"[...] a Messze… messze… [...] a nagyvárosi képek [egy 1905-től tervezett, a nagyváros újszerűségéről és az ebben rejlő költőiségről szóló versciklus] utószava. „1906–7. Szeged.” [- ez a megjegyzés áll a kötetben a vers alatt.] A szűkszavú keletkezéstörténeti adat hátterét Éder [Zoltán] bontotta ki [Babits a katedrán című 1966-os monográfiájában]: Babits a verset akkor írta, amikor párizsi ösztöndíjkérvényét a minisztérium 1907. június 8-i döntése elutasította. Az adat ismeretében a még szegedinek jelzett verset lelki visszahatásként 1907 júniusából keltezhetjük.
A belső forma ötletét Babits Gautier Mit beszélnek a fecskék? című verséből merítette. „Régi történelmet, idegen országokat és népeket keresnek föl, s a legegyszerűbb gondolatokat a fantázia csodás virágaival ékesítik” – mondja a romantika teremtő szabadságösztönét jellemezve Babits, mielőtt a Modern impresszionisták-ról tartott [1910-ben megjelent] fogarasi ["szabadlíceumi"] előadásában Gautier költöző madarait magyarul bemutatná. Ezek a fecskék beszámolnak, melyikük hová száll délre – Athénba, Szmirnába, Balbekbe és így tovább. Babits a versben kifejezett romantikus elvágyódást így magyarázza: „Szárnyra akart kelni a romantika, röpülni a messze múltba, messze keletre, ahol szebb, naposabb, tarkább minden.” [lásd: Babits Mihály: Modern impresszionisták. In: B. M.: Esszék, tanulmányok 1. kötet. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1978. 183., illetve 185. oldal - elektronikus kiadás]
A belformai ötlet azonossága nem tagadható: 1910-ben a magyarázat utólagos bölcsesség is lehet, mégis [...] a Messze… messze… eredeti formateremtés. A költő, mondja 1919-ben Babits [Az irodalom elmélete című írásában - lásd: Babits Mihály: Esszék, tanulmányok 1. kötet. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1978. 618. oldal - elektronikus kiadás], „kényszerül oly memóriaképekkel körülvenni magát, melyek gyökeresen a lelki világba illenek bele”. Az ilyen élmény válogat, olykor „az emberiség kész eszmevilágába új érzést dob bele, mozgatja azt újító erővel”. [Babits Mihály: Az irodalom elmélete, 564. oldal]"
Forrás: Rába György: Babits Mihály költészete. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1981. 167-168. oldal.
Théophile Gautier:
Mit beszélnek a fecskék?
A száraz lomb már jól beeste
Az ősznek sárguló gyepét;
Hűvös szél borzong reggel, este,
A szép idő hej véget ért!
A tócsán eső bugyborékol,
S a fecskék az eresz megett
Gyűléseket rendeznek néhol:
Itt már a tél, itt a hideg!
És összegyűlnek útra készen,
Egymással versenyezni ők,
S az egyik szól: „A vén Athénben
Fogok találni szép időt!
Én odaszállok minden évben,
S a Parthenonra fészkelek,
Párkányain tapaszt be fészkem
Egy tág ágyúlövéshelyet.”
A másik: „Egy kávéház ormán,
Szmirnában leltem nyugtot én:
A hadzsik számlálják borostyán-
Kövüket annak küszöbén.
Jövök, megyek. Megszoktam már a
Csibukok szőke gőzeit,
Melyeknek hömpölygő hulláma
Tarbukkot*, turbánt elborit."
Másik: „Balbekben egy templomban
Lakom, rovátkos csúcsokon,
Kicsinyeim csőrében ottan
Csőrömmel megkapaszkodom.”
Negyedik: „Íme, az adresszem:
Rodus, lovagi palota
Egy kővirágos arabeszken
Verem a sátramat oda.”
Ötödik: „Pihenőm betartom,
Mert a kor elnehezített,
Máltában, a fehéres parton,
A kék víz és kék ég között.”
Hatodik: „Karcsú minaréten
Kairóban lakozni jó,
Sarat találok kinn a réten
S lakást ad télre Kairó.”
„Nílus. Második katarakta
- Szól az utolsó - ott lakom:
Tudom pontosan, hova raktam
Fészkem egy gránittorlaton.”
És mind: „Rajunkra ennyi menhely
Vár holnap messze tájakon,
Fehér csúcs, barna sík, kék tenger
Mitőlünk tarka lesz nagyon.”
Elhagyva az eresznek árnyát
A fecskecsapat így zajong,
Csicseregve csapkodja szárnyát,
Látván, hogy sárgul már a lomb.
Minden szavukat jól megértem,
Mert a költő szintén madár,
Csakhogy szegény fogoly; röptében
Minduntalan hálóba száll.
Fel szárnyra! szárnyra! szárnyra!
Mind annyi szép versben van az -
Szebb tájra, hol szivünket várja
Arany nap és örök tavasz!
Babits Mihály fordítása
tarbukk: kék bojtos piros fez
Théophile Gautier:
Ce que disent les hirondelles - Chanson d'automne
Déjà plus d'une feuille sèche
Parsème les gazons jaunis;
Soir et matin, la brise est fraîche,
Hélas! les beaux jours sont finis!
On voit s'ouvrir les fleurs que garde
Le jardin, pour dernier trésor:
Le dahlia met sa cocarde
Et le souci sa toque d'or.
La pluie au bassin fait des bulles;
Les hirondelles sur le toit
Tiennent des conciliabules:
Voici l'hiver, voici le froid!
Elles s'assemblent par centaines,
Se concertant pour le départ.
L'une dit: "Oh! que dans Athènes
Il fait bon sur le vieux rempart!
"Tous les ans j'y vais et je niche
Aux métopes du Parthénon.
Mon nid bouche dans la corniche
Le trou d'un boulet de canon."
L'autre: "J'ai ma petite chambre
A Smyrne, au plafond d'un café.
Les Hadjis comptent leurs grains d'ambre
Sur le seuil d'un rayon chauffé.
"J'entre et je sors, accoutumée
Aux blondes vapeurs des chibouchs,
Et parmi les flots de fumée,
Je rase turbans et tarbouchs."
Celle-ci: "J'habite un triglyphe
Au fronton d'un temple, à Balbeck.
Je m'y suspends avec ma griffe
Sur mes petits au large bec."
Celle-là: "Voici mon adresse:
Rhodes, palais des chevaliers;
Chaque hiver, ma tente s'y dresse
Au chapiteau des noirs piliers."
La cinquième: "Je ferai halte,
Car l'âge m'alourdit un peu,
Aux blanches terrasses de Malte,
Entre l'eau bleue et le ciel bleu."
La sixième: "Qu'on est à l'aise
Au Caire, en haut des minarets !
J'empâte un ornement de glaise,
Et mes quartiers d'hiver sont prêts."
"A la seconde cataracte,
Fait la dernière, j'ai mon nid;
J'en ai noté la place exacte,
Dans le pschent d'un roi de granit."
Toutes: "Demain combien de lieues
Auront filé sous notre essaim,
Plaines brunes, pics blancs, mers bleues
Brodant d'écume leur bassin!"
Avec cris et battements d'ailes,
Sur la moulure aux bords étroits,
Ainsi jasent les hirondelles,
Voyant venir la rouille aux bois.
Je comprends tout ce qu'elles disent,
Car le poète est un oiseau;
Mais, captif ses élans se brisent
Contre un invisible réseau!
Des ailes! des ailes! des ailes!
Comme dans le chant de Ruckert,
Pour voler, là-bas avec elles
Au soleil d'or, au printemps vert!
Kötetben: Emaux et Camées (Zománcok és kámeák), 1852
(Az oldal Demeter Katalin ötlete és munkája nyomán készült)