Babits Mihály: Istenkáromlás

Istenkáromlásról vádolnak - az ügyészség a Nyugat múlt számában Fortissimo címen megjelent versemet elkobozta: s bűnvádi eljárást indított ellenem, ezzel kompromittált a közönség előtt is, és megfosztott egyúttal a legjobb védelemtől - mert a legjobb védelem volna ide nyomtatni az inkriminált verset: ez tisztává tenne egyszeriben minden intelligens ember szemében. Abban rejlik éppen az ily eljárás kegyetlensége, hogy homályban hagyja a művet, melyet meggyanúsít - így a legszentebbek is vádolhatók, s a vallásos közvélemény szemében feketék maradnak: mert az utólagos fölmentés pszichológiai hatása a közönségre sokkal kevesebb, mint az elkobzás momentumáé.

Aki a verset ismeri, tudja, hogy a legtávolabbról sem gondolhattam arra, hogy akár a legaggodalmasabb ügyész is megbotránkozhasson benne; s az előtt védekeznem sem kellene; megpróbálom azonban a közönség tájékoztatására - amely a verset nem ismerheti - fölhozni azon érvek főbbjeit, melyekkel a bíróság előtt védekezem: mert a közönségnek is bírói fennhatósága van írói fölött, s joga elítélni némaságukat ítélőszéke előtt.

Legkülönösebben hatott rám az ellenem felhozott vád azért, mert ismerem már e vádnak az ellenkezőjét is. Évekkel ezelőtt akadtak lapok, melyek azért támadtak, mert írásaimban kifejezésre jutott világnézetemet klerikálisnak és a szabadgondolattal ellentétben állónak találták. Azóta vallási meggyőződéseim semmiben sem változtak - s ma vallássértéssel vádol az ügyészség. Már ez a körülmény is gondolkodóba ejthetne, hogy mindkét vád valószínűleg tévedés, mely műveim figyelmetlen olvasásából vagy helytelen értelmezéséből származik.

Nézzünk tehát szemébe a vádnak. Először is első tekintetre világos a versből, hogy itt nem egyvalamely vallási szisztéma vagy felekezet elleni sértésről lehet szó, hanem csupán magának a vallási eszmének, sőt, hogy úgy mondjam, magának az Istennek megtámadásáról. De hát mit jelent ez? Az Isten tagadását veti talán szememre a vád? Ezt először is nem tiltja a törvény: de különben sem hiszem, hogy versemről szólva erről lehetne beszélni. Szabadelvű és felvilágosodott embernek tartom magamat, de - azt hiszem, sokadmagammal együtt - sohasem éreztem annyira az Isten és Gondviselés gondolatának szükségességét, mint az utolsó években. S az inkriminált vers is olyan, hogy aki némi megértéssel olvassa, lehetetlen meg nem éreznie benne éppen ennek a hangulatnak a kifejezését.

Rettenetes időket élünk át, s alig hiszem, hogy valakinek közülünk - de akár a bírák és ügyészek közül is - eszébe ne jutottak volna hasonló gondolatok, mint amilyenek ebben a szerencsétlen költeményben önkénytelen kifakadtak. A világháború halmozott és véget érni nem akaró szörnyűségei éppen a hivő lélekben okoznak nagy megrendülést; az ateista, kinek számára a Gondviselés semmit sem jelent, nem érezheti annyira lehetetlennek, borzasztónak a dolgot, nem annyira egész világképét romba dőltnek vagy megingottnak, mint a hivő. Éppen a hivő az, akinek szeme és keze önkénytelen az ég felé emelkedik: Hát nincs Isten? vagy süket? vagy alszik? Az Istenhez szól a léleknek e felkiáltása; és ha a lélek nem hinne Istenben, nem fordulna így hozzá, nem kiáltana így. A szerencsétlen lélek tusakodása ez az Istennel, mint a Jákobé, aki Istennel vitázott, mintegy kényszeríteni akarva, hogy áldja meg őt:

"Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet!"

Nagy szerencsétlenségek idején éppen a legszentebb lelkek jutottak gyakran ilyen hangulatba, és a Bibliából sok példát idézhetnénk annak ellenében, aki azt mondaná, hogy vallássértő dolog az Isten jóságán kétségbeesni és az Úrnak mintegy szemrehányást tenni. Evvel a hangulattal fejeződnek be például Jeremiás siralmai:

"Miért feledkezel meg örökké rólunk? elhagysz-é minket sok ideig? Térj meg, Uram, mihozzánk, és mi is megtérünk, újítsd meg a mi napjainkat, mint vala a régi időben! De mindenestül megvetettél minket, felette igen megharagudtál ránk!"

Ezek a próféta utolsó szavai, s ily utolsó szavak az egész könyvre rávetik árnyékukat.

Az én inkriminált passzusom elgondolásánál is bibliai hangulat lebegett lelkem hátterében, és idézhetek Jeremiásból egy másik, háború és éhség idején írott helyet, melynek egész menete megegyezik az én versem menetével:

"Kelj fel, kiálts éjjel első álomkor, öntsd ki szívedet, mint a vizet az Úr előtt, emeld föl kezeidet Hozzá a te kisdedeidnek lelkükért, kik elfogyatkoztak az éhség miatt minden utcáknak elein. Lásd meg, Uram, és tekintsd meg, kivel cselekedtél így? avagy illik-é megölettetni az Úr szent helyében a Papnak és a Prófétának? Az utcákon a földön hevertek a gyermek és a vénember, és az én ifjaim fegyver miatt elhullottanak."

Idéznem lehetne a 22. zsoltárt is ez elkeseredett hangulat példájául - azt a zsoltárt, amelyet Krisztus is idézett keresztjén:

"Én erős Istenem, én erős Istenem, mért hagytál el engemet? Én Istenem, kiáltok napestig, de te nem hallgatsz meg; éjjel is nincsen nékem veszteglésem. Mindenek, kik engemet látnak, megcsúfolnak engemet, azt mondván: Bízott az Úrban: szabadítsa meg őtet! mentse meg őtet, mivelhogy néki jóakarója!"

Ha Krisztus elhagyatva érezhette magát Atyjától, és kifakadhatott szenvedései között: mennyivel természetesebb ez egy gyarló embernél! És mikor volt olyan természetes, mint manapság?

De mondhatná valaki, hogy a szent írók, bármily erős, szinte szemrehányó hangon beszéltek is kétségbeesésükben a nép szerencsétlenségeiről az Isten előtt, annak tagadásáig és megtagadásáig mégsem mentek. Addig azonban én sem mentem. Az én egyik legerősebb sorom: "Tagadjuk őt, talán fölébred!" - nemcsak azt implikálja, hogy nem vesztettem el hitemet egészen a Gondviselésben: hanem azt is, hogy még mindig várom Tőle a rettenetes állapotba sodort emberiség megmentését. S vajon aljas s e Gondviseléssel szemben ellenséges és gyalázó-e a költemény gondolata s az a hang, amelyet használtam? Aki értelemmel ítél, nem mondhatja ezt. A gyermekek, ha észreveszik, hogy a ház ég fölöttük, és apjuk mély álomba merült, cibálni, verni kezdik őt, nem szeretethiányból, nem tiszteletlenségből, hanem hogy fölébredjen, és segítsen rajtuk: éppen azért, mert csak Őtőle várnak segítséget. Ez volt az én versem alapötlete, s ez van kifejezve az égő házban horkoló gazda hasonlatában, melynek, úgy érzem, egészen bibliai íze van. Nagyon csodálkoztam, mikor ezt a helyet is az inkriminált passzusok között olvastam: ezt csak olyan ember írhatta oda, aki a Bibliában nem nagyon olvasott.

Még egy támpont marad fenn a vád számára; a süket jelző az Isten kicsinylésére látszik vallani, s valóban ez az, ami a versben leginkább káromlásszerű. De csak annak, aki nem olvassa el a költemény végét is illő figyelemmel. Mert a végső strófából világos, hogy itt nem valami kicsiny emberi süketségről van szó, hanem a nagy Természet fenséges nyugalmának süketségéről, arról az isteni süketségről, melynek a mi apró bajaink törpe semmiségek. Világos, hogy a süketség nem lekicsinylés itt, hanem éppen a fenség kifejezése, s az ember, aki kiszakadt a süket Istenből, szenvedni s pusztulni: az a kicsi, az a féreg, a nagy istenség süket fenségéhez képest. Igaz, hogy ennek a gondolatnak panteista íze van. De ha a panteizmus vádja ellen is védekeznem kellene, akkor igazán a középkorban érezném magamat. (De különben az egész ügy nem középkori-e?) A panteizmust ma már, egy századdal Goethe kora után, igazán nem lehetne eltüntetni a költészetből, s a magyar poézisben is régi polgárjogot nyert: hisz Madách, sőt Arany is, sok helyütt fejeztek ki panteista gondolatokat.

Ami végre a botrányokozás vádját illeti, arra megjegyezhetem a következőket: a költészet perspektívája és hatása egészen más, mint a prózáé. Ami prózában talán sértően erős kifejezés lenne, versben gyakran fenségesen széppé válhatik, mint egy-egy külön, talán durva hang a Wagner orkeszterében. Az én versem megítélésénél is költői példák és szempontok után kell menni; akkor lenne botrány okozására alkalmas, ha a nagy költők hagyományossá vált gyakorlatával ellenkeznék, s a költészet fenségeseknek és ártatlanoknak elfogott hangulataiból botrányosan kiütne. Hogy mennyire nem így van, azt mindenki jól érzi, aki a világirodalomban csak egy kevéssé is járatos. Kétségkívül több joggal volna lefoglalható istenkáromlás vétsége miatt Petőfinek az a költeménye, amelyben ilyeneket olvashatunk:

Milyen kegyetlen az az Isten!

S a balga ember térdet hajt előtte,

Atyjának híja és imádja őt...

Zsarnok vagy, isten, és én

Átkozlak tégedet!

Ott ülsz az égi trónuson hideg

Méltóságodban érzéketlenűl,

Csakugy, mint itt a földi zsarnokok,

S uralkodol kevélyen, és naponként

Hajnalsugárral s megrepedt sziveknek

Vérével ujra s ujra fested

Királyi széked kopott bíborát!

Légy átkozott, zsarnoknál zsarnokabb...

Tudjuk, milyen rettenetes kifakadásokban tört ki Vörösmarty kétségbeesése; s valóban ő szinte nyílt vallomást tesz az istenkáromlás mellett, mikor így szól:

Setét eszmék borítják eszemet.

Szivemben istenkáromlás lakik.

Kivánságom; vesszen ki a világ...

Ha nyugtalanító és kétségbeesett kifakadásról szól a vád, akkor ez bizonnyal még nagyobb mértékben inkriminálható. Vagy - hogy a világirodalom klasszikusaiból is idézzek - ide írom a Goethe Prometheus-ának egy helyét, azt, melyet a költő külön lírai költeményként is kiadott, s melyet így kétségkívül a saját hangulatának kifejezéséül kell tekintenünk:

Wer half mir?

- - - - - - - - - - - - -

Wer rettete mich?

- - - - - - - - - - - - -

Hast du nicht alles selbst vollendet

Heilig glühend Herz,

Und glühtest jung und gut,

Betrogen, Rettungsdank

Dem Schlafenden da droben?

Ich dich ehren? Wofür?

Hast du die Schmerzen gelindert?

Hast du die Tränen gestillet?

Mindenesetre ezek is jóval erősebbek az én szavaimnál. Ami pedig a kétségbeesett és nyugtalanító hangulatot illeti, ha ez is hiba volna, akkor nagyon sokat éppen a világirodalom legfenségesebb és méltán legtöbbre tartott műveiből kellene elítélni. A magyar költészetből például nem állhatna meg Kölcsey sok verse (a Vanitatum Vanitas, vagy az Igazság), Vörösmarty legremekebb darabjai (mint az Emberek vagy az Előszó),Arany némely verse (mint a Kertben) vagy Madách. A szelíd Arany maga káromlásszerű képekkel festi ezt a hangulatot:

És engem akkor oly érzés fogott el...

A szőllős-gazda is, az egyszeri,

Magánkivűl s őrjöngve kacagott fel,

Látván hogy szőlejét a jég veri,

Dorongot ő is hirtelen kapott fel,

Paskolni kezdé, hullván könnyei:

,,No hát, no!" - igy kiált -, "én uram-isten!

Csak rajta! Hadd lám: mire megyünk ketten!"

Így én, a szent romon, emelve vádat

Magamra, a világra, ellened...

És prózában is, hivatalos irodalmi fórumról, nem habozik kijelenteni (Madách bevezetésekor a Kisfaludy Társaságban): "Óhajtandó ugyan, hogy a költői lélek teljes harmóniában legyen a világgal; de ha nincs, ki tehet róla. A művészet harmóniája nem mindig az optimizmusé is egyszersmind." És ha valamikor érthető és megbocsátható volt a költőnél az isteni gondviselésben való kétségbeesés hangja: mikor volt annyira az, mint napjainkban?

Összegezve tehát a felhozottakat, versem nem okozhat botrányt, mert a költészetnek ismert és örök motívumait alkalmazza oly korban, mely azok alkalmazását különösen indokolja, s mert belül marad oly határon, melyen irodalmunk s a világirodalom elismert nagyjai botrány nélkül sokszorosan és merészen túlmentek. De nem okozhat botrányt azért sem, mert nem alacsony stílusú: mindent el lehet mondani róla, csak azt nem, hogy a tömeg szájíze szerint volna hangolt. Letompított, szinte filozofikus befejezése kizárja az izgatás célzatát. Végre oly folyóiratban jelent meg, melynek közönsége egyedül irodalmi szempontokat keres.

Nem hiszem tehát, hogy káromlásban vétkes vagyok, legfeljebb oly módon, mint a Vörösmarty Szent Embere, aki azt imádkozta egyre: "Légyen átkozott az Isten!" - mert egyebet nem tudott, de az Úr hőbb és igazabb imának fogadta az átkozó szavakat, mint az álszentek langyos könyörgését.

1917