Keresztes, hófalú tornácba fordulék be,
a nyájas szerzetes vezette az utat
a toronyhoz, amely büszkén szökell a légbe
s Velence ujjaként az ég felé mutat.
És ott hagyott magam, hol négy sarokkal égbe
kigyóz a deszkaléc s szorúl az öntudat,
a szem kapaszkodik a harangkötelékbe
s végét nem érheti, s szédül, s ijed, kutat.
S egyszerre... fenn!... a menny gyulad ki kék világu
és négyfelől a nagy szigetváros kitágul,
mely ég és víz között gyémántos fényben áll,
hol minden büszke ház uj szépséget kinál.
Lefelé, lefelé!... hamar!... a deszka koppan.
Egy perc... egy szédülés... a szív ijedve dobban.
Első megjelenés: Nyugat, 1909. március 1.