Közzététel dátuma: Mar 22, 2017 11:28:16 PM
Talán fel sem tudjuk fogni, hogy Babits Mihály milyen nagy ember volt, és mennyire hálásak lehetünk, hogy tőle olvashatunk. De nem mindig gondolták így: az első világháború alatt háromszor is meghurcolták a költőt, először a Játszottam a kezével című 1915-ös „nemzetgyalázó” szerelmes verse miatt.
Szabó Lőrinc szerint az emberiségnek néhány évezred során csak húsz-harminc Babitshoz fogható költőzsenije született, Szerb Antal pedig azt írta az 1943-ban betiltott Magyar irodalomtörténetében Babits Mihályról, hogy „a magyar szellem új szintézise Európával”. És hogy én is hozzá tegyem a magamét, és a színésznőt szerető mesterrel alliteráljak: tudás, tehetség, tartás, tekintet jellemezte Babitsot. Ennyi pedig a huszadik század jelentős részében már elég is volt ahhoz, hogy egy értelmiségit meghurcoljanak hazánkban. Nem véletlenül utálhatjuk az egész huszadik századot – hogy egy Babitsnál kevésbé szofisztikált dalszerzőt idézzünk.
Ez az oly sokszor megénekelt huszadik század az első világháborúval kezdődött, amelyről Babits utóbb azt írta: a „legnagyobb fordulópont” volt az életében. Babits már az ógörög nyelvnek a gimnázium törzsanyagból történő kivételénél is azt hitte, hogy vége Európának, de a Nagy Háború még ennél is jobban megviselte az állandóan gyomorbeteg költőt, akit a világháború kényszerített kilépni addigi „játsszuk azt, hogy” jellegű költészeti szerepfelfogásából, leszállni „elefántcsonttornyából”, hogy békeverseivel a frontra lépjen. Alkotásai miatt háromszor is meghurcolták a későbbi – Téreyvel szólva – „oszlopszent” Babitsot az első világháború alatt.
Előbb nemzetgyalázásért, pontosabban a király és a magyar zászló megsértése miatt vették elő a költőként akkor már országosan ismert középiskolai tanárt – megkésett bemutatkozó kötete, az 1909-es Levelek Iris koszorújából talán a legnívósabb antré a magyar irodalomban – az 1915-ös Játszottam a kezével miatt. Ezt követte az 1916-os Húsvét előtt ügye, majd végül a Fortissimo 1917-es botránya, amikor a „rím és metrum legnagyobb mestere” megírta mintegy verslábát vesztett üvöltésként artikulálatlan istenkáromlását. Ezúttal csak a Játszottam a kezével által kiváltott támadásokra koncentrálnék, ezek felidézése expresszív adalékául szolgálhat a Bihari Péter monográfiájában hangsúlyozott, az első világháború által elmélyített „hátországi lövészárkok” téziséhez.
Az inkriminált szerelmes vers a Nyugatban jelent meg 1915. augusztus 16-án. Révész Ilona mozdulatművész hímző kezeihez írta a társaságban félszeg, mindig nehezen barátkozó költő az utóbb „erkölcstelennek” és „defetistának” minősített, vélhetően kisujjból kirázott, könnyed alkotást. A mai szemmel már visszafogottságával tüntető érzéki vers utolsó három sora keltett botrányt:
"nagyobb örömmel ontanám
kis ujjáért a csobogó vért,
mint száz királyért, lobogóért!"
„Háború volt és így írtam be készakarva, háború elleni célzattal. Nem gondoltam, hogy botrány lesz, csak hogy dühöngeni fognak, a hazafiak. Csak egy hónap múlva tört ki a baj” – írta később a befejezésről a háború kitörésekor a katonai szolgálat alól felmentett, de egyéves alkotói szabadságáról önként lemondó és a hadba vonult tanárkollégákat pótló költő.
Elsőként a Budapesti Hírlap főszerkesztője és az újságot megjelentető kiadóvállalat tulajdonosa, Rákosi Jenő jelentkezett támadással, egy Babitsnál sokkal kevésbé tehetséges, de annál „magyarabb” irodalmár, aki kemény munkával jutott el oda, hogy végül Viktor Emánuel olasz király nevét is Győző Manónak írja. Miután Rákosi korábban már Ady ellen is kirohant a „magyar parnasszus köztisztasága érdekében”, „Dunántúli” álnéven, egy pszeudo-olvasói levélben támadta meg Babitsot és ajánlotta a költőt a magyar állam figyelmébe a Budapesti Hírlap 1915. október 20-i számában: „Aki ezt írta, magyar állami gimnáziumban, az állam jóvoltából hazafiságra oktatja a gondjaira bízott gyermekeket. Milyen lehet egy olyan ember hazafias érzülete, aki (…) ilyen cinikus kijelentésre hajlandó?”. Majd később ugyanitt november 9-én azt írta Rákosi: „gonosz és cinikus vers ez”, „ezrek és ezrek rohannak ma a halálba, mindenik a maga jelszavával. A mienk: Egy királyért, egy lobogóért!” – Babitsé nem. Nyilvánvaló, milyen árnyékhatalmak zsoldjában áll, aki megtagadja ezeket a jelszavakat – teheti hozzá az utólagos tudás birtokában az iróniát nem megvető történész.
Az Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlönyében 1915. november 1-jén maga a szerkesztő, Ady Endre öccse, a budapesti középiskolai tanár és pedagógiai szakíró, Ady Lajos válaszolt, aki tisztelettel kérte „Dunántúlit”: „ne fedezzen fel minden héten egy-egy hazaáruló tanárt”, hiszen a véleménykülönbség még nem jelent hazaárulást. Rákosi Jenő november 4-i válaszában leszögezte Babits „lelki hűtlensége” kapcsán: itt már nem véleménykülönbségről van szó, hanem „egy rothadásról”, amelyet az Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlönye fedez.
A botrányra Babits iskolájában, a tisztviselőtelepi gimnáziumban rendkívüli tanácskozást tartottak. Hét kolléga kérte az ott 1912 óta tanító, harminckét éves költőt, hogy „a tanártestület jó hírnevének” érdekében nyilatkozatot tegyen. Babits másnap a Budapesti Hírlapban, a Pesti Naplóban, valamint a „kőműves” Világban és a „cucilista” Népszavában – ahogy Rákosi nevezte ezeket – tette közzé közleményét. Ebben a legnagyobb tisztelettel megállapította, hogy „bár mindenkinek joga van megjelent költeményeimet tetszése és tehetsége szerint magyarázni, senkinek jogát nem ismerhetem el arra, hogy ártatlan verssorok rosszindulatú kommentálásából tanári ténykedésem vagy éppen az egész magyar tanárság meggyanúsítására terjeszkedjen ki.”
De a támadások folytatódtak. M. Gy. a nem feltétlenül szépirodalmi rovatáról híres Külügy-Hadügyben ekképp referált 1915. november 14-én: „Királyért, lobogóért véreznek katonáink künn a csatatereken. Szent szimbólumként hordozzák a zászlót sosem látott idegen földeken (…) S míg odakünn megtalálta magát ismét az ezer év előtti daliás magyar, lézeng itthon kettő-három nyomorult, magyarul dadogó, de isten tudja, hogy micsoda szerzet, aki így nyávog belé ezekbe a világverő, minden férfilelket fölemelő legnagyobb napokba.” Mármint az első világháborúba, és M. Gy. idézte is a Játszottam a kezével befejezését: „Tudják meg katonáink is azt, hogy amíg ők künn véreznek értük, itthon maradottakért, s fáznak, szenvednek, halomra lövetik magukat (…) ül itthon olyan ember is, nem tudni, kinek a jóvoltából, Dulcineája kisujja mellett, akinek még eszébe mer jutni, hogy lekicsinylőn szóljon erről a mi felszentelt, annyi magyar vérrel borított lobogónkról. Nemcsak eszébe jut, ki is meri nyomtatni a Nyugat-ban. Ilyen ember is van azok közt, akikért ti véreztek, katonák!”
A Szidor nevű újságíró visszafogottabban fogalmazott Babitsról (és a háborút „nagy Heccnek” nevező Adyról) a Budapesti Hírlap 1915. november 16-i számában: „Fölmentettnek lenni, alkalmatlannak lenni nem szégyen. (…) De itthon is lenni és gúnyos, lekicsinylő ajakbiggyesztésről beszélni a zászlóról, nagyon – nem illik. Az urak költők, írók, zsenik, lángelmék – de úgy látszik, még mindig nem elég szobatiszták.”
A Nyugatban ugyanezen a napon jelent meg Vers, támadásokra címmel Babits verses válasza: „Meggybor, pajtások, rajta koccints, / kicsit fanyar, de egyéb ma nincs. // A hazára az első telt pohárt: / igyunk, ne szóljunk: inni nem árt. // Az emberekre a második, / hogy adjon az isten észt nekik, // Most ezt is szótlan, harmadikat, / a kedvesem kisujja miatt!”
Nem meglepő módon Babits koccintós válaszára érkezett a legkeményebb hozzászólás a Játszottam a kezével-vitában. A hírhedt Burján Károly tollából jelent meg írás A Babits-ügyhöz címmel a Magyar Kultúrában, 1915. november 20-án. Burján már az első bekezdéssel kijelölte az értelmezési horizontot: „Néhány évvel ezelőtt egy szabadkőműves zsidó író a következő nyilatkozatot tette: a magyar faj ebben az országban már befejezte misszióját; a vezetést ki kell ragadni kezéből; ha másképp nem lehet, édes méreggel (…) kell hatalmi pozíciójáról lerángatni.” Burján szerint pedig azt „édes mérget” a Nyugat „szektája” csepegteti a magyarság infúziójába a „cukorbáró” Hatvany Lajos anyagi és Ignotus szellemi „protektorátusával”, amely „a trágárságot, malacságot, szennyet és a konyakmámortól indukált sületlen szamárságot átminősítette művészi kincsnek, intuíciós bölcsességnek.”
„Ez a »nyugatosok« néven ismert anarchista tanya (…) első tekintetre két jól megkülönböztethető csoportra osztható: a Veigelsberg Hugó, a Fenyő Miksa, az Osváth Ernő nevű magyarul írók, továbbá az Ady Endre, Babits Mihály, Móricz Zsigmond triumvirátusra. (…) Az első csoport fütyül, a második táncol; az első ugrat, a második beugrik. (…) Mindez eszünkbe jut annak kapcsán, hogy a jobb sorsra érdemes Babits Mihály – talán egy idegroham kényszerhatása alatt – megírta ama versét. (…) Gondolom, milyen reményteljes üzleti mosoly lepte el a Nyugat fent említett üzletvezetőinek ábrázatát, amikor Mihály költő elibük tette az erkölcstelen versikét. Erkölcstelenség kell a magyarnak, rigmusokba foglalt méreg (…) Derék fiú vagy te, Miska, hogy így kezünkbe jársz, s üzleti pangásunkat ilyen eredeti elixírrel eleven életre kelted!”
Amint látható, Burján nem esztétikai, hanem felekezeti alapon osztotta két csoportra a Nyugat szerzőit. Végül Rákosi Jenő összegzett a Budapesti Hírlapban november 23-án: Ady és Babits „egy romboló szövetkezetnek (…) eszközei.”
Persze az írók közül többen Babits védelmére keltek. Krúdy Egy verssor körül címmel írt a Magyarországban november 11-én „a sornyi vers miatt haragvó” „Dunántúlinak”, és úgy vélte: „Ha politikai vers volna: igaza van. De egy lányról írtak itt – verset! Jó verset.” Kiállt Babits mellett Kaffka Margit is, Ignotus pedig leszögezte november 10-én a Világban: „Ha érdekelné Dunántúli urat a mi züllésbe vitt irodalmunk (…) tudnia kellene, hogy Babits az a fajta művész és költő, kit irodalmibb közvéleményű hazákban sietve reklamálna magának az akadémizmus”.
De az akkori Magyarországon nem. A költő elleni hisztéria eredményeként 1915 decemberében a Petőfi Társaság nem választotta be Babitsot tagjai közé, mi több, a jelöltek közül a legkevesebb szavazatot kapta. Ellenben Vértesy Gyula Pávák a parkban című művének odaítélték a Társaság éves pályadíját. A Külügy-Hadügy Elégtételt kaptunk címmel nyugtázta december 25-én, hogy „a Petőfi Társaság kibuktatta Babits Mihályt”. Babitsot 1916 januárjában tanári állásából is felmentették: előbb áthelyezték a tankerületi főigazgatóságra, onnan pedig 1916. október 31-ig betegszabadságra küldték.
A Petőfi Társaság majd csak két év múlva vizsgálta felül elutasító döntését, miután 1916-ban egyszerre jelent meg Babitstól – immáron könyvben – A gólyakalifa, a Recitatív című kötet, továbbá Oscar Wilde-fordításai, a maga Shakespeare-je – A vihar – és az Irodalmi problémák című tanulmánykötete. Hogy aztán majd 1920. január 21-én rendkívüli közgyűlésén zárják ki az immáron sokadszorra meghurcolt költőt 1914 végétől írt művei – köztük a Játszottam a kezével –, továbbá az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság alatti szerepvállalásai miatt. Hiába mondta már egykorúan Benedek Elek: „Mirólunk rég nem fogja senki sem tudni, kik voltunk, amikor Babits Mihályt az iskolában fogják tanítani.”
És valóban. Mivel egy társaság értékét a tagjai adják meg, a kizárás ma már nem Babitsot, hanem a Petőfi Társaságot minősíti az irodalomtörténetben.
Felhasznált irodalom:
A vádlott: Babits Mihály. Dokumentumok, 1915–1920. Szerk.: Téglás János, Budapest, 1996.
Sipos Lajos: Babits Mihály. Budapest, 2003.
Bihari Péter: Lövészárkok a hátországban. Budapest, 2008.