Közzététel dátuma: Mar 22, 2017 11:15:53 PM
„Ha kiszakad ajkam, akkor is…”
Keskeny arcélű, olajsárga bőrű, fekete nézésű, hajú és szemű, sovány ember szaladt ki az emelvényre. Még szemüvegének kerete is fekete volt. Nem középre, hol a felolvasó asztalka állott, hanem azon is túl, jobbra előre, egészen előre. Mintha valahonnan riadtan menekült volna ki a publikum elé, ahol ismét ellenséges tekintetekkel találta magát szemközt.
Már mindegy. Erről a papírlapról törik-szakad, fel kell itt olvasnia. Ez elől most már sem kitérni, sem megfutamodni nem lehet.
Hang hördült belőle. Mintha idegené lett volna ez a hang, nem az övé. Talán a vers címét sem olvasta, egyenest belevágott:
„Ha kiszakad ajkam, akkor is..."
Megjelenésnek, hangnak, költeménynek együtt olyan volt a hatása, mintha ott, abban a helyben, abban a minutumban találták volna meg egymást.
A fekete-fekete ember, ott a Zeneakadémia pódiumán, mély lélegzetet vett és kimondta. Kiénekelte magából, magas fejhangon, mely egyre magasabb lett és egyre vékonyabb, hogy annál kísértetibb biztonsággal hatoljon be füleken át és pórusokon át az agyvelő legbelső tekervényei közé.
Nagy pillanat volt. Bizonyára nemcsak én éreztem akkor ezt, a lőtt sebből hosszú kórházi kezelés után lábadozó katona. Mindenkinek éreznie kellett a teremben, hogy most, ebben a percben és ezen a helyen történt valami. Verbum caro factum est. Az ige szemünk láttára, fülünk hallatára testté lőn. Tetté lőn.
Később olvastam Emersonnál, hogy költő annyi, mint Kimondó.
Kétségtelen, hogy ezúttal a Kimondó szólt hozzánk, beszélt belőlünk és helyettünk, mindnyájunk helyett. A költő szólt. Megértettünk vagy közvetlenül érzékelhettünk valamit a csodából, melyet később a matiné egyik énekese még közelebb hozott értelmünkhöz, megzenésített Babits-versben, melynek a címe is ez volt: A költő szól.
Személyileg egyik legnagyobb eseménye volt ifjú éveimnek ez a Nyugat-matiné. […]
Babits éneklő fejhangja, mintha túlhangolt klarinét sivított végig a termen. A nyomán felcsattanó tapsnak itt minden bizonnyal kevés köze volt a költő személyéhez, e félszeg, esetlen emberkéhez, aki nagy feketeségében olyan idegenül és idegesen topogott a tomboló tapsfergetegben. Itt vers és előadás együtt hatott, szinte matematikailag kiszámított pontossággal. „Ült” – ahogyan a tüzérek egy-egy jólidőzített telitalálatra szokták mondani.
Forrás:
Szentimrei Jenő: Rólad álmodott, Erdély. In: Illyés Gyula (szerk.): Babits Emlékkönyv. A Nyugat kiadása, Budapest, 1941. 93-94. oldal.
Az idézett részlet: Babits Mihály: Jónás könyve és más költemények. Matúra Klasszikusok sorozat; a szöveget gondozta, az idézeteket és illusztrációkat válogatta, a szövegmagyarázatokat, kérdéseket és kiegészítő fejezeteket írta Melczer Tibor. Ikon Kiadó, Budapest, 1993. 36. oldal