Lírai novella
1.
Sziklás bucka emelkedett a tenger közepén. Ezen a buckán hasaltak a szirének.
Körül-körül az óceán zenélt. Idők elejétől fogva zenélt már így, és betöltötte zenéje a nagy mindenséget.
Néha puhán, halkan, érzelmesen zengett, és ilyenkor kijöttek a csillagok, hallgatni. Az ének ilyenkor messzire hallatszott, és messziről elcsalta a gyanútlan hajóst.
– Minket kísér! – kiáltozták a szirének az ének szüneteiben, és le-lecsapták fehér ujjaikat a víz hátára, mint valami óriás, fehér billentyűs zongorára.
De most, már napok óta, haragosan, türelmetlenül bőgött, és a megijedt csillagok legsűrűbb fátylaikat vonták maguk elé. Lélekbe, velőkbe itta magát a sűrű, sűrű, mély, mély szürkeség és az iszonyú örök, örök, kegyetlen zene. Máskor oly szép kék, most rémesen fekete volt a tenger, és habosan kicserepesedett a szirtek mellett, mint a beteg ajka. Minden bezárult, a világ egy szűk, szűk gömbölyű lyuk volt, szürke, sűrű ködök és vizek és nagy bőgések iszonyú közepén, melyeknek tompa falaiba furcsa és vad lelkek verdesték makacs, szenvedő, ügyetlen szárnyaikat. Napok, napok óta nem értette a lélek a saját szavát. És néha sikítások hallatszottak a tengeren.
Mérföldek és mérföldek és mérföldek, egyforma zúgó szürkeségben. Iránytalan.
2.
– Senki! Senki! Senki!
– Hoj-héj-hoj!
A hullám néha arcába csapott, fehér, kemény gyöngyös ívben, mint egy merész, huncut szökőkút. Arcába, nyakára, mellére: és a habos, sós csöppek barna emlőkön terpedtek szét és csorogtak le, szélesen, mentül szélesebben, mint egy lázas szerető jéghideg ujjai. Barna volt a melle, barna, de szép, szép, szép.
– Hoj! Héj! Hoj!
Amint visítozva föl-fölszökött a szirtről, kemény, edzett bőrén éles fehér nyomok maradtak, ahol a kőre szorította volt. A karja ínjai feszültek, és a bokája rengett, amint hirtelen fel-felszökve feltámaszkodott. Most még feljebb emelkedett, és most négy ujjon állt, kitartotta magát: a kezeinek a középső ujjain és a lábának a hüvelykujján.
Ó, bizony erős volt! És kacagott, és meg-megrázta lobogó, sötét haját, amint a szakállas hullám át-átcsapott testén, a kemény, friss, halhatatlan testen, mely örökké meztelen, melyet századok óta átjárt a nedves tengeri só.
3.
– Hajó! Hajó!
A kicsi, a legkisebb szirén, aki csak pár éve született valami ismeretlen tengeri isten percnyi szerelméből – percnek gyermeke, friss halhatatlanság –, vidáman átbucskázott a fején, a készülő csíny örömével. Aztán lehevert, félkerekbe, mint egy kiskutya. Egy másik szirén a szirtszélen szfinx módra kihasalva egy tritonnal* beszélt, aki a habzó fodrok mélységből a kőbe fogózva felkapaszkodott.
– Hajó? – kérdezte öblögetve a harcsabajszú triton, és lebukott a bugyborékoló víz alá.
Messzebb egy nereisnek* a teste siklott fel egy pillanatra a víz fölé, ezüst csillámként (fehér volt a teste és finom, mert ő benn lakott a mélységben, ahová nem hat se nap, se szél) – aztán hirtelen sikoltással megint eltűnt a fehér tajték között.
Két naivabb szirén, egy védettebb helyen guggolva, ostáblázott* embercsontokkal, amilyenek szerteszét elszórva, számtalan hevertek ott, a ronda köveken. Vihogtak játék közben, de egyszerre az egyik hirtelen, mint aki rémet látott, felugrott, elkiáltotta magát, és akkor a többiek is kiáltozni kezdtek, kiáltozni a legelső felé:
– Ebszemű, ebszemű! Ne állj ki úgy! Nézd, nézd az ebszeműt!
Az első szirén, a legszebb, szétterpesztett lábbal kiállt a partfokra, és egész napsütötte, szél átjárta testét kitárta a messze horizontnak. És karjait vágyódva nyújtotta a távol hajó felé. És a többiek kétségbeesve rángatták hátulról, térdeiken kapaszkodva mögéje, rángatták és csípték a lába húsát, és nagyokat sikoltoztak, hogy bukjon le velük a szirtpárkány mögé.
– Közel! Közel! Már közel! Látnak, mindjárt látnak!
– Ebszem! Ebszem! Guggolj le!
Mert a szirének csak derékig voltak szépek, és azon alul olyanok, hogy le sem írom.
4.
Most el kell képzelni a hajóst, aki Penelopéra gondol. Ott ül a magas faron, és csak a végtelen víz van körülötte, és reng a széke, és messziről talán egy szirt rémlik és talán valami hang… de ő nem lát, nem hall, Penelopéra gondol, egy nőre, aki vár és sző magas gerendák alatt, sző, sző valami végérhetetlen kézimunkát, aranyos fonállal, és omlik, omlik a drága szövet dagadó redője a nagyasszony körmös lábú trónusa mellé, és minden olyan méltóságos. Ó, minden, minden várakozik, és a hajós is mintha várna valamit, ott az ingó széken, és messze a szirt növekszik, és a lábainál egy beteg társa nyög, és a hajós várakozik, és azzal mulat, hogy le, a hullámra próbálja festeni képzeletben a méltóságos Penelopeia arcát, de a hullám megtörik, szétfolyik, és vele együtt minduntalan szétfolyik az arc.
– Odysseus! Odysseus! Valami ének!
– Messze, messze az ének!
– A szirének…
– Megmondta Kirke, a félelmetes, szózatos istennő.
– Viaszt, viaszt! Hozzátok elő a hajófenékről a viaszt!
– Miért a viasz, ó, Odysseus?
– Be fogjuk tömni a füleinket, Eurylochos*, hogy ne halljuk a szirének énekét.
(– Ó, Odysseus, beteg vagyok. Megtörnek a térdeim. Odysseus, lemos a sós hullám a hajóról!)
– Mekkora nagy viaszkorong! Olyan nehéz, mint egy malomkő.
– Vágd szét apró darabokra. Puhítsd meg jól a kezeid között, dörzsöld és melegítsd föl, hogy tömjön és tapadjon!… Te azalatt vigyázz a kormányra!
(– Ó, Odysseus, borzasztó ez a vihar. Hallod messziről a sikoltozásokat? Vagy ének ez, ének? Csak ne himbálna úgy ez a hajó!)
– Odysseus, Odysseus, ne tömd be a fülem! Hallani akarom a szép éneket.
– Balga, balgatag ifjú. Nem ismered a tenger veszélyeit.
– A szépség köpönyegébe öltözködve csábít a halál, messziről…
– Nem emlékszel az édes lótuszra? Aki megkóstolja, aki egyszer megkóstolja…
– A cet kifekszik a tenger színére, és földdel szórja be hátát a szárazföldi szél. Benövi a sűrű fű, és a hajós örvendezve köt ki a szép, friss szigeten. És egyszer csak a sziget megmozdul, lemerül, hajóstul, emberestül…
– Szép, tág barlang hívogat árnyékával; lombos kerítés, fehér gyapjas juhnyáj. És benne az óriás egyszemű kiklopsz vagy a félelmetes laistrygonok…
– Be kell tömnöd a füleidet. Emlékszel, mikor benéztünk egy ablakon, és egy gyönyörű nőt láttunk, halhatatlan fonállal szövögetett, és énekelt hozzá. És aki bement, kükeon itallal kínálta, és varázsvesszejével disznóvá változtatta…
– Be kell tömni a füleidet!
(– Odysseus, Odysseus, meghalok! Segíts rajtam!)
– Betömni, betömni.
– Nem, nem engedem! Hallani akarom a szirének dalát.
– Édesanyád hiába vár otthon, kedveseidet sohase látod meg.
– Hallani akarom a szirének énekét.
(– Mi ez, milyen hang ez messziről, Odysseus? Halálos, édes hang…)
– Betömni a füleket, betömni!
5.
Amint a szél egy kicsit csillapult, a hajó valamivel nyugodtabb lett, és az ének megint felrémlett, így szólt az öreg Eurylochos:
– Ezt a viaszt pedig számodra dagasztottam, ó, Odysseus!
– És te magad, isteni Eurylochos?
– Én…
– Nem, Eurylochos, használd csak magad a viaszt, melyet számomra készítettél. Én nem fogom betömni a füleimet.
– Odysseus! Te, aki ismered a…
– Én hallani akarom a szirének énekét.
– Te, aki a lótuszt…
– Úgy illik, hogy én – én halljam. Nekem mindent látnom és hallanom kell. Vagy azért jöttem volna keresztül minden tengeren, hogy ne lássak és ne halljak mindent, mindent? Ó, Eurylochos, te nem érted azt, mint kínoz a tökéletlenség, hogy a lótuszt nem ízleltem.
– Gondolj hazádra, Odysseus! Gondolj Telemachosra, gondolj a tisztes Penelopéra. Mi lesz, ha…?
– Oda fogtok kötözni az árbochoz erősen.
– És ha magad kérnéd, hogy oldozzunk föl?
– Nem fogjátok hallani szavamat.
– És ha jeleket mutatsz, és megkapod a ruhánk szegélyét?
– Még erősebb kötéllel fogtok odakötözni.
(– Ah! Nem hallok semmit! Ez a tompa viasz a fülemben! Zúg, zúg, zúg az egész világ… Odysseus! Mi az? Mit akarnak avval a kötéllel? Az árbochoz kötöznek… Téged… jaj, jaj, megőrülök! Ez a zúgás a fülemben megőrjít!)
6.
És most képzeljük el a messze vízen suhanni a kis hajót a szirének felé. A szél, mint valami vágy, egyenesen arra röpíti vitorláját. A szél, a tenger vágya, mely a tenger puha, nagy testét borzongatja. És emberek vannak a hajón, vágytalan emberek és nyugton vesződve, kormányozva, bedugott fülekkel. És zeng, zeng a tenger; zúgásába bezeng a szép ének. Mintha a tenger örök álmait dalolná, és hívogatná aludni vele, aludni bele. Ó, ti halandók, kik az élet álmát alusszátok, sejtitek-e, hogy jobb álmok is vannak? Nagyobb, nagyobb álmok?
A kicsiny hajón emberek dolgoznak, számukra az ének nem létezik. De van egy ember, aki nem dolgozik, aki hallgatja, hallja. Van, aki issza az éneket, mint a méh a távoli édesség illatát, és vágyva tapasztja szemeit a szirtek felől lobogó hajakra, a titkosan felrémlő formákra, melyekben barna női vállakat, kebleket lehet tán sejteni. Ah, ez a vad, vad, ragadó-vad ének! Vad és friss, mintha messze gyermekkorból hangzana vagy még régebbről, egy más, vadabb és frissebb létből, amihez képest az élet már halál. És képzeljük a mozdulatlan hallgatót, amint a víz dobja, mint egy fadarabot, mint a hajót, mint az árbocokat, lába az árbochoz kötve, hátra a keze, vízszintesen – függélyesen – hullámtól megcsapva, az izmos félmeztelen test feszülten hánykolódik. És hallja, hallja és kiáltoz:
– Oldozzatok el! Gazemberek, latrok, oldozzatok el!
– Ó, elmegyünk, elsuhanunk, és akkor nem hallom többet soha!
– Kössetek ki! Oldozzatok el! Kössetek ki!
– Szorít a kötél! Minden fonatát érzem, és nem hagy figyelni a dalra. Csak a kezemet szabadítsátok ki; rácsapott a sós víz az arcomra, le akarom törölni! A szememet marja, és nem látom tőle, amit sejtek. Fáj, fáj! Oldjátok fel! Szálka ment a lábamba!
– Mit ér hazamenni, unalomra? Ah, ti nem halljátok, ti nem halljátok azt, amit én hallok!
– Milyen borzasztó! Kikaparom a viaszt a füledből! Eurylochos! Eurylochos!
– Ó, ha ti hallanátok azt, amit én hallok!
– Mily bolond voltam, mily bolond! Ide vagyok kötve, ide, ide! Ehhez az utálatos fához! Utálatos! Olyan, mint a kiklopsz dorongja. Ide kell kötve lennem, most, most! Ó, bolond, bolond! Elmegyünk, elsuhanunk, és soha többet nem fogom hallani!
– Eurylochos, vén bolond! Ó, jaj, nem hallom, alig, alig hallom már. A saját kiáltásomtól nem hallom, a tenger zúgásától. Ó, jaj, milyen végtelen mindenfelé, és zúg, zúg, és én itt az árbochoz kötve, rohanok tova, visszatérhetetlen, a gyönyörűségek szigete mellett!
– És magam kötöztettem meg magamat! És magam hagytam meg, hogy ne oldjanak fel kérésemre se.
– Ó, miért kell nekem hallanom, nekem egyedül a halandók közül, örökös kínomra? Egész életem semmi ehhez képest. És így kell tovaeveznem a boldogság mellett! Ó, Tantalos*!
– Nem, nem, ne féljetek! Semmit sem akarok! Semmi veszedelmeset sem akarok! Ne, ne gondoljatok arra, amit mondtam! Ne jöjjetek az új kötelekkel, nem kell, nincs szükség rá, okos vagyok, nem akarok semmi rosszat. Csak izgalom volt, amit beszéltem, csak harag… csak tréfa… Zeusra! Hát higgyetek nekem! Nem fogok kikötni, nem fogok kiszállni, semmit, semmit! Oda se fogok nézni! Nem, nem! Hisz haza akarok menni… ő vár… csak a karomat szabadítsátok ki, csak hogy ne szorítson a kötél, csak hogy letörölhessem a sós vizet arcomról, csak az egyik lábamat, hogy a talpamból kivehessem a szálkát.
– Kormányos, állj meg! Ó, hogy repül a hajó! Nem tudok figyelni az énekre! Borzasztó… csak néhány pillanatra!… Röpül… Zeus! Ez a tehetetlenség! Álljatok meg! Parancsolom! Megjutalmazlak! Megbüntetlek!
– Jaj, jaj! Nem tudok figyelni az énekre!
7.
A szirének szirtjeit rég elhagyták, a bárka pihen, a tenger derült már. Odysseus a magas faron ül az ingó széken, és néz a messzeségbe.
– Nem hallasz valami hangot, ó, Eurylochos?
– Nem, Odysseus, már semmit sem hallok.
– De figyelj csak, valami hangot a messzeségből!
És megint elnézett a messzeségbe, és nem figyelt többé semmire, mint akinek nagy bánata van.
– Penelopéra gondol – mondták a hajósok –, a méltóságos nőre, aki vár és sző magas gerendák alatt.
Később Odysseus egyedül egy szigetre vetődött, ahol Kalypso, minden halandónál szebb és minden istennőnél, azt akarta, hogy a férje legyen. De Odysseus egész nap a partfokon állt, és a messzeségbe nézett.
– Hazavágyik Penelopeiához – gondolta Kalypso, és rózsaszín arca belesárgult. – Lesi, lesi, nem látja-e hazájának füstjét.
De Odysseus akkor nem Ithaka felé tekintett.
Később, amikor Alkinoos királynál lakomázott, és az öreg Démodokos énekelt neki, és Nausikaa, a király leánya, titkos pillantásokat vetett a vendégre, Odysseus elgondolkozva ült az asztal mellett.
– Vendég, mire gondolsz? – kérdezte Alkinoos.
És Odysseus, mint aki most ébredt, összerezzent, és dicsérni kezdte a lakomát és az ajándékokat és Nausikaát.
S mikor a tisztes Penelopeia oly hosszú távollét után ismét megölelte a hazatért Odysseust, a dicső hős egészen különös dolgot érzett. Éneket hall, úgy rémlett, messziről, és egyszerre mintha megint az árbochoz volna kötözve, és messze-messze nézne és hallgatna. Igen-igen, éneket hallott, egészen tisztán hallotta, és mintha vastag kötelek szorítanák a testét, és elfeledte egy percre, hogy a szikár és nemes Penelopeia öleli. És újra érezte, újra a régi megbánást, hogy maga kötöztette meg magát. De nem kiáltott többé.
Odysseus többször útra kelt még azután, hogy a vak Teiresias lelkének jóslatát követve megkereste a népet, amely az evezőt szórólapátnak nézi, és letűzze evezőjét ennek a népnek a piacán. És sokszor elnézett hajója rengő székéről a keserű tenger ködlő szirtjeire, és mindig keserű megbánás ült a lelkén. És többször így elment és visszatért, és egyszer, azt mondják, megint elment, és nem tért vissza többet.
1916
triton: a görög mitológia tengerben élő, halfarkú, férfi felsőtestű alakjai
nereis, néreisz vagy néreida: Néreisz tengeristen lányai; ötvenen vannak, a tenger habjainak megszemélyesítői.
ostábla: a sakkhoz hasonlóan kétszemélyes, táblás stratégiai játék (a táblán huszonnégy háromszög látható, ezeken helyezendő el a 2 x 15 bábu vagy korong; a játékot dobókockával játsszák).
Eurylochos: Eurülokhosz nevének latinos változata. Az Odüsszeia szerint Eurülokhosz volt Odüsszeusznak az a társa, aki Kirké szigetén a jósnő hajlékát felderítő csapatot vezette; ő volt az egyetlen, aki nem ment be hozzá, így csak a többieket változtatta Kirké disznókká. Eurülokhosz vitte meg a hírt Odüsszeusznak. Később egy társával kettesben ő erősítette meg Odüsszeusz köteleit, amikor a szirének énekét hallva a király azt követelte, hogy oldozzák el. Végül pedig Eurülokhosz követelte ki Odüsszeusztól, hogy ne hajózzanak el éjszaka Thrínakié szigete mellett, hanem kössenek ki; és ő bujtotta fel a társakat arra, hogy egyenek Héliosz marháiból - ennek lett következménye, hogy Odüsszeusz az út végére magára maradt, és egyedül ő térhetett haza Ithakába.
Tantalos: Tantalosz története a halandók kínjainak netovábbját jelképezi. Büntetésül gátlástalan tetteiért (főként azért, mert fiát megsütötte és feltálalta az isteneknek), egy alvilági tóban, nyakig a vízben kellett állnia, és amikor szomjasan a vízbe kortyolt volna, az elhúzódott a szája elől; a feje fölé a partról gyümölcstől roskadozó ágak hajoltak, de ha szakítani próbált róluk, a szél a magasba csapta őket - így vágyakozása kielégítetlen maradt. Odüsszeusz az Odüsszeia XI. énekében látja az alvilágban Tantaloszt, tanúja a fent leírt jelenetnek.