben mutathatóak ki Elemérben a díjnokra jellemző tulajdonságok. A magát nemes lelkűnek beállító (ismerő?) Elemért is megdöbbenti, hogy, miután a díjnok megölte a lányt a szállodában, "első gondolatom önző volt nagyon, nem a lelkiismeretem bántott: egyszerűen sirattam a boldogságomat." [43]
[33] 9. old.
[34] 13. old.
[35] 42. old.
[36] 40. old.
[37] 29. old.
[38] 34. old.
[39] 44. old.
[40] 20. old.
[41] 74. old.
[42] 107. old. - a kiemelések tőlem valók.
[43] 142. old.
1.1.3.2. A díjnokban Elemér
Az Elemér-én tudata, emlékei helyenként átszűrődnek a díjnok-én gondolkodásába: "- Hogyan? Hisz én gyermekkoromban egyetlen csúnya szót sem hallottam soha... De aztán rögtön éreztem, hogy ez hazugság." [44] Az Elemér-én életének sejtése, a homályos emlékek ösztönzik a díjnokot egész életében arra, hogy ne legyen körülményeivel elégedett.
Az álombéli "mindent pontosan láttam és ismertem", a mesterék konyhájának leírása [45] torz tükörképe az Elemér-én kijelentésének: "Érteni akartam mindent, tudni mindent, bejárást biztosítani az eszemnek mindenhová." [46], illetve a majális pontról pontra való leírásának. Habár az Elemér-én tudása tudatos (tudatos megfigyelő, ismereteit gyarapítani akarja), az asztalosinasé (a díjnok-éné) pedig ösztönös (emlékeken alapuló), az alaposságban egyeznek. A különbséget itt azonban legalább annyira fontosnak tartom, mint az egyezést; többek között e különbség alapján tartom a díjnok-ént az Elemér-én megtestesült ösztönéletének, tudatalattijának.
Elemér eszének a díjnok-én és annak élete biztosít bejárást egy olyan világba, egy olyan társadalmi szituációba, amelyet Elemérként nem volna módjában megismerni, vagy ha mégis, Elemérként azt már nem élhetné meg, nem írhatná le.
Az asztalosinas-én tudata egy helyen kölcsönvesz az Elemér-éntől egy képet: a majális leírása közben Elemér elbeszéli: "Két emlékeztető, durva folt volt ez a két arc a szemeimben, két hely a gyönyörű képen, ahol lehullt a festék, és kilátszott a meztelen vászon." [47] Ezt a motívumot (hiányos felület, kilátszó alsó réteg) a hős háromszor ismétli meg - kétszer az asztalosinas-, harmadjára ismét az Elemér-én: "És néztem a fészert, melynek négyszögletes, meszelt oszlopairól potyogott a vakolat, meztelen maradt a szalmás tömés." [48] Itt csak egy jelenség megfogalmazásának módjában és az ismétlődő szóban van a rokonság. A következő visszatéréskor egy ugyanilyen jelenségnek az asztalosinas az előidézője: "húzódtam előle az ágy sarkába, a hideg fal mellé, melyről apránként lekapartam a meszet." [49] Harmadszorra saját, a másik énje által 'elbitorolt' képet Elemér megfordítja: "az egész lelkem összerázkódott, mintha valami undorító piszok freccsent volna rá [értsd: anyja alakjára], az Isten tudja, honnan a világból." [50] Itt tehát a kép felületének folytonosságát megszakító dolog nem a kép alól kerül elő, nem lyukas a kép, hanem ellenkezőleg, kívülről kerül a képre, a felszín emelkedik általa. E változás magyarázata az, hogy amíg a legelső alkalommal az Elemér-én saját tudatára alkalmazta a 'lyukas kép' hasonlatot, ezúttal másvalakit ír le vele. Talán a személyiségén éktelenkedő lyukon keresztül, az áloméletből freccsent az undorító mocsok anyja képére. Annál is valószínűbb ez, mert később e mocsokról így ír: "mindez a ragyogó tisztaság [...] undok mocsokkal van a legszorosabban összevegyülve lelkem ismeretlen mélyein." [51] A mocsok tehát az Elemér-én lelkéből, az álomból, a díjnok-én életéből származik, és az Elemér-én világát szennyezi be. Ez az a pont az elbeszélt történetben, amelytől fogva Elemér nem tudja már objektíven, távolról és idegenként figyelni álombéli önmagát, hiszen szembesül vele, hogy az álom minőségei az ébrenlétben is jelen vannak. Ezt a fordulópontot emeli ki a szövegben az addig háromszor használt kép megfordítása.
Az Elemér-én hatását a díjnok-én is érzi; ezt a hatást elsősorban abban látja, hogy gyerekkorában elszökött a mestertől. A regényszöveg felépítése a díjnokot igazolja: "Csend volt és hajnal, az udvar még hűvös egészen, szinte fáztam az ingemben, gyorsabban mozgattam a kefét, a hajahullós füvön harmat csillogott, reggel volt, szürke reggel, és az álmom, az én fényes, mindennapi álmom belecsillogott még ebbe a szürkeségbe, mint a harmat." [52] A hűvös hajnal következménye, hogy az asztalosinas fázik az ingében; a "tiszta fehérnemű hűvös érintése" és a "friss ing" az Elemér-én életéből ismerős. [53] A kefe gyorsabb mozgatása a hideg következménye. A kefe szó ugyan nem haj-, hanem cipőkefére vonatkozik, a szövegben mégis "hajahullatós fű" követi, ezáltal erősítve azt a kapcsolatot, amelyet a puszta egymásutániság eredményez; A hajahullatós füvön harmat csillog, és ehhez a harmathoz hasonlítja az asztalosinas az álom csillogását. Az álom a szürke reggelbe csillog bele - a szürke a város és a díjnok-én életének visszatérő jelzője lesz. Tehát a nagy szürkeségben csillog valami, ami szorosan kötődik (hűvösség > a kefe gyors mozgatása > hajhullatós fű > harmat) az Elemér-én életéhez: ez biztatja szökésre az asztalosinast. Ez a szoros kapcsolat teszi teljes mértékben hihetővé az asztalosinas következő szavait: "Soha, soha nem tudtam volna nekiindulni ennek az útnak, vagy megmaradni benne, ha az a zavaros, érthetetlen álom-emlék nem hiteget, hogy az érthetetlenekben van az én jobb hazám." [54]
Figyelemre méltó körülmény, hogy az asztalosinas talán akkor emlékszik a legtisztábban az Elemér-énre, mikor a hűvösségtől eljut az indulásig. Az előbb kifejtett, szövegbe kódolt ok-okozati lánc (a lélektani asszociációkat nyelviekkel fölcserélve) az asztalosinasban végbemenő motivációs folyamatot követi. Nem véletlen hát, hogy az átcsillogó álombéli életnek ebben a pillanatban elég sok elemére emlékszik az inas: arra, hogy álmában gimnáziumba jár, hogy szép házuk van, hogy gazdagok, és hogy ő maga okos.
Később a díjnok saját lehetőségeit egyre szűkebbnek érzi, és ezzel párhuzamosan álmában azt éli át, ahogy - az ő fogalmai szerint - Elemér lehetőségei kitágulnak. Ez különösen elkeseríti, és felmerül benne, nem lett volna-e jobb nem hallgatni "az álom-emlék hitegetésére": "ki tudja, ha ott maradok, nem sejtve semmi másról, talán ma segéd lennék, és egész tűrhető dolgom volna, vagy legalább én tűrném, nem gondolva jobbra. [...] Csak ennek az álomnak a hatása alatt szöktem be a városba [értsd: annak idején], bár ez időben [értsd: mikor beszökött] ez az álom még alig volt tudatos, inkább csak egy homályos hangulat-emlék, de ez ma elég, hogy életemet felfordítsa." [55] A díjnok-én tudatosságra való törekvése szintén az Elemér-ént idézi. Ugyanakkor tudatossága más természetű, mint az Elemér-éné: nem irányul kifelé, a világra, csak befelé, önmagára, saját sorsára.
Az álom csillogása utáni vágyakozásból annak megkérdőjelezésén keresztül a díjnok eljut elszökése megbánásáig: "Milyen iszonyúnak tűnt fel akkor minden, pedig bizony ott kellett volna maradnia, önállóságra vergődni, meggazdagodni lassan, mint más iparos, megházasodni. És akkor megátkoztam Tábory Elemért, megátkoztam elő-elővillanó, csábító álmomat, mely elégedetlenségekbe, vágyakba, félelmekbe és bűnökbe vitt." [56] Itt válik nyilvánvalóvá, hogy Elemér-énjének hatása (emléke és tudása) nélkül a díjnok élete teljesen másképp alakult volna, hogy annak, hogy szerencsétlennek érzi magát, az az oka, hogy tapasztalata van egy végletesen más életről - Elemér életéről.
Az álombéli élet olykor közvetlenül is 'beleszól' a díjnok életébe: "ebben a pillanatban [értsd: a földre hullott bizonyítvány megtartása után] kellett legélénkebben előbújni arany álmaim emlékének, csak azért, hogy érezzem, milyen alávaló tolvaj vagyok." [57] Azaz, képletesen, az álom nevezi őt tolvajnak, mivel az álombéli Elemérnek más az erkölcsi felfogása, mint a díjnok-énnek. Ráadásul a bizonyítvány magát lopta el a díjnok számára, a díjnok 'csak' megtartotta azt. A történetformálás szemszögéből a sors keze teljesítette a bizonyítványra vágyó, de azt ellopni nem merő díjnok vágyát.
Az Elemér-én élete és erkölcsi nézetei szintén nehezítik a díjnok-én békességét önmagával. "Valami mély, lefojtott és tehetetlen jóság mozgott és undorodott bennem folyton önmagamtól - jóság és ízlés, amely csak szenvedett, és cselekedeteimre semmilyen befolyást sem tudott gyakorolni." [58] Ha nem motoszkálna az Elemér-én a díjnok-énben, nem szembesülne egy a sajátjától különböző értékrend szerinti véleménnyel önmagáról - és sokkal egyszerűbb lenne az élete.
Amíg az Elemér-énnek a díjnok-énhez való tudatos közelítési kísérletei sorra csődöt mondanak, a díjnok-én - ösztönösen? - egyre közelebb kerül az Elemér-énhez. Az utolsó fejezetekben a díjnok feltűnően sokat filozofál, azaz tudatos magyarázatot kezd keresni életének problémájára. "Úgyis csak addig tart a világ, míg a számadás napja el nem jő. Minek rágondolni, mi lesz azután? Csak addig éljek egyszer valami nagyon szépet, csak egyszer tudjam érezni, hogy most tudok mindent, emlékszem mindenre. Egy pillanat kell csak, egy szó: meglelni az élet varázsszavát, s ha ezt a pillanatot átélem, mit bánom én az egész többi életet? Ki tudja, hátha a kéj egy percében, a szerelmi egyesülés egy tényében lappang az egész titok!... Ez a nő... ez a titokzatos tekintetű nő, álmaimból ismerős... Csak egy éjjelt vele: és aztán jöjjön a bomba és a revolver!" [59] A díjnok által feltételezett megoldás az ösztön-énre jellemző, ám az, ahogyan gondolkodik a megoldáson, már nem. Az is fontos, hogy a nő, aki ennek a megoldásnak az eszköze lenne, az Elemér-én életének is szereplője, azaz a díjnok Elemér életéből várja a megoldást. A vörös kasszírosnő alakmása Silviának, akit Elemér (életének párhuzamos szakaszában) azért gyűlöl, mert a díjnok-énéhez hasonló életformába kényszeríti.
[44] 84. old.
[45] 29. old.
[46] 11. old.
[47] 15. old. - a kiemelés tőlem való.
[48] 35. old. - a kiemelés tőlem való.
[49] 39. old.
[50] 48. old.
[51] u.o.
[52] 50-51. old.
[53] 13. old. - a kiemelések tőlem valóak.
[54] 54. old.
[55] 85. old.
[56] 122. old.
[57] 87. old.
[58] 96. old.
[59] 116. old.
1.2. Megfejtési kísérletek
1.2.1. Elemér kísérletei
Elemér tudása saját test-lélek anomáliáját illetően a regényben elbeszélt történet folyamán változik, fejlődik. Az első fejezetekben, pontosabban a Darvasnál tett látogatásig csak kérdései vannak álombéli énjével, kettős életével kapcsolatban, és a szándék, hogy külső segítséggel választ kapjon ezekre. "Elhatároztam, hogy olvasni fogok az álmokról, tudományos könyveket - és szinte örültem, hogy magamban ilyen jó megfigyelni való anyagot találtam." [60] Máshol: "örültem az álomárnyéknak" [61]. És: "«Ez az élet csak alkalom arra, hogy a világ részben öntudatra jusson.» - És így nem mindegy - kérdeztem magamtól -, hogy X-nek vagy Y-nak az élete-e? Egyszerűen egy más részét éli át a világnak." [62] Kamaszként tehát életét kívülről, "anyagként" szemléli, idegen önmagától.
Nemcsak Elemér-életével, a másikkal szemben is így viselkedik: "Mi restellnivaló van ezen [ti. az álmon]? - kérdeztem magamtól, azzal a szabadelvűséggel, melyet gyermeki nemeslelkűségem oly hamar megtanult a könyvekből - (az életben alig találkoztam még ily témákkal, bár ismertem apám gondolkodását). Mégis akaratlan nagyon rosszul estek ezek a dolgok reám alkalmazva." [63]
Később, ahogy a főhősben lakó két én már fenyegeti egymás életét, a hűvös, tárgyilagos hozzáállás az ellenezőjébe csap át; a díjnok-lét egyik hatása, hogy Elemér a sajátjaként kezdi kezelni életét, átérzi annak értékét.
A háziorvostól nem kap álmokról szóló könyvet Elemér, de utalás történik Freud Álomfejtésére: "Van most erről egy divatos könyv, egy bécsi orvos írta, de az nem gyerekeknek való. Különben is nem nagyon komoly tudományos értékű munka." [64]
A Darvasnál tett látogatás [65] alkalmával adja Elemér az első választ saját kérdésére: ez a válasz a tudathasadás, és a könyvek sugallják. Ugyanezt a választ rövidesen (még a tanárnál) el is utasítja [66], szintén a könyvekben talált példák hatására; hiszen az azokban szereplőkkel ellentétben Elemér tud másik énjéről.
Diákkorában, azaz az első olyan időszakban, amikor felébredve Elemér emlékszik álombéli életére, valamint a második ilyen időszak kezdetéig Elemér kizárólag álomnak tekinti másik énjének életét. Velencében, az álom tudatossá válásának második szakasza elején "rögtön éreztem, hogy többé nem tudom ezt a dolgot álomnak tekinteni - többé sohasem tudom. [...] Nem, ez egyik sem álom: ez kétféle élet. Kétféle emlékek." [67]
Veronában következik a második válasz, mikor Elemér menekül díjnok-énje elől: "Ekkor fogalmazódott meg bennem először a misztikusnak látszó gondolat, hogy ha a személyiségmegoszlás tüneményeinél egy testben két lélek lakik, addig az én esetemben az én egy lelkem két különböző testben él és lakozik felváltva." [68]
Minthogy kezdetben a másik test életét konkrét, 'e világi' helyszínen képzeli el, lehetségesnek tartja a találkozást vele, és ezt megoldásnak tartja Elemér-életére. "Rajtakapnám a másik énemet, szembeállnánk, megtörne a varázs." [69]
Később rájön, hogy hiába van nappal a díjnok életében akkor, amikor Elemér életében éjszaka, mindkét élet helyszíne Magyarország. Ettől kezdve csak metafizikus magyarázat jöhet szóba: egy másik Föld, ahol minden embernek él egy hasonmása, a Föld "sötét pendantja, szomorú karikatúrája [...]." [70]
Ez az Elemér-én megfejtési kísérleteinek utolsó előtti olyan stádiuma, amikor átfogó, nemcsak magára és nemcsak saját pillanatnyi állapotára keres magyarázatot. Még ugyanezen a helyszínen, Milánóban így kezd gondolkodni: "Eh, hadd álmodjak, hadd éljek éjjel akármit: csak nappal ne gondoljak rá! Csak az a baj, ha nappal rágondolok. Nem fogok rágondolni: utazni fogok, menekülni, valóban önmagamtól: a sok szépség, a sok új benyomás majd nem engedi, hogy ezen tűnődjem." [71] Azaz testet öltött tudatalattija életének emlékeit vissza akarja szorítani oda, ahol azok helye lenne: a tudata alá.
Ez a kísérlet azonban már nem sikerülhet. Az interlakeni revü után Elemér meg is jegyzi: "Úgy éreztem, hogy lealjasodom ezzel [értsd: az érzéki élmények csodálatával], és egy olyan lejtőn csúszom lefelé, amelyen messze, még alább kapaszkodik elém egy rettenetes alak, amelyen vele kell találkoznom, hozzá alacsonyodom a rémhez, aki én vagyok." [72]
A kicsapongó életmóddal leszámolva, Budapestre visszatérve Elemér egy régebbi magyarázathoz is visszatér: mint kamaszkorában, ismét betegségnek nevezi állapotát, kettős életét. Ezzel nem is a díjnokot, hanem a problémát igyekszik tudat alá nyomni. Azonban nem ugyanoda tér vissza, ahonnan elindult: már nem tud ugyanaz lenni, mint kamaszkorában. A visszatérés tökéletlen módja abban érhető tetten, ahogy a 'betegség' kezelését elképzeli: "A munka, a szent, nemes munka, a megismerés kéje fog megmenteni. Csak betegség ez, betegség... A szigorú matematika a legpompásabb gyógyszer: az leköti majd, nem engedi el a lelkemet." [73] Két bekezdéssel korábban azonban a kéj szót már 'lefoglalta' a szigorú matematikától igencsak különböző, a díjnokot idéző érzéki öröm: "nem éreztem-e most is kéjt, amint [Silvia] rám borult?" [74] "Csak betegség ez, betegség..." - e szavakkal nyilvánvalóan önmagát győzködi Elemér. Később is ragaszkodik ehhez a magyarázathoz, amely feledteti vele tragikus végzetét, amelyet más pillanataiban előre lát. "Ha talán csak egy rettenetes betegség az egész, [...] talán mégiscsak a lelkemben van az egész baj, egy rettenetes lelki nyavalya..." [75]
Nem sikerül hát Elemérnek a munkába menekülés, nem ura gondolatainak. "Örökké csak egyre gondoltam: rögeszmémmé vált." [76]
Ahogy "Elemér élete is egyre sötétebb lett", a díjnok dühödten kutat a "veszni látszó aranyálom" után [77].
(Ekkor keseredik el Elemér annyira, hogy "végre komolyan kezdtem hinni, hogy a díjnoké az igazi életem, és Elemért csak álmodom." [78] Ez az elképzelés dacreakciót szül; Elemér versenyeztetni akarja két énjét. "Bebizonyítom neki [a díjnoknak], hogy én élek, és ő az álom - bebizonyítom önmagamnak. [...] Meglássuk, melyik az életebb." [79] A Dunántúlra hazatérve eldőltnek érzi a versenyt: "Ah, mégis Elemér az igazi, élő, amaz csak egy álom, köd." [80])
Ekkorra már a hős két énje meglehetősen közel került egymáshoz: az Elemér-én két olyan korszakot végigélt már, amikor intellektuális, racionális, a világ felé nyitott természetét háttérbe szorította az érzéki vágyaknak engedő, a világban csak az élvezeteket kereső ösztönlény. Problémájára, a test-lélek anomáliára már nem keres magyarázatot, legfeljebb megoldást. A díjnok-én eközben a maga szintjén hajlamossá válik magyarázat- és megoldáskeresésre, az ösztöneinek való megfelelés mellett időnként filozofál.
Ebből a 'közelségből' van az Elemér-énnek először lehetősége arra, hogy befolyásolja valamiképpen alteregóját: "Mégis van némi hatása Elemérnek a díjnokra" - írja [81], mikor tapasztalja, hogy Etelka miatt vissza tudja fogni a díjnokot, hogy ne menjen el a kávéházba.
Álmában átélve a díjnok-én helyzetének egyre fokozottabb kilátástalanságát, és tapasztalatból (!) tudva, hogy két énjének teste között milyen összefüggések vannak, Elemér "nem tudott mást hinni -, hogy a díjnokkal pusztulni kell neki is, hogy a jó nem élhet a rossz nélkül, a szép a csúnya nélkül." [82] Ez az utolsó eset, hogy Elemér észreveszi saját sorsában az általánosat. Ezt is kulcsmondatnak tartom a regényben; a mű egésze igazolja, hogy a két véglet nem létezhet egymás nélkül - az egyik megsemmisülése a másikét is maga után vonja. Elemér azonban annyira szeretné hinni, hogy ez nem igaz, hogy elfogadja Etelka 'megfejtési kísérletét', józan eszének belátása ellenére belekapaszkodik szavaiba: "ami rossz bennünk, megbocsájtjuk, ami legjobb, egymásnak adjuk, és elfogadjuk." [83] Etelka arra biztatja vőlegényét, hogy ölje meg magában a rosszat - beszélje rá díjnok-énjét az öngyilkosságra. Naiv és idealista gondolkodásmódja lehetségesnek tartja elfogadni (és birtokolni) a jót a vele járó rossz nélkül - a regény cselekménye arról tanúskodik, hogy ez lehetetlen.
[60] 45. old.
[61] 42. old.
[62] 69. old.
[63] 44. old. - a kiemelések tőlem valóak.
[64] 46. old.
[65] 63.-67. old.
[66] 66. old.
[67] 97. old.
[68] 99. old.
[69] 101. old.
[70] 102-103. old.
[71] 103. old. - a kurzív szedés a regényszöveg sajátossága.
[72] 106. old.
[73] 110. old. - a kiemelés tőlem való.
[74] 110. old. - a kiemelés tőlem való.
[75] 145. old.
[76] 113. old.
[77] 114. old.
[78] 115. old.
[79] 115. old.
[80] 124. old.
[81] 126. old.
[82] 132-133. old.
[83] 146. old.
1.2.2. Elemér és a díjnok
"Belülről érzem, hogy az utálatos díjnok alapjában szintén én vagyok, én vagyok más burkolatban, más körülmények között. Mikor a díjnok emléke ellen harcolok, akkor voltaképpen ennenmagam ellen harcolok, az én rossz énem ellen. Így van-e ez másoknál is? Mindenkinek van ilyen sötét énje, talán rejtve, talán a tudat alatt, lelkének bűnös, szerencsétlen alja? Lehet... De az én rossz énemnek teste is van." [84]
"Minden ember kettős léttel (jó-rossz) rendelkezik, azonban nem minden ember tud élete kettősségéről", Odorics Ferenc ezt nevezi a regény "elméleti alapvetésének" [Odorics]. Ez azonban csak a főszereplő megfejtési kísérletének egyik stádiuma, egy feltételezés. Babits hozzáállása e kérdéshez a regényből nem derül ki. Az asztalosinas-díjnok figuráját, valamint ennek életét viszont számos vonásában olyanra formálta az író, hogy kövesse Tábory Elemér feltételezhető, tudat alá kényszerített gondolatait, érzéseit, cselekedeteit; a díjnok - Tábory előbb idézett véleményével egyetértve - Elemér tudatalattija, az ösztön-énje megtestesülésének tekinthetjük [85]. Tábory Elemér tehát a mű (és a műben ábrázolt világ) egyetlen olyan szereplője, akinek életre kel tudatalattija, és aki életre kelt tudatalattijának cselekedeteivel, érzéseivel, gondolataival szembesül.
[84] 99.-100. old.
[85] (Anyja kacérságával kapcsolatban pl. az Oedipus-komplexus érhető tetten abban a mozzanatban, hogy a díjnok életében az anya alakja egy prostituálttal azonosul - ezt az azonosulást Boronyák Rita is megjegyzi [Boronyák, 123. old.], és mint a "kettős látás" tiszta dolgokat bemocskoló hatását értelmezi.)
II. "EGYMÁS" FELÉ
Az előző fejezetben, A gólyakalifa számos elemzőjével [86] egyetértve igyekeztem igazolni azt a folyamatot, amint a főhős két alakjának jelleme közelít egymás felé. A továbbiakban az ezen közelítést kísérő szövegbeli, motivikus elemeket kívánom nyomon követni és értelmezni. (A szakirodalom említi, hogy ahogy "a két létforma összefolyik, egymásba olvad, az író ezt a folyamatot rendkívül tudatosan megválasztott szókinccsel is érzékelteti" [87], ennek bemutatásával azonban adós marad.)
Schöpflin írja Babits prózájáról: "Nem lehet az írót rajtakapni sem felületességeken, sem nehézségek elsüllyesztésén, ami pedig jó íróknál is számtalanszor előfordul. Elindított motívumot el nem ejt soha." [Schöpflin 1931.] A Babits-regény szövegének motívumgazdagságát, és e motívumok következetes kihasználását a következő két, egymást követő idézettel lehet szemléltetni:
"Filozofálni kezdtem: [...] A valóságban minden szépet és jót a csúnyának és rossznak valami köde és háttere vesz körül." [88] "Körös-körül a láthatár sötét volt, a szürke ég a szürke tengerrel összefolyt, mintha valami nagy ködkeret volna, e vidám, szépséges világ sötét kerete, háttere" [89] Az, hogy az Elemér gondolatait leíró első, majd a szintén Elemér által megfogalmazott, Elemér környezetét megfestő második mondat a hasonló tartalom mellett négy azonos szót is tartalmaz, nemcsak arról tanúskodik, hogy e szövegben a szóismétléseknek fontos szerepe van, hanem arról is, hogy a környezetleírások nem függetlenek a lelkiállapotok leírásaitól; a környezetleírások egyben átvitt értelmű lelkiállapot-leírások is.
[86] [Odorics, 136. old.]
[87] [Rónay L. 1982., 9. old.]
[88] 77. old. - a kiemelések tőlem valóak.
[89] 78. old. - a kiemelések tőlem valóak.
2.1. 'Mér pont Elemér?'
A főhős regénybeli neve (a neveket megváltoztató író szándéka szerint) tükrözi a főhős szerepét. Az Elemér név - fordított betűsorrendben - tartalmazza azt a szót, amit az elbeszélő másik énje életének kifejezésére rendszeresen használ: "Leírom - leírom az egész napot -, hogy lássa az olvasó, miből - milyen életből ébredtem a rémre." [90] "Úgy éreztem, mint aki egy mindennapos rém karjaiból szabadul ki hirtelen." [91] "Mintha érezném megmozdulni lelkemben a rémet" [92] "Ah, csak nyugalmam lenne, csak gondolkozni tudnék, csak egypár napig hagyna nyugton megint ez a rém!" [93], stb.
Ez az összefüggés megindokolja a különös szóhasználatot (rém); a fordított betűsorrend pedig annak tükörképe, hogy a díjnok 'rémvilága' minden szempontból az ellenkező végletben mozog, mint Eleméré. [94]
A fent leírtak mellett még valamit sugall az Elemér név. "Az egész szoba oly rideg volt, a csupasz falak, az alacsony mosdó, az ágy, az éjjeliszekrény a félig kiégett villanykörtével, minden az üzleti és efemér rendeltetést hangsúlyozta."[95] Az a szó, amely hangzásában csak minimálisan tér el az Elemér névétől, és jelentésében[96] előrevetíti a regény befejezését (ezáltal végzetszerűvé téve azt), a prostituált szobájának leírásában szerepel, az egyetlen olyan szituációban, mikor az Elemér-én ébren elkövetett cselekedete hívja életre (nem éjszaka!) a díjnokot. "És szinte bizonyosra veszem, hogy akkor, egy pillanatra, felébredtem -felébredtem a másik létemre. Igen, felébredtem, reggel volt bizonyosan, kora reggel, a szomszéd ágyakban horkolhattak, és én állati, kelletlen elégültséggel dühösen nyújtózkodtam a bemocskolt ágyban. De ez csak egy percig tartott, egy perc múlva már megint én voltam, Tábory Elemér, a szép, kedves úrifiú."[97]
Az efemerből képzett szó, az efemeridák 'napi följegyzések'-et jelent[98]- ez a regény kvázi-műfajával cseng össze: Tábory Elemér önéletírása.
[90] 12. old.
[91] 40. old.
[92] 83. old.
[93] 114. old.
[94] Talán ez a megoldás az oka, hogy A gólyakalifa két elemzője is úgy szemlélteti a főhős életét, mint egy szakaszt, amely a két végén egyszerre (egy időben) kezdődik, és a közepén ér véget. [Illés] két végén meggyújtott gyertyáról beszél, [Farkas] idő-számegyenesről.
[95] 74. old.
[96] 'gyorsan elmúló jelenség' (Értelmező kéziszótár); 'tiszavirágéletű' (Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések szótára); mindkét szótárban efemer alakban, az Elemér névhez való hasonlósága tehát részben Babits műve.
[97] 75. old.
[98] Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések szótára
2.2. Kettősségek: párhuzamok és ellentétek
A regény nemcsak a test, és nemcsak a lélek kettősségét mutatja be. Ezekhez hasonló kettősségek előfordulnak mind a cselekményben, mind a leírás nyelvében. A kettősségek jelenlétét és a regény egységében betöltött szerepüket a kortárs kritika is felfedezte:
"«Két élet s két regény.»
Talán ennél értetlenebb s rövidlátóbb kritikát nem olvastam még, mint mostanában ezt az elismerő dicséretnek szánt s nyilván tartalmi gazdagságot kifejezni akaró megállapítást a Gólyakalifáról.
Kettő?
Éppen az a csodálatos, hogy a Gólyakalifának ez a kettős síkja, hősének ez a kettőssége a legélőbb egység: a fénynek s az árnynak, az ellenkező előjeleknek, az egymással szemben fekvő pólusoknak csodálatosan konszonáló, elválaszthatatlan egysége. Az ellenpontozás nem külön zenemű, ép ellenkezőleg: a felerősített, kiteljesített s gazdagabbá vált első dallam." [99]
[99] [Illés, 498. old.]
2.2.1. Cselekménybeli kettősségek
Talán a legegyszerűbb kettősségre mindjárt a regény elején leszünk figyelmesek: két Böske van Elemér családjában, azaz a regény két szereplője ugyanazt a nevet viseli. Itt érhető tetten az író megformáló beleavatkozása az elbeszélő történetébe: minthogy a neveket ő adja, az azonos nevű, de különböző szereplőkkel ő készíti fel az olvasót a kettősségek befogadására.
A legöregebb segédről így ír az asztalosinasra visszaemlékező Elemér: "gyűlöltem, és olyan akartam lenni, mint ő."[100] Egy, az életben teljesen általános, az irodalomban szinte közhelyesen kettős érzelem ábrázolása az analógia folytán segít hitelessé tenni, elfogadtatni az olvasóval a főhős problémáját: a test és a lélek kettősségét.
A regény cselekményében is általános emberi jellemző a kettősség (látszat és valóság kettőssége), s ezt a mondatszerkesztés ki is emeli: "Tejfelesszájú gimnazisták adták az habituét, vén kecske habituék az ártatlan nouveau-venut, ki csak véletlenül kerül ide."[101]
[100] 28. old.
[101] 117. old.
2.2.2. Betű és pénz kettőssége
Az iskolai példamondat, amellyel az asztalosinas annyit vesződött gyermekkorában, az "úr ír"[102] kettősségek bonyolult láncolatát készíti elő.
Az elnöki szolga mesterkedéseinek eredményeképpen ugyanis a szökött inasból díjnok lett, papírforma szerint hivatalnok, azaz úr. A valóság azonban más: "Íme, úr lettem, hivatalnok. Úr? A szolga szolgája! És hivatalnok? Ah, a betűk megcsaltak."[103] A papírforma szerinti úrról tehát kiderül, hogy a valóságban a szolgának is csak a szolgája, a hivatalnokot pedig, akinek munkája az, hogy írjon, megcsalják a betűk. A látszat és a valóság között ismét ellentét feszül.
A díjnok, akinek "története az elfeledett szavak története"[104] Elemér szerint, abból él, azzal keres pénzt, hogy ír, küszködik a betűkkel, szavakkal, amelyek egyszerre csábítják és dühítik, és amelyeket igazán nem birtokol. A szöveg tanúsága szerint nem is a díjnok ír: a díjnok ábrándozik arról, hogy úr lesz, "úr, aki ír, aki olvas"[105], és közben: "a tollam írt"[106].
Az úr-nak megfeleltethető pénz és az ír-nak megfeletethető betű, írás, levél, stb. egyfelől egymás ellentéteinek bizonyulnak mind Elemér, mind a díjnok életében, másfelől mind a pénz, mind a betű szerepe ellentétes Elemér, illetve a díjnok életében.
A betűk Elemér számára a tudományt, a hivatást, az Elemér-én életformáját jelentik, míg a pénz, amiatt, hogy a díjnok-én elől való menekülése eszközét látja benne, a díjnok-én életformájának (kicsapongás, érzéki örömök) kellékévé válik életében.
A díjnok számára a betűk jelentik a munkát, de a titok nyitját is: felemelkedést az Elemér-én szellemi és erkölcsi színvonalára. A pénz szintén az Elemér-én életéhez biztosítana számára bejárást, azonban annak prózaibb lehetőségeihez, 'díjnokibb' régióihoz vezetné el.[107]
Abban az időszakban, amikor Elemér Silviával él, még pontosabbak az ellentétek aközött, hogy a két én miért vágyik a pénzre: Elemér a pénzesség állapotából a pénztelenségbe jut el; a pénz számára eszköz Silvia megtartására, ami pedig annak eszköze, hogy eltávolodjon a díjnok emlékétől. A díjnok a pénztelenségből (sikkasztással) a pénzesség állapotába jut; az ellentétes folyamat főszereplője ugyanaz a pénz; a pénz az ő számára eszköz a vörös kasszírosnő megszerzéséhez; a két nő egymás álombéli alakmása, tehát egyszerre ugyanaz és különböző személy; a vörös kasszírosnőben pedig annak eszközét látja a díjnok, hogy megközelítse Elemér lehetőségeit.[108]
Táblázata foglalva:
[102] 86. old.
[103] 94. old.
[104] 86. old.
[105] 86. old.
[106] 85. old.
[107] l. 104. old.
[108] l. 108. old.
Látható hát, hogy a személyiség kettősségétől függően a pénz és a betű is kettős funkciót tölthet be, és eszerint mindkettő értéke is kettős. Az ellentéteknek és azonosságoknak ezt a szövevényét tovább bonyolítja, hogy Elemér számára, 'tehát egy énen belül' is kétféle funkciót tölthet be, kétféle értéket testesíthet meg a pénz illetve a betű. Ez természetesen összefüggésben van a két én egymás felé közelítésével.
Elemér, mikor Silviával él, kezdetben szórja a pénzt, és nem ír levelet haza (nem használ betűt), hogy ne is juthasson el hozzá szüleitől levél (betű) - akkor ugyanis nem folytathatná a pénz szórását. Később viszont azért ír levelet (használ betűt), hogy pénzt kapjon hazulról. Azaz: a betű hiánya is, megléte is a pénz érdekét szolgálja; csakhogy a pénz az első esetben a díjnok-szerű vágyak kielégítésére (szerencsejátékra, kicsapongásra) kell, a második esetben viszont ennek az életmódnak befejezésére, a hazautazásra - a díjnok-szerű vágyak megtagadására és az Elemér-szerű életmód visszaállítására.
"Kincseket dobok ki az ablakon"[109] - írja Elemér, és nem a pénzről beszél. A kincs szó használata (egy olyan szóé, amely egyenes értelemben szinonimája a pénznek) arra utal, hogy a magában értékesnek tartott dolgokat Elemér a pénzzel szemben nevezi meg, mint a pénzhez hasonló értékűeket. Elemér 'kincsei' pedig szoros összefüggésben vannak a betűvel: a tudományos pályára gondol Elemér.
Valamivel később Elemér e kincsekre utalva mondja: "Pedig mennyi kincs van az én életemben, mennyi kincs, amiről felelnem kell!"[110] Közvetlenül ez előtt a díjnok is 'kincsről' (pénzről) és elszámolási kötelezettségéről gondolkodik: "vagy pénz vagy bélyeg alakjában be kell számolnom vele."[111] Jellemző a két én életére, hogy amíg Elemér elvont (vagy transzcendens) elszámolásról és beszámoltatóról beszél, a díjnok számára mindkettő kézzel fogható, földi.
Látva, hogy a regényben betű és pénz között ellentét és párhuzam ugyanúgy - és egyszerre - jelen van, nem tarthatjuk véletlennek, hogy a fogalmakat (és motívumokat) bevezető "úr ír" szavak hangalakja ugyanígy hasonlít is egymásra (hosszú magánhangzó + r hang), meg különbözik is egymástól (magas, illetve mély hangrendű magánhangzó). Az úr ír szókapcsolat talán tekinthető a regényben megvalósuló pénz - betű motívumrendszert (az íróban) generáló proformának.[112]
[109] 108. old.
[110] 114. old.
[111] 113. old.
[112] Az e fejezetben leírtakat vö. [Farkas], aki szerint Elemér életének tengelye a könyv (az önéletírás?), a díjnokéé pedig a pénz. Ezek kettősségéről ő sem beszél, más szakíró pedig nem is említi a motívumokat.
2.2.3. Mélység és magasság kettőssége
Elemér hazatérte után a dunántúli kisvárosba következik egy jelenet, amelynek mind konfliktusa, mind Etelkától származó, csalóka megoldása előrevetíti a regény befejezését. Böske, Etelka és Elemér sündisznót találnak egy esőelvezető árokban; Elemér kiemeli az állatot a "mélység kelepcéjéből", és a malomkő asztalra, a "magasság kelepcéjébe" helyezi.[113] A mélység és a magasság - egymással ellentétes fogalompár, amelyek funkciója azonos - utal Elemérnek a társadalmi (és erkölcsi, stb.) ranglétrán elfoglalt magas, a díjnoknak pedig alacsony helyzetére. Mindkettő kelepce az állat számára - és a hős két alakja is kelepcében érzi magát saját helyén.
"Végre Etelka megsajnálta: - Hadd szaladgáljon szegény kis jószág, ebben a nagy világban!"[114] A megoldás az állat esetében tökéletes: a sündisznó mindkét kelepcéből megszabadul, mélység és magasság között, a föld szintjén nyitva áll előtte a világ. Hogy Etelka a megszabadító, ez bizalmat ad Elemérnek, hogy saját problémájára is elfogadja Etelka megoldását. Csakhogy ez a megoldás Elemér esetében nem működhet, hiszen ő egyszerre van a mélység és a magasság kelepcéjében - éppen amiatt, hogy díjnok-énje révén van mihez képest Elemér-énjének helyzetét mint magasat, Elemér-énje révén pedig díjnok-énje helyzetét mint mélyet értékelnie. Akkor lenne Elemér problémája analóg a sündisznóéval, ha nem lenne 'kettős látása', ha tudná az életet és a világot csak egy szemszögből figyelni: ahogy a sündisznó a föld szintjéről.
Elemér is érzi ezt valahol; a sündisznó szabadulása után így gondolkodik: "Milyen gyönyörű, jó lenne az élet, ha tudnám élvezni, mint egy gyermek, semmire se gondolva, semmitől se félve, semmi másról nem tudva! Milyen kár ezért az életért! Milyen kár, hogy az én lelkem be van feketítve!"[115] Ennek ellenére nem fedezi fel, hogy Etelka javaslata a regény végén nem lehet megoldás az ő problémájára.
[113] 123. old.
[114] 123. old.
[115] 123. old.
2.2.4. Kettősség a nyelv szintjén
A nyelv szintjén is tetten érhető a kettősség: ellentétes dolgok egysége - a legszembeötlőbben abban a szövegrészben, amely Elemér kamaszkori, majális reggeli ébredését írja le. Az idézetben kiemeltem azokat az elemeket, amelyek - bár nyáreleji tájat festenek - telet idéző jelentésűek vagy hangulatúak. Minthogy az ilyen elemek sűrűn fordulnak elő a szövegben, használatuk nem tekinthető véletlennek. "Aranyos nap volt, lombos, friss virág a nagy veranda kockás üvegfalain át. Ezüst szikrák, halványfriss tűujjak a fenyőn, gomolyodó hólabdavirágok. Minden virágra emlékezem. Hogy pompázott az orgona! Volt aztán egy bokor, amit mi gyerekek csak bogyónak híttunk, mert fehér hólyagos bogyói voltak, a sarkunkkal pattantottuk szét mindig a földön [ennek a bokornak hóbogyó a valódi neve!][116]
A hideg - meleg ellentétpárt később is egybemossa a szöveg: "hónunk alját izzadság hűsíti"[117]. E mondat, az ellentétpár ilyen kezelése hangsúlyossá teszi a viszonylagosságot (van olyan meleg, amikor az izzadság már hűsít), felkészíti rá az olvasót.[118]
[116] 12. old.
[117] 15. old.
[118] Karinthy a kettősséget, a regény talán legfőbb motívumát Babits lelki története, filozófiája, költészete és jelleme fő problémájának nevezi, és így ír róla: "költői módon a «Gólyakalifá»-ban igyekezett megszabadulni tőle." [Karinthy, 504. old.]
2.3. Álom
A test-lélek anomália ábrázolásának eszköze a főszereplő "álombéli" és "valódi" énje közti ellentét. Ilyen módon a regény szövegében kitüntetetten fontos szerepe van az álom szónak és az álomhoz kapcsolódó fogalmaknak.
2.3.1. Álom és ébrenlét értékének változásai
Számos helyen fedezhető fel, hogy Babits játszik e szavakkal, illetve az ezeket tartalmazó, a köznyelvben élő idiómákkal[119]:
"Az életem olyan volt, mint egy álom, és az álmaim olyanok, mint az élet. Az életem szép volt, mint egy álom; ó, bár volna az életem szerencsétlen, és az álmaim lettek volna szépek!"[120] A kiemelt mondat a köznyelvi (a regény szövegén kívüli) álomszép kifejezést idézi meg - mint várakozást. Ez az elvárás (az olvasóban) erősíti az álom rossz, kellemetlen voltának tragikusként való értékelését, hiszen kontrasztot teremt: az álomnak szépnek kellene lennie, de nem az.
Az álomnak máshol is, önmagában is pozitív tartalmat tulajdonít a szöveg: "És most - egyszerre csodálatosnak tűnt, hogy ő az én apám. Mintha álmodnám, hogy ilyen művelt, szép, előkelő és gazdag embernek vagyok a fia."[121] És egy másik példa: "az egész világ egy kép volt nekem, egy gyönyörű kép, és sokszor arra gondoltam, hogy talán csak álomkép az egész, és gyermekkorom könnyű, sima folyásával, akadálytalan boldogságával valóban olyan volt, mint egy álom. Egy kicsit önkénytelen mindig féltem az ébredéstől."[122] Az utolsó mondat a regény szövegkörnyezetéből kivéve képletes, de nyelvileg helyes kifejezés. A cselekmény a továbbiakban ezt a képletes jelentést konkréttá alakítja (tényleg föl lehet ébredni ebből az életből egy másikra), realizálja a szóképet.
Máshol Elemér nagyothalló nagymamájáról olvassuk: "mennél rosszabbul hallott, annál inkább csak egy vágy, álom, élvezet volt számára: beszélni, beszélgetni!"[123] - az álom a vágy és az élvezet szinonimájaként szerepel.
A velencei fejezetek után az eddig pozitív jelenségként kezelt álom ironikus színezetet kap. Elemér így gondolkodik, mikor díjnok-énjének világát keresi: "hol van «álmaim» országa?"[124] Elemér iróniáját jelzi, hogy az álom szó idézőjelben szerepel.
Ugyanitt újabb idióma kel életre: "Egy másik testem is van, valahol messze, egy perverz, szennyes test, amelybe hálni jár a lelkem."[125] - A hálni jár belé a lélek képletes értelmű kifejezés kap szó szerinti jelentést.
Az irónia később kegyetlen humorra vált: "Ha álomkóros, menjen kórházba!"[126] - szidja össze az irodavezető a díjnokot.
Mikor ezt olvassuk: "Megint álmodoztam arról, miféle válogatott dolgokra fogom használni ezt a fegyvert"[127] [álmodoztam: Elemér-én; fogom használni: díjnok-én], az álmodozás szó már teljesen nélkülözi köznyelvi jelentésének pozitív töltését.
Egy másik, szintén idiómát bújtató szövegrész: "azok közül a rikkancsok közül, akikkel ma beszéltem, bizonyára egyik sem él oly álmokat, mint én."[128] Itt két szófordulat összekeveredik: az életet él és az álmot lát. Az olvasóban mindkét kifejezés felidéződik, és a 'hiba' a nyelv szintjén is aláhúzza, hogy a két én egymás számára álomban él.
A majálison Elemér megpillantja Kincsest: "A tekintetében volt valami ébresztő. Az egész többi mulatság mámornak és kedves álomnak tűnt fel, amint őt néztem."[129] Itt nem tematikusan, hanem a nyelvi megformálás szintjén ismétlődik meg az az állítás, hogy a két én élete egymáshoz képest csak mint álom és valóság létezhet. Kincses az Elemér-én világában kirívó pont, a díjnok-én életének szereplője, őhozzá képest minden egyéb más minőségű: ha ő ébrenlét, akkor minden más álom.
[119] [Kolozsvári] a jó író ismérvének tartja, hogy kevés nyelvi klissét használ, az egyedi, alkotó nyelvhasználatra törekszik. A nyelvi klissék (idiómák) új értelemmel való felruházása, illetve eredeti jelentésükhöz való visszatérés megfosztja az idiómát idióma voltától, 'revitalizálja' azt.
[120] 9. old.
[121] 18. old.
[122] 21. old.
[123] 78. old.
[124] 101. old.
[125] 101. old.
[126] 117. old.
[127] 124. old.
[128] 61. old.
[129] 17. old.
2.3.2. Álom és ébredés átvitt értelmű kifejezésekben
A regény első fejezeteiben gyakran fordul elő az álom, az ébredés az alvástól vagy álomlátástól független értelmű szóképekben:
"Leírom - leírom az egész napot -, hogy lássa az olvasó, miből - milyen életből ébredtem a rémre."[130] Itt még csak sejtheti az olvasó, hogy koránt sem képletes értelemben szerepel az ébredtem szó a szövegben.
Elemér arról gondolkozik, miért lehet ismerős neki Kincses: "Talán valamikor kisgyerek koromban láttam a mestert - valakit, aki hasonlíthatott Kincseshez, és talán nagyon féltem tőle mint kisgyerek, és ez a mély benyomás ébredt fel most újra."[131]
[130] 12. old.
[131] 21. old.
2.4. Színek
A színek regénybeli 'viselkedése' ugyanúgy stádiumokra osztható, mint a főhős két énjének párhuzamos története. A színvilág változásai így hozzájárulnak az életszakaszok elkülönítésének érzékletessé tételéhez.
2.4.1. Kiinduló állapot
Az első stádiumban van egy szín, a zöld, amely azonos a két világban, az e színhez társuló jelentések (pozitív vagy negatív) azonban eltérőek a két színtéren - hasonlóan minden más, látszólag közös vonáshoz. A zöldön kívül mindkét világnak van még egy jellemző színe: az Elemérének az ezüst, az asztalosinasénak a vörös.
Elemér világát tömören "zöld világ"-ként jellemzi az elbeszélő a majális reggeléről írva[132], majd bemutatja a színpompás majálist.
A nenne ezüstössége egy egész bekezdést betölt: "Nekem úgy tűnt fel mindig, mintha ezüstből volna. Kis fején a haja csalódásig ezüst; az arca oly finom, gyengéden fehér arcszínével, diszkréten fénylő mosolyával, mint ezüst filigránmunka; és mosolya fénye az ezüst fénye volt, és hangjánál tisztább ezüstcsengést sohasem hallottam. De a legezüstösebb a lelke volt, és a hangja a lelke csengése, mosolya lelke fénye. Nekem úgy tetszik, mintha még neve is, ahogyan otthon híttuk, a nenne szó, ellenállhatatlan, halk, ezüst fények és csengések képzetét idézné fel, csak rágondolva is. Alig véltem, hogy a kortól volna fehér a haja; fiatal volt és finom és bájos; ezüstösen született talán, mint valami tündér; nem is képzeltem máshogy a tündéreket, mint amilyen ő volt, ott a tiszta abrosz, a friss tejszínhab és a reggeli naptól csillogó ezüstkanalak mögött."[133]
Az idézetben a fehér szín is szerepel kétszer; mindkét alkalommal az ezüst szinonimájaként: a "fehér arcszín" miatt hasonlít "ezüst filigránmunkához" a nenne, és korábban ezüstnek mondott haját nevezi később fehérnek. Így aztán, mikor a "tiszta abrosz" és a "friss tejszínhab" harmadszorra is megidézi a fehér színt, nemcsak az "ezüstkanalak" szövegbéli közelsége, és nemcsak az ezüstnek mondott tündér attribútumának szerepe miatt asszociálunk ismét az ezüstre: furcsa módon a fehér az ezüst jelzőjévé válik - kiemelve annak tisztaságát.
Az asztalosinas környezetének leírásában a zöld és a vörös kap kiemelt szerepet (Más szín is szerepel a leírásokban, de lényegesen ritkábban, mint ez a kettő, és előfordulásuk sem olyan következetes, mint ezeké.) A legyek a konyhában zöldek és feketék[134]. Az inasnak zöld festéket kell kevernie, azzal keni össze arcát, kezét, fülét[135], amikor viszont a segédek kinevetik a festékes arcú gyereket, az elvörösödik[136]. (E két szín felöltését akár jelképesnek is lehet tekinteni: mindkettőnek meghatározó jelentősége lesz a regény során.) A műhely ablakán "piros sávos" abrosz van függöny helyett[137]. Az inas pillanatig tartó szundításának (az Elemér-én álmodásának) így szakad vége: "a sötétség vörös lett."[138] Mikor megveri a mester gyerekét, annak visítására az anyja "vörös arccal" jön elő[139].
Az első stádium végére a zöld szín fenyegetővé válik. Az Elemér-én életének színterén a zöld, a természeti környezet lesz az, ahol az álom-élet első jelei megmutatkoznak (Kincses és a rúgás), az inas életében pedig a "nagy, zöldre festett, rácsos kapu" lesz a szökés utolsó, fizikai akadálya, majd e kapu elől kezd a gyerek szaladni, és "csak akkor mentem lassabban, mikor már a zöld kapu, a kínos ház eltűnt.[140] Az inas szökésével zárul az első stádium.
Nyomokban az Elemér-én életében is felfedezhető a vörös szín a kiinduló állapotban. A majálisra indulva Elemér szintén felölti a piros színt: a nagy Böske rózsát tűz gomblyukába. (Arra, hogy a rózsa piros, a következő szójátékból lehet következtetni: "büszkén, tisztán, rózsásan mentem a majálisra"[141]. A rózsás szó, ha arcszínre vonatkozik, a piros szinonimája.)
[132] 12. old.
[133] 13-14. old.
[134] 33. old.
[135] 32. és 33. old.
[136] 33. old.
[137] 26. old.
[138] 36. old.
[139] 37. old.
[140] 52. old.
[141] 14. old.
2.4.2. Két szökés között
Az inas mestertől való szökése után és Elemér Etelka (vagy a díjnok?) elől való szökése előtt új színek váltják fel az eddigieket. A városba igyekezve és odaérve a díjnok világa elszíntelenedik - nincs konkrét színre utaló szó a szövegben, a képek ugyanakkor szürke tónusúak: "piszkosfehér batyuk", "piszkos aszfaltcsík", "kormos felhők", "a napsugár is kormos volt", "poros és füstös mezők"[142]. Ezt a szürkeséget megelőlegezi korábban a szökés reggelének szürke jelzője[143].
Élénk, de szintén megnevezetlen színeket is lát a szökött inas: tarka lesz mindaz, amire városi életében mindvégig hiába vágyik a díjnok. "Hosszú kerítéseken színes, tépett, mértéktelen reklámtáblák rikítottak."[144] A rikít ige érzékelteti, hogy a színesség itt nem a majális színpompáját jelenti. Elemér alteregója számára nemcsak a társadalmi értelemben vett fogyasztás marad elérhetetlen (ennek kelléke a reklámtábla), de a feliratok betűivel is kínlódik élete végéig. "Izgatott a színes utca, egyszer csak azt veszem észre, hogy [...] egy nagy mozi színes rémképes plakátait néztem"[145]. Később megtudjuk, hogy a mozi is egész életében csábítja a díjnokot - reménytelenül.
Az asztalosinas álmai, az Elemér-élet elérhetetlensége is színekkel fejeződik ki: "sárga kavicsos utak", "egy ragyogó fehér, kerti kosárszék, piros ülővánkossal" - ezek rémlenek neki szökése előtti álmából[146].
Az Elemér-én élete színes marad, a velencei jelenettől kezdve azonban az arany és az ezüst ellentéte, kettőssége figyelhető meg. E színek viszonylag egyértelmű jelentéssel ruházódnak fel, és egy, Elemérrel kapcsolatban már felmerült kettősséget kísérő motívumoknak bizonyulnak: az arany az érzéki, testi szépség jelképe, az ezüst az emelkedettebb, szellemi, erkölcsi, vallásos értékek szimbóluma - valami olyasmié, amit nenne testesít meg. Néhány idézeten keresztül ez a kettősség könnyen bemutatható.
"Néztem a partot [...], ahol gyönyörű asszonyok testhez tapadó, nedves trikókban feküdtek a napon, félig beásva arany testeiket az arany fövenybe. Mint egy görög part, meztelen istennőkkel."[147] A görög istennőkre való asszociálás kétfelé is mutat. Egyrészt - a szövegben visszafelé - Elemérnek ez időből való, a testi szerelemmel kapcsolatos gondolataira: "egy előttem még rejtőző istenség bálványképei"-nek nevezi a meztelen nőket ábrázoló (talán éppen görög) szobrokat[148]. Másrészt, a művészeten keresztül arra a képre, amit Etelka az Accademiában a többi, többek közt arany színű festmény közül kiválaszt magának, a szűziesség és az áhítat képét, "amelyikben csönd volt, [...] a régi festékek ezüstszürke csöndje."[149]
A díjnok ebben a stádiumban kezdi Elemér-életének homályos emlékeit "arany álom"-nak nevezni.[150] Ez arról is tanúskodik, hogy mit irigyel a díjnok Elemér-énje életéből.
Elemér és a barna tónusú Etelka - "olajszín arca, bársony szeme és gyönyörű barna haja volt"[151] - megismerkedésének kísérő színe a fenyegető szürke: "körös-körül a láthatár sötét volt, a szürke ég a szürke tengerrel összefolyt, mintha valami nagy ködkeret volna, e vidám, szépséges világ sötét kerete, háttere"[152]. A regény végkifejlete igazolja ezt a fenyegetést.
Még ebben a stádiumban kezd el veszíteni csillogásából az arany is, az ezüst is: aranybarna és ezüstszürke kerül elő. (Aranybarna fürtű lányokkal találkozik Elemér és Etelka Velencében[153]; az Orsolyát ábrázoló képen a festék ezüstszürke[154].) A színek fakulása a nekik megfeleltethető értékek romlását is jelenti.
A zöld szín nem tűnik el: zöld a hínár a márványlépcsőn[155] - ami az előző stádiumban zöld színű volt, továbbra is fenyeget, már érezhető is, mivel: lehúzással. Zöld ezen kívül a kert, amelyet Etelka fölfedez, az idillinek tűnő kis csönd-fészek[156].
A vörös szín is előkerül, és, mint az első stádiumban, ismét a díjnokkal való elégedetlenséghez, indulathoz kapcsolódik: a díjnok késése miatt veszekedő irodavezető arca vörös. Erre a díjnokot is elönti az indulat, és ezzel kapcsolatban - ha rejtve is - ismét előkerül a vörös (piros) szín: "morcan néztem ilyenkor a rubrikás papirosra, és szerettem volna megölni az irodavezető urat."[157]
Az elnöki szolga új színt hoz a regénybe: "Emlékszem, amint elém toppant, kék uniformisban, püffedt, kék arcával. [...] A kék lélek szigorúnak és ridegen korrektnek látszott."[158]
[142] 52., 53. és 54. old.
[143] 50. old.
[144] 53. old.
[145] 59. old.
[146] 51. old.
[147] 76. old.
[148] 73. old.
[149] 81. old.
[150] 84. old.
[151] 78. old.
[152] 78. old.
[153] 82. old.
[154] 81. old.
[155] 82. old.
[156] 83. old.
[157] 92. old.
[158] 87. old.
2.4.3. Kevert színek
A következő stádiumot jól jellemzi a felváltva élt két életről szóló mondat: "utószíneket hagytak egymáson, ezzel elrontották egymás színhangulatát."[159] A színek motívumokként való kezelésének jogosságát erősíti, hogy utószínekkel és színhangulatokkal érzékelteti az elbeszélő a mondanivalóját.
Ebben a szakaszban lép be a cselekménybe Silvia, az egyetlen, aki állandó szereplője lesz mindkét életnek. Silvia (és alteregója, a kasszírosnő) színe a vörös. Silviával kapcsolatban a "vörös kabátot" és a "rózsás kis füleket" említi Elemér[160], aki akkor dönt a rulettezés mellett, mikor a piros nyer: "Berlin, rouge, premiére classe"[161]. Megjegyzendő, hogy a zöld asztal kifejezés sosem helyettesíti a rulettet a regényben.
A vörös ill. piros szín jelentése Silvia megjelenésével módosul: az indulat helyett egyre inkább a puszta testiséget, érzékiséget fejezi ki, de nem úgy, ahogy eddig az arany: semmilyen nemes vonást nem tartalmaz. A változás oka az Elemér-én életében keresendő: számára kezd a testiség indulattá, nemes vonásokat nélkülözővé válni.
Nyilvánvalóvá teszi ezt egy részlet, amely ráfelel az előző stádiumban kiabáló irodavezető és papiros fölé hajló díjnok jelenetére: "Nem szóltam semmit [az újabb, még alaposabb szidásra], hanem írtam, estig fel se nézve a papirosról. A vörös kasszírosnő képe volt ráfestve erre a papirosra, akiről álmodtam az imént, átírtam ezen a képen, kéjjel szennyeztem be betűimmel, és betűimen át, mint valami rácson láttam. Ha új lapot vettem elő, a kép halkan átcsúszott az új lapra, és alig tudtam ellenállni, hogy tollammal bele ne rajzoljam a felöltözött képbe a meztelen test képzelt vonalait."[162] A díjnok indulata már nem gyilkos, hanem kéjes.
Az ezüst és az arany sem ugyanolyan környezetben jelenik meg: a kaszinó kellékeivé válnak: "ezüstöt söpört az ezüst gereblye a nesztelen posztón"[163], Silvia "kesztyűs kezét egy ötfrankos ezüstön csúsztatta"[164]; "az arany mutató megpihent az arany kilencesen"[165]. Itt is Elemér lecsúszása a változás oka. A szövegben (a párhuzamos mozgás által) ez is összefüggésbe kerül a színekkel: "mélyemben éreztem, amint csúszom, lassan és észrevétlenül csúszom lefelé a lejtőn: díjnoktestvérem felé. És fenn az arany mutató forgott a nagy kávészín üveglapon."[166]
Az arany és az ezüst jelentésének megváltozása Elemér értékhorizontjának átalakulását jelenti: "Kábulva álltam fel az előadás után, és önkénytelen kissé szégyenkezve, hogy én, aki azelőtt csak a legnemesebb és legművészibb dolgokban tudtam gyönyörködni, aki gyermekkorom óta áhítattal kerestem a magas szépségeket, melyek fáradság nélkül el nem érhetők, most csak a könnyű, léha élvezetekben tudok találni írt."[167]
Később, Elemér budapesti, józan, munkás időszakában a díjnok "élete mindig vörösebb és lázasabb lett. Eleméré pedig most szürke."[168] A két én élete tehát kezdi egymás jegyeit, minőségeit fölvenni - hasonulnak egymáshoz.
[159] 103. old.
[160] 104. old.
[161] 105. old.
[162] 118. old.
[163] 105. old.
[164] 105. old.
[165] 105. old.
[166] 106. old.
[167] 106. old.
[168] 114. old.
2.4.4. Az utolsó stádium
Az utolsó stádium a Dunántúlra való visszatéréssel kezdődik.
A vonatút színeivel már jelzi az Elemér életében bekövetkezendő változásokat: a zöld (és a sárga) minden más színt lefed, elnyom. "Akáclombok súrolták a kupé ablakait, és ha az ember kinyúlt a kezével, lecsíphetett egy-egy sárgászöld ágat. A lemenő nap széles, vörös homlokát dugta még föl a láthatáron, és kukucskát játszott a rohanó fákon át, mint kisgyermek a nagy asztal mögött."[169] A vörös tehát csak a sárgászöldön keresztül látszik. A zöld fenyegető, mélybe húzó jelentéséről már volt szó; a sárga a díjnok asztalának színe[170]. Ugyanez a sárga még egyszer ellepi a vöröset: "a vörös plüsspamlagon egy széttépett őszirózsa sárga szálai voltak elhintve szerte."[171]
A zöld fenyegetése kiteljesedik, mikor feltűnik "a nagy, zöld kapus ház"[172]. Mintha az Elemér-én oda érkezett volna vissza, ahonnan a díjnok-én indult el. De nem, minden más hangulat a régi: "a lugas zöld falai", "zöld köpönyeges gyümölcs [dió]" - zöld a világ. A zöld kapu, az első stádium mester-színhelyének attribútuma tehát csak hozzáadódik a Tábory család világának leírásához: tárgyiasítja, hogy csökkent a különbség a két világ között. A hozzáadódás ugyanakkor kiteljesítés is, hiszen a Táboryék világa is zöld.
A másik szín, ami fontos szerepet kap az utolsó stádiumban: a fehér. Az első stádiumhoz képest, ahol a nenne ezüstösségének jelzője volt, a tisztaság jelképe, itt, ezeket utólag minősítve a halál kísérője lesz - a pirossal együtt, ami ezelőtt a testiséget jelenítette meg. Az ölést és az ölelést más is egybemossa a regény utolsó fejezeteiben: pl. a kéj szó mindkettővel kapcsolatban előfordul. Így nem különös, hogy a szín-szimbolika szintjén is összekeveredik a két fogalom.
Mikor a díjnok revolverét meglátja, az ékszeres lány "halálsápadt lett"[173], majd mikor a férfi fojtogatja, "lassankint finom pirosság futotta át az arcát [...] És fehér udvara volt a halványpiros bőrön valahány ujjamnak."[174] Mikor a lány meghal, a díjnok így beszél: "Úgy képzelem, hogy egyszerre eltűnt a pirosság, kísértetiesen elhalványodott az arca."[175] Később Elemérként is mint "krétafehér fej"-re[176] emlékszik a megfojtott lányra. Fél tőle, hogy alteregójával együtt Etelka is meghalt. Képzeletében ez újból a fehérrel kapcsolódik össze: "És ha ma éjjel Etelka, a gyönyörű Etelka, itt nálunk, a hófehér vendégágyban, [...]?"[177] És mikor Etelka megjelenik, az ezt leíró képben a pirost fehér takarja: "úgy jött, mint ahogy a nap jön fel lassan a felhők közül, és piros virágokkal hinti tele a látóhatár felét."[178]
A színeknek megfeleltethető, fent bemutatott jelentések és jelentésváltozások a cselekmény szintjén bekövetkezett változásokkal párhuzamosan működnek, a befogadóban azok hatását készítik elő, illetve erősítik. A téma további vizsgálódások tárgyát képezhetné.[179]
[169] 121. old.
[170] l. pl. 116. old.
[171] 121. old.
[172] 122. old.
[173] 139. old.
[174] 140. old.
[175] 140. old.
[176] 142. old.
[177] 143. old.
[178] 143. old.
[179] A színek szerepéről nem sok szó esik a szakirodalomban. [Illés] fény és árnyék kezelésének rembrandti technikájáról beszél. "A fényt még vakítóbbá teszi az árny, s a beléhasító világosság még sötétebbé a tömör feketét." [Illés, 495. old.] Ezt a véleményt más tanulmány is idézi, de érdembeni értelmezést az sem nyújt: "a regény első fejezetei ezer színnel jelenítik meg az élet szépségeit, csupa fény és zene vesz körül bennünket, a ritmikus próza numerozitása andalítja el az olvasót." [Fenyő, 441. old.] szerint ez a szín-, fény- és hangorgia csak azt a célt szolgálja, hogy különösen tragikusnak érezzük a későbbieket.
2.5. Fény
A regényben a természetes fény az Elemér-én, a mesterséges a díjnok-én életét kísérő jellemző.
Az első, tudatossá váló álmot égő villany mellett látja Elemér: "Idegesen csavartam fel a villanyt, szinte azt vártam, hogy most látni fogok valamit... magam sem tudtam, mit. Nem, a szobám rendes volt. Nemsokára az ágyban feküdtem, de nem mertem eloltani a lámpát. [...] Nem akartam, nem mertem elaludni."[180]
Ébredés után így ír: "Ijedten és utálattal csavartam el a villanylámpát, mint a rettenetes éj égő emlékét."[181]
A díjnok-én tudásszomját is a mesterséges fény képével írja le: "Vont, amit nem értettem, kínosan, mint lepkét a fény."[182]
A prostituáltnál, ahol Elemér a testi szerelmet először kipróbálja, "félig kiégett villanykörte" hunyorog az éjjeliszekrényen[183]. A mesterséges fény megléte és hiánya közti állapotban Elemérrel a díjnok is ott van: Elemérből hirtelen kitör a díjnokra jellemző vad érzékiség, a díjnok pedig fölébred hajnalban.
Mikor Elemér a nennével és Vivi dadával hazafelé utazik a Dunántúlra, "a kalauz, a kocsi tetejére lépve, meggyújtotta a csöves olajmécset. De csak arra volt jó, hogy lássuk, hogy este van."[184] A második mondatot bevezető "de csak" lemondó árnyalata jogos, hiszen az utasok nem látnak jobban a mécs fényében, viszont Elemérnek eszébe jut róla alteregójának közelgő ébredése.
Amikor a díjnok a jogászfiú kérdéseitől megijed és elájul, Elemér felébred, és megpróbál nem elaludni, nehogy a díjnok elárulja magát. Próbálkozása sikertelen, hiszen villanygyújtással próbálkozik: "Nem kéne elaludni. Fel kéne csavari a villanyt. És éreztem, hogy nyom el a sötét álom ellenállhatatlanul, és nem volt erőm kinyújtani kezem a villanyért."[185]
Szimbolikus többletjelentést kap a mesterséges fény forrása abban a jelenetben, amelyben a díjnok játékból egy gázlámpát céloz meg a revolverével[186]; különösen azért, mert gyerekkora kevés homályos emlékének egyike "egy gázlámpa vaspóznája"[187].
A nennét akkor ismeri fel a díjnok a szállodai asszonyban, mikor az belép a díjnok világába, azaz amikor "a villanyfény az arcába esett. Kicsi, sovány asszony. Ezüst... Ismerős... Ismerős..."[188]
A főhős két énjének pusztulását biztosan előrejelzi az egymást kioltó kétfajta fény: "Félek, nagyon félek, hogy ez a reggel, amely most pirkad át a függönyökön, és halványítja a lámpásomat: az utolsó reggelem."[189] A két alakmásnak is akkor kell meghalnia, mikor minimálisra csökken közöttük a különbség.
[180] 25. old.
[181] 40. old.
[182] 54. old.
[183] 74. old.
[184] 121. old.
[185] 128. old.
[186] 134. old.
[187] 42. old.
[188] 138. old.
[189] 147. old.
2.6. Csönd
2.6.1. Csönd, Etelka, halál
A csönd motívuma Etelka miatt kap kiemelt szerepet a regényben. Etelkát Elemér azonosítja a csönddel Velencében: "Valóban olyan volt ő, mint a Csönd tündére, és csak most eszméltem rá, hogy tegnap, a Lidón, a zene és tolongás között is Etelka a Csöndnek egy szigetében sétált, Etelkát mintha a Csönd tiszta atmoszférája kísérte volna körül. Mintha néhány lépésnyire tőle megnémult volna minden, és nagy, bársony szemei úgy fogták föl a lélek lármáját, mint a bársonyvánkosok a hangot."[190] Velencét, Elemér és Etelka megismerkedésének színhelyét a lány nevezi "a Csönd városának"[191]. A "lármás képek" között "Etelka megtalálta a képet, amelyikben csönd volt"[192].
Elemér dunántúli hazatéréskor kiderül, hogy ez a csönd kicsit furcsa, több önmagánál, kettős természetű: "A csönd, a jó csönd, a drága, finom csönd áradt szerte. [...] És az estharang belecsöndül a csöndbe."[193]
Talán e kettős természet miatt érezhető a következő részlet többnek, mint Etelka és a csönd kapcsolatának újbóli hangoztatása:
"Szótalan haladtunk sokáig.
- Ugye, milyen jó társalgó vagyok? - mondtam végre tréfásan.
- Nem is szeretem az embereket, akik mindig beszélnek - felelte Etelka.
És csönd volt megint."[194]
Etelka szavait kétféleképpen lehet értelmezni: 'nem szeretem azokat az embereket, akik mindig beszélnek', és 'nem szeretem az embereket, mert azok mindig beszélnek (azaz megtörik a csöndet)'. Az 1.2.1. szakasz végén Etelka szerepéről elmondottak alapján igazolható ez a második értelmezés is: hiszen itt is a világ teljességének (zaj) el-nem-fogadásáról van szó. Etelka csak a saját magában meglévő minőségeket szereti; azok ellenkező végletével szemben elutasító.
Még a velencei kirándulások alkalmával írja Elemér, hogy Etelkával, akinek regénybéli attribútuma a csönd, "olyan szép tud lenni a halál is!"[195] - a halál, amelynek (ekkor még csak) regényen kívüli attribútuma a csönd (a San Michele-sziget leírásában nem szerepel a csönd szó, bár csak halk hangokról esik említés).
Később a csönd, illetve a hangok hiánya közvetlenül is a halál kísérője lesz. A lánynak, akit a díjnok fojtogat a szállodában, "egy hang sem repült ki a szájából"[196]. Elemér a gyilkosság után ébredve így fogalmaz: "Ha! Milyen nagy csönd van a házban! [...] Olyan baljóslatú ez a csönd. Mint egy halottas házban!"[197] Majd: "Valakit - egy leányt, egy leányt -, megfojtottam. És ha ma éjjel Etelka, a gyönyörű Etelka, itt nálunk, a hófehér vendégágyban, csöndben, csöndben, mint egy kis madár, csöndben, csöndben...?"[198] Itt a kimondás hiánya miatt hangsúlyosan jelen lévő halállal asszociálódik a négyszer elismételt csöndben szó.
Etelkának tehát a csönd közös attribútuma a halállal. Azt is tudjuk, hogy Etelka beszéli rá Elemért a végzetes leszámolásra a díjnokkal, azaz ő ad olyan tanácsot Elemérnek, ami a halálához vezet. Nem véletlen hát, hogy az Etelkával folytatott beszélgetés után, ám a regény legelején, közvetlenül azelőtt, hogy 'álma' meggyilkolja, Elemér így fogalmaz: "Majd egyszercsak jön, lábhegyen, mint egy gyilkos, a fekete Álom, és nesztelen mögém áll."[199] [200]
[190] 80. old.
[191] 80. old.
[192] 81. old.
[193] 122. old.
[194] 125. old.
[195] 83. old.
[196] 140. old.
[197] 143. old.
[198] 143. old.
[199] 9. old.
[200] Egyes tanulmányok a csönd - halál - Etelka összefüggést közvetlenebbként értékelik, és messzebb menő következtetéseket vonnak le belőle. "A műben a szerelem mégis összefonódik a halál motívumával, hiszen ezek a nőalakok [Etelka, Silvia, valamint alteregójuk] válnak a tragédia közvetlen okozóivá. (A másik én elpusztítását Etelka tanácsolja Elemérnek, a névtelen díjnok pedig a lány megölése miatt lesz öngyilkos.) A mű motívumstruktúrája is ezt igazolja. A szerelmesek első sétája a halottak szigetére vezet, Etelka alakjához pedig leginkább a halálra asszociáltató csend szó kapcsolódik." [Bábics, 47. old.] Majd: "Jelképes vezeklésként értékelhetjük azt, hogy Elemér szenved álomlététől. A sokak által megszokott díjnoki élet az ő alteregója számára elviselhetetlen. Közös haláluk egyben feloldozás is, hiszen az megszabadítja Elemért a szenvedéstől, s ezáltal a bűntől is. Ezt igazolják a halálhoz kapcsolódó pozitív értékfogalmak is." [Bábics, 51. old.]
2.6.2. Csönd és kettős látás
A csöndnek és a zajnak, a hangok dinamikájának hálózata az egész regényszöveget behálózza - sőt, működésben tartja azt, hiszen a csendnek illetve ellentétének megjelenése mindig törvényszerű a regényben.
Ezt a törvényszerűséget talán a következő idézethez kapcsolva lehet leginkább tetten érni: "És eszembe jutott a gyermekkorom csöndje, amikor még nem kiáltoztak lelkemben azok a borzasztó, szégyenteljes, piszkos emlékek. Mennyire elhalkultak ezek a lármás emlékek, mikor Etelka közelében voltam! Boldognak és gyermeknek éreztem magamat megint, mint azon az emlékezetes majálison, gyermekkorom utolsó tiszta napján."[201]
A csönd tehát a kettős látás hiányának jele: addig volt csönd Elemér életében, amíg díjnok-énjének emlékei nem tudatosultak benne. A majális reggelének leírása - annak a reggelnek, amellyel díjnok-énje tudatosulásának napja elkezdődik - nagyon sok erős hangot tartalmaz: "az egész bokor zengett, mint egy templomi orgona [...] Hallottam a madarakat is, csipogást és csacsogást ezerfélét, minden hangos volt és eleven. A rigók voltak ám jókedvűek! Fel-felkurjantak és visítottak, mint a legények a csárdában, és én, gyerek, meg nem álltam, közibük kiáltottam magam is: - Huncut a bíró! Huncut a bíró! - Csupa nevetés volt ez a zöld világ. Fütty, fütty és kacaj."[202]
Az iskolaudvaron gyülekező gyermekeket "ígéretes, terhes zsongás"-sal jellemzi az elbeszélő[203]; később "játszó zsivaj"-t említ[204], és "siketítő éljen"-t[205].
Ez a zaj végérvényesen csak a regény végén ül el; Babits, a karmester, egyes hangszereket külön-külön - és megnevezve! - int le: "Késő délután volt, halkan peregtek össze az akáclevelek, az öreg Cézár lomhán hevert, a méhek elültek a bogyóbokorban."[206] A helyszín azonossága, valamint a majális reggelén még féktelen kölyökkutya öregként való ábrázolása hangsúlyozza a jelenet ellentétes értelmű keret mivoltát. Ebben a környezetben adja Etelka azt a tanácsot Elemérnek, hogy díjnok-énjét megölve szüntesse meg kettős látását. A kettős látás megszüntetése csöndet okoz, azaz halált.
A kettős látás gyermekkori hiányát - ez belátható - a család védelme, a családra jellemző életszemlélet egyoldalú volta biztosítja. A regény szövege is utal erre - de nem a tartalom szintjén. A majálison zajongó társaira Elemér (gondolatban?) rászól: "- Csönd! Az apám beszél!"[207]
A kettős látás meglétét zaj kíséri. Elemér Velencében így ír: "reggel - elég késő reggel - mindig a nagy gőzösök tütülései és egy trombitazenekar próbái riasztottak fel. Félálomban heverve a fehér mennyezetes, szúnyoghálós ágyban, hosszan elhallgattam ezeket a különös trombitálásokat és tütüléseket. A legkedvesebb zaj volt ez lelkemnek, hálás voltam a harsonának, mely ismeretlen, sötét álmaimból ebbe a szép világba szólított. Ki tudja, milyen szenvedések közül?"[208] Álombéli élete ebben az időszakban nem tudatosul Elemérben, csak a zaj jelzi meglétét - és jósolja meg újbóli tudatosulását.
A legzajosabb színhely a város, ahová az asztalosinas beszökik. "Iszonyú zaj volt."[209] Ez az a momentum ugyanis, amelynek következményeképpen a főhős Elemér-énje életének legdurvább kontrasztjával szembesül.[210]
[201] 81. old.
[202] 12. old.
[203] 14. old.
[204] 15. old.
[205] 16. old.
[206] 145. old.
[207] 18. old.
[208] 80. old.
[209] 53. old.
[210] A csönd motívum-voltát néhány szakcikk felfedezi, de jelentését nem tárja föl: "Az elmúlás halk, de egyre fenyegetőbb látomását két motívum szövi át mindvégig a regényben, a csöndé és a halálé. Babitsnak jellemző témái ezek. Így fordul 1908-ban Az őszi tücsökhöz: [idézet]. Ezt a csöndet keresi «vak lélekkel» a regényben Tábory Elemér, hogy végül tragikusan meghasadt tudattal, mintegy kora elembertelenedésének jelképeként a halálban találja meg." (Rónay L. 1982., 19. old.)
2.7. Elbeszéléstechnika
2.7.1. Igealakok
Ahogy a főszereplő két énje fokozatosan közelít egymáshoz, az önéletírást készítő Elemér-én narrációjában úgy szaporodnak el mindkét énre vonatkozva az általánosan jellemző egyes szám első személyű kijelentéseket fölváltó egyes szám harmadik személyűek. Jelenlétük a szövegben kb. a 92. oldaltól válik érzékelhetővé, és a történet előrehaladtával egyre gyakoribbak lesznek. Egy ilyen példa: "Úgy tűnt nekem, hogy a díjnok katasztrófája az Elemérét is magával fogja vonni. Hisz minden testi változásunk közös volt: mikor a díjnok fáradt volt, én is, mikor beteg, én is, az émelygések, a vágyak, egész érzéki életünk párhuzamosnak látszott."[211]
Az igei személyragok összekeveredésének oka az Elemér-én reakciója arra, hogy felismeri: a díjnok-én egyre kevésbé van távol tőle; ez a reakció pedig az, hogy igyekszik hangsúlyozni a távolságot. "Ó, milyen jó így harmadik személyben beszélni arról az undok magamról!"[212]
Az utolsó fejezetekben az E/1 és E/3 igealakok hasonló gyakorisággal váltakoznak - és ugyancsak átmenet nélkül -, mint a két én életének színhelye.
"A két élet űzi-hajtja egymást, néha laponként, sőt bekezdésenként váltakoznak, olykor szinte észrevétlenül folynak át egymásba, s ez tükröződik a személyek használatában is."[213] A regény legvégén egy mondaton belül változik többször is az igék személyragja: "Ó, istenem, rögtön, rögtön éreztem, hogy valami rettenetes, visszahozhatatlan történt: öltem, és hogy én öltem: Tábory Elemér; gyilkos vagyok: Tábory Elemér gyilkos!"[214] Az első kettőspontig egyértelműen Elemérre vonatkozik az E/1 igealak; utána viszont az öltem személyragja már nem elegendő annak egyértelműsítésére, hogy ki ölt - az ismétléskor a személyes névmás is szerepel az ige előtt. Rögtön utána, az én személyes névmás értelmezőjeként ott áll a Tábory Elemér név - ami viszont egyes szám harmadik személyű elbeszélésmódot sugall. Ez még egyértelműbbé válik a következő mondattal, amelyben ugyanazt az állítást először egyes szám első, másodszor harmadik személyben olvassuk, s az utóbbinak Tábory Elemér az alanya.
A cselekvő személy, illetve az alany megállapítása azért lehet kérdéses és problematikus, mert a főhős két énje között kezdetben meglévő különbségek, amelyek egyértelműsítették, hogy mely cselekvést melyik én végezheti, a történet végére összezsugorodtak. "A bemutatott anyag egyúttal azt is igazolja, hogy az igei személyek váltogatása az adott esetben nem valami öncélú játék, puszta írói fogás, hanem a regény tartalmával szorosan összefüggő, abból egészen természetesen adódó megoldás, a kitűzött célt, a lélekábrázolást kiválóan szolgáló írói eszköz."[215]
Egyes tanulmányokban a szerző kommentárja, értelmezése a regény szövege, annak tényei fölé nő: "Babits egészen a zárórészig [értsd: 11. fejezet] egyes szám első személyben írja A gólyakalifát. Vagyis teljességgel azonosul az asztalosinas sorsával is - a krízisállapot, az elveszettségérzés [...] lelke mélyéből az övé." [Fenyő] - Ha az első állítás igaz lenne, akkor sem következne belőle az - egyébként helytálló - második.
Mindazonáltal arra is lehet példát találni a regényben, hogy egyes szám első személyű igealakok és birtokos személyjelek mellett, egy mondaton belül is érzékelhető a két én, amelyekre a cselekvések vonatkoznak: "Azt sem tudtam [Elemér, díjnok] már, hol vagyok [Elemér, díjnok] ébren, a kezem [díjnok] gépiesen mozgott, írt, a kasszírosnőre gondoltam [díjnok], de amellett éreztem [Elemér, díjnok(?)], hogy mégiscsak Tábory Elemér vagyok [Elemér, díjnok(?)], hogy pezsgő van mellettem [Elemér], hogy züllök, züllök [Elemér] megint..."[216]
Később, mikor ugyanezzel a 'technikával' (egyes szám első személyben) beszélteti Babits Elemért a nennének a díjnokról, azáltal bizonyul a főhősre két énjének közelség, hogy Elemérnek a bélyegpénzt elsikkasztó díjnokról szóló szavait a züllő, lumpoló Elemérre is vonatkoztatni lehet: "Hogy miket tettem, én, én, igen, én voltam az, én tettem mindent!"[217]
[211] 114. old.
[212] 113. old.; l. [Imre]: az idézett mondatnak ő is fontosságot tulajdonít.
[213] [Imre, 421. old.]
[214] 141. old.
[215] [Imre, 422. old.]
[216] 116. old.
[217] 119-120. old.
2.7.2. Áttűnések
Hasonló hatást, a két én egybecsúszásának érzetét kelti az a megoldás is, amikor a két én életének színhelye, cselekménye között a szövegben nincs jelölt átlépés - erről szóló mondat, sorkihagyás, stb. Ezek az áttűnések szintén gyakoribbak a regény végén, mint a korábbi fejezetekben.
Az első áttűnéssel még az első álom-tudatosodás leírásakor találkozunk, erőteljessége miatt ki is zökkent az olvasásból:
"Sírva könyörögtem az anyámnak, hogy vegyen ki [értsd: az iskolából].
- Miért nem pusztítottalak el? - felelte.
Eh, többet nem gondolok rá. Kimentem, [...]"[218]
Az utolsó sor már Elemérről szól, az addigiak az asztalosinasról - a két színt elválasztó bekezdés nem különbözik a színen belül használt bekezdéstől, tehát grafikai elkülönítésről nem lehet beszélni.
Később[219] ez úgy fokozódik, hogy oldalakon keresztül csak a (sorkihagyás nélküli) bekezdések elején szereplő három pont jelzi, egy oldalon többször is, hogy színhelyet váltott az elbeszélés.
A regényben a cselekmény és a motívumok szintje nem csak a szükséges mértékben egészítik ki egymást: mintha Babits nem bízna eléggé olvasójában, hogy az a motívumok szintjét is érti. Egyet kell értenem a véleménnyel: "sajnos, nagyon gyakran túl árulkodó módon működnek a regény említett elemei [cselekmény - motívumrendszer], hiszen a nyilvánvaló analógiákat sem hagyja magyarázat nélkül a szerző, s így túlságosan didaktikussá válik a regény."[220]
[218] 45. old.
[219] l. 123-128. old.
[220] [Bábics, 55. old.]
3. FEJEZET HÁNY GÓLYA, HÁNY KALIFA?
3.1. Önmagán túlmutató regénytéma
Tábori Elemérben, mikor Etelka elől Veronába menekül, megfogalmazódik, milyen kevés a különbség közte (az Elemér-én) és a díjnok (a díjnok-én) között: "Belülről érzem, hogy az utálatos díjnok alapjában szintén én vagyok, én vagyok más burkolatban, más körülmények között."[221] Később, az élvezetekbe való belefeledkezés szüneteiben bevallja: "Féltem a tükröktől: kezdtem hasonlítani a díjnokhoz."[222] Azaz: Elemérnek ebben az időszakban sikerült előhívnia magából valamit, ami a díjnok-én jellemének megfelel - az érzéki, ösztöni késztetéseit kielégítve testet öltött ösztön-énjéhez kezd hasonlítani a teste.
Mindkét megállapításában benne rejlik az a felismerés, hogy a testet, az emberi külsőt a gyermekkor, a környezet, az ember életmódja - többé vagy kevésbé - meghatározza. Elemér tehát olyasmit állít, hogy ő, azaz az Elemér-én, ha a díjnok-én gyermekkorát élte volna át, a díjnok-én körülményei között élne, ugyanolyan lenne, mint a díjnok. "Azzal a kísérlettel játszik a regény, hogy mi lesz ugyanabból az emberből, ha gyökeresen más, maximálisan kedvező vagy maximálisan kedvezőtlen körülmények közé kerül; hogyan lesz az első esetben több, a másodikban kevesebb önmagánál."[223]
Egy dolog van csak, ami a születésen, gyermekkoron és a környezeten túl befolyásolja a főszereplő két énjét: az, hogy azok - ha eltérő mértékben is - tudnak egymásról.
Elemért is foglalkoztatja a gondolat: csak neki van-e másik énje, másik élete, s e másik énnek egy másik világa. Nyilvánvalóan általánosnak, nemcsak önmagára érvényesnek tartja a körülmények meghatározó, determináló szerepét, hiszen feltevése szerint díjnok-énjének világa "sötét pendantja, szomorú karikatúrája ennek a vén Földnek. Vagy talán nem is olyan sötét, szomorú? Talán éppen ilyen, csak a szerepek vannak felcserélve? És bennem, éppen bennem kellett ennek a másik világnak tudatra ébredni."[224] Ez a gondolat szembeötlően egybecseng korábbi (kamaszkori) "tételével": "«Ez az élet csak alkalom arra, hogy a világ részben öntudatra jusson» - És így nem mindegy - kérdeztem magamtól -, hogy X-nek vagy Y-nak az élete-e? Egyszerűen egy más részét éli át a világnak."[225]
Babits regényének főhőse tehát felváltva éli át a világ két végletesen ellentétes részét, és úgy tartja, minden ember aszerint éli át a világnak ezt vagy azt a részét, hogy minek születik, hogyan nevelkedik, milyen körülmények között él. Mi lehet Babits célja azzal, hogy ilyen hőst tár olvasója elé? Ha a regény nem szólna többről, többekről, mint Tábory Elemér, aligha tarthatna számot nagy érdeklődésre. Mi lehet az, amire Babits Tábory Elemérről szóló története által kívánja (és tartja lehetségesnek) felnyitni az olvasó szemét?
[221] 99. old.
[222] 115. old.
[223] [Láng, 11. old.]
[224] 102-103. old.
[225] 69. old.
3.1.1. A freudizmus illusztrációja
Volt és van a szakirodalomban olyan vélemény, mely szerint Babits regénye nem más, mint a Freudizmus illusztrációja. Babits akadémiai tagjelölésében méltatás- és indoklásképpen, irodalmi nagyságát bizonyítandó szerepel a következő megállapítás: "Első regénye, a Gólyakalifa, egy lelki hasadás, kétlelkűség története; magában áll irodalmunkban."[226]
Az első önálló kiadásról így emlékezik meg a filológusok szaklapja: "A szerző egy idegbajos fiatalember tragikus sorsát adja elő, a ki álmában egy másik személy életét éli át - a Calderon kérdésével tűnődve azon, melyik az igazi élete - egészen az autosuggestiós öngyilkosságig."[227]
Egy 1944-es könyvismertetésben ezeket a szavakat olvashatjuk A gólyakalifáról: "Íróink a nyugati irodalmakkal egyidőben szívesen dolgozták föl regényeikben a modern lélektan divatossá vált fölfedzéseit, és így kissé exkluzív, de egyediségükben is örök-emberi témákkal vélték szolgálni irodalmunk ügyét. Tábory Elemér, az én-hasadásos, kettős életű regényhős, akinek lelke két különböző testben él felváltva, meglehetősen szélsőséges példáját képviseli ennek a pszichológiai fantasztikumnak; az ilyen merész témában mindig van valami mesterkélt irodalmiság, de a Gólyakalifa regénynek is tagadhatatlanul érdekes."[228]
Olyan kritikusai tollából, akik szerint az irodalom célja nem a puszta illusztrálás, ugyanez a kijelentés komoly bírálatként hat. Babits önnön "nagy kulturáltsága" miatt talált rá "Gólyakalifa című regényére is, ami például Móricz Zsigmonddal szemben is nagy irodalmi kvalitásokat reprezentál. De viszont Móricz, ha mennyire is csak mesélő, s ha mennyire fotografikusan illusztrálja is - az életet, Babits, a «mélylelkű költő» megelégszik a - freudizmus illusztrálásával. Mert nem, Babits regénye nem pszichológiai regény. Nem egy új Dosztojevszkijt vitt be magával a magyar olvasókhoz, akinek hatalmas vízióiból majd tudományos tételeket fognak kikövetkeztetni logikán nagyra nőtt professzorok, csupán csak egy jól elgondolt és szépen megírt történettel mint a freudizmus egyik nagy képességű irodalmi népszerűsítője mutatkozott be az olvasók előtt. Babits megint lekésett."[229].
Rónay László állásfoglalása A gólyakalifa freudista regény mivolta mellett eléggé egyértelműnek tűnik. Több tanulmányában mutatja be Freud és Bergson tanait Tábory Eleméren, akinek cselekedeteit, vonásait azután ezekből indokolja. Említi például, hogy Hamlet 30-as évekbeli jungiánus elemzői szerint a dán királyfiban a "fiúi tisztelet" és a "bestiális önzés" harcol egymással; majd azt állítja, hogy Babits első regényének főhősében "ugyanez a kettősség mutatkozik meg."[230]
Egy másik tanulmányában ugyanakkor elismeri: "a «tan», mely népszerű, vulgarizált formájában ihletőjévé lett a kortárs magyar regénynek, Babits számára mégis csak alkalom, hogy a lélek mélyrétegeiig ásva, a tudathasadás folyamatait ábrázolva sok mindent elmondjon, amit csak regényben, az elbeszélő forma szélesebb áradásában mondhatott el, fogalmazhatott meg a maga számára"[231] - tehát, hogy a freudizmus csak ürügy, más tartalmak kifejezésére alkalmas eszköz lenne az író kezében.
Mindamellett, hogy nem válik világossá, mi az utolsó szava Rónay Lászlónak e kérdésben, a gondolat, amelyet tanulságként levon elemzése végén, túllép a regényben ábrázolt 'kóreseten': "cél és céltalanság, rend és rendetlenség, hűség és hűtlenség, erkölcsi összefogottság és erkölcstelenség inkarnálódik a főhős két énjében, s az a tény, hogy ezek az ellentétpárok mindinkább szintetizálódnak sorsában, azt is jelzi, hogy az ember életében ezek sosem választhatók el egymástól: együtt kell élnünk rosszabbik énünkkel, olykor meg kell alkudnunk vele, s ha harcolunk is rossz tulajdonságainkkal és esendőségeinkkel, ezeket egyértelműen meghaladni nem tudhatjuk."[232]
Ennek a felfogásnak (mely szerint A gólyakalifa freudista regény volna) a legalapvetőbb cáfolata abból indul ki, hogy Tábory Elemér esetében nem meghatározható, hány testben hány lélek él. Ebből pedig az következik, hogy A gólyakalifa ál-lélektani regény, hiszen hiányzik az a lélektani hitel, ami igazivá tenné. "Márpedig a tudathasadásnak az a formája, amelyet A gólyakalifa bemutat, a valóságban nem létezik."[233]
Ugyanakkor ennek az érvelésnek az ellenkezőjével is találkozhatunk: "A formát, melyet [Babits A gólyakalifában] megtalált magának, mégis oly mesterien kezelte, hogy a lélektani szakirodalomban ismeretessé vált a «gólyakalifa-szindróma» elnevezés (Dr. Böszörményi Zoltán közölte ezt az adalékot)."[234] A lélektani szakkifejezés természetesen nem takarhatja ugyanazt a jelenséget, amelyet Tábory Elemér átél a regényben.
[226] Voinovich Géza: Tagajánlás a M. T. Akadémiába. In: [Pók 1983] 247-248. old.
[227] [zb, 393. old.]
[228] [Makay]
[229] [Kassák]
[230] [Rónay L. 1984., 669. old.]
[231] [Rónay L. 1982., 11. old.]
[232] [Rónay L. 1984., 672. old.]
[233] [Láng, 7. old.]
[234] [Rónay L. 1982., 11. old.]
3.1.2. Művészregény
Érdekes és egyedülálló kísérlet Farkas Ferenc értelmezése[235] - úgy gondolom, érdemes róla külön szót ejteni. A szerző Freud tanait "félresikerült spekulációnak" nevezve tagadja, hogy ezeknek illusztrációja lenne A gólyakalifa; felvázol helyette egy másik - önmagában meggyőző, ám a regény cselekményéhez egyértelműen nem kötődő - pszichológiai folyamatot, amely szerinte jobban alkalmazható Tábory Elemérre. Farkas szerint Babits ugyan Freud terminológiáját használja, azonban Freuddal ellentétben, aki az irracionalitással magyarázza a tudatalattit, ő racionális magyarázatot ad: "bár rejtett módon, de a környezeti valóság ellentmondásos kettősségeiből vezeti le Elemér kettősségét."[236] Arról azonban nem beszél a tanulmányíró, hogy éppen a valóságban is felfedezhető kettősség miatt válhat regénytémává a lélektani eset - akár "a freudi tanítás", akár Farkas elmélete - amiatt lesz több a regény, mint puszta illusztráció.
Az alternatív lélektani magyarázat azért sem igazán érthető, mert Farkas is elismeri, hogy Elemér esetét sem a freudizmus, sem más orvosi elmélet nem írja le, sőt, idézi Babitsot, aki "Keresztül-kasul az életemen című önéletrajzi írásában azt vallja, hogy számára minden új elmélet és gondolat, mellyel megismerkedett, csak ürügy volt az alkotásra."[237]
A tanulmány második felében az Elemér-életet a művészettel, a díjnok-életet pedig az ún. "objektív valósággal" (az élet egésze, a művészet nélkül) azonosítja a szerző. Az azonosítás alapja Farkas szerint az, hogy a főhős két énjének élete, illetve művészet és valóság között az ellentét hasonlóan van megfogalmazva a regényben[238]. Elvégez egy behelyettesítést: "A művészet olyan, mint egy álom, az élet olyan, mint az élet. a művészet szép, mint egy álom, ó, bár lenne a művészet szerencsétlen és az élet lenne szép!" Ezt a behelyettesített mondatot nevezi Farkas a "mű feltáruló belső valóságá"-nak.[239]
A művészet és a valóság kettős viszonya egymáshoz ugyan parallelnek tűnik a regény két szereplőjének sorsával, mégsem jogos feltételezni, hogy a Farkas által kifejtettek következnének a regény szövegéből. Elképzelhető tehát a regénynek ilyen értelmezése, de csak azzal a kikötéssel, hogy nem a regény szövegén alapuló értelmezés. A motívumok szerepét és sorsát következetesen és alaposan nyomon követve ugyanis nem tulajdonítható efféle 'átvitt értelem' Elemér illetve a díjnok életének.
[235] [Farkas]
[236] [Farkas, 65. old.]
[237] [Farkas, 65. old.]
[238] Elsősorban a regény 9. és 77. oldaláról vett idézetekkel bizonyít - komolyan vehető szövegszerű egyezést azonban nem tud fölmutatni. L. [Farkas, 69-70. old.]
[239] [Farkas, 70. old.]
3.1.3. Tudatregény
Egyes tanulmányírók a regény jelentőségét annyiban látják, hogy egy lélektani folyamatot Babits pontosan és érzékletesen írt le, fordított át az irodalom nyelvére. Ilyen módon a szereplőkről, a leírt eseményekről nem tételeznek föl többletjelentést. "A gólyakalifa tudatregény s mint ilyen lélektani remeklés. Tábory Elemér vívódása, ezzel kapcsolatban pedig a skizofrénia, a tudathasadás előrehaladó stációinak bemutatása új fejezetett nyitott a századelő magyar irodalmában. Segített megnyitni a modernség áramlatát a magyar prózában. Egy személyiség fokozatos leépülését addig irodalmunkban nem ábrázolták, a lélek «alvilágát» ily konvenciótlanul meg nem jelenítették. Az író fokról fokra, állapotról állapotra mesterien követi nyomon azt, hogy miként olvad egybe a két alkat, a tiszta és kristályos egynemű létet hogyan nyeli el a zűrzavaros és anarchikus létezés."[240]
Az efféle értelmezés számára nem marad más, mint pusztán az író tehetségével magyarázni a regény hatását: "A gyilkossá, majd öngyilkossá váló díjnok személyiségrajzában az író hallatlan precizitással képes megidézni egy patologikus tudat groteszk cikázásait, méghozzá akként, hogy az egyedi pusztulás mindannyiunkat érintő sorsélményt sugároz."[241] A cselekmény érintőleges elemzéséből következik, hogy néhány fontos körülmény nem kap értelmezést. Gyilkossá minden bizonnyal valóban a díjnok válik; az öngyilkosság már nem ilyen egyértelmű. Etelka tanácsára Elemér legalábbis lemond díjnok-önmagáról, azaz elutasítja életre kelt tudatalattiját, meg akarja fosztani az élettől. Ez okozza Elemér halálát, és ez az, ami miatt "mindannyiunkat érintő sorsélmény" válik belőle.
Odorics Ferenc Elemér problémáját minden emberre kiterjeszti, de magát a problémát konkrétként (nem képletesként) értelmezi. "Vannak, akik felismerik ezt [hogy Elemérhez hasonlóan kettős léttel rendelkeznek], s így nemcsak a léttel, hanem a lét tudásával is rendelkeznek. Ez a tudás, a személyiség két ellentétes világának ismerete végzetes következménnyel jár, a két én, vagyis az én két «fele» közelít egymáshoz, s egyetlen lehetséges érintkezési pontjuk: a biológiailag is megtagadott lét, a halál. Ez a gondolatmenet kifejezi a regény formaszervező elvét: a kettős élet tudatában nem lehetséges élni."[242]
A tanulmányíróval ellentétben nem tartom lehetségesnek "harmonikusnak" nevezni "Tábory világát" addig a pontig, amíg "Tábory és az asztalosinas (díjnok) világa független egymástól"[243]. Legfeljebb ál-harmonikusságról lehet szó, hiszen az elbeszélő Tábory az elbeszélés fiktív idejében már nem az a Tábory, aki tizenhat évesen harmonikusnak érzékelte a világot. Tábory az elbeszélés pillanatában (utolsó éjszakája) már tudja, hogy az álomkép tizenhat éves kora előtt is létezett, csak nem tudatosodott. Ha Tábory nem is feltétlenül, de az olvasó bizonyára felismerte, hogy a harmónia-érzés azért volt lehetséges a gyermek Tábory számára, mert a világnak csak egy metszetét, az úrigyerek életét ismerte; a díjnok életének, egy gyökeresen más életformának, a világ más szeletének megismerése után se Tábory, se az olvasó nem nevezheti a világot harmonikusnak - legfeljebb az úrigyerek életét.
Illés Endre, mikor arról ír, hogy Babits a hamu alatt a parazsat keresi műveiben, és ösztönösen meg is találja azt, A gólyakalifát illetően a látszatharmóniát jelöli meg hamuként, ami alatt a kibékíthetetlen ellentétek: az én két fele a parázs.[244]
Tábory életének harmóniája nem pusztán attól szűnik meg, mint Odorics állítja, hogy az asztalosinas, illetve a díjnok bűnt követ el - a "kettős látás" teszi azt lehetetlenné. A bűnök elkövetése mindkét, Odorics által említett esetben (a mester fiának megverése és a bélyegpénz elsikkasztása) valamiféle primér ösztönnek való engedelmességből fakad; az pedig, hogy az asztalosinas-díjnok enged ezeknek az ösztönöknek, környezetének, neveltetésének, életkörülményeinek következménye.
Az úrigyerek-élet harmonikusságának talmi mivolta a szövegben is tetten érhető. Az Elemér dunántúli kisvárosba való visszatérését leíró szöveg felépítése azt igazolja, hogy a helyszín és a hozzá tartozó életforma, bár objektíve ugyanolyan, mint Elemér gyermekkorában volt, mégsem az, aminek a gyermek Elemér látta.
A tájleírásokba iróniába hajló módon vegyül az anakronisztikus idill. "A szép dunántúli dombok között, melyeknek szelíd gömbölyűsége egy ártatlan leány kebleit juttatja eszünkbe - a szelíd bor emlői ezek a szelíd dombok, a nyájas szőlő rézsútos sorai hálózzák be, mint a bőrt a pórusok -, a gyönyörű Völgységen át, melyet Vörösmarty, apáink költője megénekelt, Vörösmarty és Garay, és ahol Petőfi is utazott hajdan a négyökrös szekéren, a szép Erzsike mellett. A vicinális mordan verte, szórta vissza füstjét az őszi szellőben, mint hajdan az ősmagyarok hátrafordulva szórták vissza az ellenséges nyilaik fellegét."[245] "A vonat régi népdalok ütemére zakatolt."[246]
A felhasznált képek édeskésségükkel kirínak a regény stílusából; az egyre távolabbi múltra való hivatkozás banális és patetikusnak szánt kifejezésekbe hajszolja az elbeszélőt; a Petőfi vers-paródiáját komolyan vevő Elemér csak azért nem válik nevetségessé, mert pontosan az ál-idillbe való menekülése miatt szánja őt az olvasó. Átsüt az idézett részleten, hogy Elemér rászorul erre a vigaszra, a minden részletével simogató illúzióra, amelynek illúzió voltára ő nem döbben rá. Lelki folyamatok nyelviekkel való behelyettesítése ez az írói megoldás: érett fejjel, hosszabb távollét után az ember pontosabban látja saját világát, ahonnan elindult, felismerni és tudatosítani ezt azonban nem mindig van ereje.
Kicsit később a római kultúra képei is feltűnnek, még nosztalgikusabbá és anakronisztikusabbá téve az 1910-es évek vidéki városának ábrázolását. Elemér világának elemeit az író következetesen hasonlítja a császárkorhoz: a tanyát Tusculanumhoz, Cicero üdülővillájához,[247] a domboldali szőlőkarókat "egy falanx lándzsá" -hoz[248] hasonlítja. Itt kap többletjelentést a család kutyájának Cézár neve.
Az így leírt környezetet a gyermek láthatta harmonikusnak, tökéletesnek, sőt meglehet, hogy a megpihenésre vágyó Elemér sem veszi észre, hogy ez az életforma nem életképes már, az olvasó viszont - ha felfedezi a Babits által szétszórt figyelmeztető jeleket - kénytelen mindezt észrevenni, és utólag átértékelni magában az első fejezetekben ugyanerről a helyszínről, életformáról olvasottak alapján kialakult véleményét.
A regény szakirodalma mindezt nem mutatta ki. Hasonló megállapítások más szövegrészekkel kapcsolatban születtek: "A regény hősének szeme előtt, amikor tudományos pályára készül, valami régi, Kazinczy korába illő szellemi idill lebeg, a tudománnyal kedvtelésből foglalkozó, úri dilettáns életformája, úgy, ahogy azt apja tanácsolja számára."[249]
Egy másik felfogás szerint a Táboryék-féle úri világ idejétmúltságát, bukottságát már az leleplezi, hogy mindenkinek van alteregója - azaz e világ minden szereplőjének van olyan jellemvonása, amelyet 'meghosszabbítva', azaz elsődlegesen meghatározóvá téve egy sötét világ negatív szereplőjévé válhat[250].
Kevés kivételtől eltekintve a 'második dunántúli szín' idillikus voltáról nem esik szó a szakirodalomban. Ellenkezőleg, az a vélemény a jellemzőbb, mely szerint Babits a Táboryék-féle élettel, életformával pozitív értelemben elfogult, mégpedig a díjnok világával szemben. "Mindazonáltal érezni, hogy a Táboryék nemesen előkelő, úrias környezetét nagyobb kedvvel; a másik, az alantas sors festegetésén, olykor túl sötét színezésén megérzik az író viszolygása is."[251]
E tanulmányban Babits feltételezett, a díjnokkal szembeni állásfoglalása szerepel annak bizonyítékaként, hogy a regény nem másolata a freudizmusnak. Freudnál ugyanis nem szerepel erkölcsi szempont a tudatalatti megítélésében -érvel a szerző -, Tábory Elemér viszont elítéli a díjnokot, "és ez az ítélet egyszersmind Babitsé is."[252] A regénynek a Bevezetőben leírt narrációs felépítése véleményem szerint nem teszi lehetővé, hogy kiderüljön Babits ítélete a díjnok erkölcsiségéről. Az elbeszélő Tábory Elemér, elbeszéléséből az ő viszonyulása derül ki.
"Amikor Babits rátér a külváros ábrázolására, [...] a zörejek, a kellemetlen szagok, a piszkos színek, a homályos árnyalatok világába jutnak [a leírások] - érzékletekkel jelezve az elárvultságot. Szóhalmozások, fokozások, paralellizmusok ismétlik mindegyre a «nem menekülhetsz» életérzését, majd a jassznyelv, az argó beépítése húzza alá nyelvileg a világidegenséget."[253] Nem világos, milyen összefüggést lát a tanulmányíró a szóhalmozások, fokozások, paralellizmusok és a «nem menekülhetsz» életérzés; illetve a jassznyelv és a világidegenség között. Babitstól távol áll ez az elfogultság a liberális polgári berendezkedéssel, az urbánus létformával szemben. Az író két, önmagában egyenlő módon érvényes és reális, saját törvényei szerint igenis működő világot ábrázol. Egyes tanulmányok szerint Babits többek közt azért írta meg A gólyakalifát, hogy fitogtassa írói tudását, és bebizonyítsa: mindkét világban otthonosan tud mozogni[254]. E két világban egyszerre kellene helytállnia a hős két alakjának. A főszereplő (és a mellékszereplők) számára - azaz szubjektíve - lehet rossz vagy jó ez vagy az a világ, de Babits objektív szemszögéből nem.
[240] [Fenyő, 442. old.]
[241] [Fenyő, 444. old.]
[242] [Odorics, 136. old.]
[243] [Odorics, 137. old.]. Problematikus "Tábory világáról" beszélni, mert az külső megközelítést feltételez, a világról viszont Tábory szemszögéből kapunk képet. Szerencsésebb lenne Tábory világ-érzékelését emlegetni.
[244] [Illés]
[245] 120. old.
[246] 121. old.
[247] 121. old.
[248] 123. old.
[249] [Láng, 17. old.]
[250] [Bábics]
[251] [Kardos P., 131. old.]
[252] [Kardos P., 130. old.]
[253] [Fenyő, 443. old.]
[254] l. [Katona]
3.1.4. Fantasztikus regény
Boronyák Rita[255] nem harmóniáról, hanem "egyensúlyi szituációról" beszél, mikor bemutatja[256] a fantasztikus szöveg öt minimális szervezőelemét: "Az első, a kiinduló helyzet mindig bizonyos egyensúlyi szituáció. A második stádium akciója kibillenti ezt az egyensúlyt. A harmadikban jön létre a fantasztikumhoz nélkülözhetetlen bizonytalanság, habozás, mely az olvasó (és a szereplő) ingadozása racionális és/vagy irracionális magyarázat között. A negyedik a kibillent egyensúlyi állapot visszaállítására irányuló kísérletek stádiuma, míg az ötödik az elsővel nem azonos, mégis egyensúly, mert a kérdés eldől; a fantasztikum megszűnt a csodás, illetve a különös magyarázhatás miatt."
A gólyakalifában az első, úgymond egyensúlyi állapotban a leírás mikéntje már tartalmaz utalásokat az egyensúly felbillenésére (l.: téli hangulatot idéző motívumokból épül fel a majális reggelének leírása). A fantasztikum (amely paralell a Szamárbőr és a Dorian Gray arcképe kapcsán a cikkben emlegetett ajándékkal, minthogy itt is valamilyen sajátosság tárgyi kifejezéséről van szó - l. később) éppen annak eszköze, hogy az első stádium ál-egyensúly mivoltát leleplezze. Nincs egyensúly valójában, a szereplő(k) azért érez(nek) egyensúlyt, mert nem szembesül(nek) valamivel, ami Tábory Elemér számára az asztalosinas-díjnok élete lesz.
A Szamárbőrben az akarat, az akarat hatalma tárgyiasul; a fantasztikum mindössze annyi, hogy láthatóvá, fizikaivá válik a vágyak beteljesítésének ill. beteljesülésének a valóságban is meglévő ára - ti. az ember elhasználódása, ha úgy tetszik, öregedése, a halál közeledte. A Dorian Gray arcképében az ember tetteinek minősége válik láthatóvá, a belső minőség válik külsővé. Mindkét esetben az a tárgyiasulás eredménye, hogy az ember (Raphael, ill. Dorian Gray) többé nincs abban a helyzetben, hogy áltathassa magát - önmagát illetően. A gólyakalifa ebben hoz változást: Tábory Elemér (és családja, a társadalmi réteg, amelyhez tartozik) nem önmagát illetően él illúzióban (legalábbis nem ez kap hangsúlyt), hanem egy társadalmi berendezkedést illetően. Tábory Elemér addig érez egyensúlyt, amíg nem szembesül az 'érem másik oldalával', egy romantikus mintára teljesen ellentétes végletekből összeálló élettel - mondhatni, annak árával, hogy ő és a hasonló társadalmi réteghez tartozóak érezhessék az egyensúlyt.
Ez a másik, ellentétes életút csak akkor válhat Tábory Elemér számára érzékelhetővé, ha valamilyen módon ugyanő éli végig ezt az életutat is, és Tábory Elemérként értelmezheti a másik életében átélteket, tapasztaltakat. (Pl.: "Milyen furcsa, hogy én így megismertem a rossz tanuló érzéseit is!"[257] - Elemér kiemelkedően jó, az asztalosinas kiemelkedően rossz tanuló volt; így Elemér valóban az ellenkező végletet ismeri meg másik énje által.) Babits eszköze, amely révén eléri ezt a (fantasztikus elem közbeiktatása nélkül) lehetetlen célt, a Freud által leírt jelenségekhez hasonló test-lélek anomália megteremtése.
[255] [Boronyák]
[256] Todorov, Tzvetan: Introduction á la literature fantastique. (Paris, Seuil, 1970. p. 101.) alapján
[257] 45. old.
3.1.5. Önéletrajzi regény
A gólyakalifa szakirodalma említi a főhős és az író biográfiája között fölfedezhető párhuzamokat - ennyivel gyakran meg is elégszik. Olyan tanulmány is született, amely egyenesen "A gólyakalifa [...] fogarasi fejezetei"-ként említi Elemér gyermekkorának leírását[258], A gólyakalifát és a Halálfiait pedig "Fogarasi tárgyú regények"-ként[259], miután húsz oldalon keresztül bizonygatta egyes regénybéli szereplőknek Babits fogarasi ismerőseivel, regénybéli helyszíneknek fogarasiakkal, regénybéli eseményeknek Babits életének történéseivel felmutatható hasonlóságait és egyezéseit.[260]
Más forrás szerint Munkácsy franciául megjelent önéletrajza is felmerülhet, mint az asztalosinasról szóló részek lehetséges forrása.[261]
Jellemző álláspont a szakirodalomban, hogy a regényben ábrázolt színhelyek és szereplők nem azonosak Babits életének színhelyeivel és szereplőivel - "vonásokat persze vett innen is, onnan is."[262] Az önéletrajzi elemek célja csak az, hogy az életközelséget, valóságtartalmat növeljék.[263]
"A Tábory család sem azonos sem a Babits, sem a Kelemen családdal, noha tudjuk, hogy a regény egyik alakját, az «ezüsthajú nennét» csakugyan az édesanyja testvéréről mintázta a költő. Táboryék egy-két síkkal magasabban élnek vagyonilag és társadalmi tekintélyben, mint a költő akár apai, akár anyai rokonsága élt."[264] A monográfiaíró értelmezés nélkül hagyja ezt a valójában igen tanulságos regénybeli változtatást az élethez képest. E különbségek, pontosabban ezek okai lényegesebbek, mint a biográfiai egyezések. Azért lettek a néhány vonásban valóban a Babits családra emlékeztető Táboryék előkelőbbek és gazdagabbak, mint az író családja, mert Babitsnak maximális kontrasztra volt szüksége a főhős két énje között.
"A költő legszemélyesebb élményeit, egy kínzó gyermekkori álmát vetítette ki benne, oly módon, hogy abban rejtetten kifejezésre juttassa kora és nemzedéke tárgytalan szorongását, katasztrófaváró élethangulatát is."[265]. Valóban biográfiai tény Babits folytatólagos álma ("A gólyakalifa nem egészen a képzelet alkotása, gyermekkorom rémei ébrednek föl benne... Egy rettenetes, önmagát mindig folytató álom gyötört gyermekkoromon át. Mintha életem s talán minden költő életének szimbóluma volna, mely külsőleg simán foly, s csak belül gyötrődik, álmában."[266]) De a folytatólagos álom nem tárgy, hanem ürügy, kifejező eszköz Babits számára a regény megírásakor: egy ilyen álom lehetőséget jelent test-lélek anomália regénybeli megteremtésére (Babits Mihály esetében erről nincs szó!).
[258] [Bisztray, 300. old.]
[259] [Bisztray, 443. old.]
[260] A Papírmalom a fogarasi városliget neve; a regényben lefestett itteni építmények, a majális rendezvénye, az ezen megrendezett programok hitelesek. Darvas tanár urat Ambrózy Pállal azonosítja Bisztray; Elemér öngyilkosságát László Béla kollégájáéról mintázta szerinte, amely 3 évvel a regény megjelenése előtt történt (l. 11. fejezet, Az író levele); László Bélára állítólag nagy hatással voltak az álmok. Babits fogarasi, érzéki kapcsolata, egy Emma nevű cukrásznő Bisztray szerint azonos Silviával. Ugyanakkor Bisztray is utal rá, hogy 1928-ban Babits sok 'megmintázott' nevét, vonásait elfelejtette már, és csak a regényalakokra emlékezett.
[261] [Illés]
[262] [Kardos P., 132. old.]
[263] [Katona] - nem szó szerinti idézet; más szakírók is osztják ezt a véleményt.
[264] [Kardos P., 133. old.]
[265] [Fenyő]
[266] l. [Pók 1968.], Babitsot idézi.
3.1.6. Szociális értelmezés
A test-lélek anomália bemutatása sem öncél: a katasztrófa közeledte, amelyet egy kor és egy nemzedék érez, nem egy személyiség katasztrófája, hanem egy társadalom 'személyiségéé'; Tábory Elemér kettős élete a társadalom két végletének bemutatására is szolgál. Elemér és a díjnok szimbólumává válhat egy-egy társadalmi rétegnek, amelyek megrázkódtatás nélküli közelítése egymás felé éppúgy lehetetlen (Babits regényszövegének tanúsága szerint), mint Eleméré és a díjnoké. És ahogy a személyiség látszat-stabilitását a tudatalatti tartalmak, úgy a társadalom békességét az alsó társadalmi rétegek ellenőrizhetetlen "vulkanikus" tevékenysége fenyegeti[267].
A szakirodalomban ez az értelmezés sem ismeretlen. "Szabad-e itt a műveltebb úri világ általános, rejtett szorongását olvasnunk a szenvedőktől, a tudatlanságba és tisztátalanságba taszítottaktól? Vagy a humanizmus vallomását kell-e inkább hallanunk, a vallomást arról, hogy az ember semmi emberit nem érezhet magától idegennek - nil humani...? Vagy menjünk el egészen addig, hogy konkrét módon a világháború küszöbén összeomló magyar polgári lelkiség lidércnyomásos fantáziái kínozzák éjjelente a szép és gazdag Elemért? Talán mindhárom felvetést össze kell szűrnünk, hogy válaszunk megközelítse az igazságot."[268]
E kérdésekre többen adtak igenlő választ: "Babits kora polgárságának zaklatott, terhelt lelkivilágát rajzolja meg. A «művelt, finom úri világ» a századelő kavargó gazdasági-politikai életében magányosan áll és szorongva, félelemmel és értetlenül, lelkifurdalásoktól gyötörten tekint le a jólét és a műveltség tornyából a nyomorra, a szegényekre, agyonhajszoltakra, akik fantomként kísértik álmaikban, miként a gazdag, művelt Tábory Elemért a megkínzott, rongyos asztalosinas vagy az éhbérért dolgozó napidíjas írnok."[269]
A gólyakalifáról született egyik legújabb tanulmány szerint "éppen az árnyékvilág reális viszonyai hívják fel Elemér figyelmét az emberi létezés más, rosszabb formáira és elsősorban ezek okoznak neki erkölcsi problémákat mind pszichológiai, mind társadalmi identitása szempontjából. A két hős környezetének szembeállítása igazolja a társadalomkritikai elemzési szempont létjogosultságát is. Ez az értelmezési lehetőség kevésbé jellemzi a Gólyakalifával foglalkozó szakirodalmat, mint az előző kettő [a pszichológiai és a fantasztikus]."[270]
Elemér Hódi Karcsit és Fazekast illető félelmét, alacsonyabbrendűség-érzését így magyarázza a regény egy elemzője: "Ez még csak lappangó társadalmi bűntudat (amint egyesek aztán csak erre építik egyoldalú megfigyeléseiket)."[271] A társadalmi szemlélet túlhajtottságát inkább abban érzem, hogy néhány szakíró társadalmi értelemben vett bűnt tulajdonít Elemérnek, amiért bűnhődnie kell - s a büntetése a díjnok-lét álmodása.[272] Ugyanilyen túlzásnak tartom az előbb idézett elemzés Etelkával szemben megfogalmazott vádjait: "szövegszinten ki lehet mutatni: Tábory Elemért éppen a szűzies, szeplőtelen, érintetlen lelkű - mert üres és közhelyekben gondolkodó! - Etelka taszítja pusztulásba, mert ő még annyi fáradságot sem vesz, hogy «megálmodja» azt a másik világot." Az elemző itt etikai szempontot próbál vinni az elemzésbe, felelősséget keres és felelősségtudatot hiányol: a tényközlésen túl el is marasztalja Etelkát. Elemérnek ebben a bizarr felfogásban érdemévé válik az álom: bátorságként értelmezi a szerző.
"Ha a századelő gondolati vektorait meghúzzuk, akár azt is mondhatjuk, A gólyakalifa hibátlan tükre a kornak, melyben Kant árnyéka már elhalványult, a jelen tudományos vizsgálatába pedig a szociális elem is belejátszik, mert a történetet meg is fordíthatnánk, amikor a sanyarú sorsú inas játszaná el Tábory Elemér úri szerepét. De akkor a történetnek nem lenne etikai hatása: alulról minden szépnek látszik, ha pénzzel megvásárolható. Babits a pszichológiai kérdésbe szociális gondokat sző, midőn a gazdag Tábory Elemért löki a szegénység poklába, s itt már a meg nem érdemelt nyomorúság, sőt a nyomorúságból következő bűn néz szembe a meg nem érdemelt jóléttel."[273] A Május 23. Rákospalotán "tulajdonképpen A gólyakalifa etikai megoldatlanságára mondja ki az ítéletet."[274]
Azt a véleményt, hogy A gólyakalifa főhősének kettőssége a világ kettősségét követi, a szakirodalom általánosan elfogadja, függetlenül attól, hogy a társadalmi rétegek között is felfedezi-e a kettősséget, az Elemér - díjnok típusú szembenállást. "Bármennyire ellentétes és egymást kizáró a valóság két arca, mindkettő egyaránt valóságos, hiszen mindkettő szerves, lényegi, elmaradhatatlan része a valóságnak."[275] Egymást tehát kölcsönösen feltételezi a két minőség, a valóság két ellentétes pólusa. A világ van széthasadva: illetve Babits széthasadva ábrázolja.[276]
Babits regénye az irodalom nyelvén a következőt állítja: a világ a század elejére olyan bonyolulttá vált, a végletek annyira eltávolodtak egymástól, hogy a világ egészét befogadni egy embernek lehetetlen. Ha valaki mégis, mint Tábory Elemér, "érteni akar mindent, tudni mindent, bejárást biztosítani az eszének mindenhova"[277], annak ketté kell szakadnia, és személyiségének egyik felével az egyik végletet, a másikkal a másikat kell átélnie, megtapasztalnia.
[267] [Fenyő] terminológiája.
[268] [Kardos L., 231. old.]
[269] [Molnos]
[270] [Bábics, 43. old.]
[271] [Mózes]
[272] [Láng] szerint: Elemér bűne a szeretetlenség, az, hogy erőssége fontosabb neki, hogysem gyengéd legyen vkihez). [Mózes] így ír:- "Tábory Elemér nem képes a szeretetre, minden megnyilvánulása ebben merül ki: eleget tenni az elvárásoknak, jó fiúnak lenni a tislér-inasok és a nyomorgó díjnokok tőszomszédságában." Az etika helyett az etikett, a látszat mozgatja.
[273] [Csányi, 20. old.]
[274] [Csányi, 22. old.]
[275] [Farkas, 68. old.]
[276] Meggyőzően mutatja be [Bábics] a világ egyik elemének meghasadt voltát: az igazi (testi-lelki) szerelem Etelkára, Silviára, a vörös kasszírosnőre és a megölt utcalányra szakadt szét. Ugyanakkor a világ nemcsak egyes elemeiben, hanem egészében is meghasadt.
[277] 11. old.
IRODALOM
[Bábics]: Bábics Andrea: A Gólyakalifa néhány szerkezeti sajátossága. In: Irodalomtörténet 1992./1. pp. 40-55.
[Bisztray]: Bisztray Gyula: Babits fogarasi évei. In: Irodalomtörténeti Közlemények 1956./3. pp. 300-310., 1956./4. pp. 431-446.
[Boronyák]: Boronyák Rita: A Gólyakalifa. In: Tanulmánygyűjtemény az ELTE XX. századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke által hirdetett Babits Mihály életműve hallgatói pályázatra beadott dolgozatokból. (Szerk.: Sipos Lajos) Az ELTE kiadványa, 1985. pp. 123.-134.
[Csányi]: Csányi László: A gólyakalifa forrásvidéke. In: Somogy 1983/5. pp. 16-22. és: Csányi László: Égtájak utassal Szekszárd, 1987. pp. 36-43.
[Farkas]: Farkas Ferenc: A kettős viszonyulás kérdése Babits Mihály életművében. In: Irodalomtörténet 1972/1. pp. 58-81.
[Fenyő]: Fenyő István: Utószó. In: Babits Mihály: A gólyakalifa - Kártyavár. A magyar próza klasszikusai, 12. kötet. Unikornis Kiadó, Budapest, 1994. pp. 441.-448.
[Halasi]: Halasi Andor: Babits Mihály: A gólyakalifa. (Regény) (1915). In: Halasi Andor: Élő Irodalom Bp. 1920. pp. 33-35.
[Illés]: Illés Endre: A gólyakalifa. Jegyzetek a harmadik kiadáshoz. In: Nyugat 1932./22. pp. 495-498.
[Imre]: Imre Samu: Az igei személyek használata Babits Mihálynak "A gólyakalifa" című regényében. In: Magyar Nyelvőr 1959./4. pp. 418-422.
[Kardos L.]: Kardos László: Babits-regények - mai szemmel. In: Magyar Nemzet 1957. IX. 27. 17. sz. p. 7. és: Kardos László: Vázlatok, esszék, kritikák Bp. 1959. pp. 312-315. és: Kardos László: Harminchárom arc 1983. pp. 186-189. és: Kardos László: Száz kritika Bp. 1987. pp. 229-232.
[Kardos P.]: Kardos Pál: Babits Mihály két művéről. (Részletek egy készülő Babits-monográfiából). II.: Babits első regénye. In: Irodalomtörténet 1970. pp. 777-785. és, átdolgozva: Kardos Pál: Babits Mihály. Budapest, 1972. pp. 129-135.
[Karinthy]: Karinthy Frigyes: Széljegyzetek a "Gólyakalifa" olvasása közben. (Csak azok számára, akik jól ismerik ezt a könyvet.) In: Nyugat 1924./7. pp. 504-505.
[Kassák]: Bécsi Magyar Ujság, 1921. és in: [Pók 1983.] pp. 124.-127.
[Katona]: Katona Béla: Babits Mihály, a regényíró. In: Új Auróra 1983/2. pp. 70-77.
[Kolozsvári]: Kolozsvári Grandpierre Emil: Babits prózája. In: Babits Emlékkönyv pp. 68-72. és: Kolozsvári Grandpierre Emil: Legendák nyomában. 1959. pp. 198-206.
[Láng]: Láng Gusztáv: Az első regény (bevezető tanulmány). In: Babits Mihály: A gólyakalifa és négy novella. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1970. p. 5-24.
[Makay]: Makay Gusztáv: Babits Mihály: Gólyakalifa (Franklin). In: Diárium 1944./8. p. 120. Könyvek szemléje rovat
[Molnos]: Molnos Lajos: Babits Mihály: A gólyakalifa. In: Utunk 1974. március 15. (11. szám) p. 8.
[Mózes]: Mózes Attila: Tükör-játék. In: Utunk 1983. november 4. (44. szám) p. 5.
[Odorics]: Odorics Ferenc: A Gólyakalifák története. In: Tanulmánygyűjtemény az ELTE XX. századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke által hirdetett Babits Mihály életműve hallgatói pályázatra beadott dolgozatokból. (Szerk.: Sipos Lajos) Az ELTE kiadványa, 1985. pp. 135.-147.
[Pók 1964]: Pók Lajos: Babits Mihály: A gólyakalifa. (Könyvismertetés) In: Könyvtáros 1964. p. 684.
[Pók 1968.]: Pók Lajos: Utószó. In: Babits Mihály: A gólyakalifa. Olcsó Könyvtár sorozat, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1968.
[Pók 1983.]: Babits Mihály száz esztendeje. Kritikák, portrék. Szerkesztette: Pók Lajos. Gondolat, 1983.
[Rónay Gy.]: Rónay György: Babits Mihály: A gólyakalifa. In: Rónay György: A regény és az élet. Bp. 1947. pp. 296-302. és: Rónay György: A regény és az élet. Bp. 1985. pp. 382-386.
[Rónay L. 1982]: Rónay László: A tudathasadás állapotrajza: A gólyakalifa. In: Rónay László: Szabálytalan arcképek 1982. pp. 7-19.
[Rónay L. 1984.]: Rónay László: A gólyakalifa. Babits, Bergson, Freud. (A tanulmány elhangzott a Magyar Irodalomtörténeti Társaság pécsi vándorgyűlésén). In: Irodalomtörténet, 1984./3. (Babits-szám) pp. 666-676. és: Rónay László: Babits, Freud és Jung. (Jegyzetek A gólyakalifáról). In: Rónay László: Társunk, az irodalom. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1990. 54-62. old.
[Schöpflin 1931.]: Schöpflin Aladár: Babits Mihály, a novellaíró. In: Nyugat, 1931. és [Pók 1983.]
[zb]: zb (= Zolnai Béla?): Babits Mihály: A gólyakalifa. Regény és néhány novella. Bp, Athenaeum, é. n. [1916.] 8-r., 319 l. 2.60 K. In: Egyetemes Philológiai Közlöny 1917. pp. 393(-394). A szerkesztőkhöz beküldött könyvek és füzetek jegyzéke.
Idézetekben fel nem használt cikkek, tanulmányok:
Devecseri Gábor: Kamaszok és félemberek In: Magyarok 1948/2. pp. 66-79.
Földi Mihály: A költő a regényíróban In: Nyugat 1924 I. pp. 527-534.
Halász Gábor: A regényíró. Babits Mihályról. In: Babits Emlékkönyv 1941. és: Halász Gábor válogatott írásai 1959. pp. 564-572. ill. 1977. pp. 701-710.